Maradt még egy kis időnk

Amikor magyarországi német emlékműveket és emléktáblákat megyünk fotózni, alaposan felkészülünk, és megtervezünk minden állomást. Csátalját nem terveztük meglátogatni, mert feleségem felhívta a helyi önkormányzatot, de azt a tájékoztatást kapta, hogy nekik nincs helyi vonatkozási német emlékművük. Katymár után, aztán úgy döntöttünk, hogy még elmegyünk Csátaljára is, mert az időnkbe belefér. A település központjában álltunk meg. Székely kapu, kopjafa, és a park közepén egy hatalmas Szent korona fogadott bennünket. A parkban volt kopjafája a gáz bevezetésének a Felvidékiek és Bukovinai Székelyek betelepítésnek, de helyi német vonatkozású emlékművet nem találtunk. Aztán elmentünk a templomhoz, és láss csodát ott fogadott bennünket a Csataljai németek kitelepítési emlékműve. Ráadásul még a templom is nyitva volt, és ott emléktáblákat is találtunk. Tippet is kaptunk az ott imádkozóktól, hogy a temetőbejáratnál is összeszedték a régi sírkereszteket, és emlékparkot csináltak az alapító ősök emlékére. Már megint egy település, amelyre érdemes volt időt fordítani. 

Csátalja (németül: Tschatali) község Bács-Kiskun megye Bajai járásában.

Csátalja különböző neveken már a középkorban is lakott hely volt, de ezen a néven először egy 1543-as dézsmajegyzékben szerepel. A falu a török megszállás idején is adózott a kalocsai érseknek. A 17. század végén, mint puszta az Osztrozaczky család tulajdona volt, akiktől 1712-ben báró Pejacsevich György megvásárolta. A Pejacsevichektől azonban a királyi kamara hamarosan elvette, és a 18. század folyamán több hullámban katolikus németekkel telepítette be. A 19. század elején a gróf Cseszneky család és a királyi kamara birtoka volt. A falu neve a 20. század eleji helynévrendezés során változott Csataaljáról Csátaljára. A második világháború után a helyi német lakosság zömét kitelepítették, és helyükre a csehszlovák-magyar lakosságcsere keretében a Felvidékről elűzött magyarok, valamint a Bácskából elmenekült bukovinai székelyek érkeztek. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Cs%C3%A1talja

Új foglalkozásunk lett

Amikor évekkel ezelőtt a gyerekek macskát hoztak a lakásukba, megfogadták, hogy soha nem fogják ránk bízni napokra. Aztán a helyzet máshogy alakult. A mostani hétvégén is Cicasitterek lettünk. Az autó amúgy is műhelyben, ezért aztán sok időt tudtunk velük tölteni. Nem egyszerű 2 macskára felügyelni. Az egyik csak a zuhanyrózsából hajlandó inni, de a kisebbik s utánozza. Aztán nagyobb gondol egyet, hogy ő akkor is folyóvízből akar inni. Fel is ugrik a mosdóhoz, és jelzi, hogy engedjem már meg a csapot. Így aztán béke van, és nyugalom. Előhozzuk a kölyökkori macskajátékukat. Az idősebb, meg se próbál vele játszani. A fiatalabb többször átbújik, majd a cső végén kinéz. Úgy néz ki lyukon, mint egy űrhajós. – írtam a lányoknak, és küldtem a képet. Kaptam is lájkot a Messengeren az űrhajós hasonlatomért és a remek képért.  

 

Egy példa értékű településen

Madaras után Katymárra mentünk. Már a településtáblánál megálltam fényképezni, mert itt három nyelven volt kitáblázva a teleülés neve. Amikor fényképeztem észrevettem, hogy a legszélső ház falán hat tábla is van. Mint kiderült a rendszerváltozás előtti utcanevek táblái is megmaradtak mindhárom nyelven. A településen aztán több nemzetiségi emlékművet és többnyelvű táblát is fényképeztünk, mert ugyan a népszámlálás szerint a német nemzetiségűek aránya csak 2% körül mozog, de a nemzetiségi hagyományokat ma is ápolják, és oktatják.

