Lesz nekem egy szigetem

Ifjúkorom egyik kedvenc regénye volt Fehér Klára: Lesz nekem egy szigetem kisregénye. Akkoriban nem még nem volt gyerekszobám, így én egy valódi szigetet neveztem ki sajátomnak. Ez a Kaszánya patak mederfalából leszakadt gyökeres fatörzs volt a patakban. Egy kis ugrással a partról a szigetre tudtam menni. Még sétálni sem tudtam, olyan kicsike volt az én szigetem, de mégis boldog voltam, ha a szigetemen időzhettem. Ücsörögtem, néztem a vízen úszó leveleket, és fatőrt faragtam a bugylibicskámmal. Jól is sikerült a kis tőröm, de sajnos arra nem voltam képes vele, hogy meg is védjem. Két nagyfiú jött, és a túlerővel én nem boldogultam. Így esett, hogy azóta se saját fatőröm, se szigetem nincsen.

Azaz, nem volt eddig. Most már van, ha nem is szó szerint sziget. Ugyanakkor a saját tulajdonom. A ház mögött egy forrás, ahol egy patak születik, amiből majd folyó lesz. A telken egy valamikori istálló, amelyikben lesz az én szigetem.

Itt látható a szigetem kertje, még egy nyomókutam is van, ha megszűnne a vízszolgáltatás.

 

Íme, a kilátás a szigetem restaurátor műhelyének ablakából.

Több képet, most nem hoztam, mert az én kis birodalmam még csak raktár. Építési terület, mely remélem hamarosan az én műhelyem és dolgozó szobám lesz.

Egy ötletem megvalósulása

Évekkel ezelőtt a Fekedi Tanösvény ötödik állomásának elkészültekor felmerült, hogy az ottani tájház melléképületei egyikében egy klumpakészítést bemutató kiállítás létesüljön. Az ötletből ugyan gyorsan lett ígéret, de több évet kellett várni, míg a kiállítás megvalósult. A kiállítás átadása volt április utolsó napján. Nehéz erről a kiállításról írni, hisz nemcsak ötletadója, de a berendezéshez tárgyakat adtam, helyreállítottam, és faragtam is klumpát. Most egy kis szubjektív fotósorozatot hoztam a kiállítás megnyitójáról.

Szentendrei bemutató

Végre túl vagyok a bemutatón. Nagy megkönnyebbülést jelent nekem ez, mert ez volt az első hasonló rendezvény, melyen klumpafaragóként részt vettem. Amikor tavasszal elvállaltam a felkérést, akkor még úgy gondoltam, hogy fél év bőven elég lesz a felkészülésre. Ahogy közeledett az időpont úgy jöttem rá, hogy van még mit gyakorolnom, és fejleszteni a fafaragó tudományomon. Azért összességében elégedett vagyok a végeredménnyel. Reggeltől estig voltak vendégeim, akiknek meg tudtam mutatni képen és filmen kivetítve a klumpakészítés folyamatát, és néhány mozzanatát még ki is tudták próbálni az elvitt szerszámaimmal. A rendezvényen sok tájház és település mutatta be termékeit, népviseletét, és népszokásait. Jó lett volna bejárni az összes portát, és rendezvényt, de nekem nem sikerült. Csak a bemutató helyünk közelében tudtam néha egy kis időre megnézni, mások mit hoztak és tudtam fényképeket készíteni. Alább olvasható, mely rendezvényen vettem én részt: "ALMA A FÁJÁTÓL" - Ez idei rendezvényünk mottója, kiindulópontját a „Nem esik messze az alma a fájától” szólás szolgáltatta. Ennek nyomán, a generációkon átnyúló és a tájházakhoz kötődő tudásátadás szerepére irányítjuk rá a figyelmet. A tájházak jelentik a helyi hagyományos tudás bázisát, ahol összegyűjtik és megőrzik a szellemi és a tárgyi örökséget. Ezek a házak nem csak a gyűjtés és megőrzés, hanem az élményszerű ismeretszerzés helyszíneként is szolgálnak. Az utóbbi évtizedben egyre fontosabb szerepet kaptak a helyi termelők, akik a tájházak udvarán is felbukkanó vendégek. A meghívott tájházakkal együtt a településükön lévő hagyományos termékek készítőit is meghívjuk, akik a rendezvényen élőben is bemutatják házi készítésű, gyümölcsalapú portékáikat.

