Ahol a lelkem megnyugvásra talált

 Még a múlt hétvégén mentem le a telekre. Nagyon ki kellett már lépnem ebből a városi dzsungelből. Budapesten is kimozdultam a lakásból, vásárolni, meg a lakáshoz tartozó teraszra. A munkahelyem, és életterem most egy padlásszoba, ahonnét csak az eget látni. Az se rossz, mert szeretem éjszakánként a csillagokat és a holdat nézni. A terasz azért jobb, ott egy parkosított udvarra látni, és még templomtornyokból is lehet válogatni. Azért, ha van lehetőség a telekre kirándulás az a legjobb. Beülök az autóba, és már odafele megnyugszom a vezetéstől. Ismerős helyeken megyek át, de mégis mindig mást és újabb házakat, fákat, mezőket, embereket veszek észre az autóból. A telekre érkezve, veszem tudomásul, hogy még nincs itt a tavaszi munkák ideje, így a szőlőhegyen alig látni embert. Több kis hétvégi ház kéménye füstöl, a szomszéd is kijött, hogy néhány perces beszélgetésben megnyugtassuk egymást. Aztán órákig csak együtt voltam a házzal, és saját magamnak kitűzött feladatokkal. Begyújtottam a kályhát, hogy kellemes környezetben barkácsolhassak. Sétáltam egyet a ház körül, láttam nyílni a telken a vadvirágokat. Ez az igazi nyugalom. Aztán a kályha fölötti fali párkányon észrevettem a saját készítésű faragott tányérom. Ezerkilencszázhetvenötöt írtak akkor, amikor ezt a tányért alkottam. Saját magam esztergáltam a fafaragó szakkör esztergagépén. Szinte még most is érzem, ahogy a kezemre kerülő faforgács melegíti a bőröm. Magam terveztem az általam már korábban megismert népi motívumok alapján a díszítést. Még most is tetszik, amikor kivittem, hogy a napfényen a fák ágaira téve lefényképezzem. Aztán… Mindent visszatéve, feljöttem Budapestre.