Igazolványok

A héten, szabadságon vagyok. Gondoltam, hogy majd pihenek, szórakozom, és azt csinálok, amit szeretek. Aztán jött az SMA, hogy menjek be az OTP-be adategyeztetésre, mert ha ezt nem teszem, meg akkor korlátozni fogják a saját pénzemhez való hozzáférésüket. Azt kell, mondjam, hogy végül is egész gyorsan sikerült lebonyolítani. Ez annak köszönhető volt, hogy nálam volt a lakcímkártyám, és személyi igazolványom is. Az OTP-ből hazafele a szokott kirakat-galériában éppen az „Igazolványkép” című fotókiállítás volt látható.  Íme, az én fotósorozatom a kiállításról.

Amikor ezt a posztot írtam, és szerkesztettem a neten „Bródy János - Személyi igazolvány” dalát hallgattam.  

Bolhapiacra menet

Ha Vasárnap – és nem vagyok vidéken, vagy nincs piros betűs ünnepnap -, akkor megyek a bolhapiacra. A Lövölde téren megyek át, és ha új kiállítás van, a kirakatban mindig megállok előtte és lefényképezem. Íme a szokásos fotósorozatom a kirakati installációról.

A kiállítás a Budapest Fotó Fesztivál 2024 hivatalos programjának része.

Lakin Ogunbanwo fotóművész 2012 óta foglalkozik Nigéria különböző etnikai csoportjainak - Yoruba, Ibo, Hausa-Fulani - hagyományos viseleteivel. Szülőhazájában a ruházat egyértelműen jelzi az etnikai identitást, mellyel kapcsolatban megfigyelte, hogy a fiatal generáció egy új vizuális kódrendszert alakít ki, egy hibrid esztétikát nyugati és tradicionális elemek vegyítésével, hogy ezáltal határozottabban kommunikálhasson önmagáról.

Ogunbanwo are we good enough című sorozata rejtélyes portrékból áll, melyek az identitással foglalkoznak. Azáltal, hogy szándékosan elrejti modelljei személyazonosságát, arra keresi a választ, hogy mi az, ami egy tágabb kulturális egységen belül meghatározza az egyént; kik lehetnek ezek az emberek, és hogyan szeretnék, hogy érzékeljük őket. A fotóprojekt kizárólag - egy nagy játékteret engedő és elengedhetetlen divatkiegészítő - a fejfedő erejével kommunikál a férfi identitásról. Ebben a sorozatában is a rá jellemző kifinomult minimalista stílust követi, a fény, a textúra, a forma és a sziluettek állnak esztétikája fókuszában.

 

Forrás: https://parallelfoundation.com/AKTUALIS-2024-04-03-29-Lakin-Ogunbanwo-NGR-are-we-good-enough

Az etnikai különbségeket bemutató kirakati installációt szemlélve jutott eszembe, hogy márciusban A Bethlen Színházban néztük meg a Szekszárdi Német Színház vendégjátékát a Nehéz csomag című előadást. Nálam volt a fényképezőgép, de annyira magával ragadott a darab, hogy csak ezt a három fényképet készítettem az előadásról. Gondolom, érzitek, hogy miért is juthatott eszembe Nigéria etnikai csoportjairól a magyarországi németekről készült színdarab.

Az audio-séta több szereplő történetén keresztül meséli el a magyarországi németek életének döntő pillanatait az 1941-es népszámlálástól az 1946-os kitelepítésig. Részeseivé válunk egy magyarországi német család életének, átérezhetjük a családtagok közötti ellentéteket, kételyeiket, fájdalmaikat, emlékeiket, és átélhetjük a megérkezést Németországba. A Nehéz csomag történelmi forrásokból valamint a Magyarországról kitelepített németekkel és leszármazottaikkal folytatott beszélgetésekből táplálkozik. A jelenetekben bemutatott események a valóságon alapszanak ugyan, de azokat az alkotók a színházi előadás számára továbbgondolták és fikcionalizálták. Forrás: https://www.dbu.hu/repertoar/nehez-csomag

Az „Úti cél: REMÉNY” kiállításon jártam.