A tavalyi évhez hasonlóan az idén is köszöntjük az alapításuk kerek évfordulóját ünneplő tájházakat. A meghívott tájházak között több olyan is szerepel, akiknek a településéről a Muharay Népművészeti Szövetség meghívása révén érkeznek résztvevők. Ez jelenti az egyik kapcsolódási pontot a két szervezet között.

Szimbólumunk, az alma az idei rendezvényen is főszereplő. Szeretnénk bemutatni az alma jelentőségét, azt, hogy milyen szerepet játszott a népi táplálkozásban, a néphitben és gyógyításban, valamint azt is, hogy milyen egészségmegőrző hatása van. Ehhez kapcsolódóan a meghívott tájházak almás süteményeket, almából vagy más gyümölcsből készült helyi termékeket hoznak kóstolóba. Az almás ételek (sütemények, lekvárok) között versenyt hirdetünk. Receptet is kérünk a bemutatkozóktól, mely lehetőséget ad arra, hogy a településükön jellemző hagyományos almás ételeket népszerűsítsük. A tavalyi évben megkezdett faültetést hagyománnyá szeretnénk tenni, így az idén is a program részét képezi egy almafa elültetése. Forrás: https://www.tajhazigazgatosag.skanzen.hu/hagyomanyaink-vendegsegben.html

Felszabadultan

Most úgy látom, hogy ma délután végre fesztelen érzem magam. Meg is fogadtam, hogy ezt most le is írom. Eddig három fronton harcoltam, most végre az egyik harcvonalat lezártam. Holnap nyugodtan, és felkészülten megyek klumpafaragás bemutatót tartani. Hét elején még gondolkodtam a lemondáson, de aztán sikerült minden problémát megoldani. Most már minden hozzávaló szerszám a csomagtartóban. Remélem a sok előkészület nem volt hiábavaló, és a jövő héten a bemutatóról egy fényképes összeállítással tudok majd jelentkezni.

Mára csak egy képet hoztam. Klumpafaragó szerszámaim sorakoznak a bevetésre. 

Jobb későn, mint soha

 

Az elmúlt hetekben mesekönyvet olvastam, Nils Holgersson csodálatos utazásait a vadludakkal. Gyerekkoromban nem olvastam, és a belőle készült rajzfilmsorozatot is már gimnazista koromban láttam. Mondjuk volt is mit bepótolni, hisz gyerekkoromba keveset olvastam. Nehezen is tanultam meg olvasni. Hiába mutogatta a tanító néni a kétbetűs szavakat, én csak összeolvasva annyit mondtam, hogy Lö-Oó. Aztán, hogy ne vegyék észre az olvasmányokat előre megtanultam. Így aztán, ha folytatni kellett emlékezetből mondtam az olvasmányt tovább. Aztán ezen is lebuktam, mert az ujjam más szövegrészeken kalandozott, mint amit felmondtam. A végén - ha nehezen is -, megtanultam olvasni.

Sok, van, mi olvasmányban gyerekkoromban kimaradt, de szerencsére most felnőtt fejjel megszerettem a gyerekkönyveket is. A könyvet kiolvasva rá kellett jönnöm, hogy a 116 éve írt könyv nagyon is aktuális problémákat feszeget. Történet szól arról, hogy a szürke patkányok kiszorítják élőhelyükről a Svédországban őshonos fekete patkányokat. De sok minden könyvben szereplő probléma, mintha ma is meglenne szinte ugyan úgy.

Bizonyságul egy részletet digitalizáltam be a meseregényből. Ez pont egy istállóban játszódik. Egy nagymama utolsó napjairól, akinek leszármazottjai más országban boldogulnak éppen.

Mihelyt szerencsésen összetalálkoznak, rögtön elindultak északra, hogy mentül hamarább Akkánál legyenek, de bosszú útjuk volt a Csonkatoronyig, és rájuk esteledett, még mielőtt csak messziről is megpillantottak volna e hegyet.

"Sebaj - gondola Babszem -, csak holnapra odaérjünk, akkor vége minden bajnak" - bebújt jó mélyre a szalma közé, hogy megmelegedjék.

De e tehén most már nemcsak e láncát rángatta, hanem egyenesen őhozzá beszélt.

- Ha jól értettem. egyiktek törpének mondotta magát. Akkor az talán el tudna látni, segítene rajtam.

- Miért, mire volna szükséged? - kérdezte Babszem.

