2018. október 31., szerda

A múlt század elejei Párizsban jártam


A nagyobbik lányom képei a Párizs északi pályaudvarán láthatóak. A kisebbik lányom a barátjával Párizsban pihen. Én meg pont ekkor találok rá Vaszary Gábor Párizsban játszódó regényeire. Eredetileg feleségemnek vettem meg, mert ráleltem német fordítására. Szokásom szerint beleolvastam, és nem tudtam letenni, míg ki nem olvastam. Bikácsy Gergely is jókat írt róla, és ez nem véletlen. Jól esett időzni a múlt század elejei Párizsban. Nekem még repülőre sem kellett szállni, mint lányaimnak.



Bikácsy Gergely LÉHA ÍRÓ, LEDÉR KÖNYV

Párizs-tárgyú magyar regények? Bármilyen furcsa, s az irodalomtörténet nem ismer hasonló felosztást, néhányunk könyvespolcán külön helyen sorakoznak ezek a könyvek, Szomory Párizsi regényétől Hevesi András könyvén át a legújabbakig, Somlyó György Párizsi KETTŐS-éig. A gyűjtemény színvonala tehát „egyenetlen”, „elegyes”: e polcon nemcsak remekműveket gyűjtünk, inkább teljességre törekszünk. (E sorok írójának például féltett kincse néhány elképesztő, 1957 és ’63 között megjelent hazai opus.) Azért akadt egykor még irodalomtörténész is, Kovalovszky Miklós, aki monográfiát szentelt e tárgynak, Irodalmunk Párizs-Szemlélete a háború után címmel (1937), benne az addig megjelent Párizs-regények sokaságával. Vaszary MONPTI-jából is idézett. Később Bajomi Lázár Endre A magyar Párizs című antológiája közölt részleteket csaknem minden Párizsban játszódó regényből, memoárból és útleírásból.

Sajnos innen már hiányzik a két Vaszary. Vajon miért? „Erotikus húrokat pengető ledér vaszaryádák", magyarázza meg bevezetőjében, némi hangzatos zsurnalizmussal Bajomi. „Ha példát akarnék mondani, milyen legyen a jó könnyű irodalom, legelőször Vaszary Gábor könyvét kellene említenem. Könnyű irodalom alatt nálunk rossz irodalmat szokás érteni, a szórakoztató regények rendszerint unalmasak és ostobák. Vaszary Gábor minden nagyképű igény és fontoskodás nélkül írta meg egy Párizsban élő magyar fiú életét. Ilyet már sokan írtak, de nem sokszor sikerült egy állandóan az éhhalál küszöbén élő ember napjait ily édes, friss humorral megfesteni." Aligha lehetne jobban összefoglalni és éreztetni a Monpti értékét, rokonszenves mivoltát e méltatásnál. Török Sophie írta a fenti sorokat a Nyugatban, a könyv 1934-es megjelenésekor. De talán még nagyobb idő választ el tőle, mint az évszám mutatja: a mai olvasó semmit sem tud a harmincas évek hatalmas sikerű szerzőjéről. Az egész Vaszary család művészfamíliaként volt ismert egykor. Vaszary János, a nagybácsi, jelentős festő. Két unokaöccse közül az idősebb, János, sikeres bulvárdrámaíró; 1945-ben jobboldali közszerepléséért letartóztatták. Az 1963-as Irodalmi Lexikon szerint megszökött, Madridban élt, és ott halt meg, (Spanyolországban a még itthon, fiatalon oly mérsékelt képességű felesége, Muráti Lili híres drámai színésznővé vált - karrierre igen, de ilyen művészi átváltozásra kevés példa van), Vaszary Jánosról szólva mindenképpen idekívánkozik, hogy évekkel öccsének két Párizs-könyve után ő is megpróbálkozott ugyanazzal: egyetlen regényt publikált itthon (később spanyol nyelven jó néhányat), s az az egy, 1942-ben, a SZAJNAPARTI kaland mintha az öcs könyveinek, a Monpti meg a Ketten Párizs ellen pár darabja volna. Újabb variáció ugyanazon témára, s bizarr mód mintha csak testvérek közt zajló írói verseny szülötte volna: végig a Monpti hangja csendül föl benne: hőse, humora, világa, lélegzete, legtöbb motívuma is hasonló. De az idősebb fivér könyve túlságosan, szinte zavaróan emlékeztet a mintájára, A képzelt versenyt eredetibb humorával, frissebb szemével, szemléletével a Monpti nyeri, s nemcsak időrendi elsősége okán - ha ily profánul eredményt hirdethetünk.

Vaszary Gábor, a fiatalabb testvér nemcsak regény- és színműíró, de képzőművész is volt (regényeit például maga illusztrálta - „kulturált eleganciával”, hogy valami hozzáillő kifejezést keressünk). Életében még nagyobb sikereket aratott, mint bátyja. Halálakor, 1985-ben a párizsi Irodalmi Újságban Újvári Imre, itthon csak Vinkó József emlékezett rá az Új Tükörben - holott igénytelenebb siker darabját, a BUBUS-t még 1982-ben felújította a Vidám Színpad. Igényesebb műveinek s általában a Vaszary testvéreknek értékelésére maradna hát vág)' a múlt, Török Sophie, Schöpflin kritikája (mert a Monpti színpadi változatáról Schöpflin írt a. Nyugatban) – vagy a jövő. Már említett másik könyvének címe: Ketten Párizs ellen a maga korában szállóigévé vált. (Két évvel az első regény után jelent meg; hasonló, bár kissé halványabb humorral és értékekkel megírt könyv).

