Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal

Névnapomra kaptam a könyvet, és nagyon tetszett. Kós Károly építészetét eddig is kedveltem. Nem véletlenül szeretek reggelente a róla elnevezett sétányon munkába menni. Kós Károly el tudta érni, hogy szülőföldjén élje le életének nagy részét. Én meg itt vagyok a szülőföldemtől több száz kilométerre, és még a Kós Károlyról elnevezett sétányon is az M3-asra menő autók füstjét szívom. Na, jó, csak akkor ha nem indulok elég korán el. Olyan jó volna legalább a nyugdíjas éveim a szülőföldön leélni, mint ahogy Kós Károly tette! Még majdnem egy évtized, de az biztos, ha megélem, álmaim valóra váltom.  

  

Az életünk folyóiratban 1979-ben, az első kiadáshoz készült recensioban írták:

Irigylésre méltó könyvet adott ki a Kriterion Kiadó: szépen szedett szöveget és végre színes Kós-grafikát is; másfélszáz oldalon, magas példányszámban és a kötet esztétikai értékéhez képest rendkívül olcsó áron. Sem a könyv szerzője, a kérdező, sem a kérdezett, akit nevezhetünk a magyarság utolsó polihisztorának is, nem ismeretlenek az olvasó előtt. Benkő Samu az alkotótárs, egyben kiváló kultúrtörténész, a vékony kis kötetben igen meggyőzően bizonyítja, hogy korunk mániáját, az interjú-készítést mégiscsak leltet tisztességesen végezni; csupán tudományos elmélyültség, alkotói szuverenitás és őszinte igazmondás kell hozzá. (Holott a szerző bevallottan „gyakorlatlan”: a Kos-interjúk előtt mindössze a festő Kovács Zoltánnal, valamint még az ötvenes években Kelemen Lajossal, a kiváló műtörténésszel készített riportot.)

A kötetbe öt beszélgetés került: az 1972-es keltezésű könyvművészetről és grafikáról szóló riportot, az Igaz Szó, a földművelést érintő diskurálást a 90 éves Kost köszöntő Tiszatáj közölte; az Erdély köveiről szólót a 77-es Utunk Évkönyvben, Kós saját készítésű sakkfiguráiról, valamint a 45 utáni közügyekről készült beszélgetést az Utunk 1977-es évfolyamában olvashattuk.

Milyen volt hát Kós Károly, mint alkat és személyiség, mennyiben bővül az írói műbe préselhető árnyalat a beszélgetések olvasata után? „Szigorú ember volt, az alkotást szentnek tekintette, ezért élete utolsó szakaszában — ahogy ő nevezte, az aggastyánkorban — az önkifejezésnek már csupáncsak két formájával élt: levelezett és diskurált” — írja Benkő Samu a kötet bevezető emlékezésében. A diskurálások nem érnek váratlanul bennünket, nem formálják át eddigi Kós-értelmezésünket; mégis úgy kell olvasnunk ezeket az alkotói titkot lemeztelenítő írásokat, mint egy kivételesen széles érdeklődésű életmű egyenértékű, érvényes teljesítményeit. Látszólag az olyan témák, mint a földművelés, az állattenyésztés, az aktuálpolitika nem a legrokonibb éghajlatú tudományok az irodalommal, építészettel és grafikával. Mégis közös szellemi tartomány: a totális lét-igény szülöttei. Kós Károlyt nem véletlenül lehet rokonítani a múlt századi magyarság rendkívüli koponyáival, többek között Brassai Sámuellel, aki többirányú elmélyülést érdeklődésében a „hasznosan cselekvő egyén a teljes értékű honpolgár”-elvére való megfelelést tartotta az egyedüli progresszív világszemléletnek. És ebben a heroikus vállalásban van Kós hosszú életútjának legszembetűnőbb mozzanata is: az állandó, folyamatos és értelmes készség a cselekvésre. A kelet-európai csapdát, amely szerint a cselekvés ezen a tájon túlnyomóan lelkiismereti problémává válik, anélkül, hogy a tett utáni sóvárgás feloldozást találhatna (Bretter György írja Bolyai Jánosról szólva) — Kós elkerüli, ö a kihagyás nélküli küzdelmet vállaló keresztesvitéz; bár igen szerencsés alkat: eredendően több képességgel rendelkezik és nála a cselekvési vágy az azonnali kifelé fordulás lehetőségével párosul. „Mind az izgatott, hogy mi kerekedik ki abból, amivel éppen dolgozom. Én nem vagyok spekulatív természet. Gondolat és cselekvés nálam párhuzamos” — nyilatkozza a sakkfiguráiról faggató Benkő Samunak. Életútja ismert: építesz, grafikus, író, könyvművész, kultúrtörténész, politikus, lapszerkesztő, főiskolai tanár; felületesen nézve is rendkívüli életnek látszik. A sors azonban e szerencsés alkatú művésznek igen szigorú rendelést szabott; Kovács László — barát és szerkesztőtárs az Erdélyi Helikonnál, akinek elfelejtett alakja a beszélgetésekben fel felbukkan — 1933-ban nem véletlenül nevezi őt a viharok ügynökének. Nemzetromlás, világháborúk, otthonvesztés, bizonytalan egyéni és közösségi lét, idegen befolyásolású új élethelyzetek — ezrek számára tették kétségessé az értelmes cselekvésbe vetett hitet. ,,Engem nem ért meglepetés akkor sem, amikor sok-sok személyi és közösségi tragédiának lettem szemtanúja. [...] a helyzetet magát nem fogtam fel tragikusan” — válaszol a század legfontosabb kisebbségi kérdésére, a nemzeti megmaradás kérdésére az utolsó beszélgetésben. E mozzanat köré kristályosodik ki a Kós Károlyi életmű második lényeges csomópontja is: személyes cselekvési vágyát következetesen áthatja az a ragaszkodás, hogy a történelem, a jelen adta szűk lehetőségeket a megtalált közösséggel együtt, a kollektív gondolat jegyében kell kihasználni.” [...] Passzivitásba ájult népünk életre ébresztését”, az „emberi és nemzeti jogaiért kiállásának munkálását” tartja legfontosabbnak a királyi Románia megalakulásakor — az 1968-as önéletrajz tanúskodik erről —, s feloldó közösségnek Erdély, szűkebben pedig Kalotaszeg népét választja — mind a földet, mind a népét. Nála is — az érvényes erejű művésznél — a tevékenység sine qua non-ja és végcélja a közösségi erőfeszítés, ragaszkodás a „nemzet: közös ihlet” igazságához. „A nép együtt él tovább és szüksége van az értelmes beszédre, a vele törődő okos szóra. Nekem életprogramom volt, hogy innen nem tágítok” — mondja a közügyek kapcsán de idézhetnénk a széles írói műveinek más darabjaiból is. (Különösen legjobb művéből, a Varjú-nemzetségből, ahol a Varjúk több nemzedéke „időtlen időktől fogva” hűségesen lakja a földet és szolgálja a népét)

