Csókakői kirándulás

Egy hétvége, melyre az a családi döntés született, hogy ne a munkáról, hanem a pihenésről szóljon. Mórra mentünk, a Hétforrás wellness szállóba, ahol már néhány éve egy kellemes hétvégét töltöttünk. A feleségem megfogadta, hogy most nem „svabológiával” fog foglalkozni. Persze, azért nem tudta fogadalmát megtartani, mert a masszőr csontkovácsról hamar kiderítette, hogy a helyi sváb néptáncegyüttes tagja. Két hét múlva megyünk is kvircedli fesztiválra, ahol ő is fel fog lépni.

A fotós lányom sem hozta el a profi fényképezőgépét. Remek fotótémákat, és helyszíneket látott útközben az autóból. Két hét múlva várhatóan, ős is hozza magával a fényképezőgépét, hogy az már egy családi munkás hétvége legyen. Az egyik nap pihenésképpen elmentünk a szomszéd településre és megnéztük Csókakő várát. A várhoz aszfaltos sétaút is vezetett, mi a meredek, lépcsős erdei utat választottuk. A vár melletti sziklán hegymászók gyakorlatoztak. Ahogy elnéztem őket, nekem is meg jött a kedvem a sziklamászáshoz. Amikor ezt előhoztam, a család nem nagyon támogatott ebbéli terveimben. Semmi baj, a kilátás a várlépcsőket megmászva is feledhetetlen volt.

Ez a vidék már a honfoglalás után a Csák nemzetség fennhatósága alá került, kiknek korai erődítményük Csákvár lehetett. Csókakő erődítményének első írásos említése 1299-ből származik, amikor Márk fia, István alországbíró lakott benne famíliájával és szolgaszemélyzetével. Ők Anjou Károlyt támogatták a magyar trón megszerzésében, de a győztes uralkodó 1326-ban megakadályozandó, hogy hatalmára veszélyes birtoktömb alakulhasson ki, a dombói és nyéki uradalmakért cserébe megszerezte tőlük.

Fejér vármegye királyi ispánja töltötte be egyúttal a csókakői várnagy posztját is, ő parancsolt a várbeli népeknek és a környékbeli alávetett lakosságnak is. A 15. században került várnagyként az élére Rozgonyi István nemes úr, aki 1428-ban megmentette uralkodójának életét a törökkel vívott vesztes galambóci csata idején. A Rozgonyi család kihaltával a vár több kézen fordult meg, birtokosai között volt többek között Corvin János, illetve Bakócz Tamás is. A 16. században katonai jelentőségét már elvesztette, hiszen a török hódítók hatalmas túlerejével és tüzérségi fölényével szemben védhetetlenné vált a kicsiny erődítmény. Miután 1543-ban Szulejmán török szultán hatalmas serege megostromolta és elfoglalta a közeli Székesfehérvárt, a következő esztendőben Ahmed fehérvári bég fegyveresei előtt kardcsapás nélkül kaput nyitottak a megrémült katonák és feladták posztjukat. A török hódoltság idején, mint Fehérvár egyik előretolt megfigyelőhelye játszott alárendelt szerepet, helyőrségét egy 1552-es zsoldlista szerint mindösszesen 33 janicsár alkotta. Az Oszmán Birodalom uralma alól véglegesen 1687 őszén szabadult fel, a továbbiakban már nem szerepelt a harci eseményekben.

Az 1850-es években Rómer Flóris ismerte fel a vár régészeti jelentőségét, első felmérésére azonban csak 1885-ben végezte el Könyöki József. Őt Csernó Géza követte 1897-ben. 1953-ban a várat műemlékké nyilvánították. 1956-ban jelent meg Fitz Jenő történeti jellegű kismonográfiája. 1960-ban új régészeti feltárás és helyreállítás indult, amely azonban 1963-ban félbemaradt. A 20. század második felére a gazdátlan vár igen romossá, életveszélyessé vált, melyen csak az 1995-ben megalakult Csókakői Várbarátok Társasága tudott változtatni, így jelentős anyagi támogatásukkal megindultak a régészeti feltárások és helyreállítások, amelyek napjainkban is folytatódnak. Dőlt betűs részek forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Cs%C3%B3kak%C5%91_v%C3%A1ra

Vecsés, koszorúzás

A Csömöri szoboravatás után még maradt annyi idő, hogy tovább menjünk Vecsésre, ahol a vecsési kitelepítés évfordulójára emlékezve szentmise, és utána koszorúzás is történt a templomnál és a vasútállomás emléktáblájánál.  

