Packosz Mihály emléktábla a Hunyadi téren

Nem hétköznapi emléktábla Dr. Packosz Mihály emléktáblája. Nem szervezet, vagy közigazgatás, hanem barátai állították az emlékezetére. Amikor fényképeztem, akkor is volt egy elszáradt emlékcsokor az emléktáblán. Amikor a neten keresgéltem a táblán levő nevére, nem is találtam használható információt. Aztán segített, hogy csak a vezetéknevére kerestem, és aztán kiderült, hogy Mihalisz néven gyerekkorában Görögországból menekült Magyarországra. Erről mesél az Újpesti Görög Kisebbségi Önkormányzat által 2001-ben kiadott könyv, melyből most idézek egy keveset.

Időszerű kérdésekről, hézagpótló ismeretekről szólnak Papadopulosz Filiposz összegyűjtött írásai, interjúi. A Magyarországon élő görög etnikai kisebbségről a magyar közvélemény elég keveset tud, főként a fiatalabb generációk, akik még nem éltek a huszadik század derekán, az 1940-50-es években, amikor a mai görög diaszpóra nagy részét hazánkba sodorták a történelmi idők viharai.

Bár Magyarországon soha nem élt jelentős számú görög kisebbség, történelmünk során azonban sok más etnikum mellett valamilyen módon, évszázadok óta jelen vannak a görögök is a magyar társadalom mindennapjaiban. Az oszmán hódítók elől menekülve, már az 1450-60-as években megjelentek hazánkban, s voltak időszakok, amikor - zömmel mint kereskedők - számuk talán a tízezret is meghaladta. Az ország különböző vidékein megtelepedve, sajátos kulturális és vallási hagyományaik szerint élve, virágzó kereskedelmet folytattak. Majd ismét megritkultak soraik, hogy rövidebb-hosszabb háborús időszakok után, biztonságosabb körülmények között felbukkanjanak. Hogy nagy létszámú jelenlétük nem volt állandó és számottevő, az is indokolja, hogy Magyarország és Görögország elég nagy távolságra fekszik egymástól, nincs közös határuk, így csak más országokon keresztül közelíthették meg egymást. Valamilyen kényszerhelyzetnek vagy nyomós érdeknek kellett közrejátszania ahhoz, hogy oka vagy esélye legyen nálunk a görög diaszpóra megtelepedésének.

A legutóbbi jelentős kényszerhelyzetet a második világháború és annak viharos eseményei, az 1946-1949-ig tartó görögországi polgárháború teremtette meg, amikor is először 25 ezer fős gyermekcsoportot menekítettek ki a polgárháború dúlta területekről, majd a baloldali erők veresége után több mint százezer főnek kellett menekülnie az országból a megtorlás elől, főként a szomszédos, az akkori „szocialista” országokba. Egyes adatok szerint 1950-ben a Magyarországon letelepedett görögországi menekültek száma kb. 7-9 ezer főre tehető. Forrás:

http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/gorogok/mikent_a_madarak_1/pages/magyar/000_konyveszeti_adatok.htm

ANTARTIKO KICSINYEI

Újpesten él egy szerény, csendes, szeretetnek és köztiszteletnek örvendő idős asszony -   Dolja néni. így szólították őt azok a kisgyerekek is, akikkel ötven évvel ezelőtt elindult szülőfalujukból az ismeretlenbe, pedig akkor még csak tizenöt éves kislány volt. Így hívják most is rokonai, szomszédai, barátai, ismerősei. Jóságos teremtés. Arcáról sugárzik az anyai, nagymamai szeretet, jóindulat, még azokra is, akik először látják. Egy húszéves újpesti fiatalember mondta róla: „Először az 1998-as önkormányzati választási kampány idején láttam őt, amikor a kisebbségi görög önkormányzatot kezdtük szervezni a kerületben, de annyira megszerettem, mintha gyerekkorom óta ismerném. Ő gyűjtötte össze a legtöbb aláírást képviselőjelöltjeink támogatására. Amilyen csendes és szűkszavú, olyan eszes és tekintélyes. Megalapozott véleménye van az emberekről, a történésekről és a helyzetről, amely körülveszi.”

- Honnan fakad ez a megkülönböztetett tisztelet és szeretet, amivel körülvesznek az emberek? Mindenki tisztel, szeret.