- Mindenre n világon. Nem fejtek, nem csutakoltak, a jászlamat se töltöttek meg éjszakára, szalmát se vetettek alám. Gazdaasszonyom az este is bejött, hogy megfejjen, megetessen, de nagyon rosszul érezte magát, alig állt a lábán, és mindjárt kiment. Azóta várom, de nem jött vissza.

- Sajnálom, hogy ilyen kicsi és erőtlen vagyok – mondta Babszem -. alig hiszem, hogy segíthetek e bajodon.

- Miért volnál erőtlen? A törpék mind kicsinyek, de azt mondják, olyan erősek, hogy el tudják húzni a rakott szekeret és egy ökölcsapásra agyonvágnak akár engem is.

Babszem keserűen nevetett.

- Akikről te hallottál, azok nem ilyen törpék, mint én. De annyit megtehetek. hogy e láncodat eloldom, és akkor kimehetsz az udvarra, ihatsz a tócsából. Aztán maid megpróbálok felkapaszkodni a szénapadlásra, ledobok valamennyi szénát a jászladba.

- Az is több a semminél - bőgte a tehén.

Babszem úgy is tett, ahogy mondta, és mikor a Riska megint a helyén állt, a tele jászol előtt, azt hitte,  ő is pihenhet végre-valahára.

De csalódott.

-  Félek, megharagszol, de most még valamit kell, hogy kérjek tőled.

- Nem haragszom. dehogyis. csak mondd meg. Ha, tudom megteszem.

- Menj át, kérlek, a házba, itt mindjárt az ajtóval szemközt, és nézd meg, mit csinál szegény gazdaasszonykám. Hátha baja esett, mégpedig nagy baja.

- Sajnos, ezt nem tehenem meg. Emberek közé nem merek menni.

- Ugyan már! Egy beteg, öreg anyókától tán csak nem ijedsz meg?

- csodálkozott a Riska. – És nem kell bemenned, csak az ajtórésen nézz be a szobába.

- No, így már lehet - Babszem kinyitotta az istállóajtót, és az udvarra lépett. Félelmes éjszaka volt - se hold, se csillagok, szuroksötétség, süvöltő szél, csapkodó eső. De ami ennél is rosszabb – hat nagy bagoly ült egymás mellett, éppen a lakóház tetőormán. Rettenetes volt már a hangjuk is, ahogy huhognak, szidták a csúf időt. No, ha ezek közül egy meglátja, akkor vége.

Keserves bizony kicsinek lenni" - zúgolódott magában, mikor az udvarnak nekivágott. És oka volt panaszkodni. A szél kétszer földhöz vágta. Harmadszor meg a tócsába sodorta. Úgyhogy alig tudott kievickélni. De végre mégiscsak elért a házig.

Felkapaszkodott a lépcsőn, átlódította magát a küszöbön a pitvarba. A szoba ajtaja csukva volt, de szerencsére lyukat vágtak bele, hogy a macska ki-be járhasson, és a lyukon Babszem is kényelmesen benézhetett.

Alighogy a nyíláshoz hajolt, rémülten visszakapni a fejét. Ősz, öreg nénike feküdt a padlón, nem mozdult, nem is nyöszörgött, és az arca nagyon is fehér volt, olyan, mintha valamilyen láthatatlan hold sütne rá.

Eszébe jutott, hogy mikor nagyapja meghalt, annak is ilyen furcsán fehér volt az arca, és mindjárt gondolta, hogy az öregasszony halott.

Szörnyen megijedt. Sarkon fordult, és hanyatt-homlok rohant vissza az istállóba.

Mikor a Riska megtudta, mi történt, abbahagyta az evést.

-  Hát meghalt az én jó öreg gazdaasszonykám - bólintott.- No, akkor nem húzom én se már sokáig.

Babszem vigasztalni próbáim.

- Miért? Biztosan akad, aki gondodat viseli.

- Dehogyis! Hiszen én kétszer olyan öreg vagyok, mint más tehén, mikor vágóhídra kerül. Nem is bánom. Ha gazdasszonyom nincs, minek éljek tovább?

Most egy darabig nem szólt Babszem, de tudta, hogy ébren van. És csakugyan - kisvártatva megint elkezdte:

- Azt mondod, a csupasz földön fekszik szegény?

- Ott.

A Riska most már nem tudott hallgatni. Elbeszélte, amit gazdasszonyáról tudott, és jóformán mindent tudott róla, mert esténként, mikor bejött az istállóba, fejés közben elpanaszolta búját-gondját, és ő, ha felelni nem is tudott emberi nyelven, érteni jól megértett minden szót.

