2019. október 26., szombat

Schriffert Mihály, egy fafaragó élettörténete.



Mostanában fafaragással foglakozó könyvek és a fafaragás szerszámai érdekelnek. Sokat keresgélek ebben a témában. Rátaláltam Széll János: "Éltető erőm a fa." könyvére, meg is vettem. Nagyon jó találat, rögtön feleségem érdeklődését is felkeltette. Egy fafaragó, aki magyarországi német volt, élettörténetét a Gyulai füzetekben le is közölték. Málenkij robotban eltöltött éveiben naplót vezetett, mely kitűnő forrásanyag. Gyulán a Málenkij robot ötvenedik évfordulójára is készített faragásokat. Egy alkotó, aki sok szenvedésen ment át, de soha nem adta fel.

Széll János a fafaragó gyulai állandó kiállításnak megnyitóján az alábbiakat mondta róla:

Öt évet töltött a Donyeck-medencében található kőszénbányában, hazatérve földműveléssel kezdett foglalkozni, később az állami gazdaságban vállalt munkát, majd kőműves-segédmunkásként és könyvelőként is dolgozott, ahonnan a Gyulai Vasipari Szövetkezetbe vezetett az útja.

Az évek alatt egészségi állapota megromlott, az egyik oldala szinte teljesen lebénult, rokkantnyugdíjas lett. Orvosai azt tanácsolták, hogy változtassa meg életmódját, Széll Mihály szerint pedig ennél jobb tanácsot nem is adhattak volna neki, hiszen ekkor kezdett el faragni.
Faragásaira elsősorban a környezetében látott dolgok hatottak, legelső munkái között találunk egy szélmalmot és egy földműveléshez köthető táblaképet is, de hamar új irányt vesz a munkássága és használati tárgyakat kezd el készíteni: hőmérőt, dísztányérokat, díszdobozokat faragott.

Schriffert Mihály állandóan kísérletezett, új dolgokat kitalálni, ezért folyamatosan dolgozott, tárgyak százai kerültek ki a kezei közül, volt olyan nap, amikor két-három tárggyal is végzett. Az iparművész egyre inkább a hétköznapi használati tárgyak felé fordult, ennek a korszaknak a legszebb darabjai a székek.
Széll János megnyitójában röviden összegezte a kiállítás darabjait, így a különösen szép szakrális szobrokat, a paraszti élet zsánerfiguráit megelevenítő darabokat, a betlehemeket és a mindennapi élet pillanatait idéző szoborcsoportokat is. Forrás: https://www.gyulaihirlap.hu/127629-korszakokon-at

A Málenkíj robotról Schriffert Mihály az alábbikat mesélte:
Mi, gyulai-józsefvárosi németek magyarnak éreztük magunkat, annak is neveltek minket. Csak akkor derült ki, hogy németek vagyunk, amikor megkezdődött a deportáltak összegyűjtése. Engem és az édesapámat 1944. december 30-án vittek el a tanyáról. A mi tanyánk volt a szovjet államvédelmi katonák és magyar kísérőjük átmeneti irodája, a szomszéd tanyán volt a gyűjtőhely. Tudjuk, hogy kik készítették a névsort, kik adták ki a neveket.
Az apám nemrég jött haza a frontról. Gyorsan kellett csomagolnunk. A lista készítői - Lukács Péter és társai - úgy vélték, nekik több jut majd, ha a németeket elviszik. így aztán itt-ott a szomszédok is "besegítettek". Egyes akkori újságcikkek is szították a hangulatot az országban a németség ellen.
Fejenként 200 kg-os csomaggal, benne 16 napi élelemmel vittek el minket az oroszok, amerikai teherautókon. Napokon át a huszárlaktanyában voltunk, majd január 8-án szuronyos katonák kísértek minket az állomásra. Névsorolvasás, egy utolsó beszélgetés a családdal... Január 9: bevagonírozás, január 10: indulás. Útközben Ploestiban sokan poshadt vizet ittak, a következmény járványos hasmenés lett. Január 26-án érkeztünk meg, akkor tudtuk meg, hogy több vagont már korábban lekapcsoltak és másfelé irányítottak. Eleinte igen kemény körülmények között éltünk: mínusz 40 fokban aludtunk fapriccseken, takaró nélkül.

