Egy iskola múltja

Budapesten kalandozva a VII. kerület Nyár utcában tetszett meg az Arany János Szakközépiskola klinkertéglás homlokzata. Nálam volt a fényképezőgép így készítettem is képet homlokzatának és nyílászáróinak díszeiről. Itthon aztán utánanéztem az iskolaépület múltjának. Nem egy hétköznapi történet.

Az iskola helyén korábban Daubeck Jakab kerepesi földbirtokos földszintes háza állt, amelyhez 1861-ben építtettek egy istállót Hild Károly építész terve szerint. Az épületet 1871-ben alakítatta át Daubeck Mária magánzó Pán József elképzelése szerint. Ebben a kocsiszínnel is rendelkező földszintes házban működött a híres „Kék bak” nevű kocsma-vendéglő, ahol 1888-től a munkásoknak volapük nyelvtanfolyamot is tartottak!

Budapest Székesfőváros vezetése 1884-ben vásárolta meg a házat, hogy a helyére 1886-ban felépíthesse a háromemeletes VII. kerületi Nyár utcai Községi Elemi Népiskoláját. A Sántha Lajos igazgató vezette alma máterben 1903-tól ékszerész és ötvös, 1906-tól aranyműves és siketnéma, 1911-től ékszerész és ötvös, 1933-tól autóbútor és kocsifényező, díszítő, ékszerész, fényképész, kárpitos, szobrász, sokszorosító és nyomdász iparostanonc képzés folyt, amelyet később kibővítettek könyvkötő, vésnök, üvegfestő, üveges, keramikus, cserépkályhakészitő és szobafestő szakmákkal is.

Az iskola tornaterme 1922-től adott rendszeresen otthont a Kovács-testvérek (Tibor, Kornél és Sándor) és Illy László nevével fémjelzett Kettős Kereszt Vérszövetségnek és a Nemzeti Múltunk Társaságának-, akik politikai okokból nemcsak Reismann budai zongora-gyárost ölték meg, hanem előkészületeket tettek Vázsonyi (Weiszfeld) Vilmos (1868-1926), Rubert József, Zigány Sándor és Sándor Pál politikusok kivégzésére is. A csoport 1924-ben felrobbantotta volna a Dohány utcai zsinagógát is, amelyet a templom alatt húzódó csatornarendszerben elhelyezett több kiló ekrazit segítségével akartak lebonyolítani. A csoportot számtalan alkalommal letartóztatta a rendőrség, ám bizonyítékok hiánya miatt és Andrejka Károly (1874-1937) rendőr főkapitányhelyettes mentő tanúvallomásai miatt a csoportot mindig elengedték.

A VII. kerületi Nyár utcai Községi Elemi Népiskola 1924-ben kapott iskolai fogorvosi rendelőt. Az iskola 1949-ben vette fel a 31. számú Szakmunkásképző Intézet nevet, amelyet 1956. március 2-án bővítettek ki Arany János előnevével. Szintén ekkor helyezték az iskola falára a költőt ábrázoló emléktáblát és fejdomborművét, amelyet Homokay József szobrász készített. A Fővárosi Tanács megrendelésének köszönhetően az iskolára az 1960-as években építettek egy újabb emeletet. Dőlt betűs részek forrása: http://www.urbface.com/budapest/az-arany-janos-szakkozepiskola

Őszi fáradtság

Már október végére elfáradtam. Ennek a jelét nálam a lábam jelezte. Valójában nem történt semmi különös aznap, amikor a „lábam megrándult”.  Hajnalban keltem. Összepakolás a hétvégi ház téliesítéséhez. Leautóztam a telekre, közben megálltam sót venni, hogy a téli párát a házban lekössem. A telken alma körte szüretelés, dió összeszedés, közben víztelenítés, és telek bokrainak metszése, levélsöprés. Mikor elkészültem áthajtottam a szomszéd faluba, hogy az autószerelőm az ajtó zárját megjavítsa. Aztán irány Tarján, hogy az ottani Lehpfadról őszi képeket készítsek. Fotózás után, még megálltam Zsámbékon, hogy a felújítás alatt levő kálváriáról képeket készítsek.  Még mielőtt hazamentem volna, az Ikeába mentem Budaörsön. Szükség volt rá, hogy a fekedi Biblia vitrinjének a világítását megvegyem. Ezt kellett volna kihagyni. Amint az Ikea lépcsőin mentem felfelé, egy következő lépcsőfokot vártam. Nem az jött, hanem egy vízszintes szakasz. Én meg jól odacsaptam a lábam, amitől egy szúró fájdalmat éreztem. Aztán megráztam magam, és folytattam a napom a vásárlással, és hazamenéssel. Másnap reggel aztán mentem dolgozni, mintha mi sem történt volna előző nap. Ekkor mondta az a bal lábam, hogy elég volt.

A bal lábam kikényszerítette, hogy legyen egy pihenős hetem. Ma pihenésképpen nézzetek meg néhány képet, melyet azon a napon készítettem, amikor a bal lábammal félreléptem.

