Jobb későn, mint soha

 

Az elmúlt hetekben mesekönyvet olvastam, Nils Holgersson csodálatos utazásait a vadludakkal. Gyerekkoromban nem olvastam, és a belőle készült rajzfilmsorozatot is már gimnazista koromban láttam. Mondjuk volt is mit bepótolni, hisz gyerekkoromba keveset olvastam. Nehezen is tanultam meg olvasni. Hiába mutogatta a tanító néni a kétbetűs szavakat, én csak összeolvasva annyit mondtam, hogy Lö-Oó. Aztán, hogy ne vegyék észre az olvasmányokat előre megtanultam. Így aztán, ha folytatni kellett emlékezetből mondtam az olvasmányt tovább. Aztán ezen is lebuktam, mert az ujjam más szövegrészeken kalandozott, mint amit felmondtam. A végén - ha nehezen is -, megtanultam olvasni.

Sok, van, mi olvasmányban gyerekkoromban kimaradt, de szerencsére most felnőtt fejjel megszerettem a gyerekkönyveket is. A könyvet kiolvasva rá kellett jönnöm, hogy a 116 éve írt könyv nagyon is aktuális problémákat feszeget. Történet szól arról, hogy a szürke patkányok kiszorítják élőhelyükről a Svédországban őshonos fekete patkányokat. De sok minden könyvben szereplő probléma, mintha ma is meglenne szinte ugyan úgy.

Bizonyságul egy részletet digitalizáltam be a meseregényből. Ez pont egy istállóban játszódik. Egy nagymama utolsó napjairól, akinek leszármazottjai más országban boldogulnak éppen.

Mihelyt szerencsésen összetalálkoznak, rögtön elindultak északra, hogy mentül hamarább Akkánál legyenek, de bosszú útjuk volt a Csonkatoronyig, és rájuk esteledett, még mielőtt csak messziről is megpillantottak volna e hegyet.

"Sebaj - gondola Babszem -, csak holnapra odaérjünk, akkor vége minden bajnak" - bebújt jó mélyre a szalma közé, hogy megmelegedjék.

De e tehén most már nemcsak e láncát rángatta, hanem egyenesen őhozzá beszélt.

- Ha jól értettem. egyiktek törpének mondotta magát. Akkor az talán el tudna látni, segítene rajtam.

- Miért, mire volna szükséged? - kérdezte Babszem.

- Mindenre n világon. Nem fejtek, nem csutakoltak, a jászlamat se töltöttek meg éjszakára, szalmát se vetettek alám. Gazdaasszonyom az este is bejött, hogy megfejjen, megetessen, de nagyon rosszul érezte magát, alig állt a lábán, és mindjárt kiment. Azóta várom, de nem jött vissza.

- Sajnálom, hogy ilyen kicsi és erőtlen vagyok – mondta Babszem -. alig hiszem, hogy segíthetek e bajodon.

- Miért volnál erőtlen? A törpék mind kicsinyek, de azt mondják, olyan erősek, hogy el tudják húzni a rakott szekeret és egy ökölcsapásra agyonvágnak akár engem is.

Babszem keserűen nevetett.

- Akikről te hallottál, azok nem ilyen törpék, mint én. De annyit megtehetek. hogy e láncodat eloldom, és akkor kimehetsz az udvarra, ihatsz a tócsából. Aztán maid megpróbálok felkapaszkodni a szénapadlásra, ledobok valamennyi szénát a jászladba.

- Az is több a semminél - bőgte a tehén.

Babszem úgy is tett, ahogy mondta, és mikor a Riska megint a helyén állt, a tele jászol előtt, azt hitte,  ő is pihenhet végre-valahára.

De csalódott.

-  Félek, megharagszol, de most még valamit kell, hogy kérjek tőled.

- Nem haragszom. dehogyis. csak mondd meg. Ha, tudom megteszem.