A „minden a jelen időn múlik” tétele juttatja a cselekvés parciális szférájához, a földműveléshez is. A gazdálkodásról folytatott beszélgetésből azonban kitűnik, hogy Kós Károly a földhöz való misztikus menekülést szenvedélyesen elutasítja — ellentétben némely két világháború közti kartársával —, hanem helyette egészséges, közösségi programot vall magáénak. Miben jelentkezik ez a földdel való együttélési szándék, s a kísérlet hogyan nő túl az anyaföld romantikus-misztikus értelmezésének határain?

1. A kisebbségi sors szenvedélyes vállalásában. („[...] hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten” — fogalmaz 1919-ben és utasítja el az Iparművészeti Főiskola tanszékét. A közismert levélrészletben foglaltakhoz a koporsóig hű maradt.)

2. A példaadás vállalásában. („Nekem a gazdálkodással messzebbre tekintő céljaim is voltak — nyilatkozza már ebben a kötetben —: a korszerű földművelésre akartam példát mutatni.”)

3. A gazdasági munka oktatásának megszervezésében. („[...] azt a célt is magam elé tűztem, hogy lendítsek valamit a vidéken: Kalotaszegen. Ezt a célt szolgálta volna a Bábonyban tervezett mezőgazdasági iskola és annak a tangazdasága. Itt szerettük volna a kalotaszegieket megtanítani arra, hogy a sovány, gyenge, köves földből többet lehet kihozni, mint amennyire apáink erejéből tellett.”)

Ragaszkodott a földhöz — amely első szántáskor napi tíz szekér követ adott —, a diófához, a kaszálás öröméhez, a mókány lovakhoz, a dolgát végző házőrzőhöz, csupán azért, mert az organikus feszültségű életnek adhatott velük új tartalmat, tisztább ragyogást. Földje nem jövedelmezett, a családi igények kielégítésén kívül, azért vásárolta, hogy feljavítva továbbadja a falubeli sztánaiaknak. (A nép és Kós harmonikus kapcsolatának utolsó földi stációján a színpadra, könyve-köztudatba írt, rajzolt, metszett és mentett kalotaszegi atyafiak kísérik barátjuk kihűlt maradványait a házsongárdi temetőbe.) A művészet az emberben élő szépségigény kielégítését szolgálja, mondja, de másutt szereplő válaszában a létezésélmény tárgyi-természeti-lélektani körülményeit körvonalazva — a provincialitás megtűrése nélkül — így beszél: „Életem legszebb óráit a szántás és a kaszálás közben éltem át. A szép szántás, az olyan gusztusos, az olyan csodálatos dolog különösen lóval. ... Ahogy azok mentek, pontosan a barázdán, ahogy befordultak, s nyomukban a gyönyörű, hibátlan barázda... Ezt csak az tudja érzékelni, aki már fogta az eke szarvát, s aki a kezében tartott gyeplő egy-egy pici mozdításával irányítani tudta a ló mozgását.’'