A falu történelméből: Az első írásos emlék 1388-ból ered. Ebben Kachmar néven, Bátmonostori Töttös László birtokainak felsorolása között szerepel. A következő évszázadban peres iratokban említik, 1466-ban Kathmar, 1494-ben Kathymar néven. Szerepel az 1520-as és az 1521-es Bodrog vármegyei dézsmajegyzékeken is. Lakói ekkor még magyarok, egyes feltételezések szerint kunok voltak.

Az átvonuló török csapatok miatt kipusztult lakosság helyére délről szerbek jöttek. A török hódoltság idején a zombori nahijéhez tartozott, 1590-ben huszonkét adózó házzal tüntették fel. 1598-ban, Pálffy Miklós esztergomi kapitánnyal kötött egyezséglevélben neve Kachmar formában szerepel. Az 1699-es megyei összeírásában nem említették. A Rákóczi-szabadságharc után, 1714-ben ismét lakott volt, egy bírót és tizenhét szerb gazdát írtak össze, akik az 1716-18 közötti török háború idején Szabadkára menekültek. A háború után lassan újra benépesült, az 1724. évi összeírás szerint nyolc család lakta, akik 130 forint árendát fizettek. Az első templomot a katolikus bunyevácok 1736-ban építették, akiknek a lelki gondozását a bajai ferences rendi barátok látták el.

A kamarauradalmi falu legkorábbi pecsétje 1744-ből való, felirata „Selo Kagmar”. 1748-ban az érseki hatóság önálló plébániát alapított. Az 1760-as években katolikus bunyevácokat telepítettek a faluba. A németek szervezett telepítéséről nincs adat, az anyakönyvi bejegyzésekből nyomon követhető, hogy a környező településekről költöztek ide. A századfordulóra a lakosság közel 3000 főre gyarapodott.

Katymár 1800-ban borsodi Latinovits Péter fiai, János és József tulajdonába került, akik katymári előnevet is kaptak. A falu kegyuraiként először templomot építtettek, amelyet 1807-ben Nepomuki Szent János tiszteletére szenteltek fel. 1821-ben szolgálati lakással egy nagyobb iskolát, majd kastélyt és rezidenciájuk mellett magánkápolnát építtettek. 1846-ban a falu két országos vásár tartására kapott engedélyt.

1865-ben a Latinovits család rezidenciájáról, a katymári kastélyról tudósítás jelent meg a Vasárnapi Ujság című hetilapban. A cikk írója szerint a katymári kastély parkja „visszhangzik az úri ház fiatal sarjainak játékaitól”. Katymár „előre törekvő birtokosa” Latinovits Illés, egykori cs. kir. huszár főhadnagy. Katymár urasági földjei gondosan megműveltek, erdősávokkal szegélyezettek.

Az 1873-as magyar polgári közigazgatás bevezetésével a 4648 fős nagyközség az újonnan szervezett Almás székhelyű II. Felső járáshoz került. 1876-ban 4 tantermes új iskolaépületet vásároltak tágas kerttel. Ebben az időben német, magyar tannyelvű zsidó elemi iskola is nyílt. A német, dalmát tannyelvű római katolikus iskolát az 1890-es években két tanteremmel bővítették. A nemzetiségi nyelvek mellett bevezették a magyar nyelvű oktatást. A tankötelesek száma mintegy 700 fő volt. 1884-ben Mándity Mihály tanító beindította a Neven című bunyevác lapot, és még ez évben, Mária mennybemenetele ünnepére közadományból Vodica forrásnál kápolnát emeltek.

Az 1900-as népszámlálás idején 850 házban 4 645-en laktak, anyanyelv szerint 368 magyar, 2562 német, 1689 bunyevác, 17 szerb, 5 horvát és 4 szlovák. A római katolikusok mellett 17 ortodox és 75 izraelita vallású volt. Posta- és távíróhivatal, postatakarékpénztár működött. A templomot 1902-ben bővítették. 1912-ben új, korszerű iskolát építettek, itt egy osztatlan bunyevác tagozat is nyílt. Téglagyár, homokbánya, hengermalom, vajgyár és tejszövetkezet működött. A lakosság két kaszinót és temetkezési egyesületet tartott fenn.