Kár, hogy nekünk nincs jó léha írónk, mondta Ottlik; lehet, hogy tévedett. Vaszary Gábor élő (élő?) példája a jó léha irodalomnak. Amúgy is furcsa és mesterséges ez az elválasztás könnyű és mély irodalom, lektűr és valódi olvasmány között. Léha? Ledér? Mai szemmel a maga korában „merész” Monpti fehéren naiv leányregény, s a lektűr általában sem „ledér szemlélete, netán tárgya” miatt nem egészen irodalom. A halászó macska UTCÁJÁ-t bizonyára megjelenésekor sem vádolták ledérséggel, (Hogy sokakat megrökönyítsek: magam Földes Jolán e régi sikerkönyvét is értékesnek vélem, szívesen olvasom, s nem biztos, hogy csupán párizsi tematikája miatt.) Vaszary Gábor regénye meg egyenesen elbűvöl, és vad hívéül szegődnék mindenfajta „mély” irodalmi igénnyel szemben: ez utóbbi igény ily tisztán s tudományosan amúgy is ostobaság. A Monpti mindenesetre élő élettel teli könyv.

„Magyar regénynek viszonylag ritkán van francia hőse” - írtam nemrég Kádár Endre Balalajka című elfeledett regénye kapcsán. Holott nemcsak a BALALAJKÁ-nak, de a Párizsi ESŐ-nek, Márai Idegen emberek-jének, a két Vaszary regényeinek mind francia hősnője van. Ráadásul belülről megrajzolt hősnője.
Az Idegen EMBEREK-et én Márai legfontosabb, legszebb könyvének vélem az Egy polgár vallomásai mellett, ezért is kapott meg a Monpti olvasása közben a dallam hasonlósága. Más hangszerelésben persze, más igénnyel és távlatokkal, de ugyanaz a dallam szól mindkettejüknél: Párizs, az idegenség, az elveszettség édesen kínzó muzsikája, melyet csak az élvez, akinek már Párizs előtt is hajlama és vágya van otthonavesztetten, szenvedve lemerülni ennek a városnak (univerzumnak) közönyösen-gyötrően vonzó varázsába, hogy soha haza nem térve, az önfeladás mazochista gyönyörével belevegyüljön szürke, de szürkeségével el nem eresztő embertömegébe...

,Az ágy előtt a földön szétnyitva hever a francia szótár. Az asztalon a kenyér, a sajt, a sonka, a vaj...” Ez a paradicsomi idill kivétel a könyvben, A Monpti épp ennek a hiányáról, a sonka és a vaj... és valami más hiányáról szól.
A regény jó házból való úrifiú hőse nyomorog és éhezik egy ócska kis szállodában. Úgy éhezik, ahogy nem úrifiúk, de mások is ritkán szoktak, s ha szoktak, ők is főként Párizsban.
Munkája, elfoglaltsága, célja alig: legfőképp, hogy mindenáron Párizsban maradhasson még, nyomorogva is. „Haza nem tudsz menni?", kérdezi tőle majd francia szerelme. S az úrifiú csak int, hogy nem, megmagyarázni úgysem tudja. Miként kevésbé úrifiúk s kevésbé ártatlan naivitással, de magunk se tudtuk. A könyv igazán azoknak tetszik és fog mindig is tetszeni, akiknek mindezt nem kell megmagyarázni.
Jó néhány félig elfeledett vagy csak bestsellerként, sikerkönyvként, tehát értékén  alul becsült könyvet említettünk már e cikkben, hivatkozzunk hát újból a súlyos „igazi” irodalomra, a remekműre is, mely abban közös az előzőkkel, hogy szintén tetszhalálát alussza: Márai Sándor Idegen emberek című „alapkönyvére”.
Idegenség, idegen szerelem. Vaszary hőse maga fordította Ady-verset szaval a francia lánynak, az értetlenül hallgatja, süket ilyesmire. Ez látszólag csak egy humoros motívum a sok közül. Mert van itt groteszk patkányvadászat, van majdnem végzetes búvármunka a Szajna fenekén, van kabáteladás (ahol tévedésből még az úrifiú fizet a handlénak) és sok minden más: egy alsó erkélyre zuhant tápszeres doboz visszaszerzésének komédiája (hősünk nagy ügyetlenül egy női bugyit szerez vissza tápszeres doboza helyett, s ebből - talán éhségvíziójában – vérfagyasztóan kacagtató kalandok következnek, féltékenyen dühöngő férjjel és rendőrséggel). A kedves és gátlásos francia lány eredendő, gyógyíthatatlan idegensége azonban titkon a fő, a legfőbb motívum itt is, mint a mérhetetlenül tágabb horizontú és mélyebb Márai regényben.

A Monpti hőse majdnem kamasz még. Az ő Párizs-regénye a nagy, a legfájdalmasabb éhség, a szexuális-szerelmi éhség története, a bájos-fájó küzdelem, hogy a szeretett
lány végre az övé lehessen. De sohasem lesz, mindig közbejön valami komikus akadály... ízetlen vagy kellemkedő huzavona is válhatna ebből, ehelyett a Monpti legszebb fejezeteit olvassuk. Vaszarynak eredeti humora van (talán pleonazmus: a humor csak eredeti lehet). Mindent, a fájdalmat, éhséget, nagy érzelmeket, komiszságot a humor kaleidoszkópjában láttat, s könyvét ez a játék élteti. Kis humor ez, kis kaleidoszkóp, de bűvöletesen villódzik. Sajnos, a könyv végét csúnyán és kedvrontóan elrontja az író: a francia lány autóbalesetben meghal, s ettől a mesterkélt, nem indokolt és erőszakolt befejezéstől kicsit visszamenőleg is gyengül az egész. Ennek a friss és érdekesen igényes könyvnek a vége mindenesetre már valódi hamis hangot fogó giccses bestseller, édes-bús, könnyes és langyos limonádé.
A hamiskodó befejezés sem változtat azon, hogy talán nem mély, de igényesen érdekes; nem komoly, de olvasni jó módon ledér; egyszerűen tehát, hogy jó olvasmány ez: léha könyv a ritkábbik fajtából. Szerencsére, mégis volt jó léha magyar író. Forrás: http://epa.oszk.hu/01000/01050/00184/pdf/EPA01050_holmi_1993-01_141-143.pdf