- Ez így túlzás, de örülök, ha ez a vélemény alakult ki benned. Tényleg szeretnék jó és hasznos lenni családom, embertársaim és a társadalom számára, mint bárki más is. Nem hiszem, hogy különleges erényekkel, adottságokkal lennék megáldva. Ez a jellemem, az énem, ami több mint hat évtizedes életemben kialakult. Ezt sulykolta belém az anyám, szülőfalum környezete gyermekkoromban, és ezt erősítettem magamban itt Magyarországon is, egész életemen át. Megváltozni nem tudnék, de nem is akarok. Meg aztán így tetszem a férjemnek, Holl Józsefnek, gyerekeimnek, rokonaimnak, az embereknek.

- Életedről, sorsodról szeretnélek faggatni. Honnan indultál, milyen életút vezetett idáig?

- Semmi különösen érdekeset nem fogsz találni benne. Holl Józsefné, Lulu Theodota vagyok. 1933-ban születtem az észak-görögországi Antartiko községben, Florina megyében. Még háromhetes sem voltam, amikor apám elindult Kanadába szerencsét próbálni, hogy eltartson minket. Megjegyzem, hogy jóval a polgárháború után anyámat is odavitte, de ő szegénykém, túl a hatvanon nem tudott ott megszokni, így néhány hónap után visszatért Görögországba, hogy otthon haljon meg. Valójában az anyám egyedül nevelt fel ötünket. Fani nővérem most is otthon él, Triandafilia és Flóra a polgárháború után a családjukkal Kanadába költöztek. Egyetlen fivérem, Hrisztosz 1947-ben partizánként fogságba esett, Kozani hadbírósága halálra ítélte és kivégezték. Akkor, 1948-ban a kisfia, Antonisz hároméves volt, felesége pedig kisbabát várt. Az akkor született Anasztaszisz most otthon él, és Preszpa járás polgármestere. A polgárháború idején mi fiatalok, ahogy tudtuk, segítettük a fegyveres mozgalmat. Főleg sebesülteket szállítottunk a frontról a hátországba, hiszen ott éltünk az ütközetek környékén. Sok vért láttunk, magunk is so­kat szenvedtünk. Tudtuk, mit jelent a légiriadó, a bombázás.

- Hogyan kerültél ide Magyarországra?

- Én is egy gyerek, egy lány voltam a sok ezerből, akik 1948-ban csak néhány hétre, néhány hónapra, amíg elmúlik a veszély,elhagytuk hazánk határát, aztán egy életre kint rekedtünk. Persze nem azért, mert mi így akartuk.

- Ezt többen még most is „gyermekgyűjtésnek” nevezik. Te magad, hogy élted át, és hogy látod most, több mint ötven év múltán?

- Inkább gyermekmentésnek nevezném. Gyermekgyűjtésnek nevezik azt, amit a törökök műveltek, akik elvették a keresztények gyermekeit, hogy janicsárokat neveljenek belőlük. Ami velünk történt, egészen más. 1948 tavaszán az akkor Szabad Görögországnak nevezett környéken, a mi falunkban, de a többiben is rettegésben, szorongásban éltünk. Tudtuk, hogy a kormányhadsereg előbb-utóbb megindítja általános hadműveleteit, és akkor kő kövön nem marad. Ez így is történt 1949-ben. Falvainkat elpusztították, sok település a földdel egyenlővé vált. Mi szerencsések voltunk, hogy időben elmenekültünk, és így életben maradtunk.

- Szerencsések a szerencsétlenségben, ez a címe Mihalisz Raptisz filológus könyvének is, amelyben megragadja e tragédia néhány részletét, ahogy ő maga átélte. Emlékszel-e, hogyan indultatok?

- Természetesen. El lehet ezt felejteni? - kérdi könnybe lábadt szemmel. Szétszéledtünk, mint a madarak az egész földkerekségen. Az én nevem nem szerepelt a külföldre utazók eredeti listáján. Az utolsó pillanatban, néhány órával az utazás előtt értesítettek, hogy engem is felvettek a listára mint kísérőt, s vihetem magammal Antoniszt is, hároméves unokaöcsémet. Minket még akkor nem értesítettek bátyám kivégzéséről, de a szervezők már tudhatták, és talán így akarták a család fájdalmát enyhíteni.

- Nehezen tudom elképzelni, hogy volt bátorságod szinte kislányként egy hároméves gyerekkel nekivágni az ismeretlennek.