1945 elején még tartott az otthoni élelem (száraztészta, bab stb.), bár jelentős részét elvették az oroszok. Elvették a takaróinkat is, így aztán nagykabátokkal takaróztunk. Eleinte még kaptunk egy-egy amerikai konzervet, aztán elfogyott a hazai is s következett az éhezés. Az 1946-os év volt a legkeservesebb. Az útszéli parajt szedtük, azt főztük. Az orosz lakosságnak sem volt sokkal jobb a sora.
A bányában dolgozók naponta 1,20 kg, a felszínen dolgozók 0,80 kg kenyeret kaptak. (Törekes, ragacsos volt ez a "kenyér". Mégis ez tartotta fenn az életünket.) A munka általában reggel 6-tól délután 2-ig tartott, de igen sok volt a túlmunka. Amíg volt pl. üres vagon, addig mindenkinek raknia kellett a szenet. A láger messze volt a bányától, így bizony általában csak délután 5-6 óra között keveredtünk a lágerbe. Akkor kaptunk kevéske levest, addig csak a kenyér volt a táplálék. Apám, a legjobb munkásnak számított, lévén igen erős ember; így plusz fejadagot is kapott, 1947-ben mégis nagyon leromlott. 120 kg-os volt az induláskor, s erős volt, mint egy bivaly. 1947-ben gyengélkedőként egy kolhozba került. A láger NKVD-s kapitánya nagyon szerette az apámat ("Bolsoj Mihályt"), s amikor visszakerült a kolhozból, jó kosztot biztosított számára, mégis 65 kg-al érkezett haza 1947 őszén az egyik invalidus - szállítmánnyal.
1947 őszén nagy volt a pénzromlás odakint. A kevéske fizetésünk értéke az egytizedére zuhant. Az apámtól örökölt ezer rubelem elúszott: kevéske cukrot tudtam csak rajta vásárolni. 1947 végén, 1948-ban már szabadabban mozoghattunk. Vásárolhattunk a láger előtti bazárban. Vásároltunk ott pl. napraforgó - pogácsát (amit otthon csak a marhával etettünk); ezt sokáig ettük, mint egyetlen kiegészítő táplálékot. A gyenge burisleves, forró vízbe dobált káposzta és más hasonló "táplálékok" miatt leromlottunk és rendkívül éhesek voltunk. Ha 1946-ban, vagy 47-ben egy kutya betévedt a táborba, az ki biztosan nem ment: megették. Én is ettem egyszer egy jót efféle húsból, igaz csak később tudtam meg, hogy mit ettem. Az NKVD-s kapitány kutyáját is megettük egyszer: sokan közülünk így menekültek meg.
Éveken át egyikünk sem tudta, hogy fiú vagy leány. Injekciókat kaptunk, amitől a nők nem menstruáltak, a férfiak pedig nem voltak férfiak. Mint említettem, 1948-ban lett jobb a helyzet, akkor már szabadabban mozogtunk, lehetett ismerkedni, barátkozni stb.
A lágerban sok volt a tetű és a poloska. Hiába égettük a lámpát éjjel-nappal. Nyáron sokan inkább a szabad ég alatt aludtunk. Idővel épült egy fertőtlenítő, de igazán nem érte el célját. Volt vérhasjárvány, a mi táborunkat viszont a tífusz szerencsésen elkerülte. Az 1946-os kegyetlen évben szinte csontvázakká lettünk; többen közülünk alig tudtak lábra állni; a tisztek azonban kiverték a gyengélkedők kezéből a mankót. Ebben az évben sok volt a halott.

Néhányan megszöktek; zömüket visszahozták s a fogdába kerültek (ott aztán következett a verés és az igen gyenge élelmezés). Aki hosszabb ideig volt fogdában, nemigen került haza. Sok értelme nem volt a szökésnek, mert nemigen sikerülhetett: a lakosság nem segített, óriási volt a távolság.
A helybeli lakosság élelmezése és ellátása sem volt jobb, mint a miénk. Ha a boltjukba kenyér jött, úgy kellett tülekedniük, hogy még halálesetek is előfordultak... 1948-ig a kevéske élelmet is jegyre kaptuk. 1948-ban a jegyrendszer megszűnt, ezt követően néha már főzni is tudtunk az ellátmányon felül. Egy veder krumpli akkor 10 rubel volt s egyszer-egyszer már kisebb darab húst is vehettünk. A kedvünk is javult, időnként még zenéltünk is.
Időnként egy-egy csoport haza mehetett, mi azonban maradtunk: borzasztó érzés volt. Ilyenkor napokig nem tudtunk dolgozni.
A szénbányában olyan szűk vágatokban dolgoztunk néha, hogy csak fekve tudtunk mozogni. Jómagam - szerencsémre - többnyire felszíni munkán voltam. Egy üveg vodkával (igaz, ennek beszerzése szinte a lehetetlennel volt határos) ki lehetett kerülni a bányából a felszínre. A "jó kapcsolat" sokat számított. Volt viszont, amikor pórul járt az ember. Egyszer a konyhára kerestek embereket. Jelentkeztem, de 24 órás rendkívül kemény munkára fogtak. Idővel dolgoztam a lakatos műhelyben és a szereldében is.

1949. november 27-én érkeztem haza, sokadmagammal Gyulára. Románián, Máramarosszigeten át érkeztünk Debrecenbe. (Szigeten napokon át álltunk, mivel nem érkezett meg a szerelvény, melyet értünk küldtek Magyarországról...) Debrecenben 20 Ft-ot kaptunk fejenként. Ez a 20 Ft, valamint egy ócska bakancs, egy nadrág és egy pufajka képezte az 5 évi szerzeményemet. Ha volt egy-egy deportáltnak némi megtakarítása rubelben, azt az orosz tisztek elsajátították.
Megemlítem még, hogy a nők szívósabbak voltak, jobban bírták a munkát. A férfiak jobban hullottak. Volt, aki sót evett, s rá persze sokat ivott a pocsék vízből: meghalt, jóllehet haza szeretett volna térni egy betegszállítmánnyal. Egyébként dolgoztak velünk a bányában olyan orosz nők is, akik hadifogolyként Németországban dolgoztak korábban kényszermunkán; Sztálin megbüntette őket azért, mert hadifoglyok lettek...
Gyulára vasárnap délelőtt érkeztünk meg. Egyházi fogadást rendeztek számunkra, így együtt mentünk a templomba, majd onnan haza. Kezdődhetett az ismerkedés a családdal. Volt miről beszelni, hiszen levelet évek alatt egyet-kettőt, ha válthattunk. Forrás: Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990) P125-127

1 megjegyzés:

  1. Nem tudom, az efféle élettörténeteket elolvassák-e a mai fiatalok ? Ha nem, az bizony kár, mert a jót igazán akkor lehet értékelni, ha tudod, van rossz is....

    VálaszTörlés