2018. október 27., szombat

Az Budapesti Art Market kiállításon

Nagyon vagyok maradva a posztok írásával. Nem volt eddig egy nyugodt dolgozó sarkom, ahol alkothattam volna. De végre mára, amikorra már nincs előre megírt és ütemezett posztom, csak összejött a dolgozószobámban a rendrakás. Végre van az asztalomon hely, és lehetőség, hogy bemutassam, hol is jártam a hónap elején. A Millenárison az Art Market vásáron voltam az idei évben is. Nem hagyhattam ki. Mint múlt évben a lányom képeit az idén is meghívták a kiállításra. Sőt, amíg előző évben, csak képeslapokkal szerepelt, idén a Sziszüphosz sorozatával egy egész falat elfoglalhatott.  






„A 2011-ben létrejött ART MARKET BUDAPEST nemzetközi kortárs képzőművészeti vásár olyan egyedülálló művészeti kompozíciót mutat be Európa kulturális szempontból egyik legizgalmasabb régiójában és városában, amely kiemelten kezeli az újszerű, inspiráló művészeti tartalmakat, a jövő épp most felemelkedő sztárjait, olyan friss művészeti inspirációkra épít, amelyek épp annyira táplálkozhatnak a feltörekvő régiók – kiemelten a poszt-kommunista kelet-európai országok –, mint a fejlett Nyugat új, progresszív generációjának művészetéből vagy más kontinensek Európában még kevéssé felfedezett művészeti választékából.” Forrás: http://artmarketbudapest.hu/





2018. október 23., kedd

Tragödie Eines Volkes, avagy az első fekete könyv 1956-ról.

A nyolcvanas évek elején még csak ellenforradalomként lehetett beszélni ötvenhatról. Forradalomként emlegetni magánbeszélgetéseken lehetett, és ott volt szó róla, hogy 1957-ben Bécsben jelent már meg könyv a forradalomról. A véletlen, és az On_Line antikváriumok jóvoltából ebből a fekete borítójú könyvből sikerült egy újszerű állapotú könyvet beszereznem.



A könyv magyarul is megjelent 2007-ben, ennek ismertetője a „moly.hu”-n:
Faludy György · Faludy Zsuzsa · Pálóczi-Horváth György   - Egy ​nép tragédiája
Ez a különleges történelemkönyv az ’56-os forradalmat követő hónapokban készült a bécsi Europa Verlag fölkérésére. Az első részt, amely Magyarország történetét mutatja be a kezdetektől Trianonig, Faludy György írta. A középső részt (1919-1956) a felesége, Faludy Zsuzsa (Tatár Mária álnéven), a harmadik, a forradalomról szóló részt pedig Pálóczi-Horváth György, aki Faludy barátja és éveken keresztül szerkesztőtársa volt a Londonban megjelenő Irodalmi Újságnál. Ötven év elteltével jelenik meg először magyarul, elolvasása-tanulmányozása rendkívüli élmény mindazoknak, akik kíváncsiak a történelmi elméletekre, azoknak, akik ápolják a forradalom emlékét, és azoknak, akik egy újabb Faludy-arcot akarnak megismerni. Forrás: https://moly.hu/konyvek/faludy-gyorgy-faludy-zsuzsa-paloczi-horvath-gyorgy-egy-nep-tragediaja

2018. október 20., szombat

56 emlékezete a Hunyadi tér környékén


A Hunyadi tér környékén levő 56-os emléktáblák közül kettőt már bemutattam (https://multmento.blog.hu/2018/01/17/kodos_delelott_a_terezvarosi_utcakon_bolyongva). Most az évfordulóhoz közeledve gondoltam lefényképezem a téren felállított 56-os emlékkövet, és a térre vezető Szófia utcában levő Kővágó József emléktáblát.



Kővágó József (1934-ig Küronya, Csömödér, Zala vármegye, 1913. április 8. – Linwood, New Jersey, USA, 1996. december 10.) katonatiszt, mérnök, politikus, 1945–47 között Budapest főváros polgármestere.

Tanítói család sarja, az elemi iskolát és a középiskolát Szombathelyen, majd Pécsett látogatta. 1931-től a Ludovika Katonai Akadémia növendéke volt, 1935-ben lett hadnagy. Felsőfokú tanulmányai a József Nádor Gazdasági és Műszaki Egyetemen végezte, ahol 1942-43-ban gépészmérnöki diplomát szerzett. 1939-től dolgozott a Magyar Honvédség Haditechnikai Intézeténél, majd a keleti frontra került, ahol egy utászzászlóalj parancsnokaként működött.


Az 1944. október 15-ei nyilas államcsínyt követően Kiss János altábornagy segédtisztjeként részt vett a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának küzdelmeiben. A felkelés szervezőivel egyetemben a nyilasok november 22-én letartóztatták, decemberben pedig rögtönítélő bíróság elé állították, mely azonban az ügyét a rendes bíróság hatáskörébe utalta, így a halálbüntetést elkerülte.

A második világháborút követően a politikában tűnt fel, 1945. május 15-én megválasztották Budapest alpolgármesterévé, december 14-én pedig a főváros polgármesterévé nevezték ki. 1945. augusztus 20-án tagja lett a Független Kisgazdapárt országos intézőbizottságának. Mint polgármester, mindenekelőtt a város újjáépítésén és az élelemellátás megszervezésén munkálkodott.


