Fával már gyerekkorom óta dolgozom. A fametszet
készítésének ötlete, pedig általános iskolás koromból ered. Akkor Derkovits
Gyula Dózsa György sorozatát mutatta be rajztanárunk. Azután a linóleum
metszést próbálhattuk ki. Ekkortól aztán készítettem linóleum metszetet, az egy
könnyen megmunkálható anyag, és bejött. Most, hogy egy nyári fafaragó tábor
tervezésében vagyok bent, gondoltam itt az ideje, hogy kipróbáljam. Még
januárban terveztem, rajzoltam, aztán a vésés is nagyon lassan alakult, mert
megfelelő helyből és időből nálam sosincs elég. Azért csak lekészültem, és láss
csodát, még egy gyors nyomatot is csináltam. Ugyan nem volt túl jó a
gumihenger, amivel a festéket a fára vittem, de bíztató. A nyáron a technika
kipróbálható, és ha a gyerekeknek is kedve lesz, készülhetnek Fekeden a
fametszetek.
Az első fametszetem témájának Fekedi tanösvény kísérő
füzetének feladatát választottam. A feladatban egy fekedi feldarabolt történetet
kell sorba állítani. A helyes sorba állítás után kiderülhet, miről is
gondolkodott a tölgyfa alatt a fekedi parasztember. Akinek kedve van, innét
letöltheti a kísérő füzetet: http://lehrpfad.hu/feked/?lang=hu.
A legrégibb anyag, amit
magasnyomáshoz dúcnak használtak, a kő. Ezt az anyagot ma már teljesen
kiszorította a könnyebben megmunkálható fa, linóleum és a különféle fémek. A
metszésekhez, vésésekhez acél metszőkéseket és vésőket használunk.
A fametszet szülőhazája
az ősi Kína. Innen terjedt el Ázsiában és Európában, ahol a 15. században már
általános volt. A falapot kezdetben a fa rostjainak irányába metszették
fametsző késsel vagy vésővel a kemény vagy puha nyomódúcokba: lapdúcot
készítettek. Ezt festékkel kenték be és kézi sajtón nyomtatva készítettek
levonatot, amelyen a kiemelkedő dúcrészek adták a fekete vonalakat vagy
foltokat. A 18. század végétől azonban elterjedt a szálakat átmetsző vésésmód,
az ún. harántdúc készítés, s ez sokoldalúbb művészi kifejezést eredményezett.
A fametszet
(xilográfia) a sokszorosító eljárások legrégibb módszere. A rajzoló tussal
papírra rajzolja elképzelését, ezt nyirkos vagy krétázott sima körte-,
cseresznye-, puszpángfa lapra (dúc) nyomja, amelyen ezáltal tükörkép keletkezik.
Ezután a metsző vagy maga a művész a vonalak mentén kimetszi a vonalak közötti
részeket úgy, hogy a vonalak és fekete felületek kidomborodjanak. A kifaragott
dúcra hengerrel festéket juttatnak, majd enyhén benedvesített papírt, esetleg
pergament fektetnek rá, amely könnyű nyomásra átveszi a kiemelkedő vonalakra
hordott festéket. Így pozitív képet nyernek: A fa természetéből fakad, hogy nem
lehet sűrű vonalhálóval dolgozni, mert könnyen kitöredezik. Ebből adódik a
fametszet sajátsága, hogy egyszerű, stilizált ábrázolást kíván, lehetőleg sima
vonalakkal, nagyobb, foltszerű felületekkel. Régebben a fa hosszirányában, ún.
lapdúcon a szálak természetes rajzát is felhasználták a kép érdekessé tételére
(pl. a régi kínai és japán metszetek és a reneszánsz kori európai fametszetek
dúcai esetében). Később áttértek a szál-, illetve harántdúc használatára,
amelynél a rostok a metszés főirányára merőlegesek. Ez utóbbi alkalmasabb a
tónusok érzékeltetésére.
A fametszet őshazája
Kína volt, ahol selyemfestésre használták. A legrégibb fametszetű kép 868-ból
való, Stein Aurél találta Tun Huangban (Nyugat-Kína) egy kínai nyelvű buddhista
szent könyv illusztrációja. Európában a XIII-XIV. században terjedt el a
fametszés. Szentképeket, kártyákat készítettek ezzel a technikával. A legelső
évszámmal ellátott európai fametszet 1423-bóI való, Szent Kristófot ábrázolja.
Nagy jelentőségre tett szert a fametszet a nyomtatott könyv megjelenésével. A
reformáció és a parasztháborúk idején megnövekedett a szerepe, hiszen a sokszorosításnak
akkoriban ez volt az egyetlen módja. Teljes érettségét Dürer és Holbein
művészetében érte el. A XVIII. században tértek át a száldúcmetszetre. Az új
eljárás kezdeményezője az angol Thomas Bewick volt. Eleinte ezzel a technikával
a festményeket utánozták, árnyalatnyi finomságokat is visszaadva.
A festmények szolgai
utánzása után a XIX. században újult meg a fametszés. A művészek egyre inkább
foltszerű hatások elérésére törekedtek, s ezáltal erőteljesebben hangsúlyozták
a fekete és fehér ellentétét. Különösen az expresszionista művészek kedvelték
ezt a technikát (Gauguin, Munch). Kelet-Európában az oroszoknál és a
lengyeleknél mint népművészet már régebben is virágzott ez a műfaj. Külön ki
kell emelnünk a japán fametszetet. Japánban valóságos nemzeti művészetté
fejlődött, olyannyira, hogy feltalálták és nagyszerűen alkalmazták a több
dúcról nyomott színes fametszetet is.
A legújabb idők
fametszői között kiemelkedő helyet foglal eI Käthe Kollwitz és Masereel, akik
ebben a műfajban kiválót alkottak forradalmi hatású műveikkel. A rnagyarok
közül bár sokan éltek a fametszet darabos, de erőteljes és markáns kifejezési
eszközeivel elsősorban Derkovits Gyuláról kell megemlékeznünk, akinek
Dózsa-sorozata a két világháború közötti magyar grafika kiemelkedő alkotása. Forrás: http://www.sze.hu/muvtori/belso/technikak/fametsz.htm
Na, már ne szerénykedj ! Ahhoz képest, hogy az első ilyen alkotásod, szerintem szuper ! :-)
VálaszTörlésKöszönöm. Azért még igyekszem jobb nyomatot is készíteni belőle. Nekem is egyre jobban tetszik, talán még az Ex Librisem is ez alapján készítem.
VálaszTörlés