Fafaragó fiú

Ki kell alakítanom a téli alkotó kis kuckóm, ahol a meghúzhatom magam és kedvemre alkothatok. Elő is szedtem a még augusztusban vásárolt kis Zsolnay fehér szobromat. Nem tudtam otthagyni a kis gyári hibával rendelkező fafaragó kisfiú szobrát. A kalapját és csizmáját kivéve, akár engem is ábrázolhatna a hatvanas és hetvenes évek környékén. Nekem is volt kis zsebkésem, és alkottam a különféle botfaragásokat. Néha díszített csúzli nyél lett. A legemlékezetesebb alkotásom a Melegmányi Völgy kis patakjára épített vízikerekem. Magam faragtam ki a lapátjait, és a végén még forgott is. Kár, hogy akkor nem készült róla fénykép. Nem is erről akarok én mesélni. A következő évek terveiről. Az idei év nyarán, Fekeden már megpróbálkoztam fafaragást tanítni gyerekeknek. Egy kicsit akkor elszámítottam magam, mert felső tagozatos gyerekekre számítottam, és a végén alsó tagozatosokat kaptam. Nyilvánvaló, hogy azokkal máshogy kell kezdeni. Így hát most van időm, hogy előkészüljek. A bolhapiacon vásároltam is különböző kis zsebkéseket, melyeket, ha megélesítek, a gyerekek majd tanulhatják a fafaragást. Először csak a frissen vágott mogyoróvesszőkön, aztán remélhetőleg különféle hasznos tárgyakat készíthetnek. A fafaragó tábor reklámfigurájának éppen jó lesz ez a kis szobrocska. Amíg a fafaragótábor el nem kezdődik, addig is a polcomon a fafaragó kések tároló dobozán ülve emlékeztet arra, hogy 2019-ben jobb fafaragó tábort kell majd tartanom, mint idén.

Az Iparművészeti Társulat 1935-ős kiállításán szobrocskáival megjelent egy harmincas éveiben járó alkotó, Sinkó András. Figurái talán a véletlen folytán, Zsolnay és Herendi porcelánokat bemutató vitrinek közé kerültek. Valljuk be, a legeslegjobb helyre ahhoz, hogy a figyelem középpontjába emeljen egy feltörekvő ifjú alkotót. Ez a figyelem nem is maradt el. Mattyasovszky - Zsolnay László és a gyár több vezetőjének annyira megtetszettek a munkái, hogy mind a 29 kialított kisplasztikáját megvásárolták a pécsi gyár részére. Ezzel kezdetét vette egy nagyon szoros, több évtizedig tartó, rendkívül termékeny kapcsolata.

Egy erdélyi faluban Gyerőmonostoron született 1901-ben. Szülei egyszerű, szegény földműves emberek voltak. Később keserűen vallott gyermekkoráról, nehezen találta helyét, gyenge fizikuma mellett visszahúzódó, magának való természete is nehezítette beilleszkedését a „gyerektársadalomba”. Talán ez a magába forduló énje vezette a népművészet felé. Fafaragás, fazekasság az élő mindennapok részei voltak, így érdeklődése már kis iskolás korában az alkotás útjára terelte. Egy szál bicskával művészi fafaragásokat készített. Tanítója egy alkalommal agyagot hozott az órára. Ez a könnyen formálható anyag, amiből a létrehozandó formáknak csupán a fantázia szabhatott határt megbabonázta. Otthon képek után embereket formázott, elsőként Petőfit majd a magyar történelem további nagyjait. Nem csoda tehát, hogy tanítója javaslatára a Székelyudvarhelyi agyagipari szakiskolában folytatta tanulmányait. Sinkó András itt ösztöndíjasként kiemelkedő tehetségét megmutatva négy évet töltött el. Kályhásként kiváló iparost képeztek belőle, azonban új célja már világossá vált számára, szobrász akar lenni!

Budapesti Iparművészeti iskola keramikus szakára nyert felvételt, azonban hamarosan átment szobrász szakra, ahol a nagyszerű Simay Imre osztályába került. Ez a változás alapozta meg későbbi stílusát, a szobrászatban elért eredményeit, alkotásainak fő irányvonalát. Simay elsősorban állatábrázolásairól volt ismert, ezen a területen alkotott maradandót, ebben egyértelműen rokonlelkek voltak. A szinte már kötelező alkotói hullámvölgyeken keresztül lassan rátalált saját útjára. Az iparművészeti iskola befejezése után még két évig, mesternövendékként az alma mater falai között maradt. Kisebb nagyobb megbízásokból tartotta fent magát, számos gyermekportrét készített ezekben az években.

Párizs a kor művészeti fővárosa volt. Számos kelet-európai alkotó ideiglenes otthona, hosszabb rövidebb időre. Sinkó 1928-ban érkezett meg ide. Mint a többieket őt is a tanulás, az érvényesülés és az anyagi jólét csábította. Baráti Liszkai Kovács Zoltán, Hiesz Géza és Kováts Ignác társaságában két és fél évet töltött itt. A festő és állandó megbízásokkal rendelkező Kováts műhelyében dolgozott, miközben egy olcsó szállodában lakott. Egy párizsi műkereskedő felismerte a lehetőséget az ifjú magyarban és néhány jól sikerült állatfiguráját megvásárolta, majd bronzba öntve árulta. Az idő múlásával sem tudott azonban ebben a pezsgő művészbarát közegben sem beilleszkedni, új barátokra vagy kapcsolatokra szert tenni.