Nagy Ferenc távozását követően az MKP nyomására 1947. június 5-én a politikától visszavonult, posztjáról lemondott, hogy ily módon is tiltakozzon a kisgazda politikusok üldözése miatt. 1948-tól 1950-ig vezetője volt a Mintagépgyári Nemzeti Vállalat Szerszámgéptervező Irodájának. 1950 májusában letartóztatták a következő vádakkal: kémkedés, hűtlenség és a demokrácia megdöntésére irányuló összeesküvés szervezése. Először halálos ítéletet mértek ki rá, amit később életfogytiglani börtönbüntetésre változtattak. A fogházból 1956 szeptemberében szabadult. Októberben a Független Kisgazdapárt újjászervezésén dolgozott, november 3-án megválasztották a párt főtitkárává és november 1-jén újfent Budapest főpolgármestere lett.


1956. december 1-jén elhagyta az országot, Hágába, majd az Amerikai Egyesült Államokba vette az irányt. 1957-ben New Yorkban Kéthly Annával és Király Bélával együtt tanúvallomást tettek az ENSZ „ötös bizottsága” előtt a magyar forradalomról, kinevezték a Magyar Bizottság és az Európai Rabnemzetek Szövetségének alelnökévé. 1961-ben hozta létre Frank Horton képviselővel közösen a forradalom emlékét őrző bizottságot.


Mint mérnök dolgozott. Nyugállományba vonulásakor az Atlantic Electric Company kutató-főmérnöke volt. Több egyetemen is tanított, a New Jersey-i Stockton College magántanára volt, az annandale-i Bard College (New York állam) díszdoktori címmel tüntette ki. Elnyerte a Szabadság-díjat, Magyarországon pedig a Magyar Köztársaság Középkeresztje a Csillaggal érdemrendben részesítették. 1992-ben felvették Budapest díszpolgárainak sorába. A halál az Egyesült Államokban érte, végső nyugalomra a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben helyezték, 1997 januárjában. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C5%91v%C3%A1g%C3%B3_J%C3%B3zsef

2018. október 17., szerda

Packosz Mihály emléktábla a Hunyadi téren


Nem hétköznapi emléktábla Dr. Packosz Mihály emléktáblája. Nem szervezet, vagy közigazgatás, hanem barátai állították az emlékezetére. Amikor fényképeztem, akkor is volt egy elszáradt emlékcsokor az emléktáblán. Amikor a neten keresgéltem a táblán levő nevére, nem is találtam használható információt. Aztán segített, hogy csak a vezetéknevére kerestem, és aztán kiderült, hogy Mihalisz néven gyerekkorában Görögországból menekült Magyarországra. Erről mesél az Újpesti Görög Kisebbségi Önkormányzat által 2001-ben kiadott könyv, melyből most idézek egy keveset.


Időszerű kérdésekről, hézagpótló ismeretekről szólnak Papadopulosz Filiposz összegyűjtött írásai, interjúi. A Magyarországon élő görög etnikai kisebbségről a magyar közvélemény elég keveset tud, főként a fiatalabb generációk, akik még nem éltek a huszadik század derekán, az 1940-50-es években, amikor a mai görög diaszpóra nagy részét hazánkba sodorták a történelmi idők viharai.

Bár Magyarországon soha nem élt jelentős számú görög kisebbség, történelmünk során azonban sok más etnikum mellett valamilyen módon, évszázadok óta jelen vannak a görögök is a magyar társadalom mindennapjaiban. Az oszmán hódítók elől menekülve, már az 1450-60-as években megjelentek hazánkban, s voltak időszakok, amikor - zömmel mint kereskedők - számuk talán a tízezret is meghaladta. Az ország különböző vidékein megtelepedve, sajátos kulturális és vallási hagyományaik szerint élve, virágzó kereskedelmet folytattak. Majd ismét megritkultak soraik, hogy rövidebb-hosszabb háborús időszakok után, biztonságosabb körülmények között felbukkanjanak. Hogy nagy létszámú jelenlétük nem volt állandó és számottevő, az is indokolja, hogy Magyarország és Görögország elég nagy távolságra fekszik egymástól, nincs közös határuk, így csak más országokon keresztül közelíthették meg egymást. Valamilyen kényszerhelyzetnek vagy nyomós érdeknek kellett közrejátszania ahhoz, hogy oka vagy esélye legyen nálunk a görög diaszpóra megtelepedésének.

A legutóbbi jelentős kényszerhelyzetet a második világháború és annak viharos eseményei, az 1946-1949-ig tartó görögországi polgárháború teremtette meg, amikor is először 25 ezer fős gyermekcsoportot menekítettek ki a polgárháború dúlta területekről, majd a baloldali erők veresége után több mint százezer főnek kellett menekülnie az országból a megtorlás elől, főként a szomszédos, az akkori „szocialista” országokba. Egyes adatok szerint 1950-ben a Magyarországon letelepedett görögországi menekültek száma kb. 7-9 ezer főre tehető. Forrás:


ANTARTIKO KICSINYEI
Újpesten él egy szerény, csendes, szeretetnek és köztiszteletnek örvendő idős asszony -   Dolja néni. így szólították őt azok a kisgyerekek is, akikkel ötven évvel ezelőtt elindult szülőfalujukból az ismeretlenbe, pedig akkor még csak tizenöt éves kislány volt. Így hívják most is rokonai, szomszédai, barátai, ismerősei. Jóságos teremtés. Arcáról sugárzik az anyai, nagymamai szeretet, jóindulat, még azokra is, akik először látják. Egy húszéves újpesti fiatalember mondta róla: „Először az 1998-as önkormányzati választási kampány idején láttam őt, amikor a kisebbségi görög önkormányzatot kezdtük szervezni a kerületben, de annyira megszerettem, mintha gyerekkorom óta ismerném. Ő gyűjtötte össze a legtöbb aláírást képviselőjelöltjeink támogatására. Amilyen csendes és szűkszavú, olyan eszes és tekintélyes. Megalapozott véleménye van az emberekről, a történésekről és a helyzetről, amely körülveszi.”