Most az utolsó napokban a legnagyobb gondja az volt szegény jó öregnek, hogy talán maga lesz a házban, amikor meghal, senki se fogja le a szemét, kezeit nem teszik keresztbe a mellén.

- Mondd, nem tennéd meg te ezt az egyet neki? - kérdezte végül a Riska.

Nils tudta ugyan, hogyan szoktak ellátni a halottakat, mikor nagyapja megholt, ő benn volt a szobában, látta, hogy az édesanyja lefogja a halott szemét, és gondosan elvégez mindent körülötte Azt is tudta, hogy ez kötelesség, de másrészt - félt a halott öregasszonytól, nem mert bemenni hozza most, sötét éjszaka. Nem mondta. hogy nem teszi meg, de mozdulni se mozdult.

Riska meg talán kitalálta, miért tétovázik. Nem unszolta, ahelyett tovább mesélt a gazdasszonynál meg az egész házról.

A gyerekeket, akik ott nőttek fel, jól ismerte, azok hajtották ki a jószágot és köztük őt, a Riskát is  a lapos rétre, minden áldott napon bejöttek hozzá az istállóba. Aranyos gyerekek voltak, jókedvűek, ügyesek, dolgosak. A tehén ne ismerné pásztorát?

No, és a hát ő se volt ilyen rozzant akkoriban. Nagy darab föld tartozott hozzá, igaz, hogy jobbára mocsaras, köves föld, szántónak nem alkalmas, de legelőnek annál jobb. Volt olyan idő, mikor a tágas istálló minden rekeszében állt egy tehén. Vígan éltek ők is ott az istállóban meg gazdáik is odaát a szép lakóházban. A gazdasszony danolva nyitott be hozzájuk reggelenként, a tehenek meg bőgtek, fickándoztak örömükben, mikor lépését hallottak.

De aztán meghalt a gazda. A gyereke még kicsik voltak, nem sokat lendítettek a ház körül, anyjukra maradt minden gond munka.

Erős asszony volt, győzte a férfimunkát is, szántott, aratott. Este, mikor bejött fejni, sokszor elsírta magát a fáradtságtól, de letörölte könnyeit, és így biztatta magát: "Nem baj. Riska, lesz meg jó sorom nekem is, csak felnőnek a gyermekeim!"

Igen ám, de mikor felnőttek, valami furcsa nyugtalanság lepte meg őket, elkívánkoztak hazulról, idegen országba. Az anyjuk hiába várta, hogy majd segítenek neki a munkában. Egy lánya férjhez ment, egy fia megházasodott, mielőtt elutazott, és az apró gyerekeiket otthon hagytak nagyanyónak. Most az unokák kísérték estenként az istállóba, azok legeltették nyaranta a jószágokat, és egyik aranyosabb volt. mint a másik. De a gazdasszony bizony alig állt a lábán a fáradtságtól, fejés közben akárhányszor leragadt a szeme. Most is azzal vigasztalódott, hogy lesz még neki jó sora, csak az unokák felnőjenek.

Felnőni fel is nőttek, de elutaztak ők is szüleik után idegen országba, egyik se jött haza soha, nagyanyjuk maga maradt a tanyán.

Egy szóval se mondta nekik, hogy ne utazzanak el. ,.Csak nem hiszed. Riska, hogy itt fogom őket, ha ott, abban az idegen országban jobb dolguk van - mondta újra meg újra. - Smolandban csak szegénység várt rájuk."

De mikor az utolsó unoka is elhagyta, az mégis sok volt neki, hirtelen megőszült, meggörnyedt, járni is alig tudott, csak vánszorgott.

A munkához se volt már kedve, nem bánta, hadd pusztuljon a ház, nem tatarozta, nem gondomra. Eladta az ökreit, teheneit, csak őt tartotta meg, merthogy minden gyerekét, minden unokáját ismerne.

Módja lett volna bérest, szolgálót fogadni. de azt mondta, nem akar idegeneket látni maga körül, ha egyszer az övéi elhagyták. Még talán örült is. hogy pusztul a ház, hiszen úgyse volt kire hagyni. Azt se bánta, hogy ő maga elszegényedik, nyomorog, csak a gyerekei meg ne tudják. ..Csak meg ne tudják . . . csak ők meg ne tudják, hogy ilyen nyomorúságban élek" - ezt sóhajtozta újra meg újra.

Mert hiszen írogattak neki szorgalmasan, hívták, hogy jöjjön oda hozzájuk, de ó nem akarta látni az országot, amelyik a gyerekeit elvette tőle. "Ostobaság haragudni rá, tudom - monda sokszor - hiszen hozzájuk jó volt az az ország. De hiába - én nem akarom látni."

Nem volt más gondolata, mint a gyerekei, unokái meg hogy miért is kellett idegenbe költözniük. Nyáron kivezette a Riskát a nagy lápos rétre, és ő maga ölbe tett kézzel ült az árokparton naphosszat. Hazamenet meg azt mondta neki: "Látod Riska, ha a mocsár helyett kövér földek volnának itt, a gyerekeim nem mentek volna el . . ."

Gyűlölte a mocsarat, amiért csak terpeszkedik, és semmi hasznot nem hajt, azt okolta minden bajáért.

- Tegnap este, mikor utoljára bejött hozzám az istállóba, még reszketősebb, még görnyedtebb volt, mint máskor. A fejéssel se boldogult, de elbeszélte, hogy két gazdajárt nála, meg akarták venni a mocsarat, hogy kiszárítsák és felszántsák. Félt is, meg örült is, azt mondta: „Hallod. Riska, hallod ezt? Rozst termelnek majd a mocsáron, most már megírom a gyermekeimnek, hogy jöjjenek haza, mert itt is meglesz s kenyerük." Ezért ment be. a levelet akarta megírni, Babszem a többit már nem hallotta. Kinyitotta az istállóajtót, és sietett az udvaron át a halott öregasszonyhoz, akitől az imént még annyira félt.

Mikor a szobába ért, előbb egy darabig csak állt és nézelődött. Nem is volt olyan szegényes szoba, mint hitte. Egyik sarokban idegen formájú hintaszéket látott, bizonyosan abból az idegen országból küldték azt is meg a tarka plüssterítőt, amivel az agy le van terítve. A falakon fényképek, szép faragott rámákban, a fiókos szekrényen hosszú nyakú vázák és gyertyatartók.

Meggyújtott egy vastag, csavart gyertyát, nem azért, hogy jobban lásson, hanem mert tudta. hogy a halottaknak így szokták megadni a tisztességet.

Aztán lefogta az öregasszony szemét, két kezet keresztbe tette a mellén, és hátrasimította homlokából a gyér ősz haját. Most már egyáltalán nem félt tőle, inkább nagyon sajnálta, hogy ilyen magányosan, elhagyottan élt öregségére. Meg jó. hogy ő itt van most, és virraszthat a holtteste fölött.

Megtalálta a zsoltáros könyvet, és leült, hogy elmondjon egy zsoltárt. De olvasás közben hirtelen elakadt a hangja - szülei jutottak eszébe.

Sose hitte volna. hogy szülők így vágyakozunk a gyerekeik után, hogy minden gondolatuk a gyerekük, és nélkülük az élet semmit se ér nekik! Nem, ezt igazán nem tudta. És hátha az ő apja, anyja is így epednek utána?

Jólesett neki erre gondolni, de nem merte hinni, hogy lehetséges. Ő maga igazán nem olyan gyerek volt, aki hiányozhat a szüleinek.

De ha nem is volt - még lehet!

Elnézte a fényképeket, a magas, vállas férfiakat, komoly nézésű nőket. Menyasszonyok is voltak közöttük, hosszú fátyollal meg elegánsan öltözött urak és fehér ruhás, göndör hajú kisgyerekek. De a szeme mindnek mintha vakon meredne a levegőbe - Nils legalább úgy látta.

„Ó, ti szegények - gondolta magában -, édesanyátok meghalt, sose teszitek jóvá, hogy öregségére elhagytátok! De az én anyám él még!"

Elhallgatott, és mosolygott magában. Az én anyám él, meg apám is! Egyik se halt meg! - mondta félhangosan.

Csupa jó történetet rakott össze az írónő. Csupa ma is időszerű problémáról olvastam, élvezetes formában. Nagyon jó anyag a klumpakészítő bemutatóhoz is, mert úgy gondolom, jól fel lehetne dolgozni a gyerekekkel. Amennyiben kedvük van, ki is lehet faragni puhafából Nils kis elhagyott klumpáját. Kipróbáltam, és én egy darab fahasábból, egy fűrésszel, és néhány faragószerszámmal egy óra alatt meg is lettem ezzel a kis klumpaszobrocskával.

