Elkészítettem életem első fametszetét!

Fával már gyerekkorom óta dolgozom. A fametszet készítésének ötlete, pedig általános iskolás koromból ered. Akkor Derkovits Gyula Dózsa György sorozatát mutatta be rajztanárunk. Azután a linóleum metszést próbálhattuk ki. Ekkortól aztán készítettem linóleum metszetet, az egy könnyen megmunkálható anyag, és bejött. Most, hogy egy nyári fafaragó tábor tervezésében vagyok bent, gondoltam itt az ideje, hogy kipróbáljam. Még januárban terveztem, rajzoltam, aztán a vésés is nagyon lassan alakult, mert megfelelő helyből és időből nálam sosincs elég. Azért csak lekészültem, és láss csodát, még egy gyors nyomatot is csináltam. Ugyan nem volt túl jó a gumihenger, amivel a festéket a fára vittem, de bíztató. A nyáron a technika kipróbálható, és ha a gyerekeknek is kedve lesz, készülhetnek Fekeden a fametszetek.

Az első fametszetem témájának Fekedi tanösvény kísérő füzetének feladatát választottam. A feladatban egy fekedi feldarabolt történetet kell sorba állítani. A helyes sorba állítás után kiderülhet, miről is gondolkodott a tölgyfa alatt a fekedi parasztember. Akinek kedve van, innét letöltheti a kísérő füzetet: http://lehrpfad.hu/feked/?lang=hu.

A legrégibb anyag, amit magasnyomáshoz dúcnak használtak, a kő. Ezt az anyagot ma már teljesen kiszorította a könnyebben megmunkálható fa, linóleum és a különféle fémek. A metszésekhez, vésésekhez acél metszőkéseket és vésőket használunk.

A fametszet szülőhazája az ősi Kína. Innen terjedt el Ázsiában és Európában, ahol a 15. században már általános volt. A falapot kezdetben a fa rostjainak irányába metszették fametsző késsel vagy vésővel a kemény vagy puha nyomódúcokba: lapdúcot készítettek. Ezt festékkel kenték be és kézi sajtón nyomtatva készítettek levonatot, amelyen a kiemelkedő dúcrészek adták a fekete vonalakat vagy foltokat. A 18. század végétől azonban elterjedt a szálakat átmetsző vésésmód, az ún. harántdúc készítés, s ez sokoldalúbb művészi kifejezést eredményezett.

A fametszet (xilográfia) a sokszorosító eljárások legrégibb módszere. A rajzoló tussal papírra rajzolja elképzelését, ezt nyirkos vagy krétázott sima körte-, cseresznye-, puszpángfa lapra (dúc) nyomja, amelyen ezáltal tükörkép keletkezik. Ezután a metsző vagy maga a művész a vonalak mentén kimetszi a vonalak közötti részeket úgy, hogy a vonalak és fekete felületek kidomborodjanak. A kifaragott dúcra hengerrel festéket juttatnak, majd enyhén benedvesített papírt, esetleg pergament fektetnek rá, amely könnyű nyomásra átveszi a kiemelkedő vonalakra hordott festéket. Így pozitív képet nyernek: A fa természetéből fakad, hogy nem lehet sűrű vonalhálóval dolgozni, mert könnyen kitöredezik. Ebből adódik a fametszet sajátsága, hogy egyszerű, stilizált ábrázolást kíván, lehetőleg sima vonalakkal, nagyobb, foltszerű felületekkel. Régebben a fa hosszirányában, ún. lapdúcon a szálak természetes rajzát is felhasználták a kép érdekessé tételére (pl. a régi kínai és japán metszetek és a reneszánsz kori európai fametszetek dúcai esetében). Később áttértek a szál-, illetve harántdúc használatára, amelynél a rostok a metszés főirányára merőlegesek. Ez utóbbi alkalmasabb a tónusok érzékeltetésére.

A fametszet őshazája Kína volt, ahol selyemfestésre használták. A legrégibb fametszetű kép 868-ból való, Stein Aurél találta Tun Huangban (Nyugat-Kína) egy kínai nyelvű buddhista szent könyv illusztrációja. Európában a XIII-XIV. században terjedt el a fametszés. Szentképeket, kártyákat készítettek ezzel a technikával. A legelső évszámmal ellátott európai fametszet 1423-bóI való, Szent Kristófot ábrázolja. Nagy jelentőségre tett szert a fametszet a nyomtatott könyv megjelenésével. A reformáció és a parasztháborúk idején megnövekedett a szerepe, hiszen a sokszorosításnak akkoriban ez volt az egyetlen módja. Teljes érettségét Dürer és Holbein művészetében érte el. A XVIII. században tértek át a száldúcmetszetre. Az új eljárás kezdeményezője az angol Thomas Bewick volt. Eleinte ezzel a technikával a festményeket utánozták, árnyalatnyi finomságokat is visszaadva.

A festmények szolgai utánzása után a XIX. században újult meg a fametszés. A művészek egyre inkább foltszerű hatások elérésére törekedtek, s ezáltal erőteljesebben hangsúlyozták a fekete és fehér ellentétét. Különösen az expresszionista művészek kedvelték ezt a technikát (Gauguin, Munch). Kelet-Európában az oroszoknál és a lengyeleknél mint népművészet már régebben is virágzott ez a műfaj. Külön ki kell emelnünk a japán fametszetet. Japánban valóságos nemzeti művészetté fejlődött, olyannyira, hogy feltalálták és nagyszerűen alkalmazták a több dúcról nyomott színes fametszetet is.

A legújabb idők fametszői között kiemelkedő helyet foglal eI Käthe Kollwitz és Masereel, akik ebben a műfajban kiválót alkottak forradalmi hatású műveikkel. A rnagyarok közül bár sokan éltek a fametszet darabos, de erőteljes és markáns kifejezési eszközeivel elsősorban Derkovits Gyuláról kell megemlékeznünk, akinek Dózsa-sorozata a két világháború közötti magyar grafika kiemelkedő alkotása. Forrás: http://www.sze.hu/muvtori/belso/technikak/fametsz.htm