Jó idő van,
ezért úgy gondoltam elsétálok az Oktogonra. A Nagykörút-e nevezetes terét már 40
éve ismerem. . Az Oktogon határoló sarokházak tetején este mindig hatalmas
neonreklámok voltak. A TOTÓ reklám volt a legismertebb, és leg látványosabb az
Oktogonon. Most a négy közül egyetlen hazai cégreklámot sem találtam, és a
negyven évvel ezelőttiről ismert - még nevében megmaradt ABBAZIA – sincs már a
téren. Csak egy jellegtelen emléktábla emlékeztet arra, hogy a bankfiók helyén
egykor egy híres kávéház működött. A tér és emléktábla fotóihoz Schweitzer
Gábor Budapest Negyedben 1996-ban megjelent tanulmányát idézem.
Sehol a világon annyira nem őrzik a kávéháznak
kultusát, mint Budapesten - írja Gerő Ödön, alias Viharos
1891-ben -, Budapesten sehol úgy, mint a
Terézvárosban. A Lipótvárosban sok a klub, a Belvárosban a templom, az
Erzsébetvárosban a kifőző, a Ferenczvárosban a korcsma, a Terézvárosban a
kávéház. A kávéháznak ha
ezer is a hibája, a temérdek hibát jóvá teszi az az egy érdeme, hogy a
demokrácziát terjeszti. A márványasztal körül czifra ruha mellett a kopottas is
megfér, pecsenyelakott ember szomszédjában bátran koroghat napidíjjal hízlalt
gyomor.” Ha létezett a
Terézvárosban ténylegesen is demokratikus értékeket hordozó kávéház, úgy az
Oktogon és a Nagykörút által határolt, az Andrássy út 49. sz. alatti háztömbben
hat évtizeden át, az államosításig funkcionáló Abbazia kávéház, Eötvös Károly,
majd Vázsonyi Vilmos törzshelye feltétlenül annak számított. Az 1888-ban
alapított s 1949-ben államosításra, illetve profilváltásra ítélt kávéház - a
második világháborús kényszerszünettől eltekintve - elválaszthatatlanul
összeforrott egyúttal az egyik legismertebb fővárosi kávés-dinasztia, a
Steuer-család történetével is.
A kávéház helyén
ma a Kereskedelmi Bank Rt. üzemel, a legendás régi idők emlékét pedig 1993 óta
rideg márványtábla hirdeti. Az alapító atya
nem volt ismeretlen a budapesti kávés társadalomban. Steuer Jónás Gyula
(1841-1913) több vállalkozás után nyitotta meg a számára halhatatlanságot
biztosító Abbazia kávéházat. Nevéhez fűződik - egyebek mellett - a Fiume
kávéház 1883-as alapítása is. „Steuer Gyuláról mondották a céhbeliek, hogy
születésekor szinte magával hozta kávésipari engedélyét” - írja a kávéházi
intimitások jeles ismerője, Balla Vilmos. 1887. október 18-i keltezésű az az
okirat, amelyet a VI. kerületi elöljáróság mint területileg illetékes első fokú
hatóság állított ki Steuer Gyula részére. Ennek értelmében, miután Steuer
eleget tett a törvényes rendelkezések által megkívánt bejelentési
kötelezettségnek, 1888. január 1-i hatállyal - egyéni kereskedelmi cégként
bejegyzett - kávéház nyitására jogosult az Andrássy út 49. sz. alatt. „Huszonöt
évvel ezelőtt nagy meglepetés érte Budapest kávéházi publikumát” - írja egy
folyóirat a nyitás időszakára visszaemlékezve. „Az Oktogon-téren csuda történt:
egy kávéház alapítódott, melyről még megnyitása előtt azt rebesgették, hogy új
korszakot jelent a kávéházi Pest életében. Az egész Monarchiában nem volt
nagyobb tükör sehol, mint ebben az új helyiségben, az asztalokat értékes
onixmárvány fedte és benne angol-módra borotvált pincérek villogtatták
plasztrónjukat. Az új kávéház az »Abbazia« volt.” A Vas megyei születésű -
Kemenes-Sömjéni - Steuer Gyula ekkorra már tekintélyes fővárosi polgár.
Legalábbis erre utal az a tény, hogy 1885-től, vagyis alapítása évétől tagja
volt a „Deák Ferencz a Testvériséghez” szabadkőműves páholynak. Sokatmondó az
az információ is, miszerint neve hosszú időn át fel-felbukkant a budapesti
virilisek, vagyis a legtöbb adót fizető 1200 polgár jegyzékén. 1888-ban 1767
forint adóval a 209-ik helyet foglalta el, 1900-ban 5561 koronával a 191-ik,
1904-ben 5885 korona adóval már a 137-ik hely birtokosa, majd egy gyors zuhanás
után 1912-ben a virilisjegyzék 1078-ik helyezettje 2037 korona adóteherrel. Ezek
az adatok, noha közvetlenül nem utalnak a tényleges vagyoni helyzetre,
mindenesetre jelzés értékűek. Jelzik számunkra, hogy Steuer Gyula - egyfajta
szempontból - privilegizált helyzetű polgára volt a székesfővárosnak. Ahhoz a
szűk gazdasági és politikai elithez tartozott, amely hosszú időn keresztül a
fővárosi törvényhatósági bizottsági választások alkalmával igen meghatározó
jelentőségű volt. A kínálkozó lehetőséggel, mármint, hogy virilistársai
szavazata jóvoltából az imént említett testület tagjai közé választassék,
Steuer Gyula kávés és háztulajdonos a jelek szerint nem élt. Úgy tűnik, nem
vonzotta a közéleti szerepvállalás. Nevével még a kávés szakmai testületek
vezetőségében sem találkozunk. Igaz, 1891-ben jelölték a Budapesti Kávés
Ipartársulat választmányi tagjának, de mindössze egyetlenegy szavazatot kapott.