A 3000 holdas Latinovits uradalom átnyúlt Madaras és Bácsborsód határába. Horthy Istvánné Latinovits Margit gazdaságához 1200 hold tartozott. Birtokaikat bérlők művelték. Sok áldozatot követelt az első világháború. Az 1919-1921 közötti szerb katonai megszállás idején feldúlták és kifosztották a Latinovits kastélyt.

Az 1920-as években a Nagyatádi Szabó István-féle földreform végrehajtása során 148 családnak juttattak házhelyet, 266 személy termőföldjuttatásban részesült. Nagyarányú köz- és magánépítkezések folytak. 1927-ben épült a szentai iskola, 1929-ben készült el az emeletes kultúrház, földszintjén egybenyitható nagyteremmel és színpaddal. A tanyavilággal együtt közel ötezer lélekszámú faluban gazdakör, ipartestület, polgári olvasókör, sportegyesület, önkéntes tűzoltó testület, vadásztársaság, vörös kereszt, leventeegyesület, olvasókör, valamint mozi működött. 1942-ben felszentelték a bunyevác katolikus kör helyiségeit.

Kedvezőek voltak a birtokviszonyok. 1935-ben 1445 gazdaság működött 12 350 katasztrális hold területen, amelynek 81%-a szántó, 2,4%-a kert és szőlő, 8,2%-a rét és legelő, a többi erdő és nádas volt. 1941-ben a lakosság 24,7%-a magyarnak, 48,6%-a német nemzetiségűnek, 26,7%-a bunyevácnak vallotta magát.

1944 októberében a németek egy része elmenekült a faluból. 1945-ben 44 személyt hurcoltak kényszermunkára a Szovjetunióba, 1946-ban pedig 1340 német ajkú lakost telepítettek Németországba. A kitelepítések után 365 ház vált üressé, amelyeket betelepülő családok kaptak meg. A hátrahagyott 6200 kataszteri hold földet 700 személynek osztották ki.

Több év telt el, mire a gazdasági élet fejlődésnek indult. Először földművesszövetkezet, azután a lakosság társulásával nyolc mezőgazdasági csoport, majd 1949-ben állami gazdaság, 1951-ben ipari szövetkezet alakult. 1958-ban filmszínház, a következő évben több kilométer hosszan betonjárda épült. Új cukrászda, valamint önkiszolgáló bolt nyílt, és átadták a honvédségtől átvett épületben létesített szociális otthont. 1963-ban autóbusz-várótermet, 1970-ben a községháza helyén új tanácsházát építettek.

Hírneves délszláv amatőr együttes működött itt, 1959-ben a csoport egyhetes Baranya megyei vendégszereplésen is részt vett. 1966-ban értelmiségi klub és vegyes kórus, 1970-ben Bunyevác Kör alakult. A délszláv és a magyar tannyelvű iskola összevonásával az országban az elsők között itt alakult meg a nemzetiségi, nyelvi tagozatos általános iskola. 1970 szeptemberétől a tanulók heti öt órában tanultak horvát, illetve német nyelvet.

A termelőszövetkezetek 1974-ben Egyetértés Termelőszövetkezet néven egyesültek. Az 1980-as években több mint 400 taggal, 4000 hektár területen gazdálkodtak. Állami támogatások segítségével műhelycsarnokot, faipari részleget és varrodát létesítettek. Gazdálkodási eredményeik alapján előkelő helyen szerepeltek a szövetkezetek országos rangsorában.