Ragaszkodása a földhöz és népéhez juttatja el a közéleti, kisebbségpolitikai tevékenységhez is. Társszerzője a Kiáltó Szó című röpiratnak és bekapcsolódik a politikai publicisztikába, megindítja a Vasárnap című képes politikai népújságot.

Szakelemzésbe való az egykori műegyetemi hallgató erdélyi útjainak grafikai termése is. összerakni, összevetni, sorba állítani, szétválasztani az évek során szaporodó grafikákkal; a magyar szecessziós grafika utolsó előtti képviselőjének önálló kötetben való kiadását sürgetjük. (Utolsó mestere ugyancsak romániai magyar; a mos 75 esztendős Debreczeni László, aki az Erdélyi Fiatalok tagjaként Kost tartotta mintaképének, s akinek önálló nyelve dokumentumszerűbb, mint az elsősorban hangulatteremtésben kitűnt mesteréé.) Témái a népsors életterében mozgó azonosulások: templom, székesegyház, viselet (mindháromból magyar, román és szász), kapubástya, fejfa, szobabelső, harangláb, útszéli kereszt, csűr, házsor, kúria, később ex libris, színpadvázlat és természetesen könyvillusztráció. A kötetben alkotáslélektani boncolásnak is asszisztensei lehetünk: Benkő okos — hálószobatitkot sohasem feszegető — kérdésére; rajztudását az építészeti, tervezői, illusztrációs munkáján kívül milyen más területen gyümölcsöztette, Kós Károly így válaszol: „Amikor írtam, akkor is képben gondolkoztam, láttam a képet és azt írtam le. [...] Párhuzamosan készült a rajz és a szöveg [. ..]. Írás közben örökké rajzolgattam.” Rajztudása, stílus- ismerete, a „szülőföldön otthon lenni” vágya és a választott miliő valóságának való megfelelés vezették az illusztrált építészeti és kultúrtörténeti könyvei, a Régi Kalotaszeg (1911), az Erdély kövei (1922), az Erdély (1929) és a Kalotaszeg (1932) megírására.

A kötet Kosnak a létezés értelmességét sugalló életművén keresztül egy eltűnt, elfelejtett világba is elvezet. Diákélet a Kolozsvári Református Kollégiumban, feladatai és tanárok a régi műegyetemen, a múlt századba nyúló családtörténet, gazdaságtörténet a két világháború között (az EMGE — Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület — programjai, tervei, lehetőségei), politikai események: a Memorandumper, az 1910-es balázsfalvi gyűlés, a Magyar Népi Szövetség 1945 utáni küzdelmei. Irodalmi csoportosulások; az Erdélyi Szépmíves Céh, a Józsa Béla Athenaeum és természetesen: kortársak. Adyn, Balogh Edgáron, Kurkó Gyárfáson, Kacsó Sándoron kívül — akiket irodalmi köztudatunk többé-kevésbé ismer —, a kötet az irodalom-történetírás egyik adósságát nyomatékosítja: Bánffy Miklóst. Életpályájával ezidáig nem néztünk következetesen farkasszemet. Bánffyt nem rehabilitálni kell, de hibáit és erényeit aktuális józansággal és pontossággal kell feltérképeznünk. Kós Károly Bánffyra tisztelettel és szeretettel emlékezik: a barát, a küzdőtárs, a gondolkodó ember képét vitte magával.

Benkő Samu — ahogyan jeleztük —: alkotótárs, becsületes partner, az életmű kitűnő ismerője, s könyve címéül is egy Kós Károly személyiségének racionális megértését segítő idézetet választott: „A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni.” Tudjuk, és egy hosszú élet kortársaként tudtuk is: Kós Károlyban kivételes személyiséget tisztelhetünk, aki immár az égi mezőkön ballag, s aki több irányú tehetségét az értelmes lét végsőkig fokozott totalitásával tudta kibontakoztatni. Az életmű befogadása utáni esélyünk az a magatartás marad, amely emberszabású életet ígér, amint azé volt, aki tudta mit hoz létre, és aki azt is tudta, miért teszi; s akinek — Benkő Samu a sírbeszédben fogalmazott így —: „hazug beszéd száját el nem hagyta, rútat le nem írt, felhúzott fala még soha le nem omlott.” (Kriterion, 1978.) AMBRUS LAJOS