Testvéröccse, Sándor, a Fiume kávéház tulajdonosa viszont hosszabb időn át volt
tagja az ipartársulat számvizsgáló/felügyelő bizottságának. Amikor 1913
márciusában, élete 72-ik évében elhunyt, temetésén illusztris közönség kísérte
utolsó útjára. A francia és a spanyol konzul, valamint Vaszilievits János
alpolgármester jelenlétében a kor jeles rabbinusa, Hevesi Simon mondott
búcsúbeszédet felette. A kávéház-építészettel is foglalkozó Intérieur című
képes folyóirat elismerő szavakkal búcsúzott Steuer Gyulától. Többek között azt
is megtudhatjuk itt, hogy svábhegyi tehenészetének köszönhetően „ő volt (...)
az első kávés, kinek vendégei tudták, hogy »igazi« tejet isznak a kávéjukhoz.”
Steuer Gyula
leszármazottai közül két fiúgyermek - Steuer Marcell és Steuer Lóránd - jutott
jelentős szerephez az Abbazia kávéház históriájában. Hivatalosan elsőként
Marcell (1875-1944) lépett be a „Steuer Gyula cég” történetébe, amikor 1908.
december 18-án a cégbíróság közkereseti társaságként vette lajstromába a
„Steuer Gyula céget.” Ez gyakorlailag
annyit jelentett, hogy az öregedő Steuer Gyula tagtársként vette maga mellé
fiát, jóllehet Marcell jogosítványait csak bizonyos korlátozásokkal
gyakorolhatta, hiszen a cég képviseletére és jegyzésére csak édesapjával
együttesen nyílott lehetősége. Steuer Gyula halála után, 1913 nyarán özvegye -
második felesége -, született Hoffmann Henriette cégvezetői minőségben
kapcsolódott be a családi vállalkozásba. Egyidejűleg Marcell együttes
cégvezetői jogát is bejegyezték, illetve megerősítették. Steuer Gyula özvegye
azonban 1920-ban elhunyt, és itt álljunk meg egy pillanatra. Steuer Gyulának két házassága volt. Első
feleségétől, Hoffmann Karolinától hat fiú- és három leánygyermeke született,
míg a második házasságából három fiúgyermek származott. 1920-ban tehát tizenkét
utód között kellett megosztani az örökséget, így - többek között - a kávéházat.
A hagyatéki eljárás eredményeként a
második házasságból származó legidősebb fiúgyermek, Lóránd (1888-1951) került
be a céget addig is vezető Marcell mellé. A cégbíróság 1922. augusztus 17-én tagtársként
jegyezte be az ifjabb testvért. Ennek értelmében együttesen jegyezték és
képviselték a „Steuer Gyula cég”-et. 1924 folyamán a társtulajdonosok
megváltoztatják az elnevezését, s ettől fogva „Steuer Gyula Abbazia Kávéház”
néven jegyzik cégüket. Egy évtizedig nem történik érdemleges
változás a cégtörténetben, mígnem Marcell 1934-ben, huszonöt év után bejelenti
és bejegyezteti kiválását. Marcell azonban nemcsak a cégtől vált meg, hanem
lemondott hosszú éveken át betöltött társadalmi funkcióiról is. Édesapjával
szemben Marcell vállalt szakmai-közéleti szereplést, hiszen már az 1910-es
években tagja volt a Budapesti Kávés Ipartársulat választmányának, a
későbbiekben pedig ugyanezen Ipartestületnek és Ipartársulatnak egyik alelnöki
tisztét is betöltötte. Steuer Marcell a kávéházi ipart érintő
szakkérdésekben egyúttal elismert tekintélynek számított. Egyike volt az
elsőknek, akik a sajtóban az ún. revier-rendszer - azaz, hogy a számolást is a
kávéházi felszolgáló pincér kapja feladatul - magyarországi bevezetését szorgalmazták.
Ugyancsak Marcell volt Magyarországon az első, aki a „café-restaurant” műfaját
meghonosította. (Egyetlen metszésponton találkozott apa és fia „közéleti”
szerepvállalása, ugyanis 1910-től Marcell is tagja volt a „Deák Ferencz a
Testvériséghez” szabadkőműves páholynak.) Steuer Marcell visszavonulásának okát
pontosan nem tudjuk, csak sejtjük. Az ipartestület archívumában fennmaradt
néhány levél, amelyeket Steuer Marcell és az ipartestület elnöke, Mészáros
Győző váltott egymással. Ebből kiderül, hogy egy kudarcot vallott vállalkozás -
a Neptun rt. - miatt 1934-35 folyamán megromlott a viszony Marcell és az ipartestület
vezetősége között. Gyanítjuk, a
sikertelen gazdasági vállalkozásnak alapos köze lehetett Steuer Marcell idő
előtti visszavonulásához. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy minden
addigi „kávés” kapcsolatát megszakította volna, hiszen továbbra is fennmaradt
közte és az Ipartestület között az érintkezés. Marcell
kiválását követően nyomban megszűnt a közkereseti társaság. Lóránd egyedüli
tulajdonosként 1934. március 21-én az egyéni cégek jegyzékébe vezetteti át
(vissza) a kávéházat. (Amikor Lóránd
1934-ben átvette a kávéházat, többek között 4 főpincért, 3 felírót, 16
felszolgálót, 2 trafikost, 4 tanoncot, összesen 44 személyt foglalkoztatott.)