- Honnan fakad ez a megkülönböztetett tisztelet és szeretet, amivel körülvesznek az emberek? Mindenki tisztel, szeret.

- Ez így túlzás, de örülök, ha ez a vélemény alakult ki benned. Tényleg szeretnék jó és hasznos lenni családom, embertársaim és a társadalom számára, mint bárki más is. Nem hiszem, hogy különleges erényekkel, adottságokkal lennék megáldva. Ez a jellemem, az énem, ami több mint hat évtizedes életemben kialakult. Ezt sulykolta belém az anyám, szülőfalum környezete gyermekkoromban, és ezt erősítettem magamban itt Magyarországon is, egész életemen át. Megváltozni nem tudnék, de nem is akarok. Meg aztán így tetszem a férjemnek, Holl Józsefnek, gyerekeimnek, rokonaimnak, az embereknek.

- Életedről, sorsodról szeretnélek faggatni. Honnan indultál, milyen életút vezetett idáig?

- Semmi különösen érdekeset nem fogsz találni benne. Holl Józsefné, Lulu Theodota vagyok. 1933-ban születtem az észak-görögországi Antartiko községben, Florina megyében. Még háromhetes sem voltam, amikor apám elindult Kanadába szerencsét próbálni, hogy eltartson minket. Megjegyzem, hogy jóval a polgárháború után anyámat is odavitte, de ő szegénykém, túl a hatvanon nem tudott ott megszokni, így néhány hónap után visszatért Görögországba, hogy otthon haljon meg. Valójában az anyám egyedül nevelt fel ötünket. Fani nővérem most is otthon él, Triandafilia és Flóra a polgárháború után a családjukkal Kanadába költöztek. Egyetlen fivérem, Hrisztosz 1947-ben partizánként fogságba esett, Kozani hadbírósága halálra ítélte és kivégezték. Akkor, 1948-ban a kisfia, Antonisz hároméves volt, felesége pedig kisbabát várt. Az akkor született Anasztaszisz most otthon él, és Preszpa járás polgármestere. A polgárháború idején mi fiatalok, ahogy tudtuk, segítettük a fegyveres mozgalmat. Főleg sebesülteket szállítottunk a frontról a hátországba, hiszen ott éltünk az ütközetek környékén. Sok vért láttunk, magunk is so­kat szenvedtünk. Tudtuk, mit jelent a légiriadó, a bombázás.


- Hogyan kerültél ide Magyarországra?

- Én is egy gyerek, egy lány voltam a sok ezerből, akik 1948-ban csak néhány hétre, néhány hónapra, amíg elmúlik a veszély,elhagytuk hazánk határát, aztán egy életre kint rekedtünk. Persze nem azért, mert mi így akartuk.

- Ezt többen még most is „gyermekgyűjtésnek” nevezik. Te magad, hogy élted át, és hogy látod most, több mint ötven év múltán?

- Inkább gyermekmentésnek nevezném. Gyermekgyűjtésnek nevezik azt, amit a törökök műveltek, akik elvették a keresztények gyermekeit, hogy janicsárokat neveljenek belőlük. Ami velünk történt, egészen más. 1948 tavaszán az akkor Szabad Görögországnak nevezett környéken, a mi falunkban, de a többiben is rettegésben, szorongásban éltünk. Tudtuk, hogy a kormányhadsereg előbb-utóbb megindítja általános hadműveleteit, és akkor kő kövön nem marad. Ez így is történt 1949-ben. Falvainkat elpusztították, sok település a földdel egyenlővé vált. Mi szerencsések voltunk, hogy időben elmenekültünk, és így életben maradtunk.

- Szerencsések a szerencsétlenségben, ez a címe Mihalisz Raptisz filológus könyvének is, amelyben megragadja e tragédia néhány részletét, ahogy ő maga átélte. Emlékszel-e, hogyan indultatok?

- Természetesen. El lehet ezt felejteni? - kérdi könnybe lábadt szemmel. Szétszéledtünk, mint a madarak az egész földkerekségen. Az én nevem nem szerepelt a külföldre utazók eredeti listáján. Az utolsó pillanatban, néhány órával az utazás előtt értesítettek, hogy engem is felvettek a listára mint kísérőt, s vihetem magammal Antoniszt is, hároméves unokaöcsémet. Minket még akkor nem értesítettek bátyám kivégzéséről, de a szervezők már tudhatták, és talán így akarták a család fájdalmát enyhíteni.

- Nehezen tudom elképzelni, hogy volt bátorságod szinte kislányként egy hároméves gyerekkel nekivágni az ismeretlennek.

- Akkor nem így gondoltuk. Azt mondták, hogy Jugoszláviába megyünk néhány hétre, talán két-három hónapra. Jól fogjuk érezni magunkat, és mikor elmúlik a veszély, visszatérünk. Tizenegy csoportra osztottak minket, mindegyikben 25 gyerek és egy-egy csoportvezető volt. Szüléink Preval hegygerincig kísértek, ahonnan jól lehet látni a Preszpa tavak csodálatos panorámáját. Itt sírva búcsúztunk egymástól. A jugoszláv határ melletti Lemosz faluban éjszakáztunk. Másnap átléptük a határt, Ljubojnoban szálltunk meg, majd teherautókkal Bitoljába vittek, onnan vonattal Brailovoba. Itt két nagy csoportra osztottak minket. A 7-11 év közötti gyerekeket Belacarkvaból különböző országokba irányították. A hét év alatti kicsinyeket és a tizenegy év feletti „nagyokat” személyszállító vonatokkal Csehszlovákiába és Magyarországra küldték. Jankula Szevda, Sztepani Eleni és én mint csoportvezetők a falubeli gyerekek három csoportjával 1948. április 12-én érkeztünk Budapestre. A viszontagságos és fárasztó utazás után meleg fogadtatásban részesültünk. Megfürdettek, fertőtlenítettek, új ruhákba bújtattak, finom ételekkel kínáltak bennünket. Ezt követően néhány hétig Jászberényben pihentünk, majd Nógrádverőcére vittek, ahol a tanítás is megkezdődött görög és macedón nyelven. 1949· április 1-jén kerültünk vissza Budapestre, az újpesti Lőrinc utcai iskolába. Életem legfájdalmasabb élménye, hogy elszakítottak Antonisztól. Engem, a korombeli fiatalokkal Budapesten tartottak, hogy közép- és főiskolai tanulmányokat folytassunk, Antoniszt pedig a dégi görög gyermekotthonba küldték, ahonnan később a balatonkenesei majd a balatonalmádi gyermekotthonba került. Elválasztásom kicsikémtől a legnagyobb csapás volt addigi életemben, majd megszakadt a szívem. De ki tudta volna azt megérteni? - amikor idáig ér az emlékezésben, szemét, arcát ellepik a könnyek.