Orosz Károly 1993 decemberében a Pest Megyei Hírlapban „Adalékok a vecsési svábok kitelepítésének történetéhez” négy részletben megírta a kitelepítés rövid történetet. Ezt az írást idézem a következőekben.   

Szertefoszlott remények

Róder Imre, a vecsésiek Felvidékről származó nagy néptanítója, köztiszteletben álló vezetője már a múlt század végén felismerte, hogy a hagyományos sváb közösség zártságát oldani kell. Ő kezdeményezte, hogy a nemzetiségi lakosság gazdasági, kulturális, sőt politikai megfontolásokból is magyarul tanuljon, taníttassa gyerekeit, anélkül, hogy ezzel sváb származását megtagadná. Mindezekkel együtt, idős emberek szerint, a 20-as években a svábok a faluban magyarul még igen ritkán beszéltek, erre senki nem is kötelezte őket. Szerencsére. Nem így az ötvenes években, amikor még otthon se volt szerencsés svábul beszélni, mert hátha még a falnak is füle van. Csoda-e, ha ma már a középgeneráció se beszéli anyái nyelvét? Persze, az előzmények ismeretében talán érthető az előbb említett jelenség.

Az előzményekről. Az 1920-as évektől — a németek és magyarok számára egyaránt tragikus, első világháborút lezáró versailles-i (trianoni) békeszerződés következményeként — a közép-európai és német térségben a nacionalizmus egyre jobban tért hódított. Önszántuk nélkül, beleegyezésüket se kérve, a határokon túlra került „nemzetiségiek” természetesen óriási sérelmeket szenvedtek, az anyaországiak pedig revansra vártak. Német földön elindulva egész Európán tragikusan átszáguldott a nemzeti szocializmus faji alapon álló eszméje, szenvedést, milliós áldozatokat követelt, és a kis nemzeteket maga alá gázolta. Tény, hogy a ’30-as években a magyarországi németekben — és sajnos nem csak a németekben — követőkre is talált ez az eszme. Bizonyos, hogy Vecsésen is voltak követői, de a túlzásoknak hiba lenne itt is teret engedni. Annál is inkább, mert a fasiszta beállítottságú Volksbundba belépőkkel aláíratott, különböző ígérgetésekkel megnyert emberek között félrevezetettek is voltak. S volt a vecsési és nemcsak vecsési sváboknak egy másik széles mozgalmuk, mégha hangjukat nem is hallatták olyan harsányan, mint a volksbundisták: ez volt a Hűség a hazához mozgalom. Frühwirth Mihály önkormányzati képviselő, a vecsési honismereti kör tagja sok érdekes dokumentumot összegyűjtött róluk, s kiállításon is bemutatta már a gazdakörben.

A ’30-as évek végén, a ’40-es évek elején tartott népszámlálások alkalmával a vecsési svábok közül sokan német anyanyelvűnek, de magyarnak vallották magukat. Mégis besorozták őket az SS-be, vagy a német hadseregbe. Főként a háború vége felé, amikor már nem az árja volt a fontos, hanem az, hogy a fegyvert tudják a kezébe adni. Ha akarja, ha nem. S nem volt apelláta a behívó ellen. Való igaz, voltak, akik önként is jelentkeztek az SS-be, arányuk azonban igen alacsony volt. A háború a fasiszta seregek vereségével végződött. Az idős vecsési emberek elmondták, reménykedni kezdtek, hogy a pusztítás, az elhurcolás a háború után nem ismétlődhet meg. Ezek a remények azonban a potsdami szerződés révén szertefoszlottak. A kollektív bűnösség elvét érvényesítve svábok százezreit telepítették a szerződés alapján német földre, hiába vallották magukat magyarnak, s voltak hűségesek a hazához.

A haza — helyesebben az új hatalom — nem tartott igényt hűségükre, szorgalmukra. A kitelepítési számok olykor becsült nagyságrendben szerepelnek Vecsésen is, az országban is. Való igaz, hogy a nagyságrend sem lehet közömbös, azonban a családok számára már egy kitelepített nagyapa, testvér, szülő is sok, s a sebek még közel fél évszázad múltán ezért is fájóak.