Nem sokkal később azonban, 1937. március 11-én már törlik is a bejegyzést,
hiszen időközben, 1936. december 30-án megalakult az Abbazia Kávéház Rt. A még megválaszolandó kérdések közé tartozik,
hogy a tőkebevitelen kívül mi indokolta a részvénytársasági forma felvételét.
Az alapító
okirat kimondta, hogy az Abbazia Kávéház Rt. célja: „A »Steuer Gyula Abbazia
Kávéház« bejegyzett kávéházi üzlet és üzemnek Steuer Lóránd budapesti lakos
egyedüli tulajdonostól való átvétele és folytatása.” A jogi formaságok, így
bizonyos alaki pontatlanságok kijavítása után a Budapesti Királyi Törvényszék
mint cégbíróság 1937. január 21-én elrendelte, hogy az újonnan alakult
részvénytársaságot a kereskedelmi társas cégek jegyzékébe bevezessék. A
részvénytársasággá történő átalakulás lényegében családi tőkeapport révén ment
végbe. Az alakuló közgyűlésen az 500
darab, egyenként 200 pengő névértékű részvény megosztásáról is rendelkeztek: a
nyolc részvényes közül 300 részvény Lórándot mint egykori tulajdonost illette
meg, féltestvére, özv. Steiner Hermannné (máshol Árminné, szül. Steuer Elza)
104 részvényt mondhatott magáénak, míg Lóránd felesége és egyik rokona, Rédl
István (valószínűleg az egyik leánytestvér, Rédl Sándorné, szül. Steuer
Erzsébet fia) 18-18 részvénnyel rendelkezett. A család ügyvédje, Bakonyi Pál,
aki a későbbiekben egy ideig fő részvényese lesz a részvénytársaságnak, egyelőre
15 részvényt birtokolt. A részvénytársaság igazgatóságába a két főrészvényes,
Steuer Lóránd és özv. Steiner Hermannné került. A cég vezetésével Steuer
Lórándnét bízták meg, aki 1938-ig tölti be e tisztséget. A cégvezető ezután
Steuer Lóránd lesz. 1939 nyarára az igazgatóság létszáma - Steuer Lórándné
lemondása, illetve Steiner Hermannné elhunyta folytán - egyetlen főre, Lórándra
olvadt le. A részvénytársaság 1939. március 18-án tartott második évi rendes
közgyűlésén a részvények többsége még mindig a szűk értelemben vett család
kezében volt. Steuer Lóránd 230, míg felesége 212 részvényt mondhatott
magáénak. A következő évi, 1940. február 3-án megtartott harmadik évi rendes
közgyűlés azonban már jelzi az ország életében időközben bekövetkezett,
elsősorban politikai jellegű változásokat. Az 1938-ban
elfogadott ún. első, és az 1939-ben meghozott ún. második zsidótörvény, mint
ismeretes, a zsidóknak a társadalmi, a gazdasági és a közéletből való
kiszorítását célozta. Ennek hatását kimondatlanul is nyomon lehet követni e
gazdasági értelemben véve kis vállalkozás, az Abbazia Kávéház Rt. esetében is.
A fellelhető cégpapírok, az igazgatóság, illetve a közgyűlések jegyzőkönyvei
egyetlen szóval sem említik, hogy mi a részvénytársaság életében és működésében
bekövetkezett lényegi/személyi változások valódi oka. De talán nem is volt
szükség a vonatkozó törvényekre való hivatkozásra, hiszen a rideg tények
önmagukért beszéltek. Egy apró jel azonban mégis utalt a közállapotokra. Az
1939-ik évi rendes közgyűlésen az igazgatóság beszámolójában olvashatjuk az
alábbi árulkodó mondatot: „A politikai és gazdasági élet rosszabbodása a
forgalom csökkenésében ugyan éreztette hatását, azonban az üzleti kiadások
csökkentésével ellensúlyoztuk a forgalom csökkenését.” 1940-ben, s ugyanez
érvényes a következő esztendőre is, Steuer Lóránd tulajdonában már csak 130
részvény maradt, felesége mindössze 12, míg a fentebb már említett Bakonyi Pál
ügyvéd 215 részvényhez jutott. (65 részvényt mondhatott magáénak Bittner Béla
ügyvéd, míg Rédl István 72 részvénnyel rendelkezett.) A cég gleichsaltolása
vagy, a korszellemet jobban kifejező terminust használva, „árjásítása” 1942
januárjára fejeződött be. A január 15-én megtartott ötödik évi rendes
közgyűlésen bejelentették, hogy Steuer Lóránd ügyvezetői igazgatói megbízásának
teendőiről véglegesen lemond.