Saját bevallása szerint a sévres-i porcelángyár állatszobrásza Francois Pompon (1855-1933) alkotásai hatottak rá a legjelentősebben.  Művei zárt formák ellenére rendkívül kifejező állatábrázolások, ez a fajta „egyszerűsítés” egyértelműen megfigyelhetőek Sinkó későbbi műveiben.

1930-ban hazalátogat, Budapestre ahol váratlanul eljegyzi volt székelyudvarhelyi tanárának, mesterének Halbrich Jakabnak a lányát. Ezután már nem tér vissza Párizsba. Három alkotótársával közös műtermet tart fent, újfent gyermekportrékkal keresi kenyerét. Hamarosan azonban Pécsre költözik, Budapesti munkáit hátrahagyva. Sajnos ezek közül a művei közül, a műterem háborúban történt lebombázása következtében ma már egyet sem csodálhatunk meg.

Pécs a Zsolnay gyár révén a világ művészi kerámia és porcelán gyártásának abban az időben egyértelműen az egyik meghatározó központja. Így nem csoda, hogy figyelme a porcelánplasztikák felé fordul. Zömmel állatfigurákat készít, majom, nyúl, madár, bölény, bika. Kisplasztikáit az óbudai Hüttl-féle porcelángyárban készítette el, saját kezűleg összeállítva az öntőformát, végezve az öntést, retusálást.

Az első 29 forma jelentős részét még az új évezredünkben is gyártják, népszerűségük töretlen. A kezdő Zsolnay gyűjtő is jól teszi, ha Sinkó féle figurákkal indítja gyűjteményének felépítését. A magas művészi értékük és gyártörténeti fontosságukon túl a nagydarabszámban gyártott mivoltuk miatt, rendkívül kedvező áron juthat (még) hozzá.

Mint ahogy azt pár sorral feljebb már láthattuk, az itt elkészített figuráira figyeltek fel a Zsolnayak az 1935-ös Iparművészeti Kiállításon. Azonnal állandó munkát is ajánlottak neki, amit ő függetlenségét féltve ekkor elutasított. Amikor azonban egy újabb ajánlat, lakást, műtermet is tartalmazott nem tudott mást csak igent mondani. Véglegesen azonban csupán csak 1937-ben költözött be a lakásba és ezzel a „gyárba” is. Ekkor már 59 alkotása került be a Zsolnay fazonkönyvekbe.

Sinkó otthonra találásának ékes bizonyítéka az is, hogy rendszeres kiállítója lesz a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága évenkénti összejöveteleinek. Ezzel egy időben az Országos Iparművészeti Társulat kiállításain is szerepel műveivel. Műveiben a stilizált, tömör megformálás keveredik a természethű megjelenítéssel, ez adja főként állatfiguráinak élénk mozgalmasságát, még egy pihenő, megnyugvó pillanatban ábrázolt bölénynél is. A különféle jelenetekben ábrázolt emberfiguráknál ez a törekvés ugyanúgy megfigyelhető, azonban ezzel nem mindig ér el olyan egyértelmű sikert, mint az állatvilágnál.  Egy-egy témához többször visszatér, alakítja, fejleszti. Madár, bika, bölény figurái szerves fejlődést mutatnak, folyamatosan dolgozik ezeken, újabb és újabb megközelítésből, nézőpontból alkotja meg őket. Sorozatokat készít, pl. a Kati fantázianevű kislány plasztikáival máig maradandót alkot. Mint mázfeletti pöttyös festéssel, mint pedig eozinnal fedett változatban sokáig gyártották, sőt az új évezredben is gyártják őket.

Mint egy üzem alkalmazottja nem mindig élhetett a művészi szabadság édes mannájával, a sürgető kereskedelmi érdekek néha kapkodásra, kevésbé átgondolt, kidogozott alkotásokra ösztönzik. Műveit kissé leegyszerűsítve állatfigurákra és gyermekábrázolásokra is szokták osztani. Kétségtelen, ezek közül kerülnek ki legnépszerűbb művei. Az 1937-ben mintázott búgócsigás gyerek, vagy az alvó, mászó, térdelő, labdázó gyermekek nagy számban kerültek sokszorosításra, és akár 30-40 évig is egyfolytában gyártás alatt álltak.

A második világháború elérte Pécset is. A termelés szinte leállt, személyes tragédiája, egyetlen fiának elvesztése megtörte alkotókedvét. Az 1948-as államosítással megalakuló Pécsi Porcelángyár már nem tartott rá igényt, műhelyét elvették, a díszműáru gyártását beszüntették egyszerű segédmunkára kárhoztatva azonban a gyár alkalmazásában maradt. Öt év mellőzés lelkileg és fizikailag is erősen megviselte. 1953-tól újra meginduló porcelánplasztika gyártása során a nehézségek és az elmúlt évek gyötrő háttérbeszorítása ellenére számos új érett alkotással jelentkezett.