Kitelepítési lista a virágüzlet mellett

A háború után visszatért a front elől Pesthidegkútra, a Velencei-tó környékére, Soroksárra menekült vecsési lakosság. Az élet lassan újraindult a kiégett házakban, a romokon. Megszűntek a volksbundisták vendéglőbeli hangoskodásai. Az emberek dolgozni kezdtek, s bizakodtak. Az 1945-ös év jó termést ígért. A svábok azonban egyre jobban érezték, hogy az új szomszédok, a község új elöljárósága — akik között több német származású is volt! — nem néznek rájuk jó szemmel. Sőt! Elég volt, ha valaki svábul szólt az utcán, mindjárt rendőrt kiáltott a szomszéd, vagy az, aki kajánul szemet vetett az anyái nyelvén megszólaló sváb lakására, ingóságára. S volksbundista „lett” az is, aki már egy szót se tudott németül, és nézetei alapján közismert volt Volksbund-ellenes megnyilvánulásairól. Gyakorlatilag megszűnt a svábok minden közösségi, kulturális élete, mert az emberek féltek a provokációktól. Jogosan, hiszen utcán vagy saját otthonukban sem érezhették magukat biztonságban, mert a „falnak is füle volt”.

Sokakat behívattak az akkor Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéhez tartozó Vecsés elöljáróságára, majd elszámoltatták a háború előtti és alatti tevékenységükről. Az idősebbek emlékezete szerint sok családban bosszúból keltettek olyan félelmet, hogy a szomszédba se mertek átnézni, semhogy azoknak köszönni merjenek vagy rájuk árulkodjanak.

Aztán 1946 februárjában jöttek az első hírek, hogy a potsdami szerződés alapján Budaörsről megkezdődött a svábok kitelepítése. Sokan azonban attól tartottak, hogy „malenkij robot”-ra Szibériába viszik majd őket is, mint sokakat: nőket és fiatalokat, férfiak százait Vecsésről és környékéről 1944-ben, ’45-ben. A félelem állt akkor szembe Vecsésen is a bosszúval. Mert hány sváb idős ember mondta már el, hogy menynyire féltek azokban a napokban attól, hogy meg kell válni szülőföldjüktől, őseik sírjától, testvéreiktől, szüleiktől, mátkájuktól. S félelmük megalapozott volt. Március vége felé Vecsésen is megjelentek a kitelepítésre figyelembe vettekről készült névsorok. Ezek egyike a mai Kőpataki-féle virágüzlet ablakába került, s rajta több mint ezer név volt olvasható. Köztük olyanok, akik a háború előtti népszámláláskor magyarnak vallották magukat. Többnyire úgy szervezték a dolgot, hogy az egyik családból a szülőt, a másikból a testvért, a harmadikból a magatehetetlen beteg gondozóit, hozzátartozóját telepítik ki, és így tovább.

Ha valaki nem nyugodott bele s mennyien voltak ilyenek! —, hiába járták a kálváriát. A pénznek nem volt értéke, senkit nem lehetett azzal megkörnyékezni, jobb döntésre bírni. Csak igen kevesen voltak, akik az indulatok elvadulása közepette legbecsesebb értékeiket feláldozva megmenekültek az elhurcolás borzalmaitól. Sokaknak azt vágták oda, hogy Horthy katonái voltak, s rokonaik az SS-ben szolgáltak. Az apák vétkét bosszulta a fiúkban a kitelepítést szervezők jelentős része. Csoda-e, hogy sírt, szomorú volt az egész falu? S nemcsak a svábok, a kitelepítésre ítéltek! A magyarkodók, háborús ellenállási múltjukat eltúlzók, köpönyegforgatók kivételével együtt érzett a nép a svábokkal. Talán ezek is közrejátszottak abban, hogy sokan a vecsési zsidók elhurcolásának körülményeit látták visszatérni az 1946. áprilisi napokban.

A szülőföld iránti hűség

A kitelepülőket három vasúti transzporttal szállították el Vecsésről. Volt olyan idős sváb adatközlő, aki elmondta, hogy a második szállítmányba — micsoda embertelen már e megnevezés használata is — soroltakat május 16-án, pénteken késő délutánra rendelték 80 kilós csomagokkal az állomásra. Az előző transzporttal — akik 15-én indultak — már a Dunántúlon robogott a vonatszerelvény. 40-50 embert raktak egy-egy marhavagonba: időset és beteget, pólyás gyereket és terhes asszonyt, középkorú házasokat összezsúfolva. S hiába taszigálták a civil fegyveresek és a rendőrök az őket siratókat, azok nem tágítottak a vagonok mellől. Vasárnap reggelig kellett a vecsési állomáson a bevagonírozottaknak várni, mert a berceli búcsú napján hoztak hozzájuk még négy vagon ceglédberceli kitelepített svábot is. A közismerten erős katolikus vallású svábokat így is igyekeztek megalázni. Nehéz ma már azt felbecsülni, ezen a megalázottságon mit segített, hogy a berceli pap a búcsúi szertartások idejét és sorrendjét megszegve, emberségből, együttérzésből Vecsésig elkísérte a kitelepítésre ítélt híveit.