- Gyakran sírtál az első időkben?

- Igen, de a gyerek előtt igyekeztem titkolni. Bár kicsi volt, valamit mégis megérzett. Budapestre érkezésünk után egy éjszaka hirtelenül felébredt, vadul sírni és ordítozni kezdett: hova ment az anyu, hol van az anyu? Rettenetes volt, együtt sírtunk, amíg újra el nem aludt. Erről nem tudok sírás nélkül beszélni még most sem - mondja, és újra peregnek a könnyei.

- Te milyen iskolába iratkoztál?

- Először egyetemre akartam menni, de meglazultak az idegeim, nem tudtam a tanulásra koncentrálni. Textilipari tanuló lettem, majd hosszú éveken át több honfitársnőmmel együtt a csepeli Magyar Posztógyárban dolgoztam.

- Hogy alakult a magánéleted?

- 1954-ben mentem férjhez Holl Józsefhez, és azóta boldogan élünk együtt. Szerencsém volt, mert olyan társat találtam, aki mindenben megért. Antoniszon kívül három gyermekünket neveltük fel, két lányt és egy fiút, s már nyolc unokánk van. A legidősebb huszonhét éves, a legkisebb hat. Nőnek, virulnak, és sok örömet szereznek nekünk.

- Visszakerült-e hozzátok Antonisz?

- Házasságkötésünk után rögtön mindent megtettünk, hogy magunkhoz vehessük. Az akkori Görög Bizottság rossz szemmel nézte azokat, akik magyarokkal kötöttek házasságot, ezért nem akarták rám bízni a gyereket. Sok küzdelem után végre kénytelenek voltak beleegyezni, és 1957 februárjában végre hozzánk kerülhetett. Együtt nevelkedett a sajátjainkkal, hiszen ő is a mi gyermekünk volt.

- Hogyan tudott nyolc év után beilleszkedni a családba? Milyen benyomásokat szerzett a gyermekotthonokban?

- Beilleszkedési problémája nem volt, mert engem anyjának tekintett, annak ellenére, hogy sok éven át távol élt tőlem. Az is természetes volt, hogy a gyerekeink nagyobbik testvérüknek tekintették, büszkélkedtek a bátyjukkal. Természetesen nem múltak el nyom nélkül a gyermekotthonokban töltött évek. Egy későbbi eset is bizonyítja, milyen mélyek lehettek ezek a benyomások. Nem szívesen beszélek erről, de képtelen vagyok magamban tartani. Az itteni általános iskolában történt, hogy Antonisz felállt az oroszórán, kiment az osztályból, és kategorikusan kijelentette, hogy ha kényszerítik, akkor se hajlandó visszamenni. Végül kiderült, hogy az új orosztanár Balatonalmádiban volt Antonisz nevelője. Mikor meglátta bejönni az órára, feléledtek régi élményei, hiszen az otthonban sokat szenvedett a tanító nevelési módszerei miatt. A probléma viszonylag könnyen megoldódott, az igazgató Antoniszt egy párhuzamos osztályba helyezte. Eredményesen elvégezte az általános iskolát, villanyszerelő-tanuló lett, jó szakember vált belőle. 1975-ig élt velünk, akkor a Kanadában élő édesanyja magához vette, azóta távol él tőlünk. Fáj, hogy nincs mellettem, de hát mit tegyünk, ez a sorsunk. Sokszor elgondolkodom, miért jutott ilyen sok keserűség nemzedékünknek? Miért kell így szétszórva a világban élnünk?

- Hányan élnek most Magyarországon Antartiko községből?

- Kevesen maradtunk. Kocu Anasztaszia vegyészmérnök, Szimu Vaszilisz újságíró és tanár, Bekiarisz Jorgosz villamosmérnök, Jankula Szevaszti tanár, Kurtzu Fani építészmérnök, Florosz Szpirosz szobrászművész, a Packosz testvérek: Jannisz lakatos, Mihalisz állatorvos, Ioannu Alexandra és én. Mihalisz még aktív, de mi többiek már nyugdíjban vagyunk.



- De hát hetvenen voltatok. A többiekkel mi történt?

- Elmentek a világ különböző országaiba: Amerikába, Kanadába, Ausztráliába, Makedóniába, Bulgáriába, Görögországba stb., hogy egyesüljenek szétszórt családjaikkal. Hat falubeli itt halt meg Sztepani Eleni, Ljaszku Antigoni, Marku Angeliki, Ioannu Theodota, Malaganea Maria és Packosz Pandelisz, aki később jött ide a gyerekeihez. Gyakran járunk a temetőbe, gondozzuk sírjukat, nem felejtjük őket.

- Mindabból, amit elmondtál, kiderül, hogy akikkel a falutokból idekerültél Magyarországra, egyetemet, főiskolát végeztek, szakmát szereztek.