A pécsi Zsolnay gyár eredeti, sajátos anyagai közül kiemelkedik az épület díszítésben használt úgynevezett pirogranit. Sinkó András kevés számú nagyplasztikájának anyaga ez. Főleg egyházi megrendelésre készültek ezek a szobrok. Korház homlokzatán Istenes szent János, a Marsay-bérházon az építtetők páros alakja tűnik fel. Hősi emlékműve Nagyváradon került felállításra, Mohácson, Nagykanizsán, Kaposváron és Pécsen is megjelennek köztéri művei.

Szülőföldjének népművészeti hagyományai továbbra is áthatják gondolatait. Erdélyi fazekas formák, faragások díszei megjelennek vázáin, tányérjain, kancsóin. Ezek a munkái sem csupán másolatok, újragondolva, művészi látásmódját felhasználva élesztette újjá, alkotta meg kerámiáit, sajátosan a porcelánra hangolva. Levonóképes sokszorosítással készült, étkészleteivel jelentős sikereket ért el, ami azonban a háború után már nem éled újjá, sorozatgyártása már nem indul be.

Sok évtized küzdelmes pécsi munkája után,1961-ben nyugdíjba vonul. Egyre több időt tölt Budapesten, de rendszeresen lejár Pécsre is. Kertjében ülve mintázza szobrait. Sajnos megromlott szemét 65-ben műteni szükséges, ezután már nem találkozhatunk vele Pécsen, így a várostól és életének legtermékenyebb, legmeghatározóbb korszakától is búcsúzik egyben.

Sinkó András jelentős életműve ma is itt van velünk. Apáink vagy nagyanyáink polcain, köztereinken, épületeink falán. Vegyük észre és csodálkozzunk rájuk, ezekre a sajátosan magyar a népművészetünk legnemesebb hagyományait tovább éltető szerény művész ránk hagyott örökségére. Forrás: https://arcanist.blog.hu/2015/07/08/sinko_andras_a_zsolnay_gyar_tervezomuvesze

Volt időm olvasni

A lábfájdalmaimra otthoni pihenést írtak elő, és megkértek, hogy ne végezzek erős fizikai munkát. Így hát maradt az olvasás. Szerencsére a Vaszary Monpti regénye után az „Ő” regényét is megvettem. Így aztán a gyógyulásom alatt Vaszary Gábor Párizsban töltött fiatalkori élete alapján készült regényeit olvastam. Az életrajzát Géger Melinda írta meg „Egy művészcsalád hányattatásai a XX. században” címmel a Vaszary családról. Ebből vettem a dőlt betűs részeket.

ifj. Vaszary Gábor író (Budapest, 1897. július 1 –Lugano, 1985. május 22.)

Vaszary Gábor elsőszülött gyermeke, ifj. Vaszary Gábor apjához hasonlóan több művészeti műfajban mutatott tehetséget. Eleinte a képzőművészet vonzotta: a gimnázium elvégzése után 1915–1918-ig a díszítőfestészetet majd a grafikát tanult az Országos Magyar Iparművészeti Iskolában. Ezt követően unokatestvére, Gadányi Jenő példáját követve a Szépművészeti Akadémiára iratkozott be rendkívüli művésznövendékként, amely a Magyar Képzőművészeti Főiskola jogelődje volt.

Jellegzetes frivol humorával döntését így indokolta: „mert oda nem kell könyveket cipelni, sőt még dohányozni is lehet”.49 Tanulmányait kihagyásokkal tarkítva folytatta, így 1921 januárjában újra kellett kezdeni az iskolát. Balló Ede után mesterként nagybátyját, Vaszary János választotta – valószínűsíthetően családi nyomásra. A főiskolát azonban ezúttal sem fejezte be: a második évfolyam záró félévét már nem fejezte be. Az intézményesített tanulmányok egyre kevésbé voltak fontosak számára, időközben ugyanis elkezdődött szakmai pályafutása: 1919-től már több mint 40 budapesti lap számára készített karikatúrákat. Sikeres indulását jelzi, hogy 1920-ban

2.000 és 5.000 koronás pályadíjat nyert50, majd 1921-ben a Szinyei–Társaság díjjal tüntette ki. Az Iparművészeti Múzeum mesekönyv-kiállításán díjat nyert és általános elismerés környékezte a Nemzeti Szalon egy kiállításán bemutatott mese-illusztrációit is. 1924-ben rövid tanulmányútra indult Párizsba öccsével, Jánossal, és egészen 1932-ig élt a francia fővárosban.

Eleinte karikatúrarajzolásból élt, de rákényszerült írói tehetségének kibontakoztatására is. Rendszeresen küldött Magyarországra a Nemzeti Újságnak tárcákat és karcolatokat, és „Párizsi pletyka” címen az Est-lapokban riport-sorozatot vezetett. Kezdetben szűkös körülmények közt élt. Unokatestvére, Gadányi Jenő 1927-es párizsi látogatása során találkozott vele. „Együtt mentek a rue Bobillot-ban lévő szállodába. Furcsa, sőt kínos benyomást keltett Jenőben ez az elhanyagolt, piszkos hotel, ahol Gabi is lakott. Unokafivére anyjának írt leveleiben azzal dicsekedett, nagyszerűen megy sora, előkelő szállodában lakik. (…) Gabinak nem szólt, hanem indítványozta, menjenek valahová vacsorázni.