A harmadik transzport vecsési kitelepített csak az ezután következő napokban hagyta el szülőföldjét. Talán a 24. órában vagyunk, hogy a sorból lassan kidőlő egykori kitelepítettektől hiteles képet tudjuk e szomorú vecsési napokról szerezni. Mert tény, hogy a korabeli dokumentumok — nemcsak Vecsésen, s valószínűleg nem szándék nélkül — eltűntek, s remény sincs megkerülésükre.

A kitelepítetteket kísérők, siratok sokszor lóháton, vagy a mozdonyra kapaszkodva olykor a határig követték a szállítmányt. S addig még sokszor a vágányok mellett vedrekben főzték az otthonról hozott élelmet. Kinek mi volt. S bizalmatlanok voltak mindenkivel. Még a Linzben segédkező osztrák vöröskeresztesekkel is. Nem is fogadtak el tőlük semmit. Ekkor egyetlen vigasztalásuk már csak az volt, hogy valóban nem kelet felé, Szibéria irányába viszi őket a vonat.

A második transzport végállomása Ulm, nyugatnémet város volt, majd a schomdorfi egykori kaszárnyába szállásolták el a kitelepítetteket. Szétosztották őket, mint a foglyokat, hogy ki, kihez, hová megy dolgozni. S az ottani lakosok bizony az elején nem nagyon örültek nekik: cselédeknek, olykor cigányoknak is nevezték, s úgy is kezelték őket. Megvetéssel néztek rájuk. Borzasztó lehetett ez az érzés a hazától távol, miközben, a kitelepítettek vecsési otthonaiba később a kassai program keretében elűzött, hasonló sorsú felvidéki magyarság egy részét telepítették.

Igen nehezen szokták meg a kitelepítettek az új körülményeket: idegen kosztot, munkaeszközöket, gondolkodásmódot, a vezetőket. Az odahagyott szülőföldről — de talán nem is a szülőföldet hagyták ők el, a szülőföld hagyta el őket — érkező legkisebb híradásra is figyeltek. Sajnos a levelek az éleződő ideológiai nyomás mellett meglehetősen hosszú ideig értek célba. Az itthon maradottakért vigyázniuk kellett, hogy mit írjanak nekik levélben, hiszen minden levelet — jól tudták — átvizsgálnak az új hatalom „éber” őrei.

Sokan nem nyugodtak bele a kitelepítésbe. Megannyi veszélyen, aknazáron át is hazaszöktek szüleikhez, testvéreikhez, mátkájukhoz. Számukat az idős emlékezők 18-20-ra becsülik. A hazaszökés se volt azonban egyszerű. Voltak, akiket többször visszadobtak Ausztriába, s megtalálták a módját, hogy eljussanak Vecsésre. Úgy gondolom, hogy patetikus felhangok nélkül az itthon maradottak, az azóta születettek és betelepültek is példát meríthetnek hazaszeretetükből, szülőföld iránti hűségükből.

Bérlőként a saját házában

A sorsukba bele nem nyugodott és hazaszökött vecsési svábokat megannyi tortúra várta itthon. Nem sokáig örülhettek egymásnak a családdal, mert ismét keresni kezdték őket a rendőrök. Éjjel rájuk verték az ajtót és elvitték a toloncházba, aztán újra kitelepítés, ismét visszaszökés, még óvatosabb itthoni bujkálás következett. Vajon hányán élték túl ezeket a szigorú éveket? Egy Török nevezetű ember sokat segített a visszaszökötteknek, aki nem volt sokáig Vecsésen. De ez a segítő szándék volt a ritkább eset, sőt a svábok lakásába került telepesek azonnal jelentették a visszaérkezőket. Divide et imperra!