Pünkösdi hosszú hétvége

 

Itt van egy újabb hosszú hétvége. Már leterveztem, hogy kimozdulok Budapestről. Erre az időjárás megint a Pesten maradásra kényszerít. Van itt is mit csinálni. Nemcsak a fellegekről tudok mesélni. Oka volt annak, hogy a blogon új poszttal nem jelentkeztem.

A teraszon nem sokat kertészkedtem. Még a metélő hagymát is hagytam virágozni.

Itt éppen a házunk kéményseprő járdájának a korlátján ülő vadgalambunkat akartam lefényképezni. Vándorgalamb, mert ugyanaz a pár évek óta májustól őszig a mi háztetőnkön tartózkodik. Aztán télre eltűnnek. Talán egyszer majd közeli képet is tudok készíteni róluk.

Mondanám bárányfelhő, de szerintem ez Márton gúnár, amelyik épp elrugaszkodni készül a talajról, hogy a vadludakkal tartson északra. Úgy látszik ez most nálam szakmai ártalom, mert előző hétvégén klumpakészítő szerszámokat restauráltam, és előkerült Nils Holgersson is, aki a csodálatos utazást végig facipőben teljesítette.

Ebben a záró képben benne van az eddigi három hetem. Kiolvastam az Innovátorok című könyvet. Egy innovatív csapattal befejeztünk egy új informatikai alkalmazást, mely most már mindennapos használatban van. Én megírtam hozzá a felhasználói kézikönyvét. Faragással is foglalkoztam, legalább is faragnivaló ötleteket rajzolgattam, a kis füzetembe. Közben kávét is ittam, többször ebből a Kovács Karola festette kávés csészéből.

Kedvenc szerszámaim.

Ez lett az egyik Húsvéti barkács munkahely. A lombfűrész és a hozzá tartozó munkaasztalka muzeális darab. Családi örökség, Jozeph bácsi hagyatéka. Ezt és két faragó kést feleségem szülői házának padláskiürítésénél találtuk. Én azóta felújítottam, és használom is ezeket. Egy szádfát már korábban találtam a padláson Jozeph bácsi hagyatékából. Erről már 2017-ben írtam is a Tatai német nemzetiségi múzeum tárgytörténeti kiállításához:

Ezt a szádfát, más néven szalagszövőt feleségem szülői házának a padlásán találtam. Anyósom elbeszélése szerint ezt férje bátyja, a Jozeph készítette még iskolás korában a két világháború között. Az elemi iskolák kézműves foglalkozásain kellett megtanulni minden fiúnak a kézművesség alapjait. Egy féléves kézműves foglakozás mesterdarabja volt ez a szalagszövő készülék. Egy kisgyereknek nem lehetett könnyű elkészíteni. Látszik, hogy a lyukakat összekötve nem egyenest kapunk, és a függőleges rések szélessége, távolsága is eltér. Ez egy kisiskolásnak megbocsátható. Azt nem tudni, hogy hányas osztályzatot kapott rá, de azt tudhatjuk, hogy hogyan maradt meg. Jozeph bácsit 1946-ben a falujukból kitelepítették Németországba. Alig volt több 20 évesnél, és ezt a kisiskolás darabját a szülői házban hagyta. Idős szülei azért kerülték el a kitelepítést, mert betegek voltak. A legkisebb fiú – az Apósom -, maradhatott szüleikkel Magyarországon, hogy a szülőket gondozza. Az itthon maradt szülőknek később a saját házukból is ki kellett költözni, mert az akkori hatalom a kollektív büntetés elvét alkalmazta a magyarországi németekre. Ezek után kész csoda, hogy ezt az iskolai házi feladatot a család megőrizte. Ez az egyik kis kézműves emlék, amit a Jozeph bácsi hátrahagyott. Forrás: http://ungarn-s-deutsches-museum.hu/targy/szadfa/

Ezen a hosszú ünnepi hétvégén Jozeph bácsi faragókéseivel dolgoztam egy kicsikét. A kivágott ecetfa ágából maradt még több kis klumpára való. Most kialakítottam a végén egy kis klumpát, mely középen hosszában át van fúrva.

Látható oldalról, hogy autentikus darab, talán még egy baba lábára elegendő is lenne, ha volna párja.

Ennek a klumpának nem is készül párja, mert ez nem is lábra készítettem.

 

Íme, a végeredmény.

 

Itt a nyakkendő kötő klumpácska talpa. Mindez egy órán belül elkészült.