A vendéglőben Jenő érdeklődéssel tanulmányozta az étlapot, amiből alig értett valamit, Gabi azonban jól tudta a francia nyelvet, és ismerte az ottani ételeket. A rendelés megtörtént, de csak Jenő részéről; Gabi savanyú arccal panaszkodott, rossz a gyomra, nem tud enni. De amikor Jenő kijelentette, öregem, ma az én vendégem vagy, kiderült, gyomrának semmi baja, csak a zsebe üres; úgy nekilátott a vacsorának, mintha már napok óta nem evett volna.”

Vaszary Gábor 1925-ben vette feleségül Aimée Maria Louise Fontant-t, akinek alakját híres regényeiben (Monpti, Ő) megrajzolta. 1928-ban gyermekük is született, (Vaszary Gábor Claude Lajos József), aki korán meghalt. Gábor a 20-as évek végére sikeres rajzolóként már konszolidált jómódban élt. „Negyvennégy újságban jelentek meg rajzaim, köztük a világ egyik legnagyobb lapja (Le Matin) az első oldalon hozott. Persze a vicceket is én csináltam. Az első rajzomat két napig csináltam, később hatvan rajz és hatvan vicc lett a rekordom.

Ettől is megundorodtam. Nem bírtam a szériázást. …Egy barátom… egyengette az utamat, elvitt a nagy lokálokba, ahol megfestegettem a nőket, akik a gazdag barátaikkal szórakoztak. Egyszer egy ilyen gazdag fráter azzal akart kifizetni, hogy nekem adja a

legszebb nőt, akit kiválasztok…”. 1932-ben tért vissza feleségével Magyarországra: pályafutásának legsikeresebb évei ezután következtek. Budapesten eleinte újságíróként dolgozott, majd 1934-től kezdve sorra jelentek meg regényei is. Első művével, a Monpti-val a legnépszerűbb írók közé került. „Franciás” szellemű írásaiban több életrajzi mozzanatot dolgozott fel: műveiben szerepelt Gadányi Jenő is Cirigli Jenő néven. 1934 és 1948 között összesen két novelláskötete és tizenöt regénye jelent meg, melyeket

többnyire maga illusztrált. Könnyed, vidám írásai rendkívül népszerűek voltak a polgári olvasóközönség körében s több kiadást is megértek. Regényeit gyakran ő maga illusztrálta. Rajzait biztos, lendületes vonalvezetés, a formák nagyvonalú, dekoratív leegyszerűsítése, továbbá frivol szellemesség jellemzik.

Színpadra írt vígjátékait 1935-től mutatják be a fővárosi színházak. Darabjait többnyire öccse, a szintén író (és színigazgató) János rendezte, és a Vaszary-fivérek műveiben rendszeresen szerepelt Piroska húguk, valamint János felesége, Muráti Lili is. Gábor színészként is bemutatkozott, Ráday Imre főszerepét vette át az Új Színház A férfi ingatag című bohózatában,de foglalkozott zeneszerzéssel, díszlettervezéssel, sőt belekóstolt a rendezői, színikritikusi munkába is.

Gábor magyarországi pályafutását a II. világháború törte meg. Noha távol tartotta magát az aktív politizálástól, morális kötelezettségének érezte, hogy a maga módján segítsen a bajba jutottakon: a háború utolsó időszakában sokakat mentett meg a deportálástól és nyilas üldözés elől. A Magyar Nemzetben közölt cikksorozatában ironikus és kemény hangon bírálta a „fajvédő”, nyilas-barát politika által kultivált Kiss Ferencet, a zsidótörvény végrehajtására megalakult Színművészeti és Filmművészeti Kamara elnökét.

Sajátos helyzet, hogy Vaszary Gábort sem a náci, sem a későbbi kommunista művészetpolitika nem kedvelte. Műveinek közlését 1945 után az új hatalom letiltotta. „A Magyar Nemzet … cikket kért tőlem … de mikor az elsőt beküldtem, azt üzenték vissza, hogyha ezt közölnék, kétezer évi fegyház járna érte. … A másiknál viszont már le akartak tartóztatni ezért a mondatért: Akik azelőtt a zsidókat verték, ugyanazok verik most a keresztényeket.” 1946-ban házassága is felbomlott, felesége röviddel ezután elhagyta az országot. A kilátástalannak tűnő jövő elől Vaszary Gábor az utolsó pillanatban, 1948 áprilisában osztrák filmesek meghívására, legális útlevél birtokában külföldre távozott.