Egymás ellen voltak akkor Közép-Európában — sztálini rafinériával, rosszindulattal — kijátszva a szenvedélyek. S ha valaki a szalmakazalban, a környékbeli tanyákon átvészelte a nehéz éveket, örülhetett, hogy a saját házában esetleg bérlőként később megtűrték. Többnyire összezsúfolt helyen, rokonoknál húzódtak meg, s a gyerekek kapták a megbízást a figyelőszolgálatra: a faluban és a mezőn egyaránt, hogy a rendőr közeledését jelezzék. Csak keveseknek sikerült később az ősöktől örökölt házat vagy annak egy részét visszaszerezni. Közben a „malenkij robotra” elhurcolt vagy fogságba került, s végre hazavergődött vecsésiek közül többen a szülőföld közeléből: Pestről, Debrecenből üzentek, hogy nemsokára itt a viszontlátás. Lelki megalázásuk csak fokozódott, hogy ennyi viszontagság után se láthatják szeretteiket, hiszen valahol Németországban voltak már rég kitelepítve. A malenkij robotról, az ukrajnai, szibériai lágerekből frissen érkezettek részére a még Vecsésen maradt rokonok vittek kevés élelmiszert, hogy éhen ne haljanak az elkülönítőben.

Akik visszaszöktek, 1948 után érezhették újra magyarnak magukat, mert ismét engedélyt kaptak a vecsési tartózkodásra. De a sváb szó sok családban jó időre eltűnt, s ma már csak igen ritkán hallható. Ennyi viszontagság után aligha lehet csodálkozni, hogy egy nemzetiségi nagyközségben olykor még ma is agitálni kell, hogy németet tanuljon a gyerek! Az átélteket figyelembe véve nem csodálkozom, ha még ma is óvatosan („nem lesz ebből valami baj?”) nyilatkoznak, s inkább elhallgatják a korabeli sérelmeket az idős vecsési sváb emberek. Sokáig nem is beszéltek róla. Elhallgatni a felnövekvő generációk elől azonban nem tartom szerencsésnek. Sőt, a saját identitásuk érdekében nem is szabad. S nem ártana az újonnan Vecsésre került betelepülteknek a Halmi és Andrássy telepeken, az utóbbi években épült vecsési iskolákban is a témában készített gazdaköri kiállítás dokumentumait bemutatni.

A kitelepítettek első hazalátogató csoportja 1955-ben járt Vecsésen, s azóta egyre gyakoribb az idegen rendszámú kocsi a községben. S ennek örülni lehet, hiszen a kitelepítettek később Kanadától Ausztráliáig szóródtak szét. A legtöbbjük azonban német földön maradt. A Kanadába kerültek se hagyták el egymást, egész vecsési utcák vannak az innen kitelepítettekből, akiknek a gyerekei — még ha törve is — de beszélik a vecsési sváb, sőt magyar nyelvjárást is.

Kölcsey írta, hogy az a nép, amely saját nemzeti múltjának emlékeit veszni hagyja, jövője építését nehezíti meg. Vecsésen és a közeli sváb településeken alig van őslakos család, amelyiket ne érintette volna a kitelepítés. Több évtizede nyomja az emberek lelkét, hogy régi fájdalmukról, átélt sorsukról okkal, ok nélkül nem beszélhettek. A sebeket az idő, s a kitelepítés óta hazánkban, Vecsésen elért fejlődés, a nemzetiségi jogok szabad gyakorlása, a kitelepített rokonokkal tartható kapcsolat lehetősége enyhítette. Mégsem árt néha visszanézni, s a fiatalabbakat is emlékeztetni a múltra, hogy a jelent is jobban becsülni tudják.

Csömörön jártunk.

Csömörön jártunk.

Ha jó idő és bennünket érdeklő esemény van a közelünkben, akkor kocsiba pattanunk, és meg sem állunk a rendezvény színhelyéig. Május 11-én, Csömörön találtuk a Nepomuki Szent János szobor restaurálás utáni felszentelését. (Meghívó forrása: http://www.csomorinemetek.oldalunk.hu/site.php?sd=csomorinemetek )

A csömöri Szent János szobor egy falatnyi kis bekerített parkban van a patak híd mellett. A híd túloldalán a patak mellett tágas, kiépített parkos sétány húzódik. Amikor Grassalkovich család a Csömöri betelepült németeknek állíttatta a szobrot, biztosan több százan avatták fel. Most a nézők az én véleményem szerint kevesebben voltak, mint a rendezvény szereplői.

A rendezvény befejezéseként a helyi Német Nemzetiségi Általános Iskolai gyerekei adtak műsort, és a patakon eleresztették a saját maguk hajtogatott kis tutajaikat. Ezzel egyrészt emléket állítottak a Szent Jánosnak, és a magyarországi német betelepülésnek is.