A Vegyes és Építő Szövetkezet különféle tevékenységekkel bővült, és több mint száz főt foglalkoztatott. A kereskedelmi ellátást és a vendéglátást biztosító Bácsalmás és Vidéke ÁFÉSZ üzemanyagtöltő állomást, 1975-ben ABC áruházat épített és korszerűsítette valamennyi üzletét. 1986-ban fogászati rendelőt építettek, felújították az iskolát, a lakosság hozzájárulásával nagyarányú járdaépítés kezdődött. 1988-ban megyei támogatással víztisztító és arzénmentesítő berendezést létesítettek. 1989-ben nyitották meg a száz férőhelyes korszerű óvodát. A települést 1991-ben kapcsolták a távhívásba, jelentős mértékben bővült a telefonhálózat. 1992-ben nyitották meg az új szociális létesítményt, amely az öregek napközi otthonával és a házi szociális gondozó szolgálattal összevont intézményként működik. Felújították a helyi védettségű nagypolgári házat, amelyben a postahivatal működik. 1992-ben szentelték fel a kitelepített németek anyagi segítségével felújított római katolikus templomot. 1994-re készült el a 14 tantermes, nemzetiségi oktatási intézmény korszerűsítése és felújítása, 1998-ban fejezték be a közösségi ház rekonstrukciós felújítását. A község legnagyobb beruházása 1999-ben a földgáz bevezetése volt.

A gazdaságban történt negatív változások miatt az 1980-as évek végétől fokozatosan nőtt a munkanélküliek száma. Az ipari üzemek megszűntek, a korábbi évekhez viszonyítva mintegy 80%-kal csökkent az iparban foglalkoztatottak aránya. A mezőgazdasági termőterület nagyobb része magántulajdonba került. A munkahelyek elvesztését az emberek fájdalmasnak élték meg. A tartós munkanélküliséget az önkormányzat közhasznú foglalkoztatással igyekszik enyhíteni. A lakosság megélhetését a mezőgazdasági termelés és az állattartás biztosítja.

Katymár címerét és zászlóját, valamint az első és a második világháború áldozatainak emléktábláját 1993-ban avatták fel. A millenniumi év emlékére, a templomdomb tövében állítottak emlékművet. A helyi hagyományok ápolásában tevékenyen részt vesz a Neven Bunyevác Kulturális Egyesület és a Katymári Németek Egyesülete. Az amatőr művészeti csoportok és a tanulóifjúság számára a nemzeti ünnepek mellett számos bemutatkozási lehetőség kínálkozik: farsang idején a sváb bál és a bunyevác préló, a pünkösdölő, az aratóünnep (dužijance), valamint decemberben az anyák és apák ünnepe. A község sportegyesülete labdarúgó szakosztályt, valamint testépítő klubot működtet.

A római katolikus lakosság mellett alacsony létszámban reformátusok is élnek itt, a gyülekezet imaházat működtet. 1990-ben, az első önkormányzati választáson dr. Pál Lászlót, a korábbi tanácselnököt választották a község polgármesterévé.[5] Miután kinevezték a Bácsalmási Munkaügyi Kirendeltség vezetőjének, lemondott tisztségéről. Az 1993. április 25-én tartott időközi, valamint az 1994,1998 és a 2002. évi önkormányzati választásokon[8] Hebők Béla vállalkozót választották polgármesterré. Az első, 1994. évi kisebbségi önkormányzati választáson német, 1998-ban, valamint 2002-ben német és horvát kisebbségi önkormányzatokat választottak. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Katym%C3%A1r

Madaras

Kübekháza után a következő település, ahol megálltunk fotózni Madaras volt. Útközben feleségem mesélt róla, hogy ez is több nemzetiségi település, és jelentős számú volt a német nemzetiségűek aránya. Már a teleülésre érve is csak magyarul volt kiírva a város neve, de a városközpontban bíztunk azért többnyelvű feliratokban. Nem találtunk, de legalább emléktábla van Madaras újratelepítésének évfordulóra.