Élete az emigrációban nyugtalanul, folyamatos utazgatásokkal telt, melynek során könyvei kiadását és színdarabjainak bemutatóit szervezte. 1949-től Németországban,

Hamburgban élt. 1952 májusától 1953 januárjáig rövid időre a Szabad Európa Rádió munkatársa volt. Utána a svájci Tessinben telepedett le. 1952. október 27-én Párizsban már magyar menekültként regisztrálták őt és feleségét, akivel 1956. április 7-én újból összeházasodtak. Az 50-es években meglátogatta testvéreit, az ekkor már Spanyolországban élő Jánost és a Caracas-ban élő Piroskát. Húgával Kanadában és az Egyesült Államokban emigrációs magyarok előtt lépett fel. Hosszú, éveken keresztül tartó zaklatott hányódás után 1961-ben feleségével a svájci Luganoban telepedtek le.

Vaszary Gábort – sok más művészhez hasonlóan – az emigrációt követően kizárták a magyar szellemi életből. Noha folyamatosan dolgozott, könyvei nem jelenhettek meg Magyarországon. Az emigrációban működő magyar kiadók (Kárpát, Pannónia, Amerikai Magyar Kiadó) több régi sikerkönyvét kiadták, míg újabb írásai nagyobb példányszámban németül és más nyelveken láttak napvilágot. A 80-as években még mindig aktív: a cleveland-i magyarok irodalmi, művészi és tudományos életének egyik fóruma, az Árpád Akadémia irodalmi főosztálya számára dolgozott. Tagja volt a PEN Club németországi tagozatának és bestsellereivel folyamatosan nemzetközi sikereket ért el. Munkásságának utolsó nagy elismerése volt, hogy a cannes-i filmfesztivál vezetősége tiszteletbeli taggá választotta. Életének utolsó éveit ismerősöktől és rokonoktól elzárkózva, megkeseredetten élte. Hosszas betegeskedés után 1985. május 22-én hunyt el. Forrás: http://regi.smmi.hu/publikaciok/2008/30%20Geger%20Melinda.pdf

Ortopédiai eset?

Október 28-án, amikor a Nyár utca 22 falán megláttam az ortopédiai intézet feliratot és lefényképeztem, még nem tudtam, hogy 2 nap múlva a saját lábfájásom fog emlékeztetni rá. Mert bizony rá két napra annyira megfájdult a lábam, hogy nem is tudtam ráállni. Így aztán a sürgősségi ellátásra kerültem a lábammal. A sürgősségi ellátás, esetemben azt jelentette, hogy du 2-kor bekerültem a rendszerbe, és este kilenc órára ki is kerültem belőle. Megállapítva, hogy nem sürgősen kezelendő érproblémáról van szó, hanem csak egy egyszerű ortopédiai eset vagyok.

Ha már ez történt gondoltam épp itt az ideje, hogy bemutassam a VII. kerület, Nyár utca 22.-es házat, és a Kopits orvos dinasztiát.

Özvegy Dunkl Józsefné Kindtner Hermina földszintes háza 1908-as lebontása után 1910-ben adták át azt a kétemeletes, szecessziós stílusú lakóházat, amelyet Kopeczek György építész tervezett. A ház építtetője dr. Kopits Jenő (1869-1946) egyetemi tanár, orvosdoktor, sebész, ortopédus, a Stefánia Gyermekkórház igazgatója volt, aki új műtéti technikákat dolgozott ki a szkoliózis, a csípőficam, a dongaláb és egyéb csont- és gerincdeformitások gyógyítására. Kopits haláláig lakta az általa építetett házat.

Szintén ez a ház volt az Ingusz S. Zsigmond (1882-1954) olajgyáros, a Budahegyvidéki Testedző Egyesület ügyvezető igazgatója és dr. Schaeffer József ügyvéd irányította Emporia Rt.-nek is. Szintén itt hajtotta le álomra a fejét dr. Sellei József (1871-1943) orvos, urológus, szakíró is. Forrás: http://urbface.com/budapest/a-kopits-haz

Kopits Jenő dr. (1869. 11. 15. - 1946. 01. 17.) Ortopéd orvos

Kaposváron született. Orvosi pályája elején a budapesti I. sebészeti klinikán működött Dollinger Gyula mellett, ahogyan a korban nevezték: testegyenészettel foglalkozott. 1898-ban magán ortopédiai intézetet alapított. 1905-től a Stefánia gyermekkórházban főorvos. 1908-ban az ortopédia egyetemi magántanára, 1919-ben rendkívüli tanár lett. 1922-től egészségügyi főtanácsos címet kapott. A hazai ortopédia továbbfejlesztője, a csípőficam nemzetközi szakértője, számos értekezése jelent meg a témában, jórészt német nyelven. Budapesten hunyt el.

Főbb művei

Az orthopaedia tankönyve (Bp., 1942), Dollinger Gyula (Orvosképzés, 1939)

Forrás: Magyar életrajzi lexikon  Forrás: http://somogy.hu/eletrajzok/kopits-jeno-dr.html

A Kopits család ortopéd orvos tagjait ábrázoló három érmet helyeztek el az Ortopédiai Klinika első emeletének falán 2006 február 1-jén. Dr. Vízkelety Tibor idézte fel Kopits Jenő (1869-1946), Imre (1901-1989) Kopits István (1936-2002) munkásságát. A család részéről dr. Kopits György (képünkön), az MNB Monetáris Tanácsának tagja emlékezett nagyapjára, apjára és fivére. Forrás: http://forum.gondola.hu/cgi-bin/ultimatebb.cgi?ubb=z_get_reply&f=2&t=011060&m=000000

Ingyen kutattam

Már régen rátaláltam az Arcanum adatbázisára, melyben keresni lehet ingyen, de a talált tartalmat csak az előfizetőknek mutatja meg. Itt találtam évekkel ezelőtt egy cikket az 1935 augusztus 2.-i  8 Órai Újságban az Izbégi vegetár telepről. Már gondolkodtam, hogy bemegyek könyvtárakba, akik előfizettek rá, és ott keresek, de a múlt hét végén az adatbázis gazdája díjmentes használatot hirdetett. Én sem tétováztam, és gyorsan le is mentettem a cikket. Szerintem tanulságos kis riport.

Száz életreformer salátát és mandulát eszik az izbégi „vegetár" -telepen

Dr. Antolik volt polgármester vezeti az első magyar növényevő közösséget

Izbég, augusztus 1.

(Saját tudósítónktól.) A természetes életmód és a sokat vitatott vegetárius eszmék gyakorlati megvalósítására' érdekes település jött létre a Szentendre melletti Izbég határában. Festői dombos vidékén, a Duna mentén, apró, konyhanélküli házak és villák épültek. Szakállas, aszkétaarcú férfiak rakják a falakat, gyalulják az ajtófákat és ássák a földet a holdnyi kertekben. Csirke, baromfi nem jár a frissen forduló hant után, malac nem röfög az ólak aljában. Méhek rajzanak a kaptárak körül, egy épülő kútból fekete sár csapódik a földre.

Fent, a domb tetején, úri villa áll. Antolik Arnold, volt polgármester, Almásy László volt Házelnök sógora, a kolónia vezetője lakik ott. Kertész nyit kaput és vezet végig a gyümölcsfákkal sűrűn beültetett parkon. A széles tornácon magas, igen sovány férfi: a volt polgármester. Szívesen felel kérdéseinkre:

— Hogy mit akarunk? Elsősorban a németországi Éden ‘mintájára közös területen, úgynevezett természetes otthonokat építeni. Telepíteni az önellátás alapján, de reformeri értelemben és vegetáriáus módon. Az Éden tapasztalatai alapján kizárólag növényevő családoknak egy két holdnál nagyobb területre nincs szükségük. A vegetárius élettel együttjár az a tény, hogy az embernek sokkal, de sokkal kevesebb táplálékra van szüksége, mint* a húst is evőnek. Én például naponta csak kétszer eszem. Délelőtt 11 órakor és délután hatkor. Sok salátát, mandulát, gesztenyét és kevés főtt ételt. A fiam már ezen a koszton nőtt fel és, hogy nem ártott meg neki, arra bizonyság az, hogy a legerősebb fiú az osztályban

Egy birkozóbajnok étrendje

— Vannak persze, akik többet esznek, így pl. dr. Papp László, Európa kisnehézsúlyú birkózóbajnoka. De hát ez érthető. Az ő napi tápláléka a következő: reggel fél liter tej, 1 zsemlye. Ebéd: i deci tej fel, 1 fej saláta, olajjal. Vacsora: 5 deka vaj és 5 deka túró keverve, hozzá zöldpaprika. Ebédhez és vacsorához: egynyolcad-egynyolcad kg rozskenyér. Ezenkívül csak gyümölcsöt eszik.

— A „vegetár" élet azonban nem merül ki kizárólag az étkezésben. Igen fontos kelléke például a földön való alvás. Bármilyen későn és fáradtan feküdt is le a földre az ember, hajnalban pihenten ébred. A földnek regeneráló, fáradtságmegszüntető ereje van. Legerősebb ez tavasszal, április közepétől egészen augusztusig.

A növényevők pátriárkája

Véver Oszkár, a legöregebb vegetár, az első települő szüntető ereje van. Legerősebb ez tavasszal, április közepétől egészen augusztusig.

A növényevők pátriárkája Véver Oszkárt, a legöregebb vegetárt keressük fel ezután. Szörnyű sáron kell átvágni magunkat, amíg kunyhójához érünk. Ámbár a kunyhó szó túlzás, mert azt a pár méter hosszú fészerszerű valamit, amibe belépünk, alig lehet lakásra alkalmasnak találni. Itt lakik, pár kopott fotöj, tört asztal és az ágyon szanaszét beverő lábasok között Véver úr, a volt könyvkereskedő. Véver Oszkár felkel az ágyról, ahol épp káposztát reszelt bádogtányérból és hellyel kínál. A hosszú szakállt;, kabátgallérját fázósan feltűrő férfi, eligazítja a fejére húzott vastag női sapkát; és elhelyezkedik, hogy lerajzoljam.

