Erre a kiállításra mindenképpen el akartunk menni a feleségemmel, mert az egyik kurátorával készült TELEX interjú kíváncsivá tett. Nem is csalódtam benne. Ez egy olyan kiállítás volt számomra, amely hamisításmentesen mutatja be az Első Világháború utáni gyermekmentő akciókat. Elég sok képet készítettem, és be is mutatom itt, de ez nem pótolja a kiállítás megtekintését. Aki teheti, nézze meg. A Telex cikkből egy kis ismertető a kiállításról:
Nagyszabású, valóban tömegeket megmozgató akció volt a
spanyolnáthából még teljesen fel sem gyógyult, kifosztott, többszörösen
traumatizált, súlyos ellátási nehézségekkel küzdő országból a gyerekek
kiutaztatása. Amikor az első vonat 1920 februárjában kipöfögött a Keleti
pályaudvarról, még tartott a román megszállás. A szénhiány és vasutassztrájkok
miatt már az is komoly vállalkozás volt, hogy több napig tartó úttal eljussanak
a gyerekek a célországokba.
„Szomorú változása az idők járásának. Pár éve a mi drága magyar földünkre hoztak ványadt külföldi gyermekeket, tegnap a mieink közül küldtünk ki pár százat jóllakni messze idegenbe” - tudósított az első szerelvény indulásáról Az Est, arról tájékoztatva az olvasókat, hogy „hatszáz hollandus családba raknak egy tányérral többet a terített asztalra egy kis magyar vendég részére”.
Az elsőket a következő hónapokban és években tízezrek követték. Az itthon az Országos Gyermekvédő Liga által szervezett akció átívelt az európai politikai frontokon: a gyerekek részben semleges országokba (közel 30 ezren Hollandiába, valamint Svédországba és Svájcba) kerültek, de Antant-hatalmak is fogadták a vesztes Magyarország gyermekeit: több mint húszezren kerültek Belgiumba, és érkeztek Angliába is.
„Ezzel a kiállítással az is a célunk, hogy valamit rendbe hozzunk, megmutassuk, hogy mennyire fontos ez a történet. A szolidaritásról, segítségnyújtásról, szorultságban kinyújtott kézről szól, és arról, hogy egy hivatalos akció hogy vált át személyes és szeretetkapcsolatokká” - mesélte a Telexnek Réthelyi Orsolya, az ELTE Néderlandisztika Tanszékének, a kiállítás egyik kurátora. Mint mondja, ő sok éve szinte megszállottan gyűjti a gyermekvonatok történetéhez kapcsolódó tárgyakat és emlékeket. Nem véletlen, hiszen személyes kötődése is van: dédapja a Bethesda Kórház igazgatójaként az akció egyik hazai kezdeményezője volt, kisgyermekként pedig mindkét nagymamája ott volt a résztvevők között.
A magyar közvélemény a gyermekek befogadásáért elsősorban a holland Vilma királynőnek volt hálás, még a Városligeti fasort is róla nevezték át ekkor. Az akció azonban sokkal inkább alulról szerveződött. A kinti befogadó családok komoly áldozatot hoztak, hogy saját költségükön, ellenszolgáltatás nélkül vállalják hónapokra a magyar gyerekek nevelését. A fogadókészség mögött az általános segíteni akaráson túl sokaknál ott volt az egyházi szolidaritás is: a protestáns többségű Hollandia után azért is vonták be Belgiumot, hogy több katolikus gyereknek legyen helye, az alapelv ugyanis az volt, hogy a gyerekek azonos felekezetű családhoz kerüljenek.
Az Országos Gyermekmentő Liga származási megszorítás nélkül keresett rászoruló – legyengült, de nem beteg – gyerekeket. A célcsoport elsősorban az elszegényedett középosztály volt. Sokan árván vagy félárván kerültek ki, és olyanok is voltak, akik a kint tartózkodásuk alatt vesztették el a szüleiket. Mint a törökbálinti Magda és Róza, akik egy, a háború alatt az éhezésig elszegényedett családból kerültek ki Belgiumba. A nővérek három hónapja voltak kint, amikor hírt kaptak édesanyjuk haláláról – a tőle az útra kapott porcelán angyalka most ott látható a kiállítás egyik vitrinjében a többi bemutatott emlék között.
„Süvít a szél az északi tengeren,
Bánatom panaszolni nem merem,
Titkon hull a könnyem árva boldogtalan,
Aki árva, Kit mindenki elhagyott”
- énekelte meg "a magyar ligagyermek élete alcímű korabeli műdal az idegenbe szakadt gyerekek elképzelt sanyarú sorsát. Ennyire a legtöbbeknek talán nem volt keserű a németalföldi kenyér, de a gyerekeknek valóban nehéz lehetett kint, és nem csak pozitív történetek vannak. Voltak, akiket kint cselédként használtak, vagy később kellett rádöbbenniük, hogy részben önös érdekből tartották velük a nevelőszülők később is a kapcsolatot, hogy legyen majd, aki szükség esetén ápolja őket. A hajdani gyerekek többsége azonban szívesen emlékezett vissza a kint töltött hónapokra, a befogadó családokkal sokuknak évtizedeken át megmaradt a kapcsolata, a megismert szokások, receptek, beidegződések végigkísérték az életüket.
Magyar gyűjteményekben, archívumokban viszonylag kevés dolog maradt fenn a gyermekmentő akció történetéből, de a kiállítás tárgyanyaga, részben a belgiumi és holland segítségnek köszönhetően így is nagyon gazdag. Látható egy példány Krúdy „Liga Gida kalandjai” meséjéből, amit a Gyermekvédő Liga megrendelésére írt, hogy a segítségével készítsék fel a gyerekeket az utazásra, ahogy a gyerekek közel száz évvel ezelőtti rajzai, kézzel írt naplói és levelei is. Ezekben néha már holland szavak keverednek a magyar mondatokba, a haza küldött fényképek némelyikén pedig holland viseletben pózolnak. Különösen izgalmasok a gyermekvédő akció hatására megélénkülő kulturális kapcsolatok lenyomatai: magyar tematikájú holland szőttes, a holland és a magyar himnuszt egyesítő zenemű kottája, vagy a falvédő, amin a gémeskút előtt holland fejvédős asszonyok láthatók.
„A kiállításra készülve a korábbi kapcsolatok mintha újraéledtek volna, látjuk, ahogy a kapcsolatháló újra feltöltődik élettel” – mondja Perényi Roland, a Kiscelli Múzeum igazgatója, aki szintén kurátorként működött közre a kiállításban. Mint mondja, igyekeztek a kulturális, politikai, társadalmi, irodalmi vetületet egyaránt bemutatni, azt pedig különösen fontosnak tartották, hogy a gyerekek tapasztalatainak sokfélesége is megjelenjen – ezt elsősorban az utolsó helyiségben látható-olvasható 14 egyedi történet segíti.
A magyarokra sokan később is szinte fogadott testvérnépként gondoltak, a befogadásból Hollandiában szinte hagyomány lett. 1956-ban a korábbi emléket felelevenítve buzdítottak az újabb segítségre: “Hollandiában még sokkal mélyebb érzések élnek az emberek szívében a Magyarországon történt szenvedésekkel kapcsolatba mint bármely más szabad államban” – utalt a miniszterelnök a hajdani gyermekvonatokra. A gyerekek összehozzák a népeket, ezt figyelte meg már Kosztolányi is. Amikor Hollandiában járva váratlan érdeklődéssel és megelőlegezett szimpátiával találkozott, a gyermekeken keresztüli humanitárius diplomáciát ajánlotta minden nemzet figyelmébe.
„Gyermekeink jártak itt, akik rongyaikkal,
sápadtságukkal, riadt nagy szemükkel beszéltek helyettünk. Bámulatos
államférfiak a gyermekek. Ajánlom a népeknek, hogy így próbáljanak barátkozni.
Ne a felnőttek találkozzanak. Azok már romlottak, s olyan közönségesek, mint
maga az élet. Cseréljék ki a gyermekeiket, vegyék magukhoz kölcsönösen azoknak
a népeknek gyermekeit, melyeket ellenségüknek vélnek” – írta.