A zsidótörvények
éveiben hallgatásra ítélt, utóbb a nyilas terror áldozatává vált költő, Kemény
Simon naplójában így ír: „Zsidótörvény: Az Arizonát eladták 500 000 pengőért,
az Abbáziát 300 000-ért.” A közgyűlés
Steuer Lóránd bejelentését egyébként „sajnálattal” vette tudomásul, egyúttal
vitéz Miklós Józsefet ajánlotta, majd nevezte ki utódjául. Ezzel a
bejelentéssel a világháború végéig megszűnt a Steuer-család minden hivatalos
kötődése az Abbazia Kávéházhoz. Egyidejűleg természetesen bekövetkezett az
őrségváltás a részvényesek között is. Noha a részvényesek és az általuk
birtokolt részvények száma már az első rendes közgyűlés után is változott,
1942-ben teljesen új nevek kezébe került az Abbazia Kávéház Rt. A legtöbb
részvénye, szám szerint 200, vitéz Miklós Józsefnek volt, míg felesége 75, és
Miklós Aranka 50 részvényhez jutott. A megmaradt részvényeken négyen osztoztak.
A részvénytársaság 1943. január 16-án rendkívüli közgyűlést tartott, amelyen
elhatározták a társaság felszámolását, melynek lebonyolításával vitéz Miklós
Józsefet bízták meg.
A felszámolásra
- a közgyűlési jegyzőkönyv tanúsága szerint - amiatt került sor, mert a
Pénzügyminisztérium a részvénytársasági jellegre való hivatkozás miatt nem adta
meg az italmérési engedélyt. Az engedély megadását pedig ahhoz kötötte, hogy „a
kávéház és vendéglői üzem” a társaság felszámolásával egyéni cégként folytassa
működését. A részvénytársaság 1943. december 16-án tartott rendkívüli
közgyűlésén vitéz Miklós József vételi ajánlatot tett a kávéházra, amelyet a
részvényesek egy ellenszavazattal el is fogadtak. A beérkezett négy vételi
ajánlat közül az övé bizonyult a legkedvezőbbnek. A részvénytársaság 1944.
január 16-án tartotta végelszámoló közgyűlését, amelyen bejelentették a
társaság feloszlatását. Egyúttal intézkedtek a cégbírósági bejegyzés törléséről
is. A jogutódként fellépő vitéz Miklós József - miután kiváltotta
iparengedélyét, és felvették az ipartestületbe (Kávésok Lapja, 1944.
március. 1.) - 1944. szeptember 18-án bejelentette a Budapesti Kávés
Ipartestületnek, hogy a kávéház a légitámadások miatt szeptember 14-e óta nincs
üzemben.
„A kávéházban pallérozódott városi polgárrá sok
parlagi magyar...” „...és ott európai entellektuellé nem egy zugújságíró” - állítja emlékezéseiben Herczeg Ferenc, hiszen a budapesti kávéház
ugyanolyan kultúrhivatást teljesít, mint az ókori Athénban az Agora. Se szeri,
se száma a budapesti kávéházakról, törzsasztalokról szóló, mára feltétlenül
nosztalgikusnak ható írásoknak, visszaemlékezéseknek. Ezek az írások a kávéházi
lét fő vonzerejét a (nagyvárosi) polgári életforma megvalósulásában és
kiteljesedésében látják, s ugyanezt tartják a kávéház mint intézmény eminens
hivatásáról is. A méltatások olykor az árnyoldalakra is felhívják a
figyelmünket. „Pesten egy lélek ismerősöm sem volt” - emlékezik vissza
fővárosba jövetelének időszakára Lengyel Menyhért. „Hová lehetett menni? A
kávéházba.” [28] Varannai Aurél a rossz lakásviszonyokkal hozta összefüggésbe a
pesti kávéházak hallatlan népszerűségét: „Ahelyett, hogy sötét, szűk, hideg
lakásában töltötte volna az időt, ide járt a pesti ember (...) a pesti kávéház
második otthona volt a pesti embernek.” Sokakat az a remény vitt a kávéházakba,
hogy egy kis időre - a piccoló kávén túl - híres emberek társaságát is
élvezhetik. Krúdy Gyula elmesél egy történetet egy bizonyos Kálnay László nevű
ex-ügyvédről, „aki írt is néhány zamatos beszélyt”, s kinek leghőbb vágya az
volt, hogy írók társaságában lehessen. Betért nagy lelkesen a New-Yorkba, de
kissé csalódva válaszolt az őt faggató főpincérnek: „Írótársakat keresek egész
éjszaka és mindenütt lump-cimborákat találok.” Szerencsétlenségére elvetődött
az Abbazia kávéházba is, Eötvös Károly törzsasztalához, de a Vajda utóbb
„összevonta bozontos szemöldökét és »kinézte« társaságából a vidéki fiskálist.”
Egy-egy kávéház hírnevet, rangot leginkább a törzsasztalai révén szerzett
magának. (Igaz, valamelyest a kávéháznak is hozzá kellett járulnia vonzerejével
ahhoz, hogy felkeltse maga iránt az érdeklődést.) Az Abbaziával sem lehetett ez
másként. Már 1891-ben, a megnyitást követő harmadik esztendőben a számon
tartott kávéházak közé tartozott.