A 17. század első évtizedeiben a törökök palánkvárat építettek itt, lakóinak, katonáinak és a dzsámi szolgálóinak számát több zsoldjegyzék is tartalmazza. A törökök kiűzése idején a falu elnéptelenedett és mintegy száz évig nem is települt újjá. A lakatlan pusztát 1712-ben Osztroziczky János és fia, Imre kapták meg a nádortól adományul, akik Latinovits Péter Bács megyei alispánnak elzálogosították, majd eladták. 1751-ben örökösen borsódi Latinovits Péter és felesége, valamint utódai birtokába került, akik Almás községnek adták bérbe. 1786-ban döntöttek az örökösök a birtok benépesítéséről és az atyai végrendelet szerinti közös kezeléséről. A testvérek 1787. június 11-én Szalag István ügynököt bízták meg a telepítés lebonyolításával, aki kötelezte magát, hogy Madaras prédiumba az év végéig megfelelő számú telepest szerez és kiosztja a telkeket. A kiosztás Quits Antal földmérő utasítása alapján történt. A telepítés lázas ütemben folyt, 1787 júliusában az okmányok már „újonnan benépesített falunak” nevezik Madarast, pecsétjén is ez az évszám szerepel. Még ebben az évben olyan lelkipásztort kértek, aki magyarul, németül és tótul is tudott prédikálni, és a szentgyónást meghallgatni. A hatóságok intézkedésére 1789-ben felállították a római katolikus lelkészséget magyar plébánossal, és egy tanteremmel iskolát nyitottak.

A korabeli egyházi anyakönyvek szerint a németek mintegy 15%-os arányban éltek a faluban. Ennek ellentmond egy 1792-ben, a kalocsai káptalanhoz írott levél, amely szerint a lakosság közül 1308 (60,3%) a németek, 228 (10,5%) a tótok száma, akik nem tudtak magyarul. A megtelepedés után négy évvel a tótok és a németek nagyobb része elköltözött, az itt maradottak pedig elmagyarosodtak. A templomot 1799-ben építették, 1903-ban bővítették. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Madaras_(Magyarorsz%C3%A1g)

Kübekházai meglepetés

Feleségemmel a szakmai túráinkat, mindig komoly előkutatásokkal kezdjük. A neten keresünk olyan magyarországi német településeket, melyeken még beszélnek németül, vagy és ápolják őseik kultúráját. Kübekházát én javasoltam, mert olvastam róla, hogy sok kétnyelvű felirat van, és van német nemzetiségi önkormányzata. Feleségem legyintett, és mesélte, hogy néhány éve telefonált Kübekházára, és érdeklődött, hogy van-e még német anyanyelvű adatközlő. Akkor az önkormányzatnál közölték, hogy már senki sincs, aki a helyi nyelvjárást beszéli. A falu történetéről kevés információ található a neten.

Kübeck Károly bécsi kamarai elnökről elnevezett, szabályos utcahálózatú falut a kincstár alapította 1844-ben. Az odatelepült lakosság szinte teljesen szegedi gyökerű volt. 1851-től svábok is kezdtek beköltözni. Földjük egy meghatározott részén a falubeliek kötelesek voltak dohányt termeszteni. A trianoni szerződés Kübekházát Jugoszláviához csatolta, majd 1921. augusztus 19-én visszakerült Magyarországhoz. A németek egy részét 1946-ban kitelepítették. Az 1850-es évektől egyre több elszegényedett kertész hagyta el a falut. A helyükre bánáti sváb családok érkeztek. Az 1940-es évekre az 540 családból már 110 német volt. A 2011-es népszámlálás során a lakosok 83,9%-a magyarnak, 2,1% cigánynak, 0,8% németnek, 0,3% románnak, 0,5% szerbnek mondta magát (16,1% nem nyilatkozott; a kettős identitások miatt a végösszeg nagyobb lehet 100%-nál). Források: https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%BCbekh%C3%A1za, https://www.delmagyar.hu/helyi-ertek/telepulesek/kubekhaza-tortenete-3719173/

Amikor elindultunk a négynapos túránkra, nem is terveztük Kübekháza meglátogatást. Aztán a reggeli szegedi találkozót átkérték délutánra. Mi meg a keletkezett űrt kitöltendő leugrottunk Kübekházára. Igazán kellemesen csalódtunk: Nézzétek a képeket, mintha nem is egy színtiszta magyar faluban lettünk volna.