- Menj át, kérlek, a házba, itt mindjárt az ajtóval szemközt, és nézd meg, mit csinál szegény gazdaasszonykám. Hátha baja esett, mégpedig nagy baja.

- Sajnos, ezt nem tehenem meg. Emberek közé nem merek menni.

- Ugyan már! Egy beteg, öreg anyókától tán csak nem ijedsz meg?

- csodálkozott a Riska. – És nem kell bemenned, csak az ajtórésen nézz be a szobába.

- No, így már lehet - Babszem kinyitotta az istállóajtót, és az udvarra lépett. Félelmes éjszaka volt - se hold, se csillagok, szuroksötétség, süvöltő szél, csapkodó eső. De ami ennél is rosszabb – hat nagy bagoly ült egymás mellett, éppen a lakóház tetőormán. Rettenetes volt már a hangjuk is, ahogy huhognak, szidták a csúf időt. No, ha ezek közül egy meglátja, akkor vége.

Keserves bizony kicsinek lenni" - zúgolódott magában, mikor az udvarnak nekivágott. És oka volt panaszkodni. A szél kétszer földhöz vágta. Harmadszor meg a tócsába sodorta. Úgyhogy alig tudott kievickélni. De végre mégiscsak elért a házig.

Felkapaszkodott a lépcsőn, átlódította magát a küszöbön a pitvarba. A szoba ajtaja csukva volt, de szerencsére lyukat vágtak bele, hogy a macska ki-be járhasson, és a lyukon Babszem is kényelmesen benézhetett.

Alighogy a nyíláshoz hajolt, rémülten visszakapni a fejét. Ősz, öreg nénike feküdt a padlón, nem mozdult, nem is nyöszörgött, és az arca nagyon is fehér volt, olyan, mintha valamilyen láthatatlan hold sütne rá.

Eszébe jutott, hogy mikor nagyapja meghalt, annak is ilyen furcsán fehér volt az arca, és mindjárt gondolta, hogy az öregasszony halott.

Szörnyen megijedt. Sarkon fordult, és hanyatt-homlok rohant vissza az istállóba.

Mikor a Riska megtudta, mi történt, abbahagyta az evést.

-  Hát meghalt az én jó öreg gazdaasszonykám - bólintott.- No, akkor nem húzom én se már sokáig.

Babszem vigasztalni próbáim.

- Miért? Biztosan akad, aki gondodat viseli.

- Dehogyis! Hiszen én kétszer olyan öreg vagyok, mint más tehén, mikor vágóhídra kerül. Nem is bánom. Ha gazdasszonyom nincs, minek éljek tovább?

Most egy darabig nem szólt Babszem, de tudta, hogy ébren van. És csakugyan - kisvártatva megint elkezdte:

- Azt mondod, a csupasz földön fekszik szegény?

- Ott.

A Riska most már nem tudott hallgatni. Elbeszélte, amit gazdasszonyáról tudott, és jóformán mindent tudott róla, mert esténként, mikor bejött az istállóba, fejés közben elpanaszolta búját-gondját, és ő, ha felelni nem is tudott emberi nyelven, érteni jól megértett minden szót.

Most az utolsó napokban a legnagyobb gondja az volt szegény jó öregnek, hogy talán maga lesz a házban, amikor meghal, senki se fogja le a szemét, kezeit nem teszik keresztbe a mellén.

- Mondd, nem tennéd meg te ezt az egyet neki? - kérdezte végül a Riska.

Nils tudta ugyan, hogyan szoktak ellátni a halottakat, mikor nagyapja megholt, ő benn volt a szobában, látta, hogy az édesanyja lefogja a halott szemét, és gondosan elvégez mindent körülötte Azt is tudta, hogy ez kötelesség, de másrészt - félt a halott öregasszonytól, nem mert bemenni hozza most, sötét éjszaka. Nem mondta. hogy nem teszi meg, de mozdulni se mozdult.

Riska meg talán kitalálta, miért tétovázik. Nem unszolta, ahelyett tovább mesélt a gazdasszonynál meg az egész házról.

A gyerekeket, akik ott nőttek fel, jól ismerte, azok hajtották ki a jószágot és köztük őt, a Riskát is  a lapos rétre, minden áldott napon bejöttek hozzá az istállóba. Aranyos gyerekek voltak, jókedvűek, ügyesek, dolgosak. A tehén ne ismerné pásztorát?

No, és a hát ő se volt ilyen rozzant akkoriban. Nagy darab föld tartozott hozzá, igaz, hogy jobbára mocsaras, köves föld, szántónak nem alkalmas, de legelőnek annál jobb. Volt olyan idő, mikor a tágas istálló minden rekeszében állt egy tehén. Vígan éltek ők is ott az istállóban meg gazdáik is odaát a szép lakóházban. A gazdasszony danolva nyitott be hozzájuk reggelenként, a tehenek meg bőgtek, fickándoztak örömükben, mikor lépését hallottak.

De aztán meghalt a gazda. A gyereke még kicsik voltak, nem sokat lendítettek a ház körül, anyjukra maradt minden gond munka.

Erős asszony volt, győzte a férfimunkát is, szántott, aratott. Este, mikor bejött fejni, sokszor elsírta magát a fáradtságtól, de letörölte könnyeit, és így biztatta magát: "Nem baj. Riska, lesz meg jó sorom nekem is, csak felnőnek a gyermekeim!"

Igen ám, de mikor felnőttek, valami furcsa nyugtalanság lepte meg őket, elkívánkoztak hazulról, idegen országba. Az anyjuk hiába várta, hogy majd segítenek neki a munkában. Egy lánya férjhez ment, egy fia megházasodott, mielőtt elutazott, és az apró gyerekeiket otthon hagytak nagyanyónak. Most az unokák kísérték estenként az istállóba, azok legeltették nyaranta a jószágokat, és egyik aranyosabb volt. mint a másik. De a gazdasszony bizony alig állt a lábán a fáradtságtól, fejés közben akárhányszor leragadt a szeme. Most is azzal vigasztalódott, hogy lesz még neki jó sora, csak az unokák felnőjenek.

Felnőni fel is nőttek, de elutaztak ők is szüleik után idegen országba, egyik se jött haza soha, nagyanyjuk maga maradt a tanyán.

Egy szóval se mondta nekik, hogy ne utazzanak el. ,.Csak nem hiszed. Riska, hogy itt fogom őket, ha ott, abban az idegen országban jobb dolguk van - mondta újra meg újra. - Smolandban csak szegénység várt rájuk."

De mikor az utolsó unoka is elhagyta, az mégis sok volt neki, hirtelen megőszült, meggörnyedt, járni is alig tudott, csak vánszorgott.

A munkához se volt már kedve, nem bánta, hadd pusztuljon a ház, nem tatarozta, nem gondomra. Eladta az ökreit, teheneit, csak őt tartotta meg, merthogy minden gyerekét, minden unokáját ismerne.

Módja lett volna bérest, szolgálót fogadni. de azt mondta, nem akar idegeneket látni maga körül, ha egyszer az övéi elhagyták. Még talán örült is. hogy pusztul a ház, hiszen úgyse volt kire hagyni. Azt se bánta, hogy ő maga elszegényedik, nyomorog, csak a gyerekei meg ne tudják. ..Csak meg ne tudják . . . csak ők meg ne tudják, hogy ilyen nyomorúságban élek" - ezt sóhajtozta újra meg újra.

Mert hiszen írogattak neki szorgalmasan, hívták, hogy jöjjön oda hozzájuk, de ó nem akarta látni az országot, amelyik a gyerekeit elvette tőle. "Ostobaság haragudni rá, tudom - monda sokszor - hiszen hozzájuk jó volt az az ország. De hiába - én nem akarom látni."