Erre a kiállításra mindenképpen el akartunk menni a feleségemmel, mert az egyik kurátorával készült TELEX interjú kíváncsivá tett. Nem is csalódtam benne. Ez egy olyan kiállítás volt számomra, amely hamisításmentesen mutatja be az Első Világháború utáni gyermekmentő akciókat. Elég sok képet készítettem, és be is mutatom itt, de ez nem pótolja a kiállítás megtekintését. Aki teheti, nézze meg. A Telex cikkből egy kis ismertető a kiállításról: 

Nagyszabású, valóban tömegeket megmozgató akció volt a spanyolnáthából még teljesen fel sem gyógyult, kifosztott, többszörösen traumatizált, súlyos ellátási nehézségekkel küzdő országból a gyerekek kiutaztatása. Amikor az első vonat 1920 februárjában kipöfögött a Keleti pályaudvarról, még tartott a román megszállás. A szénhiány és vasutassztrájkok miatt már az is komoly vállalkozás volt, hogy több napig tartó úttal eljussanak a gyerekek a célországokba.

„Szomorú változása az idők járásának. Pár éve a mi drága magyar földünkre hoztak ványadt külföldi gyermekeket, tegnap a mieink közül küldtünk ki pár százat jóllakni messze idegenbe” - tudósított az első szerelvény indulásáról Az Est, arról tájékoztatva az olvasókat, hogy „hatszáz hollandus családba raknak egy tányérral többet a terített asztalra egy kis magyar vendég részére”.

Az elsőket a következő hónapokban és években tízezrek követték. Az itthon az Országos Gyermekvédő Liga által szervezett akció átívelt az európai politikai frontokon: a gyerekek részben semleges országokba (közel 30 ezren Hollandiába, valamint Svédországba és Svájcba) kerültek, de Antant-hatalmak is fogadták a vesztes Magyarország gyermekeit: több mint húszezren kerültek Belgiumba, és érkeztek Angliába is.

„Ezzel a kiállítással az is a célunk, hogy valamit rendbe hozzunk, megmutassuk, hogy mennyire fontos ez a történet. A szolidaritásról, segítségnyújtásról, szorultságban kinyújtott kézről szól, és arról, hogy egy hivatalos akció hogy vált át személyes és szeretetkapcsolatokká” - mesélte a Telexnek Réthelyi Orsolya, az ELTE Néderlandisztika Tanszékének, a kiállítás egyik kurátora. Mint mondja, ő sok éve szinte megszállottan gyűjti a gyermekvonatok történetéhez kapcsolódó tárgyakat és emlékeket. Nem véletlen, hiszen személyes kötődése is van: dédapja a Bethesda Kórház igazgatójaként az akció egyik hazai kezdeményezője volt, kisgyermekként pedig mindkét nagymamája ott volt a résztvevők között.

A magyar közvélemény a gyermekek befogadásáért elsősorban a holland Vilma királynőnek volt hálás, még a Városligeti fasort is róla nevezték át ekkor. Az akció azonban sokkal inkább alulról szerveződött. A kinti befogadó családok komoly áldozatot hoztak, hogy saját költségükön, ellenszolgáltatás nélkül vállalják hónapokra a magyar gyerekek nevelését. A fogadókészség mögött az általános segíteni akaráson túl sokaknál ott volt az egyházi szolidaritás is: a protestáns többségű Hollandia után azért is vonták be Belgiumot, hogy több katolikus gyereknek legyen helye, az alapelv ugyanis az volt, hogy a gyerekek azonos felekezetű családhoz kerüljenek.

Az Országos Gyermekmentő Liga származási megszorítás nélkül keresett rászoruló – legyengült, de nem beteg – gyerekeket. A célcsoport elsősorban az elszegényedett középosztály volt. Sokan árván vagy félárván kerültek ki, és olyanok is voltak, akik a kint tartózkodásuk alatt vesztették el a szüleiket. Mint a törökbálinti Magda és Róza, akik egy, a háború alatt az éhezésig elszegényedett családból kerültek ki Belgiumba. A nővérek három hónapja voltak kint, amikor hírt kaptak édesanyjuk haláláról – a tőle az útra kapott porcelán angyalka most ott látható a kiállítás egyik vitrinjében a többi bemutatott emlék között.