„Azt modják, hogy ez egy discret kávéház” - írja ugyanezen évben a Kávésipar Szakközlönye cikkírója. „Tisztek,
művészek, mérnökök, képviselők, szép és elegáns hölgyek nem ritkák erre.” Az
Abbazia kávéház valójában sokféle közönségnek adott otthont. Noha az Abbaziát
híressé tevő közönségből a képzőművészek zöme nem sokáig tartott ki, s Lechner
Ödön meg Szinyei-Merse Pál vezetésével áttelepedtek a szomszédos Japánba, a
demokrata politikusok és hírlapírók hűsége töretlen maradt. Az Abbazia
népszerűségére utal az is, hogy első komolyabb belső átépítésére már 1894-ben
sor került: „Sok a kávéház. Az Abbazia mégis szűk lett vendégeinek. S ezért
tulajdonosa, aki mindenkinek csak »kedves«, áttört a falakon és
megnagyobbíttatta.” A hőskorszak vitathatatlanul legjelesebb politikus
törzsvendége a függetlenségi eszme harcos híve, Kossuth Lajos magyarországi
„helytartója”, Eötvös Károly (1842-1916) volt. Jellegzetes alakját sokan
megörökítették Krúdy Gyulától Nagy Endréig. Eötvös, az egykori veszprémi
fiskus, a tiszaeszlári vérvád vádlottainak sikeres védője, több cikluson
keresztül országgyűlési képviselő, jeles újság- és szépíró legendás
asztaltársaságot gyűjtött maga köré. Herczeg Ferenc - aki maga nem tartozott az
Abbazia vendégei közé - írja az Eötvös-asztalról: „Az elnöküket (azaz Eötvös
Károlyt - Sch. G.) Vajdának nevezték, és nem tudtak betelni szélesen ömlő,
színes és elképesztően »tudományos« fejtegetéseivel. A Vajda olykor súlyos
teherpróbának vetette alá híveinek hiszékenységét, de annyira elmés és
mulatságos volt, hogy mindenképpen érdemes volt meghallgatni.” Ebben lehetett
némi igazság, hiszen hasonlóan vélekedett a jelzőkkel igen bőkezűen bánó Ágai
Adolf is: az Abbaziában „esténkint bő corona hallgatja a nagy mesemondó,
adomázó, stratega, orvos, politikus, regényíró, zeneköltő, piktor, államférfi,
történetbúvár, folklorista és jogász előadásait de rebus omnibus et quibusdam
aliis. Sokszor hallgattam én itt, hallgatom ma is egy-két dolgát nem egyszer,
de tízszer.” S való igaz, a kövérkés, fekete selyemsipkát hordó, csibukozó,
híveit és hódolóit maga köré gyűjtő Vajda valóságos polihisztor volt a maga nemében.
Asztali beszélgetései egyike-másika lelkes híveinek köszönhetően fennmaradt.
Egy alkalommal a Vajdát elvitték az Operaházba - írja meg a történetet Molnár
Jenő -, hogy hallgassa meg a Parsifalt. Az előadás után az Abbaziában
megkérdezték a véleményét: „Hát a kuruc zene is zene, a Wagneré is zene, mint
ahogy a Blaháné hangja is hang, meg a hortyogó ember hangja is hang.” [36] „A
Vajda a Wagner zenéről” c. humoreszket az 1907-ben a Teréz krt. 27. sz. alatt
megnyílt Bonbonnière kabaré is műsorára tűzte. Ugyancsak a Bonbonniére-ben
hangzott el először, 1907. október 28-án „A Vajda az Abbáziában” c. Nagy Endre
szám is. A történet szerint a Vajda éppen előadást tartott a bolháról. A magyar
„bóha” kétféle lehet, oktatta híveit, lehet játékos és szomorú. Mikor éppen a
kortárs politikusok jellemzéséhez érkezett, famulusa, Soma (Perl Soma ügyvédről
van szó) közbeszólt, hogy sürgöny érkezett. Soma újabb sürgetésére azonban már
felcsattant a Vajda: „Ugyan, mi baja vammá azzal a sürgönnyel? Haggya a fenébe!”
„De bocsánatot kérek, az van ráírva, hogy sürgős” - mentegetőzik Soma. „Hásze
sürgős annak, aki küldte! De nekem nem, a zistenit neki!” - intézte el végül is
az ügyet a Vajda. A történet hitelessége felőli kételyeinket Balla Vilmos
oszlathatja szét, aki szerint ténylegesen is az Abbaziába hozták a Vajdának
szóló táviratokat, „amiket fölbontatlanul zakkója zsebébe csúsztatott.” Az
Abbazia kávéház azonban nemcsak e kedélyes adomák helyszíne, hanem a
politikacsinálás egyik kis műhelye is volt. Legalábbis ez derül ki az 1898-ban
az Egyetértésben előbb név nélkül és folytatásban, utóbb Eötvös Károly által
közzétett - ám Krúdy és mások véleménye szerint inkább írt - Gróf Károlyi Gábor
följegyzései című könyvből. A történet tanúsága szerint a Szapáry-kormány
bukásához a Vajda Abbazia-beli törzsasztala körül ülő urak „összeesküvése”
vezetett. De nem is maga a történet az érdekes, hanem az, miként írja le
szerzőnk a helyszínt. „...este a szokott időben tíz és negyed tizenegy órakor
mentünk az Abbaziába. A vajda, a jó Ada (Horváth Adám országgyűlési képviselő -
Sch. G.) és gróf Zichy Herman voltak nálam vacsorán s így együtt telepedtünk le
szokott asztalunknál. Nem a kerek asztalnál a nagy tükör alatt. Ez csak később,
az egyházpolitikai nagy harczok közepén lett a vajda asztala. Hanem a
négyszögletű nagy asztalnál, mely közvetlenül az Andrássy-útra nézett. Azért is
kellett elhagynunk, mert az utczán járókkelők, ha ott a vajda kerek fejét
meglátták, igen gyakran megálltak, csődületet támasztottak, gyakran éljenzésbe
is törtek ki, s ezt a vajda nem szerette.” Ha elfogadjuk a
mű eredetiségét illető fenntartásokat, akkor Eötvös remekműbe öntötte saját
apoteózisát. A többször idézett Balla-féle összeállítás arról tanúskodik,
miszerint a Vajdát „vidéki küldöttségek és külföldi nevezetességek keresték föl
az Abbaziában, aminthogy minden politikai eseménynél (...) a kávéház ablakai
előtt tüntetett a nép és hallani akarta Eötvöst, aki végül az utcára rakott
asztalról lelkesítette a tömeget.” Eötvös Károly halálával nem üresedett meg a
kerek asztal, hiszen a fiatalabb pályatárs, Vázsonyi Vilmos (1868-1926) lépett
örökébe.