- Ez így igaz. Nekünk itt minden lehetőséget megadtak arra, hogy tanulhassunk. Akinek volt esze és akarata, élt ezzel. Senki nem maradt iskoláztatás nélkül. Az állam gondot fordított arra, hogy a szülők nélkül idekerült gyerekek tanulhassanak, megalapozhassák életüket. A magyarok szeretettel fogadtak be minket, az új környezet sajátunk lett, Magyarország a második hazánk.

- Vannak, akik azt állítják, hogy az itteni görögök nem is akartak visszatérni Görögországba.

- Mondták, most is mondják, és el is hiszik azok, akik nem ismerik az igazságot. Az igazság pedig az, hogy az akkori hivatalos Görögország, a polgárháború után három évtizeden át hatalomra kerülő kormányok bezárták előlünk az ország kapuit. Olyannyira, hogy még esküvőre, temetésre sem engedélyezték a beutazást. Ki hinné el ezt ma?

- És most, hogy megnyílt az út, szoktál-e hazalátogatni?

- Természetesen, igen. Ott él a nővérem, az unokaöcsém és más rokonok is. Szeretnék még gyakrabban odautazni, de az öregség, a családi kötelezettségek, no meg az anyagiak hiánya ezt nem teszik lehetővé. Ezért is mondom, hogy fájdalmunk, amit hazánk meg szétszóródott családunk miatt érzünk, gyógyíthatatlan marad.


2018. október 13., szombat

Erdélyi Tamás emléktáblája



Előző blogomban már írtam erről a házról, mert ebben született Kemény János,
https://multmento.blog.hu/2014/11/19/mozi_irodahaz_es_lakohaz_egyben. Most elsétálva előtte a bejárat jobb oldalán újabb emléktáblát találtam. Erdélyi Tamás emléktáblája, 56-os menekült család gyermekeként jutott Amerikába.

Tommy Ramone (vagy Tommy Erdelyi, született: Erdélyi Tamás, Budapest, 1952. január 29. –) magyar származású zenész és producer. 

Tommy Ramone született Erdélyi Tamás néven, 1952 január 29.-én Budapesten, de a New York városa szomszédságságban található Forest Hills-ben nőtt fel (Itt alakult a Ramones is). Zenével kapcsolatos elsők közötti tevékenysége John Cummings (Johnny Ramone) által alakított Tangerine Puppets garázs zenekar volt, még a középiskolai időszakában, 1970-ben. 1974-ben megalakult New Yorkban a Ramones punk rock zenekar, ami Jeffry Hyman (Joey Ramone), John Cummings (Johnny Ramone) és Dougles Colvin (Dee Dee Ramone) által nyert kezdetleges formát. Még azon éven 1974-ben Joey Ramone ki szállt a dobok mögül és helyére bevették Johnny Ramone középiskolás zenész társát és a banda menedzserét, Erdélyi Tamást, aki bandába való beállásával felvette a Tommy Ramone „művésznevet”. Négy évig erősítette a zenekart Tommy, akivel három stúdió albumot készített a Ramones, még pedig az 1976-ban kiadott „Ramones”-t, valamint az 1977-es „Leave Home”-t és még azon éven kiadott „Rocket To Russia”-t. 1978-ban Tommy kilépett a zenekarból, arra hagyatkozva, hogy sokat turnézik a zenekar és egyéb produceri munkái mellett ez már nem fért bele. Helyére Marc Bell (Marky Ramone) érkezett. Nem volt hűtlen a zenekarral, hisz ahogy az előző három kiadványon, úgy a „Road To Run” (1978) úgy az 1984-es „Too Tough To Die” albumokon is vezető produceri munkát végzett. Tommy Ramone a zenekar után továbbra is a zenében maradt, mint zenei producer, szöveg író, zeneszerző és olyan zenekarokhoz járult hozzá, mint a Replacements és a Redd Kross. Jelenleg is részes tagja az Uncle Monk bluegrass/folk zenekarnak, amiben gitáros, énekes és mandolin tudását is láthatjuk, hallhatjuk.

A legendás Ramones zenekar magyar származású dobosa, Tommy Ramone 2014 07. 11-én 62 éves korában életét vesztette.Halálát epevezetékének rosszindulatú daganata okozta. Forrás: https://starity.hu/sztarok/tommy-ramone/eletrajz/

Néhány perces film magyarországi látogatásáról




2018. október 10., szerda

Egy mesélő dobozka


Már egy éve, hogy a Garmada piacterén – azóta már megszűnt bolt -, megláttam vagy egy tucat új névjegykártyatartó dobozt. Mindegyik dobozon egy-egy híres amerikai színész, vagy színésznő képe. Sokat válogattam, hogy melyiket is vegyem meg a feleségemnek szánt névjegykártyák tárolójának. Aztán eszembe jutott, hogy Audry Hepburn pont jó lesz. A My Fair Lady művet tanítja, is hisz példaként szokta felhozni a nyelvjárások tanításakor. Volt is nagy sikere, mióta átadtam. Feleségem használja is, és mindig el is meséli miért neki való ez a kis névjegykártya tartó.



A színésznő közismert, de életrajza Magyarországon nem. Ha már a kis dobozkán szerepel, akkor itt olvashatjátok röviden az élettörténetét.  


Audrey Kathleen Ruston néven született Brüsszelben, Ella van Heemstra bárónő lányaként, de az arisztokrata előnyöket nem sokáig élvezhette, mivel közbeszólt a szülei válása, majd a második világháború. Apja lemondott róla és testvéreiről, ez volt élete talán első, de egyik legmegrázóbb élménye. A válás után édesanyjával Hollandiába költözött, ahol végig élte a háborút. Azokat az éveket soha nem heverte ki, az akkor átélt traumákat semmilyen későbbi sztáros csillogás nem tudta kitörölni az emlékezetéből. A háború alatti félelem, az éhezés, a létbizonytalanság megtapasztalása egész életére kihatással volt.