„Süvít a szél az északi tengeren,

Bánatom panaszolni nem merem,

Titkon hull a könnyem árva boldogtalan,

Aki árva, Kit mindenki elhagyott”

- énekelte meg "a magyar ligagyermek élete alcímű korabeli műdal az idegenbe szakadt gyerekek elképzelt sanyarú sorsát. Ennyire a legtöbbeknek talán nem volt keserű a németalföldi kenyér, de a gyerekeknek valóban nehéz lehetett kint, és nem csak pozitív történetek vannak. Voltak, akiket kint cselédként használtak, vagy később kellett rádöbbenniük, hogy részben önös érdekből tartották velük a nevelőszülők később is a kapcsolatot, hogy legyen majd, aki szükség esetén ápolja őket. A hajdani gyerekek többsége azonban szívesen emlékezett vissza a kint töltött hónapokra, a befogadó családokkal sokuknak évtizedeken át megmaradt a kapcsolata, a megismert szokások, receptek, beidegződések végigkísérték az életüket.

Magyar gyűjteményekben, archívumokban viszonylag kevés dolog maradt fenn a gyermekmentő akció történetéből, de a kiállítás tárgyanyaga, részben a belgiumi és holland segítségnek köszönhetően így is nagyon gazdag. Látható egy példány Krúdy „Liga Gida kalandjai” meséjéből, amit a Gyermekvédő Liga megrendelésére írt, hogy a segítségével készítsék fel a gyerekeket az utazásra, ahogy a gyerekek közel száz évvel ezelőtti rajzai, kézzel írt naplói és levelei is. Ezekben néha már holland szavak keverednek a magyar mondatokba, a haza küldött fényképek némelyikén pedig holland viseletben pózolnak. Különösen izgalmasok a gyermekvédő akció hatására megélénkülő kulturális kapcsolatok lenyomatai: magyar tematikájú holland szőttes, a holland és a magyar himnuszt egyesítő zenemű kottája, vagy a falvédő, amin a gémeskút előtt holland fejvédős asszonyok láthatók.

„A kiállításra készülve a korábbi kapcsolatok mintha újraéledtek volna, látjuk, ahogy a kapcsolatháló újra feltöltődik élettel” – mondja Perényi Roland, a Kiscelli Múzeum igazgatója, aki szintén kurátorként működött közre a kiállításban. Mint mondja, igyekeztek a kulturális, politikai, társadalmi, irodalmi vetületet egyaránt bemutatni, azt pedig különösen fontosnak tartották, hogy a gyerekek tapasztalatainak sokfélesége is megjelenjen – ezt elsősorban az utolsó helyiségben látható-olvasható 14 egyedi történet segíti.

A magyarokra sokan később is szinte fogadott testvérnépként gondoltak, a befogadásból Hollandiában szinte hagyomány lett. 1956-ban a korábbi emléket felelevenítve buzdítottak az újabb segítségre: “Hollandiában még sokkal mélyebb érzések élnek az emberek szívében a Magyarországon történt szenvedésekkel kapcsolatba mint bármely más szabad államban” – utalt a miniszterelnök a hajdani gyermekvonatokra. A gyerekek összehozzák a népeket, ezt figyelte meg már Kosztolányi is. Amikor Hollandiában járva váratlan érdeklődéssel és megelőlegezett szimpátiával találkozott, a gyermekeken keresztüli humanitárius diplomáciát ajánlotta minden nemzet figyelmébe.

„Gyermekeink jártak itt, akik rongyaikkal, sápadtságukkal, riadt nagy szemükkel beszéltek helyettünk. Bámulatos államférfiak a gyermekek. Ajánlom a népeknek, hogy így próbáljanak barátkozni. Ne a felnőttek találkozzanak. Azok már romlottak, s olyan közönségesek, mint maga az élet. Cseréljék ki a gyermekeiket, vegyék magukhoz kölcsönösen azoknak a népeknek gyermekeit, melyeket ellenségüknek vélnek” – írta.