Vázsonyi Vilmos
a századelő újrafelfedezendő politikusai közé tartozik. Vezéregyénisége volt
mindazoknak, akik számára a demokratikus, polgári liberális értékrend nem
kiüresedő toposzokból, hanem ténylegesen is létező értékekből állt. Ezekért az
eszmékért szállt csatasorba a századforduló éveiben, úgy is mint az utóbb
párttá szeveződött Demokrata Kör alapítója. Utóbb a demokraták asztalának
törzsvendégei lesznek Bródy Ernő, Baracs Marcell, Fábián Béla, Pakots József és
Rupert Rezső országgyűlési képviselők is.Egy évtizednek sem kellett eltelnie,
míg a zsidó vallás egyenjogúsításáért a „mezítlábasokat” diadalra vivő fiatal
ügyvédből országgyűlési képviselő lett. Az 1901-ik évi képviselőválasztás
idejére tehető az az életkép, melyet Krúdy Gyula örökített meg. A tekintélyes
terézvárosi pékről, az „öreg Glasner”-ről szól a történet, aki nem kevés
gúnnyal „dörmögte magában”, midőn betekintett az Abbaziába, hogy „már megint ez
a Vázsonyi tartja szóval a polgárokat.” És Vázsonyi, a „terézvárosi Tankréd” be
is jutott a képviselőházba. De ő már nem a letűnőfélben lévő régi jó táblabíró
világ megtestesítője, miként volt Eötvös Károly, hanem egy másféle közeg, a
fővárosi, azon belül is terézvárosi, liberális-demokrata kispolgárság
politikailag öntudatosodó hírnöke. (Az elkövetkező új időket mintha a kávéház
1912-es nagy átalakítása során a szaksajtó is megsejtette volna: „A patriarchális
összejövetelek kávéházából egy fényben ragyogó, finom izlésű kultúrhely
bontakozott ki.” Vázsonyi az 1905-ös képviselőválasztásokon Hieronymi Károly
belügyminiszterrel szemben szállt ringbe a terézvárosi mandátumért. Az Abbazia
kártyaszobája volt a sikeres választási küzdelem „intern vezérkari irodája és a
billiárdasztalokon lelkes kortesbeszédeket tartottak.” Az Abbazia kávéház azonban nemcsak a
korteshadjáratok idején jutott szerephez a politikus Vázsonyi életében.
Felesége emlékirataiban olvashatjuk, hogy „a Demokrata Kör minden mulatsága az
Abbazia-kávéházban végződött. Egyáltalában akárhol voltunk esténként abban az
időben, nem lehetett hazamenni uram, anélkül, hogy az Abbaziába be ne tértünk
volna.” Még politikai ellenfelei - miként Apponyi Albert - is elismerték
jelentékenységét, hiszen mégiscsak eljutott a miniszteri bársonyszékig, ám
pártja számára már nem futotta az elismerő szavakból: „... a demokrata párt nem
lépte túl az érvényesülés terén budapesti külvárosi születési helyének
határait, ezeken kívül csak nagyon sporadice tudott itt-ott egy-egy mandátumot
hódítani.” Vázsonyi Vilmos pályája mégis jelképez valamit, hiszen megteremtette
a politikai nagykorúság határát átlépő fővárosi kispolgár ethoszát. Eötvös
Károlyhoz hasonlóan azonban Vázsonyi sem tudta elkerülni, hogy ne vonuljon be a
kabaré-történelembe. A Nagy Endre-féle Modern Színpad 1911. november 3-án tűzte
műsorára „Buchinger és Vázsonyi” című, úgymond „aktuális tréfá”-ját. Talán nem
haragudtak érte az érintettek. Az 1930-as években az Abbazia kávéházban
márványtábla állításával tisztelegtek Eötvös Károly és Vázsonyi Vilmos - letűnt
korok letűnt hősei - emlékének.