Nem volt más gondolata, mint a gyerekei, unokái meg hogy miért is kellett idegenbe költözniük. Nyáron kivezette a Riskát a nagy lápos rétre, és ő maga ölbe tett kézzel ült az árokparton naphosszat. Hazamenet meg azt mondta neki: "Látod Riska, ha a mocsár helyett kövér földek volnának itt, a gyerekeim nem mentek volna el . . ."

Gyűlölte a mocsarat, amiért csak terpeszkedik, és semmi hasznot nem hajt, azt okolta minden bajáért.

- Tegnap este, mikor utoljára bejött hozzám az istállóba, még reszketősebb, még görnyedtebb volt, mint máskor. A fejéssel se boldogult, de elbeszélte, hogy két gazdajárt nála, meg akarták venni a mocsarat, hogy kiszárítsák és felszántsák. Félt is, meg örült is, azt mondta: „Hallod. Riska, hallod ezt? Rozst termelnek majd a mocsáron, most már megírom a gyermekeimnek, hogy jöjjenek haza, mert itt is meglesz s kenyerük." Ezért ment be. a levelet akarta megírni, Babszem a többit már nem hallotta. Kinyitotta az istállóajtót, és sietett az udvaron át a halott öregasszonyhoz, akitől az imént még annyira félt.

Mikor a szobába ért, előbb egy darabig csak állt és nézelődött. Nem is volt olyan szegényes szoba, mint hitte. Egyik sarokban idegen formájú hintaszéket látott, bizonyosan abból az idegen országból küldték azt is meg a tarka plüssterítőt, amivel az agy le van terítve. A falakon fényképek, szép faragott rámákban, a fiókos szekrényen hosszú nyakú vázák és gyertyatartók.

Meggyújtott egy vastag, csavart gyertyát, nem azért, hogy jobban lásson, hanem mert tudta. hogy a halottaknak így szokták megadni a tisztességet.

Aztán lefogta az öregasszony szemét, két kezet keresztbe tette a mellén, és hátrasimította homlokából a gyér ősz haját. Most már egyáltalán nem félt tőle, inkább nagyon sajnálta, hogy ilyen magányosan, elhagyottan élt öregségére. Meg jó. hogy ő itt van most, és virraszthat a holtteste fölött.

Megtalálta a zsoltáros könyvet, és leült, hogy elmondjon egy zsoltárt. De olvasás közben hirtelen elakadt a hangja - szülei jutottak eszébe.

Sose hitte volna. hogy szülők így vágyakozunk a gyerekeik után, hogy minden gondolatuk a gyerekük, és nélkülük az élet semmit se ér nekik! Nem, ezt igazán nem tudta. És hátha az ő apja, anyja is így epednek utána?

Jólesett neki erre gondolni, de nem merte hinni, hogy lehetséges. Ő maga igazán nem olyan gyerek volt, aki hiányozhat a szüleinek.

De ha nem is volt - még lehet!

Elnézte a fényképeket, a magas, vállas férfiakat, komoly nézésű nőket. Menyasszonyok is voltak közöttük, hosszú fátyollal meg elegánsan öltözött urak és fehér ruhás, göndör hajú kisgyerekek. De a szeme mindnek mintha vakon meredne a levegőbe - Nils legalább úgy látta.

„Ó, ti szegények - gondolta magában -, édesanyátok meghalt, sose teszitek jóvá, hogy öregségére elhagytátok! De az én anyám él még!"

Elhallgatott, és mosolygott magában. Az én anyám él, meg apám is! Egyik se halt meg! - mondta félhangosan.

Csupa jó történetet rakott össze az írónő. Csupa ma is időszerű problémáról olvastam, élvezetes formában. Nagyon jó anyag a klumpakészítő bemutatóhoz is, mert úgy gondolom, jól fel lehetne dolgozni a gyerekekkel. Amennyiben kedvük van, ki is lehet faragni puhafából Nils kis elhagyott klumpáját. Kipróbáltam, és én egy darab fahasábból, egy fűrésszel, és néhány faragószerszámmal egy óra alatt meg is lettem ezzel a kis klumpaszobrocskával.