Az Auguszta telepi helytörténeti gyűjtemény megtekintése

Korábban írtam, hogy május elsejét Csolnokon töltöttem. A csolnoki majális megtekintésén, és fényképezésén kívül bementem a helytörténeti gyűjteménybe is. Sokan voltak a majálison, a helytörténeti gyűjteményt, mégis egyedül tekinthettem meg. Mondjuk nem nagyon csodálkoztam – a majális résztvevői a Csolnokiak, és hozzátartozóik -, a majális résztvevői biztosan nagyon jól ismerték. Már a belépéskor a tárlatvezető mutatta, hogy a kis csille a telep óvodájában volt a gyereke játéka. Nagyon érdekes volt számomra, pedig én is bányavárosban nőttem fel. Az általános iskolám folyosóin levő vitrinek tömve voltak bányász ereklyékkel, így nagy újdonságokat nem láttam. A kiállításon készült képeimhez a netről kerestem Auguszta teleppel kapcsolatos réges-régi újsághíreket.

— A Csolnokiak veszedelme. A csolnoki Auguszta aknát, amely fél év alatt oly szép eredményt mutatott fel, hogy máris nagy mennyiségű szenet termel naponta s ezt a sodronykötélpályán szállítja a dorogi nagyszabású szénosztályozóba, húsvét hétfőn az éjjeli órákban nagy veszély fenyegette, a tárnát elöntötte a víz. Schmid Sándor, a csolnoki és a dorogi bányák üzemvezető bányamérnöke az éj idején azonnal a vész helyére ment s megtette a szükséges óvintézkedéseket. Ugyancsak ő vezeti a védmunkálatokat is. Az akna mentén a múlt évben közel 150 munkásházból álló telep létesült, melynek lakóit a tárnának elöntése nyomorral fenyegeti. Forrás: https://library.hungaricana.hu/hu/view/Esztergom_es_Videke_1908/?query=Auguszta%20telep%20Csolnok%20&pg=130&layout=s

— Baleset. A Csolnok községhez tartozó Auguszta aknában ismét egy emberélet esett áldozatul. Haselmayer Lőrinc bányamunkás feladata volt a le s fölmenő szállító kasoknak szénnel való megtöltése, mely munkáját a bányában terjengő sűrű átláthatatlan gőz, füst igen megakadályozta. Így történhetett meg azután, hogy a szállító kas üregébe lépett, illetve zuhant, melyből ép midőn menekülni igyekezett, a fejére eresztették felülről a súlyos, vasból való szállító kast, amely a szerencsétlen munkást valósággal agyonlapította. Holtan húzták ki az üregből s az előhívott orvos csak a bekövetkezett halált alapította meg. Forrás: https://library.hungaricana.hu/hu/view/Esztergom_es_Videke_1910/?query=Auguszta%20telep%20Csolnok%20&pg=34&layout=s

Keresztény világ a bányatelepen. A dorogi bánya augusztai telepén folyó hó 26.-án impozáns keretben tartották meg az első istentiszteletet. A bányaiskola kápolnaszerüleg festett előcsarnokában volt felállítva az oltár, amelynél Majoros Károly csolnoki plébános mondott szentmisét és rövid beszédben rámutatott az üzemvezetőség, ezen nemes tettének fontos céljára. Egyben a jelenlevő Korompay Lajos bányafőgondnoknak köszönetét fejezte ki, a hívek és az iskolai növendékek nevében azért, hogy buzgó támogatásával lehetővé tette a katolikus hívek részére az istentiszteletek megtartását. A szükséges kegyszereket és miseruhákat ő Eminenciája a hercegprímás úr kegyes jóvoltából kaptak kölcsönképpen a főszékesegyház felszereléséből. Forrás: https://library.hungaricana.hu/hu/view/Esztergom_es_Videke_1920/?query=Auguszta%20telep%20Csolnok%20&pg=482&layout=s

MOVE-nak új alosztálya alakult meg folyó év ápr. 25.-én, Csolnok és Auguszta aknán. A tisztikar a következőkép alakult meg. Elnök lett: Korompai Lajos bánya-főgondnok, alelnök: Vörös János bányamester, titkár és pénztáros: Straka János pénztárnok, gazd.-főnök: Modiskó Frigyes élelemtárnok, sportszakosztály vezető: Bartolen Ipoly fővillamszerelő. Az alosztály jelenleg 40 tagból áll, azonban a tagok száma állandóan növekedik. Az új alosztály a pünkösd vasárnapján nagyszabású majálist rendez az Auguszta-akna feletti vadregényes erdőrészben. Program: Kabaré (szabadszínpadon). Pünkösdi király-választás. Kitűnő cigányzene mellett tánc. A lombsátorban kapható lesz étel és ital. A majális délután 3 órakor kezdődik. Belépődíj személyenként 10 kor. A hazafias cél érdekében a MOVE tagokat és családjukat, továbbá minden honfit és honleányt ezúton HIV meg a MOVE ezen új alosztálya. Útirány: Esztergomból Dorog, Hungária-mészkőbánya, Auguszta-akna. Forrás: https://library.hungaricana.hu/hu/view/Esztergom_es_Videke_1920/?query=Auguszta%20maj%C3%A1lis%20Csolnok%20&pg=281&layout=s