„A demokrata újságírók ... főként az Abbazia-kávéházba
jártak...” - legalábbis Róna
Lajos emlékezéseiben. Noha az Abbazia hírlapírói a mai olvasó számra talán nem
olyan ismerősek, mint mondjuk a New-York törzsvendégei, egy-két „híresség”
azért mégiscsak befordult az Oktogon jeles kávéházába. Ide jártak - a teljesség
igénye nélkül - A Polgár c. lap szerkesztői, itt volt a tekintélyes Pesti
Hírlap törzsasztala, egy ideig a Miklós Andor-féle Az Est szerkesztői is
látogatták, és meg-megfordultak a Magyar Hírlap és Purjesz Lajos lapja, a Világ
zsurnalisztái is. Vázsonyi Vilmosné még Molnár Ferencre és Bródy Sándorra is
emlékszik a vendégek közül. Molnár Ferencről a kortárs Lengyel Menyhért
megjegyzi, hogy „minden témáját elmondta széles körű hallgatóságának éspedig
különféle kávéházakban, s leste a hatást. Ha a kávéházban sikere volt, megírta
a művet, ha nem tetszett, félretette. De volt rá eset, hogy az Abbazia
kávéházban megbukott a témával, de viszont a New-Yorkban sikere volt, s akkor
egy ideig nem tudta, hozzáfogjon-e, míg végre a Japán kávéházi törzsasztalánál
kiderült, hogy szép esélye lesz vele, tehát megírta a darabot.” Egy idővel
később azonban már másféle közérzetet tükrözött az Abbazia. „Bátorító fórum
volt a Világ törzsasztala.” - írja Sós Endre az 1919 utáni fehérterror
időszakáról. „Az egyszerű emberek, akik csak feketézni mentek a kávéházba,
valamivel nyugodtabban és reménykedőbben távoztak onnan.” Hogy minek volt
köszönhető e bizakodás? Sós a Világ hasábjain megjelenő, a fehérterrort
leleplező írásoknak tulajdonítja az emberek reménykedését.
Az 1930-as és
40-es években, egészen az államosítás időszakáig Zsolt Bélának volt itt
nevezetes törzshelye. Zsolt Béla regény- és drámaíróként maradandóan örökítette
meg az erzsébetvárosi (zsidó) kispolgár morális tragédiáját. Publicistaként
pedig tántoríthatatlan és harcos híve maradt a polgári szabadságjogoknak. Az
Oktogon és környéke volt Zsolt igazi otthona. „Az otthonom az Oktogon,/ hol az
időmet lopkodom./ Így fogyasztom a napokat./ A feketét, a lapokat” - vallotta.
Az 1933-ban, a Magyar Színházban színrevitt darabjában, az Oktogonban is
megemlíti az Abbaziát. Meleg szavakkal emlékezett meg az ifjabb pályatárs,
Kellér Andor - aki maga is látogatója volt az Abbaziának - a jóformán a
kávéházban élő Zsolt Béláról, a „titkos lakó”-ról: „Ó, hogy szeretett enni,
sokat, sokfélét, csillapíthatatlan vággyal. Reggeltől estig mindig
»fogyasztott«, elindulva a Japánból, megtelepedve az Abbáziában, az Angolban, a
New-Yorkban, és végső állomásán: a Simplonban, majd délután vissza, menetrend
szerint. (...) Így élt öt kávéházban, ahol a fény, a meleg, a terített asztal,
az ismerős pincérek testvéries, de szerény udvariassága az otthont pótolta. Ám
ez a figyelmes, kutató pillantású férfiú az öt kávéházban többet, igazabbat
látott, mint sok más író, aki öt földrészben kalandozott.” Téved, aki azt
gondolja, hogy Zsolt Béla volt az egyetlen kávéházi körutazó. Sárközi Mátyás
írja nagyatyjáról, Molnár Ferencről szóló könyvében, hogy baráti társaságával
„rendszerint a New-York-ban vacsoráztak, onnan vonultak át az Andrássy úti
Helvécia kávéházba, ahol víg utcalányok itatták idős lovagjaikat. Később a
szemközti Café Français jó kávéjával frissültek fel, majd hajnaltájt újból
összegyűltek a Millennium kávéházban, hogy megnézzék, mit írtak a reggeli
lapok. A legkitartóbbak ezután még visszatértek a New-Yorkba reggelizni.”
De térjünk még
vissza Zsolt Bélához. „Ha valaki, ő volt az, aki a kávéházból, speciálisan az
Abbazia kávéházból szemlélte a világot - rímel Németh Andor visszaemlékezése
Kellér Andoréra - és a politikája pontosan a Király utcai kereskedők,
ékszerészek és más zsidó kispolgárok színvonalán mozgott. (...) Mindent abból a
szempontból ítélt meg: jó ez nekünk, zsidóknak? - értve ezalatt a zsidó
kispolgárságot” - veti el végül is a sulykot, kissé igazságtalanul, Németh. Néhány oldallal előbb pedig azt írja, hogy
„Odaadtam neki egy novellámat, a Sibertörténetet, melyről Zsolt kijelentette
Abbazia-beli törzsasztala körében, hogy ez a legjobb novella, amit olvasott.” Ignotus Pál az Abbaziában ismerkedett meg az
1930-as években Zsolt Bélával: „Később (...) fölfedezett a befutott irodalmi
újság és a baloldali echte-publicisztika is Zsolt Béla személyében, az Abbazia
kávéház tükörasztalánál. Fiatalok voltunk...”
Ám nem mindig volt jó dolga az Abbaziába beeső fiatal újságírónak,
előfordult ugyanis, hogy megtréfálták. Ez a kis történet is Kellér Andor kitűnő
memóriájának köszönhető: „A kezdő hírlapíró kegyetlen ugratások céltáblája
volt. Egy szenvedélyes fiatal újságírót leküldtek az Abbazia Kávéházba,
érdeklődjék a kávésnál, igaz-e, hogy tegnap este ott uzsonnázott József
Főherceg. (...) Előre figyelmeztették, hogy Steuer kávés tagadni szokott,
legyen erőszakos. Alig távozott a fiatalember a szerkesztőségből, felhívták a
kávést, közölték vele: egy elmebeteg járja végig a kávéházakat, a szerencsétlen
azt firtatja, hogy ott uzsonnázott-e előző nap a főherceg. A sikerre éhes,
felajzott hírlapíró megjelent az alaposan begyullasztott kávésnál,
kérdezősködni kezdett. Steuer azonnal lefogatta, a mentőket kihívatta, és a tiltakozó
hírlapírót percek múlva már a lipótmezei elmegyógyintézet felé röpítette a
mentőautó.”