- Akkor nem így gondoltuk. Azt mondták, hogy Jugoszláviába megyünk néhány hétre, talán két-három hónapra. Jól fogjuk érezni magunkat, és mikor elmúlik a veszély, visszatérünk. Tizenegy csoportra osztottak minket, mindegyikben 25 gyerek és egy-egy csoportvezető volt. Szüléink Preval hegygerincig kísértek, ahonnan jól lehet látni a Preszpa tavak csodálatos panorámáját. Itt sírva búcsúztunk egymástól. A jugoszláv határ melletti Lemosz faluban éjszakáztunk. Másnap átléptük a határt, Ljubojnoban szálltunk meg, majd teherautókkal Bitoljába vittek, onnan vonattal Brailovoba. Itt két nagy csoportra osztottak minket. A 7-11 év közötti gyerekeket Belacarkvaból különböző országokba irányították. A hét év alatti kicsinyeket és a tizenegy év feletti „nagyokat” személyszállító vonatokkal Csehszlovákiába és Magyarországra küldték. Jankula Szevda, Sztepani Eleni és én mint csoportvezetők a falubeli gyerekek három csoportjával 1948. április 12-én érkeztünk Budapestre. A viszontagságos és fárasztó utazás után meleg fogadtatásban részesültünk. Megfürdettek, fertőtlenítettek, új ruhákba bújtattak, finom ételekkel kínáltak bennünket. Ezt követően néhány hétig Jászberényben pihentünk, majd Nógrádverőcére vittek, ahol a tanítás is megkezdődött görög és macedón nyelven. 1949· április 1-jén kerültünk vissza Budapestre, az újpesti Lőrinc utcai iskolába. Életem legfájdalmasabb élménye, hogy elszakítottak Antonisztól. Engem, a korombeli fiatalokkal Budapesten tartottak, hogy közép- és főiskolai tanulmányokat folytassunk, Antoniszt pedig a dégi görög gyermekotthonba küldték, ahonnan később a balatonkenesei majd a balatonalmádi gyermekotthonba került. Elválasztásom kicsikémtől a legnagyobb csapás volt addigi életemben, majd megszakadt a szívem. De ki tudta volna azt megérteni? - amikor idáig ér az emlékezésben, szemét, arcát ellepik a könnyek.

- Gyakran sírtál az első időkben?

- Igen, de a gyerek előtt igyekeztem titkolni. Bár kicsi volt, valamit mégis megérzett. Budapestre érkezésünk után egy éjszaka hirtelenül felébredt, vadul sírni és ordítozni kezdett: hova ment az anyu, hol van az anyu? Rettenetes volt, együtt sírtunk, amíg újra el nem aludt. Erről nem tudok sírás nélkül beszélni még most sem - mondja, és újra peregnek a könnyei.

- Te milyen iskolába iratkoztál?

- Először egyetemre akartam menni, de meglazultak az idegeim, nem tudtam a tanulásra koncentrálni. Textilipari tanuló lettem, majd hosszú éveken át több honfitársnőmmel együtt a csepeli Magyar Posztógyárban dolgoztam.

- Hogy alakult a magánéleted?

- 1954-ben mentem férjhez Holl Józsefhez, és azóta boldogan élünk együtt. Szerencsém volt, mert olyan társat találtam, aki mindenben megért. Antoniszon kívül három gyermekünket neveltük fel, két lányt és egy fiút, s már nyolc unokánk van. A legidősebb huszonhét éves, a legkisebb hat. Nőnek, virulnak, és sok örömet szereznek nekünk.

- Visszakerült-e hozzátok Antonisz?

- Házasságkötésünk után rögtön mindent megtettünk, hogy magunkhoz vehessük. Az akkori Görög Bizottság rossz szemmel nézte azokat, akik magyarokkal kötöttek házasságot, ezért nem akarták rám bízni a gyereket. Sok küzdelem után végre kénytelenek voltak beleegyezni, és 1957 februárjában végre hozzánk kerülhetett. Együtt nevelkedett a sajátjainkkal, hiszen ő is a mi gyermekünk volt.

- Hogyan tudott nyolc év után beilleszkedni a családba? Milyen benyomásokat szerzett a gyermekotthonokban?

- Beilleszkedési problémája nem volt, mert engem anyjának tekintett, annak ellenére, hogy sok éven át távol élt tőlem. Az is természetes volt, hogy a gyerekeink nagyobbik testvérüknek tekintették, büszkélkedtek a bátyjukkal. Természetesen nem múltak el nyom nélkül a gyermekotthonokban töltött évek. Egy későbbi eset is bizonyítja, milyen mélyek lehettek ezek a benyomások. Nem szívesen beszélek erről, de képtelen vagyok magamban tartani. Az itteni általános iskolában történt, hogy Antonisz felállt az oroszórán, kiment az osztályból, és kategorikusan kijelentette, hogy ha kényszerítik, akkor se hajlandó visszamenni. Végül kiderült, hogy az új orosztanár Balatonalmádiban volt Antonisz nevelője. Mikor meglátta bejönni az órára, feléledtek régi élményei, hiszen az otthonban sokat szenvedett a tanító nevelési módszerei miatt. A probléma viszonylag könnyen megoldódott, az igazgató Antoniszt egy párhuzamos osztályba helyezte. Eredményesen elvégezte az általános iskolát, villanyszerelő-tanuló lett, jó szakember vált belőle. 1975-ig élt velünk, akkor a Kanadában élő édesanyja magához vette, azóta távol él tőlünk. Fáj, hogy nincs mellettem, de hát mit tegyünk, ez a sorsunk. Sokszor elgondolkodom, miért jutott ilyen sok keserűség nemzedékünknek? Miért kell így szétszórva a világban élnünk?

- Hányan élnek most Magyarországon Antartiko községből?

- Kevesen maradtunk. Kocu Anasztaszia vegyészmérnök, Szimu Vaszilisz újságíró és tanár, Bekiarisz Jorgosz villamosmérnök, Jankula Szevaszti tanár, Kurtzu Fani építészmérnök, Florosz Szpirosz szobrászművész, a Packosz testvérek: Jannisz lakatos, Mihalisz állatorvos, Ioannu Alexandra és én. Mihalisz még aktív, de mi többiek már nyugdíjban vagyunk.

- De hát hetvenen voltatok. A többiekkel mi történt?

- Elmentek a világ különböző országaiba: Amerikába, Kanadába, Ausztráliába, Makedóniába, Bulgáriába, Görögországba stb., hogy egyesüljenek szétszórt családjaikkal. Hat falubeli itt halt meg Sztepani Eleni, Ljaszku Antigoni, Marku Angeliki, Ioannu Theodota, Malaganea Maria és Packosz Pandelisz, aki később jött ide a gyerekeihez. Gyakran járunk a temetőbe, gondozzuk sírjukat, nem felejtjük őket.

- Mindabból, amit elmondtál, kiderül, hogy akikkel a falutokból idekerültél Magyarországra, egyetemet, főiskolát végeztek, szakmát szereztek.

- Ez így igaz. Nekünk itt minden lehetőséget megadtak arra, hogy tanulhassunk. Akinek volt esze és akarata, élt ezzel. Senki nem maradt iskoláztatás nélkül. Az állam gondot fordított arra, hogy a szülők nélkül idekerült gyerekek tanulhassanak, megalapozhassák életüket. A magyarok szeretettel fogadtak be minket, az új környezet sajátunk lett, Magyarország a második hazánk.

- Vannak, akik azt állítják, hogy az itteni görögök nem is akartak visszatérni Görögországba.

- Mondták, most is mondják, és el is hiszik azok, akik nem ismerik az igazságot. Az igazság pedig az, hogy az akkori hivatalos Görögország, a polgárháború után három évtizeden át hatalomra kerülő kormányok bezárták előlünk az ország kapuit. Olyannyira, hogy még esküvőre, temetésre sem engedélyezték a beutazást. Ki hinné el ezt ma?

- És most, hogy megnyílt az út, szoktál-e hazalátogatni?

- Természetesen, igen. Ott él a nővérem, az unokaöcsém és más rokonok is. Szeretnék még gyakrabban odautazni, de az öregség, a családi kötelezettségek, no meg az anyagiak hiánya ezt nem teszik lehetővé. Ezért is mondom, hogy fájdalmunk, amit hazánk meg szétszóródott családunk miatt érzünk, gyógyíthatatlan marad.

(Megjelent a Kafenio c. folyóirat 2001/1. számában Budapesten.) Forrás: http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/gorogok/mikent_a_madarak_1/pages/magyar/009_antariko.htm