Schmidt Sándor ünneplése

Őszentsége XI. Pius pápa,, Schmidt Sándor dorogi bányaigazgatót a nagy Szent Gergely-rend parancsnoki keresztjével tüntette ki .  A kitüntetést az ünnepelt vasárnap délután ünnepélyes keretek közt veszi át.

Az ünnepelt gyönyörűen kifejlett munkahelyén, Dorogon kívül, — lelkének egész melegével csatlakozik az ünnepséghez Esztergom város közönsége is, amely több évtized óta igaz nagyrabecsüléssel szemléli, sőt sokszor csodálja azt a bámulatos Munkát, amit Schmidt Sándor — valóban minden túlzás nélkül — egyház és haza oltárán kifejt. A horizonton, amit szemünk belát, alig-alig látunk hozzá hasonlót. Testének, lelkének, érzelmi és értelmi világának minden erejét gazdagon önti ki a közélet terén, — hangtalanul, némán dolgozik és bár érje vád, gáncs, nem egy balsiker, hatalmas lelki ereje le tudja győzni ezek enerváló hatásait s újra és újra, mint friss alkotó ember jelenik meg. a magyar és hívő ember munkaerejével. Fél kézzel szüntelenül harcol, fél kézzel szüntelenül dolgozik. Harcol a föld mélyéből kitörő félelmetes vad vizek és a bányaellenségek, — harcol a nemesítetlen vad emberi lélek féktelen, romboló kitörései ellen, — s emígyen harcol, jut ideje és ereje alkotásokra is. Nagyok és hatalmasok azok a technikai eredmények, amelyek néhány évtized alatt Schmidt Sándor keze alatt Dorogot hazánk egyik legértékesebb iparhelyévé tették, — de megvalljuk őszintén — minket ennél is nagyobb csodálatba ejt a lélek ama nagysága , amellyel Schmidt Sándor a tőke és munka eme alkotásait a hideg kövön, acélon, gépen, technikán kívül az emberi lélek melegségével is telíteni törekedett.

Schmidt Sándor, mint kezdő mérnök a csolnoki Auguszta-akna tervezési és telepítési munkáival és annak üzembe helyezésével fejleszti a kerület termelőképességét. Ezzel kapcsolatban indul meg Dorog fejlődése. Megépül Dorogon a villamos áramfejlesztő telep 1 drb. 500 HP turbó-generátorral, felépítik a szénosztályozót és a sodrony kötélpályát 4 km. hosszban Dorog és Auguszta akna között.

Az esztergomi szénmedence több aknáját vízkatasztrófa sújtotta. Az elfúlt aknák, víztelenítések a kérdésével már mint kezdő mérnök foglalkozik, felkutatja az ide vonatkozó irodalom számottevő munkáit s kutatásai és tanulmányai eredményekép felállítja önálló teóriáját. 1909-ben Auguszta aknán, 1911-ben Ferenc-aknán bekövetkezett vízbetörések még inkább növelik ambícióját s nyughatatlan, akadályokat nem ismerő lelkülettel készülődik fel a már régebben elfulladt Tömedék-akna víztelenítésére 1912-ben. Nehéz, kitartó munkáját siker is koronázza. Itt nyer beigazolást, hogy felállított elmélete fedi az elért gyakorlati eredményeket s a Tömedék-akna újbóli felvirágzását érte el. Miután 1911-ben megbízást nyert a kerület vezetésére, törhetetlen és lankadatlan munkaerővel neki vág ama nagy terv előkészítésének, mellyel Dorog község mai fejlett voltának alapjait rakja le.

A kolónia bővítése és építése már 1914-ben veszi kezdetét s meg sem áll 1923 ig. 1915-ben indul meg a Reimann-altáró kihajtása és a Reimann-akna lemélyítése. 1917. év őszén bekövetkezett lyukasztás az Altáró és Reimann-akna között megindítja a széntermelést és szénszállítást az alagúton át először sűrített levegőjű, majd villamos mozdonyokkal. 1918. tavaszán kerül üzembe a modern szénosztályozó 300 waggon napi foglalkozó képességgel.