Amikor a háború után Audrey elolvasta Anna Frank naplóját, szinte magára ismert benne. Ő is tízéves volt, amikor a háború kitört, és megelevenedett minden emléke, főként az, amikor az utcákon járva menekült a halál elől. Tizenévesen segítette az ellenállás munkáját, és leveleket hordott nekik. Egy alkalommal elkapták, és majdnem egy hónapra bezárták egy sötét pincébe. Kis híján éhen halt, májgyulladást kapott. Az első adandó alkalommal sikerült megszöknie, de ezt az élményt sohasem heverte ki. Talán ezért is élte úgy a további életét, hogy az anyagi dolgok szinte semmit nem jelentettek számára, elsődlegesnek az emberi kapcsolatokat tartotta. Az átélt borzalmak miatt kialakított egy életfilozófiát magának, amely egyszerűen csak abból állt, hogy elfogadta az életet olyannak, amilyen. Nem voltak elvárásai, örült, hogy élhetett.

A háború befejeztével édesanyjával Amszterdamba, majd Londonba költöztek, és balettozni tanult. Nyoma sem volt az arisztokrata életnek, szerény albérletben éltek, és neki is dolgoznia kellett, hogy egyáltalán legyen mit enniük. Minden lehetőséget megragadott: tánckari balerina volt, modellkedett, majd a színészet felé vette az irányt. 1951-ben kapta meg élete első főszerepét Colette Gigi című regényéből készült darabjában. Ezután szinte az egyik felkérés a másikat érte. Az első filmfőszerepe a Római vakációban volt Gregory Peck partnereként, amelyért meg is kapta a legjobb női főszerepért járó Oscar-díjat. Az 1961-es Álom luxuskivitelben című filmet szinte a véletlennek köszönhette, hiszen Holly szerepét eredetileg Marilyn Monroe-nak szánták, de nem vállalta el. Audrey Hepburn viszont világhírű lett vele.
Egy kultikus kép a Breakfast at Tiffany's c. filmből

Különös kisugárzása volt, egyszerre volt “kékvérű”, mégis szelíd és visszafogott, s ez olyan bájt kölcsönzött számára, hogy a közönség azonnal a szívébe zárta őt. A szakma is megszerette, és jöttek is sorra a jobbnál jobb szerepek a legnagyobb színészek, többek között Humphrey Bogart, Fred Astaire és Cary Grant oldalán. Elbűvölte Hubert de Givenchyt is, akinek valósággal a múzsája lett. A híres divatdiktátor tervezte a fiatal színésznő filmbeli és otthoni ruháit is. Audrey Hepburn elegáns stílusával, egyedi kisugárzásával divatikonná vált. A sikerek mellett azonban kijutott a botrányokból is neki, hiszen az 1964-es My Fair Ladyben Elizát játszva, az eredeti tervvel ellentétben nem az ő hangja hallható a dalok alatt. Első körben ugyan felénekelte azokat a színésznő, de az énektudása nem bizonyult elegendőnek, ezért kicserélték a dalokat Marni Nixon hangjával. Ezt persze sem a szakma, sem a közönség nem díjazta, mégis a mai napig kasszasiker a film.

Audrey Hepburn saját bevallása szerint soha nem hitte el igazán, hogy világsztár lett belőle, sőt, idegenkedett ettől a világtól. Elsődleges szerepének a magánéletét tekintette, amelyben sajnos nem volt olyan sikeres, mint a mozivásznon. “Nem a szerelemtől félek, hanem attól, hogy elmúlik” – vallotta, és ezt több alkalommal meg is kellett tapasztalnia. A Sabrina forgatása alatt ismerkedett meg William Holdennel, akivel egymásba szerettek, de a tervezett esküvőre végül mégsem került sor. Holden ugyanis vazektómián esett át, Hepburn azonban mindenképpen szeretett volna gyermeket, így végül elváltak az útjaik.

Inkább Mel Ferrer színészhez ment feleségül, akitől első fia, Sean született. Ettől kezdve a színészet második helyre lépett az életében, és az anyaság kapta a főszerepet. Ezután már alig vállalt el felkéréseket. A nagy szerelem azonban válásba torkollt, és nem sokkal később hozzáment Andrea Dotti pszichiáterhez, akitől második fia, Luca született. Ez a házasság sem tartott sokáig, férje hűtlensége miatt. Bár gyermekeit imádta, és minden erejével egy szerető és összetartó családi fészket igyekezett létrehozni, igazi társra csak harmadik férje mellett talált. 1980-ban ment hozzá Robert Walders színészhez, akivel haláláig együtt élt.

  
Fia szerint anyját egész életében körüllengte valamilyen, a környezete számára megmagyarázhatatlan szomorúság, és egyetlen dolog volt, amiben rendíthetetlenül hitt: a szeretetben. Imádott nevetni, a nevetést mindenre gyógyírnek tartotta, ennek ellenére többször volt depressziós, előfordult, hogy 44 kilóra fogyott, pedig szeretett enni, már amikor volt hozzá kedve. Bármilyen borzalmakat is élt át élete során, és bármennyire is meghatározták ezek a történések az életét, soha nem adta fel, még akkor sem, amikor vastagbélrákot diagnosztizáltak nála, és tudta, hogy már nincs remény. Úgy vélte, hogy az élet akkor ér véget igazán, amikor már nincs egy ember sem, akinek szüksége lenne rá. Őrá szükség volt, a UNICEF jószolgálati nagyköveteként. Utazásai során látta újra azokat a tragédiákat, amelyeket gyermekkorában a háborúban élt át. Úgy vélte, a pokolban járt, és ezek után látni sem akarta többé a hollywoodi csillogást, tudván, hogy amíg ő tündököl, a világ más részein gyermekek milliói meghalnak. Az utolsó pillanatokig azt mondogatta: “hiszek a csodákban”. Forrás: https://www.nlcafe.hu/sztarok/20150504/audrey-hepburn/