„Üdvözlöm mindannyiukat az Abbaziában, az Otthonban, a
Fészekben”- fejezi be Lázár Bélához írott levelét az 1901-ben
Moszkvában tartózkodó Rippl-Rónai József.
Az Abbazia történetének hőskorához a képzőművészek rövid ideig tartó
jelenléte is hozzátartozott. Erről így írt Lyka Károly: „Az ifjabb nemzedék
esti tanyái kávéházak voltak, előbb a váciuccai Korona, később az Oktogon téren
az Abbazia- és a Nicoletti-kávéházak, még később a Royal és a Kairó is.” E korszak kiemelkedő ifjú szobrász tehetsége
volt Róna József. Visszaemlékezéseiben fel-felelevenednek az Abbaziában
eltöltött esték, éjszakák. „Az Abbaziába vonultunk. A menet élén én haladtam
Etelka kisasszonnyal. (...) Az egyik sarokban Ádám bácsi húzódott meg s mély
pincehangján héber dalokat énekelt, amiben Vészi asszisztált neki. (Keményffy
Ádám Gábor Vészi József apósa volt - Sch. G.) - Ez az ős-zene, minden zenének
zenéje - mondotta. És Verdi, Beethoven, Mozart meg Wagner elbújhatnak
mellette... Lechodaudi Likras kalo!”
A képzőművészek
először a Nicoletti kávéházban tanyáztak, tudjuk meg Gundel Imrétől, s csak
utóbb tették át székhelyüket a „szemközti, kényelmesebb Abbaziába.” Sok anekdotát
jegyzett fel az Abbaziát látogató művészekről Lázár Béla, a jeles műtörténész
is. Az egyik történet főhőse, Donáth Gyula szobrász egy alkalommal nagy
lelkesen tért be a kávéházba. Társai faggatására „lihegve” elmeséli, hogy nagy
felfedezést tett Budán. „ - Mit fedeztél fel? - kérdezték tőle. Hogy egy teret
neveztek el Rólam, a Donáti teret... - Bah, mondja Fényes Adolf - egy teret?
Hiszen Vágóról már két hidat is neveztek el és Pesten... - Hát persze, mondtuk
- a vágóhidat! Vágó Pál nagy szerényen mosolygott” - ért véget a történet.
Lázár históriáinak gyakori szereplői között találjuk Fényes Adolfot, Bihari
Sándort, Fadrusz Jánost, Telcs Edét és Márk Lajost. Az Abbazia törzsasztalánál
alapították a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körét. Szinyei-Merse Pál,
Ferenczy Károly, Csók István, Márffy Ödön és mások tartoztak e rövid életű
festőcsoporthoz.
A művészek és az
idős Steuer Gyula között - állítólag - egy idő után megromlott a viszony. Ennek
oka az volt, hogy a kávéházi folyóiratokból és képeslapokból a művészek
kivágták az illusztrációkat. A megdühödött kávés erre bélyegzőt készített -
szól a történet - és sorra lebélyegezte az „Ezt a képet az Abbazia kávéházból
loptam” felirattal a képeket. Erre már a művészeknek lépniök kellett, s ők is
egy bélyegzővel lepték meg a derék Steuer Gyulát: „Ezt a házat az Abbazia
kávéházból loptam!” A művészvilág
szecessziója, vagyis a Japánba való átköltözése ezután történt. De nem mindenki
szakította meg a kapcsolatot az Abbaziával. Rippl-Rónai József egy 1915-ben
kelt levelében az Abbazia kávéházba invitálja Móricz Zsigmondot, mert hat és
nyolc között ott lelhető fel a művész.
No, természetesen a Steuer-család sem szakított a piktorokkal, hiszen az
1930-as években Grünwald Ödön festőművész volt az Abbazia főpincére.
„Bűzbomba az Abbaziában” - címmel írt felháborodott
vezércikket Vázsonyi János országgyűlési képviselő - aki nemcsak az Abbazia,
hanem a Japán törzsvendége is volt - az Egyenlőség 1937. január 7-i számába.
1936 Szilveszter éjjelén, amikor a zenekar éppen a Himnusz akkordjait
játszotta, kihasználva a pillanatnyi sötétséget, könnyfakasztó bombákat dobtak
a zsúfolt kávéházba. „Mintha szimbólum volna ebben. A bűzbomba jelképe az
izgatás, a gyűlölködés politikájának” - írja Vázsonyi János. „Annak a politikának,
amelynek szaga van. Amely eszközeiben és céljaiban egyaránt orrfacsaró.
Amelynek forrásai nem ismertek, vagy talán, hogy precízebbek legyünk, nem
bizonyíthatóak, de nem szagtalanok.”
Az Abbazia
addigi története viszonylag békés és nyugodt volt. A harmincas évek közepén
Magyarországon is felerősödő szélsőjobboldali, náci mozgalmak és pártok egyre
többször hallatták hangjukat. Velük hozható összefüggésbe a merénylet, melynek
politikai felhangjai már egy új, vészterhes korszak bevezető akkordjai voltak. Az
Abbazia kávéház története nem ezzel az incidenssel ért véget, ám a világháború
alatti idők és az 1945 utáni rövid másodvirágzás korszaka már egy következő
történet része lesz. Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00003/00011/abbazia.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése