Vecsés, koszorúzás

A Csömöri szoboravatás után még maradt annyi idő, hogy tovább menjünk Vecsésre, ahol a vecsési kitelepítés évfordulójára emlékezve szentmise, és utána koszorúzás is történt a templomnál és a vasútállomás emléktáblájánál.  

Orosz Károly 1993 decemberében a Pest Megyei Hírlapban „Adalékok a vecsési svábok kitelepítésének történetéhez” négy részletben megírta a kitelepítés rövid történetet. Ezt az írást idézem a következőekben.   

Szertefoszlott remények

Róder Imre, a vecsésiek Felvidékről származó nagy néptanítója, köztiszteletben álló vezetője már a múlt század végén felismerte, hogy a hagyományos sváb közösség zártságát oldani kell. Ő kezdeményezte, hogy a nemzetiségi lakosság gazdasági, kulturális, sőt politikai megfontolásokból is magyarul tanuljon, taníttassa gyerekeit, anélkül, hogy ezzel sváb származását megtagadná. Mindezekkel együtt, idős emberek szerint, a 20-as években a svábok a faluban magyarul még igen ritkán beszéltek, erre senki nem is kötelezte őket. Szerencsére. Nem így az ötvenes években, amikor még otthon se volt szerencsés svábul beszélni, mert hátha még a falnak is füle van. Csoda-e, ha ma már a középgeneráció se beszéli anyái nyelvét? Persze, az előzmények ismeretében talán érthető az előbb említett jelenség.

Az előzményekről. Az 1920-as évektől — a németek és magyarok számára egyaránt tragikus, első világháborút lezáró versailles-i (trianoni) békeszerződés következményeként — a közép-európai és német térségben a nacionalizmus egyre jobban tért hódított. Önszántuk nélkül, beleegyezésüket se kérve, a határokon túlra került „nemzetiségiek” természetesen óriási sérelmeket szenvedtek, az anyaországiak pedig revansra vártak. Német földön elindulva egész Európán tragikusan átszáguldott a nemzeti szocializmus faji alapon álló eszméje, szenvedést, milliós áldozatokat követelt, és a kis nemzeteket maga alá gázolta. Tény, hogy a ’30-as években a magyarországi németekben — és sajnos nem csak a németekben — követőkre is talált ez az eszme. Bizonyos, hogy Vecsésen is voltak követői, de a túlzásoknak hiba lenne itt is teret engedni. Annál is inkább, mert a fasiszta beállítottságú Volksbundba belépőkkel aláíratott, különböző ígérgetésekkel megnyert emberek között félrevezetettek is voltak. S volt a vecsési és nemcsak vecsési sváboknak egy másik széles mozgalmuk, mégha hangjukat nem is hallatták olyan harsányan, mint a volksbundisták: ez volt a Hűség a hazához mozgalom. Frühwirth Mihály önkormányzati képviselő, a vecsési honismereti kör tagja sok érdekes dokumentumot összegyűjtött róluk, s kiállításon is bemutatta már a gazdakörben.

A ’30-as évek végén, a ’40-es évek elején tartott népszámlálások alkalmával a vecsési svábok közül sokan német anyanyelvűnek, de magyarnak vallották magukat. Mégis besorozták őket az SS-be, vagy a német hadseregbe. Főként a háború vége felé, amikor már nem az árja volt a fontos, hanem az, hogy a fegyvert tudják a kezébe adni. Ha akarja, ha nem. S nem volt apelláta a behívó ellen. Való igaz, voltak, akik önként is jelentkeztek az SS-be, arányuk azonban igen alacsony volt. A háború a fasiszta seregek vereségével végződött. Az idős vecsési emberek elmondták, reménykedni kezdtek, hogy a pusztítás, az elhurcolás a háború után nem ismétlődhet meg. Ezek a remények azonban a potsdami szerződés révén szertefoszlottak. A kollektív bűnösség elvét érvényesítve svábok százezreit telepítették a szerződés alapján német földre, hiába vallották magukat magyarnak, s voltak hűségesek a hazához.

A haza — helyesebben az új hatalom — nem tartott igényt hűségükre, szorgalmukra. A kitelepítési számok olykor becsült nagyságrendben szerepelnek Vecsésen is, az országban is. Való igaz, hogy a nagyságrend sem lehet közömbös, azonban a családok számára már egy kitelepített nagyapa, testvér, szülő is sok, s a sebek még közel fél évszázad múltán ezért is fájóak.

Kitelepítési lista a virágüzlet mellett

A háború után visszatért a front elől Pesthidegkútra, a Velencei-tó környékére, Soroksárra menekült vecsési lakosság. Az élet lassan újraindult a kiégett házakban, a romokon. Megszűntek a volksbundisták vendéglőbeli hangoskodásai. Az emberek dolgozni kezdtek, s bizakodtak. Az 1945-ös év jó termést ígért. A svábok azonban egyre jobban érezték, hogy az új szomszédok, a község új elöljárósága — akik között több német származású is volt! — nem néznek rájuk jó szemmel. Sőt! Elég volt, ha valaki svábul szólt az utcán, mindjárt rendőrt kiáltott a szomszéd, vagy az, aki kajánul szemet vetett az anyái nyelvén megszólaló sváb lakására, ingóságára. S volksbundista „lett” az is, aki már egy szót se tudott németül, és nézetei alapján közismert volt Volksbund-ellenes megnyilvánulásairól. Gyakorlatilag megszűnt a svábok minden közösségi, kulturális élete, mert az emberek féltek a provokációktól. Jogosan, hiszen utcán vagy saját otthonukban sem érezhették magukat biztonságban, mert a „falnak is füle volt”.

Sokakat behívattak az akkor Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéhez tartozó Vecsés elöljáróságára, majd elszámoltatták a háború előtti és alatti tevékenységükről. Az idősebbek emlékezete szerint sok családban bosszúból keltettek olyan félelmet, hogy a szomszédba se mertek átnézni, semhogy azoknak köszönni merjenek vagy rájuk árulkodjanak.

Aztán 1946 februárjában jöttek az első hírek, hogy a potsdami szerződés alapján Budaörsről megkezdődött a svábok kitelepítése. Sokan azonban attól tartottak, hogy „malenkij robot”-ra Szibériába viszik majd őket is, mint sokakat: nőket és fiatalokat, férfiak százait Vecsésről és környékéről 1944-ben, ’45-ben. A félelem állt akkor szembe Vecsésen is a bosszúval. Mert hány sváb idős ember mondta már el, hogy menynyire féltek azokban a napokban attól, hogy meg kell válni szülőföldjüktől, őseik sírjától, testvéreiktől, szüleiktől, mátkájuktól. S félelmük megalapozott volt. Március vége felé Vecsésen is megjelentek a kitelepítésre figyelembe vettekről készült névsorok. Ezek egyike a mai Kőpataki-féle virágüzlet ablakába került, s rajta több mint ezer név volt olvasható. Köztük olyanok, akik a háború előtti népszámláláskor magyarnak vallották magukat. Többnyire úgy szervezték a dolgot, hogy az egyik családból a szülőt, a másikból a testvért, a harmadikból a magatehetetlen beteg gondozóit, hozzátartozóját telepítik ki, és így tovább.

Ha valaki nem nyugodott bele s mennyien voltak ilyenek! —, hiába járták a kálváriát. A pénznek nem volt értéke, senkit nem lehetett azzal megkörnyékezni, jobb döntésre bírni. Csak igen kevesen voltak, akik az indulatok elvadulása közepette legbecsesebb értékeiket feláldozva megmenekültek az elhurcolás borzalmaitól. Sokaknak azt vágták oda, hogy Horthy katonái voltak, s rokonaik az SS-ben szolgáltak. Az apák vétkét bosszulta a fiúkban a kitelepítést szervezők jelentős része. Csoda-e, hogy sírt, szomorú volt az egész falu? S nemcsak a svábok, a kitelepítésre ítéltek! A magyarkodók, háborús ellenállási múltjukat eltúlzók, köpönyegforgatók kivételével együtt érzett a nép a svábokkal. Talán ezek is közrejátszottak abban, hogy sokan a vecsési zsidók elhurcolásának körülményeit látták visszatérni az 1946. áprilisi napokban.

A szülőföld iránti hűség

A kitelepülőket három vasúti transzporttal szállították el Vecsésről. Volt olyan idős sváb adatközlő, aki elmondta, hogy a második szállítmányba — micsoda embertelen már e megnevezés használata is — soroltakat május 16-án, pénteken késő délutánra rendelték 80 kilós csomagokkal az állomásra. Az előző transzporttal — akik 15-én indultak — már a Dunántúlon robogott a vonatszerelvény. 40-50 embert raktak egy-egy marhavagonba: időset és beteget, pólyás gyereket és terhes asszonyt, középkorú házasokat összezsúfolva. S hiába taszigálták a civil fegyveresek és a rendőrök az őket siratókat, azok nem tágítottak a vagonok mellől. Vasárnap reggelig kellett a vecsési állomáson a bevagonírozottaknak várni, mert a berceli búcsú napján hoztak hozzájuk még négy vagon ceglédberceli kitelepített svábot is. A közismerten erős katolikus vallású svábokat így is igyekeztek megalázni. Nehéz ma már azt felbecsülni, ezen a megalázottságon mit segített, hogy a berceli pap a búcsúi szertartások idejét és sorrendjét megszegve, emberségből, együttérzésből Vecsésig elkísérte a kitelepítésre ítélt híveit.

A harmadik transzport vecsési kitelepített csak az ezután következő napokban hagyta el szülőföldjét. Talán a 24. órában vagyunk, hogy a sorból lassan kidőlő egykori kitelepítettektől hiteles képet tudjuk e szomorú vecsési napokról szerezni. Mert tény, hogy a korabeli dokumentumok — nemcsak Vecsésen, s valószínűleg nem szándék nélkül — eltűntek, s remény sincs megkerülésükre.

A kitelepítetteket kísérők, siratok sokszor lóháton, vagy a mozdonyra kapaszkodva olykor a határig követték a szállítmányt. S addig még sokszor a vágányok mellett vedrekben főzték az otthonról hozott élelmet. Kinek mi volt. S bizalmatlanok voltak mindenkivel. Még a Linzben segédkező osztrák vöröskeresztesekkel is. Nem is fogadtak el tőlük semmit. Ekkor egyetlen vigasztalásuk már csak az volt, hogy valóban nem kelet felé, Szibéria irányába viszi őket a vonat.

A második transzport végállomása Ulm, nyugatnémet város volt, majd a schomdorfi egykori kaszárnyába szállásolták el a kitelepítetteket. Szétosztották őket, mint a foglyokat, hogy ki, kihez, hová megy dolgozni. S az ottani lakosok bizony az elején nem nagyon örültek nekik: cselédeknek, olykor cigányoknak is nevezték, s úgy is kezelték őket. Megvetéssel néztek rájuk. Borzasztó lehetett ez az érzés a hazától távol, miközben, a kitelepítettek vecsési otthonaiba később a kassai program keretében elűzött, hasonló sorsú felvidéki magyarság egy részét telepítették.

Igen nehezen szokták meg a kitelepítettek az új körülményeket: idegen kosztot, munkaeszközöket, gondolkodásmódot, a vezetőket. Az odahagyott szülőföldről — de talán nem is a szülőföldet hagyták ők el, a szülőföld hagyta el őket — érkező legkisebb híradásra is figyeltek. Sajnos a levelek az éleződő ideológiai nyomás mellett meglehetősen hosszú ideig értek célba. Az itthon maradottakért vigyázniuk kellett, hogy mit írjanak nekik levélben, hiszen minden levelet — jól tudták — átvizsgálnak az új hatalom „éber” őrei.

Sokan nem nyugodtak bele a kitelepítésbe. Megannyi veszélyen, aknazáron át is hazaszöktek szüleikhez, testvéreikhez, mátkájukhoz. Számukat az idős emlékezők 18-20-ra becsülik. A hazaszökés se volt azonban egyszerű. Voltak, akiket többször visszadobtak Ausztriába, s megtalálták a módját, hogy eljussanak Vecsésre. Úgy gondolom, hogy patetikus felhangok nélkül az itthon maradottak, az azóta születettek és betelepültek is példát meríthetnek hazaszeretetükből, szülőföld iránti hűségükből.

Bérlőként a saját házában

A sorsukba bele nem nyugodott és hazaszökött vecsési svábokat megannyi tortúra várta itthon. Nem sokáig örülhettek egymásnak a családdal, mert ismét keresni kezdték őket a rendőrök. Éjjel rájuk verték az ajtót és elvitték a toloncházba, aztán újra kitelepítés, ismét visszaszökés, még óvatosabb itthoni bujkálás következett. Vajon hányán élték túl ezeket a szigorú éveket? Egy Török nevezetű ember sokat segített a visszaszökötteknek, aki nem volt sokáig Vecsésen. De ez a segítő szándék volt a ritkább eset, sőt a svábok lakásába került telepesek azonnal jelentették a visszaérkezőket. Divide et imperra!

Egymás ellen voltak akkor Közép-Európában — sztálini rafinériával, rosszindulattal — kijátszva a szenvedélyek. S ha valaki a szalmakazalban, a környékbeli tanyákon átvészelte a nehéz éveket, örülhetett, hogy a saját házában esetleg bérlőként később megtűrték. Többnyire összezsúfolt helyen, rokonoknál húzódtak meg, s a gyerekek kapták a megbízást a figyelőszolgálatra: a faluban és a mezőn egyaránt, hogy a rendőr közeledését jelezzék. Csak keveseknek sikerült később az ősöktől örökölt házat vagy annak egy részét visszaszerezni. Közben a „malenkij robotra” elhurcolt vagy fogságba került, s végre hazavergődött vecsésiek közül többen a szülőföld közeléből: Pestről, Debrecenből üzentek, hogy nemsokára itt a viszontlátás. Lelki megalázásuk csak fokozódott, hogy ennyi viszontagság után se láthatják szeretteiket, hiszen valahol Németországban voltak már rég kitelepítve. A malenkij robotról, az ukrajnai, szibériai lágerekből frissen érkezettek részére a még Vecsésen maradt rokonok vittek kevés élelmiszert, hogy éhen ne haljanak az elkülönítőben.

Akik visszaszöktek, 1948 után érezhették újra magyarnak magukat, mert ismét engedélyt kaptak a vecsési tartózkodásra. De a sváb szó sok családban jó időre eltűnt, s ma már csak igen ritkán hallható. Ennyi viszontagság után aligha lehet csodálkozni, hogy egy nemzetiségi nagyközségben olykor még ma is agitálni kell, hogy németet tanuljon a gyerek! Az átélteket figyelembe véve nem csodálkozom, ha még ma is óvatosan („nem lesz ebből valami baj?”) nyilatkoznak, s inkább elhallgatják a korabeli sérelmeket az idős vecsési sváb emberek. Sokáig nem is beszéltek róla. Elhallgatni a felnövekvő generációk elől azonban nem tartom szerencsésnek. Sőt, a saját identitásuk érdekében nem is szabad. S nem ártana az újonnan Vecsésre került betelepülteknek a Halmi és Andrássy telepeken, az utóbbi években épült vecsési iskolákban is a témában készített gazdaköri kiállítás dokumentumait bemutatni.

A kitelepítettek első hazalátogató csoportja 1955-ben járt Vecsésen, s azóta egyre gyakoribb az idegen rendszámú kocsi a községben. S ennek örülni lehet, hiszen a kitelepítettek később Kanadától Ausztráliáig szóródtak szét. A legtöbbjük azonban német földön maradt. A Kanadába kerültek se hagyták el egymást, egész vecsési utcák vannak az innen kitelepítettekből, akiknek a gyerekei — még ha törve is — de beszélik a vecsési sváb, sőt magyar nyelvjárást is.

Kölcsey írta, hogy az a nép, amely saját nemzeti múltjának emlékeit veszni hagyja, jövője építését nehezíti meg. Vecsésen és a közeli sváb településeken alig van őslakos család, amelyiket ne érintette volna a kitelepítés. Több évtizede nyomja az emberek lelkét, hogy régi fájdalmukról, átélt sorsukról okkal, ok nélkül nem beszélhettek. A sebeket az idő, s a kitelepítés óta hazánkban, Vecsésen elért fejlődés, a nemzetiségi jogok szabad gyakorlása, a kitelepített rokonokkal tartható kapcsolat lehetősége enyhítette. Mégsem árt néha visszanézni, s a fiatalabbakat is emlékeztetni a múltra, hogy a jelent is jobban becsülni tudják.