Forrás: https://telex.hu/kult/2021/12/11/nepek-csereljetek-ki-a-gyerekeiteket

STANDBY a Kodály köröndön

A héten a Kodály köröndön keresztül jöttem haza a munkából. Épp aznap délutántól volt látható a tér két még fel nem újított házának kerítésén mai magyar fotóművészek és festőművészek kiállítása. Akkor szinte minden kép előtt többen álltak, és nézték az alkotásokat. Akkor megfogadtam, hogy hétvégén lejövök és megnézem én is. Aztán szombaton délután lejöttem, és készítettem ezeket a képeket. Nem akartam mindet lefotózni, de néhány, mely megfogott mindenféle magyarázta nélkül az összeállításba került. Aki kíváncsi a többire, az jöjjön és nézze meg. A plakáton úgy olvastam vándorkiállítás is lesz belőle. Így lehet, hogy vidéki olvasóimnak sem kell messze utazni.

Standby - készenlét. Várakozó létállapot egy bizonytalan szituációban.

Jelenthet megnyugvást, visszatérést önmagunkhoz, egymáshoz, közben kétségek, kérdések sokaságát, amelyek megválaszolatlanul lebegnek bennünk, körülöttünk.

A festőművész a járvány előtt is többnyire a műterem magányában dolgozott, a fotográfus azonban állandó készenlétben, úton volt, ezért másként reflektált a COVID19 miatt megváltozott életünkre.

Kortárs művészeinkből is megannyi képet hívott elő a karantén időszak: humorosakat, líraiakat, ijesztőeket, a természeti környezetben feloldódókat, magányban átlényegülőket…

A Standby szabadtéri tárlat arra vállalkozik, hogy ezt az életérzést 20-20 fotó és festmény reprodukcióján, közel negyven alkotó látásmódján keresztül hívja elő egy olyan kivételes környezetben, mint a világörökség részét jelentő Andrássy út egyik legszebb tere, a Kodály körönd.

A képek a járvány miatt korlátozott lehetőséghez jutó alkotók munkáira szeretnék felhívni a figyelmet, fejet hajtani az egészségügy dolgozói előtt, és a tér még meg nem újult felén, az épített örökségre is rámutatni.

A kerítés, amelyre a reprodukciók kikerülnek, nemcsak a bezártságot szimbolizálják, de a nyitást is, hogy kiszabadulva a műterem és a galéria tereiből, az utca embere felé üzenjünk a művészet nyelvén egy mindannyiunkat érintő, eddig ismeretlen élethelyzetről.

A Standby a kortárs képző- és fotóművészeti szcéna sokféleségét több alkotói generáción keresztül reprezentálja a köröndön, de további állomásokon is készül megjelenni. Forrás: http://www.mke.hu/node/40158

Egy fodrászmester szerszámai

Fél éve, hogy nálam vannak egy baranyai fodrász szerszámai. A bajai országos német nemzetiségi tanösvény egyik állomásánál lesznek kiállítva. Én kaptam feladatként, hogy az üveglap alatt kiállítva megmaradjanak az utókornak. Nézegettem, hogy milyen módon is tudom én ezeket a tárgyakat szabadtéri kiállításra alkalmas állapotba hozni.

Hamarabb elkészültem, mint amennyit tervezgettem. A tárgyakat letisztítottam a multifunkcionális szerszámommal.

A szerszámommal polírozni is tudtam.

Aztán autóra való színtelen vékony lakkal lefújtam a fém részeket. Úgy gondolom ezzel évtizedekig még tanulmányozható, hogy milyen szerszákkal is dolgoztak a fodrászok régen. Gondolom a mai gyerekeknek ezek, újdonságok. Nekem nem. Jól ismertem a gyerekkoromból. Sokszor láttam ehhez hasonlókat, amikor Gyuri bácsi a vándorfodrász nálunk járt.