— Uram, higgye el, — beszélget, mialatt modellt ül, — nincs undorítóbb, mint a hús. Ha mészárszék mellett kell elmennem, felfordul a gyomrom. Tej, gyümölcs, káposzta, naspolya, ez a mi életünk. Az apám már homopata volt, híve a természetes életnek. Én magam, Isten segítségével, 35 éve növényevő vagyok, azóta beteg sohse voltam. Két hold földemen annyi ennivaló terem, hogy itt pusztul a nyakamon. Olaj, hagyma, reszelt sárgarépa, — mert fogaim, sajnos, már nincsenek, — jó levegő és munka, ez a mi életünk, ötvenhat kiló vagyok, közel húsz kilóval kevesebb, mint a hozzám hasonló magasságú többi emberek, de ha belevetem magam a Dunába, meg sem állok, míg kétszer át nem úszom. Ha néha Pesten van dolgom, oda is gyalog járok.

— A régi életemből csak a könyveimet tartottam meg. A kapum soha sincs csukva ezt a rozzant ajtót se zárom be. Hétszer törtek be hozzám, uram, hétszer, elvitték a pénzemet, órámat fehérneműmet, de a könyveimet itthagyták. Az nem kell senkinek, csak nekem. Shakespeare, Tolstoj, Mereskovszkij, Romáin Roland az én barátaim és az eszmetársak, akik körülöttem élnek, a testvéreim. Huszonnégy család, kilencven lélek. Én vagyok a legöregebb közöttük és a legrégibb vegetár ízbégen. 1908 óta lakom itt. De van magyar eszmetársam, aki már 95 éves.

Méhész, harangöntő és bibliakutató

Balogh Lajos méhészt látogatjuk meg most. Módosabb épület, a bútor is rendes, polgári. Konyha nincs, ahhoz a kevés főtt ételhez, amit készít, fölösleges. A belső szobában ágy, végig a falmentén könyvespolc.

Balogh méhész, tanult harangöntő. Tizenhárom esztendővel ezelőtt, amikor áttért a vegetár kosztra, hagyott fel a régi mesterséggel. Amíg a felesége élt, vasárnap húst evett, hogy az asszonnyal is béke legyen. Azóta egy falatot se. Könyvtárában Baktay, Tagore, Flammarion, Mereskovszkij, Simonides művei mellett bibliák, buddhista irodalom, görög és héber könyvek. Balogh úr, méhész, négy elemivel zavarodottan fordul hozzánk.

— Református ember vagyok, keresztyén, érdekel a vallástudomány. Hogy eredetiben olvashassam az újtestamentumot, megtanultam héberül. Olvasásnál ugyan még szótárra van szükségem. A görög már jobban megy. Amikor a méheim nem foglalnak el, idejövök a könyveim közé és tanulok. Hetenként egy napot böjtölök, a többi napon mézzel, gyümölccsel és kevés főtt étellel élek.

— Nem csak én foglalkozom világvallásokkal, — folytatja Balogh. — A telepen adventisták, sőt teozofusok is vannak, akik bizonyára többet tudnak, mint én. Foglalkozásukra nézve van közöttünk orvos (a szentendrei tisztiorvos!) ügyvéd, festőművész, nemzeti zenedei tanár. Vannak napszámosok és parasztok is. Van egy vendéglős, aki mióta vegetár lett, abbahagyta az iparát.

Aki még sosem evett húst

Sötétedni kezd. Indulunk vissza az Antolik-villába. A kolónia vezére mosolyogva bemutat fiának.  Ifj. Antolik Arnold sovány fiatalember. Nem látszik meg rajta, hogy a legerősebb fiú az osztályában.

— Az édesanyámat én szoktattam le a húsevésről, — mondja nevetve. — Valahányszor csirkét vett, hogy levágja, felkeltem hajnalban és kiengedtem a ketrecből. így aztán lassan elszokott ő is arról, hogy csirkéket öljön le.

— Milyen tanuló vagy? — kérdezzük.

— Egyszer volt három kettesem, még másodikos koromban, azóta tiszta jeles vagyok.

— Az osztálytársaid tudják, hogy nem eszel húst?

— Nem mind, csak a barátaim. Bár a kenyerem, amit tízóraira viszek, már feltűnt nekik. Százszázalékig kiőrölt lisztből készült kenyér, olyan fekete, hogy eleinte csokoládénak nézték.

— Milyen pályára készülsz?

— Orvos leszek! Én leszek a vegetáriánusok doktora. A mi természetünk, szervezetünk már valahogy más, mint a többi emberé és én ezeknek á más embereknek, a mi eszmetársainknak akarok, mint orvos, segítségükre lenni.

Elbúcsúzunk.

Szentendrére érve, a vicinális végállomásához sétálunk. Útközben vendéglők nyitott kerthelyiségeiben ízes illatok szálldogálnak: hagymás rostélyos, sertéskaraj káposztával, bor húsevés...

És egy pincér harsogja a rendelést a konyhába:

— Adag kispörkölt Vukics úrnak, hosszú zafttal...

Szegény növényevők ott az izbégi telepen, soká fog tartani, amíg meggyőzitek a húsevő emberiséget!

Mészáros Mihály Forrás: https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/8OraiUjsag_1935_08/?query=Vev%C3%A9r%20Oszk%C3%A1r&pg=18&layout=s

A riport 1935 augusztus 1-én készült, ezért gondoltam megkeresem Vevér Oszkár naplójában az erre a napra beírtakat. A riporternek történt modellülést meg sem említi, így gondolom ő nem is tartotta fontosnak, hogy írjon róla.