Az alagút kihajtása folytatódik, amelybe egymásután kapcsolódik be Auguszta-akna, az Altárói Óligocén bányamező, Annavölgy, végül Teréz-akna. A bányamunkálatokkal párhuzamosan fejlődik a termelés is. A termelés és munkás teljesítmény fokozásának elérésére és biztosítására egy új fejtési módot alkalmaz a hol mokkái való iszapolással kapcsolatban, amely várakozáson felül bevált.

Az üzemeknek centralizációja és fokozatos fejlődése szükségessé teszi az erőközpont további kibővítését s eléri mai nagyságát három nagy gépegységgel, amelyek összesen 18.000 lóerőt képviselnek. A vízveszély, amely nagyobb szivattyú telepek létesítését vonta maga után s amelyhez igazodott az erőtelep kibővítése nem igényli az összes előállított áramot a helyes kereskedelmi érzék diktálta a felesleges áramnak az értékesítését, világítási és ipari célokra. Ma már csaknem az egész vármegyét behálózza a vezetékháló.

A bánya részére igényelt világító anyag nehéz beszerzése és sok esetben hiánya a háború alatt a karbid-gyár létesítéséhez adott impulzust. A szénnek olcsóbb a vizi úton való elszállítása a Dunához vezető sodronykötélpálya megépítésével nyert megoldást. Felépül az új igazgatósági épület anyag- és élelemtár, a műhelyek, mentő- és tűzoltóállomás, mint jóléti intézmény, a minden követelménynek és igénynek megfelelő munkásotthon, sporttelep, munkásfürdő, kórház stb. Mind eme nagy és hatalmas alkotások azonban nem engedték zavartalanul élveznie a befejezett munka gyümölcsét.

Mint ismeretes, a közelmúltban súlyos vízkatasztrófák érték a bányakerület két legnagyobb bányáját, melyek az itteni bányászat létjogosultságát alapjaiban megrengetté'. Itt ismét bizonyítékát szolgáltatja Schmidt Sándor rendkívüli qualitásainak, mikor egy, eddig teljesen ismeretlen s nevéhez fűződő nagyhorderejű találmánnyal az elemekkel sikeresen megküzd s biztosítja hazánk e fontos bányakerületének további létét és fejlődését.

Ha végig tekintünk Schmidt Sándor m. kir. bányaügyi főtanácsos csaknem 25 éves múltján és az ez idő alatt kifejtett munkáját és nagy alkotásait tekintjük, úgy megállapítható az ó lázas és fáradhatatlan, fáradtságot nem ismerő tevékenységének zsenialitása, amellyel bekapcsolódott eme, már végkimerültnek jelzett bányavidék új életre való keltésében, felvirágoztatásában.

Működésének ismertetéséhez nem kell kommentár, mert arról ékesen beszélnek alkotásai.

Zsenialitása, elismert nagy szaktudása, nyughatatlan temperamentuma, mely mindig új problémák megoldásán rágódik, méltó helyet és örökbecsű nevet biztosít részére a magyar bányászat, ipar és köz gazdaság történetében.

Gácser János

https://library.hungaricana.hu/hu/view/Esztergom_es_Videke_1929/?query=Auguszta%20akna%20Csolnok%20&pg=30&layout=s

A BÁNYAVÁLLALATOKNÁL a következő intézkedések váltak szükségessé; A csolnoki I-es akna, Auguszta-lejtakna víztelenítési munkálatainak meggyorsításával lehetőség nyílik a szomszédos és jelenleg még nem biztonságos Il-es akna „U“-mezőjének újbóli telepítésére, s ezáltal jóminőségű, könnyen jöveszthető szénterületek bekapcsolására a termelésbe. További szénvagyon feltárását szolgálja az I-es akna „F“-mező plusz 36 szintjén le- műveletlen fekütelep feltárása a fősikló újranyitása révén. Az akna oligocén-mezejében a vágathajtási sebességek meggyorsításával megfelelő fronthomlokhosszat alakítunk ki, s ezáltal koncentrált telepítési munkahelyeket biztosítunk. A többi mezőben is meggyorsítjuk a vágathajtási sebességeket és megköveteljük az üzemektől a tervszerűséget. Forrás: https://library.hungaricana.hu/hu/view/KomaromEsztergom24ora_1954_05/?query=Auguszta%20telep%20Csolnok%20&pg=26&layout=s

Stufa szakmányjel. Stufe = Gedingstufe (n)

Stufázás  stufázóval történő munkaátvétel Forrás: https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_NOGR_Sk_2000_Banyaszkonyv/?pg=713&layout=s