2020. június 11., csütörtök

Kirándultunk a Hármas határ hegyre


Kedvelt kirándulóhely, és a vendégeinkkel kitaláltuk, hogy elvisszük őket kirándulni a Hűvösvölgybe és felmegyünk az Árpád kilátóhoz. A kilátó felé vezető kék turistajelzés érintette a Hármas határ hegyi repülőteret. A reptér környékén nagyon sok paplanernyős használta ki a mérsékelten szeles, de remek időt. Úgy gondolom ez a látványos sportrepülés nem nekem való. eszembe jutott, hogy az otthon levő Csoda albumomban van egy állatmese Szini Gyulától szecessziós illusztrációkkal. Az ott készült képekhez olvassátok ezt a kis tanulságos mesét.

Szini Gyula: Az új madár
A fecsegő szarka tudta a leghamarabb: - Új madár van az égen. Rettenetes nagy szárnya van, és egymaga úgy tud búgni, mint a darvak raja együttvéve, ha ősszel útra kelnek.
A túzok boldogan mesélte: - Sebesebben szárnyal, mint a sas.
A fogoly hozzátette: - Magasabbra száll, mint a keselyű.
A bagoly önérzetesen szólt: - Éjjel is tud röpülni.
Az őrgébics kötelességtudóan jelentette: - A város felől szokott jönni és ott egy nagy toronyban lakik.
A vadgalamb búsan búgta: - Be szeretném látni, be szeretném látni.
A varjú egy jegenyefa tetejéről kiabálta le: - Kár, kár, kár, hogy olyan ostobák vagytok és még soká tűritek a sas királyi uralmát.
A kakuk pedig, aki minden fészekben jól érzi magát, így kakukkolt: - Úgy bizony, ostobák vagytok, mert tűritek, hogy a sas meg egész udvartartása kirabolják a fészkeiteket, a kánya elvigye fiókáitokat, a héja lecsapjon tojásaitokra.


 - Le velük! - kiáltotta a rigó.
 - Válasszuk meg az új madarat királynak! - rikoltotta a harkály.
A fülesbagoly fölébredt a nagy rikácsolásra, gyorsan a fülére illesztette a pápaszemét és bölcsen szólt: - Lassabban, barátjai az erkölcsnek és az édes gyümölcsnek! Hallom, hogy új királyt akartok választani...
- Nem vagyunk a te könyves bölcsességedre kíváncsiak - mondta szemtelenül a pöttyömnyi ökörszem.
- Az igaz - mentegetőzött a fülesbagoly - hogy egész életemben a könyveket bújtam, amiket a betűző szú írt számunkra, de azért nem kótyagosodott meg az eszem a sok tanulástól. Hosszú éjjeken át sokat gondolkodtam és ha nappal vaksi is vagyok és ki is csúfoltok rövidlátásom miatt, annál élesebben látok bele a lélek dolgaiba. Ezért azt mondom, hogy megfontolva cselekedjetek. Ha új királyt akartok választani, elébb tudjátok meg, hogy ki az, akit a nyakatokra akartok ültetni.
- Úgy van, ez a helyes! - vélte a fülemile, aki költő létére mindig rokonszenvezett a tudománnyal. - Ha már a szabadság csak papíron van meg, legalább válasszuk meg jól a jövőnk urát. Meg kell tudnunk, hogy ki az az új madár, aki lombos, illatos szemhatárunk fölé emelkedett.

- Úgy van, úgy van! - kiáltozták összevissza a madarak.
- De ki fogja megtudni, hogy milyen fán terem az új madár? - kérdezte a kíváncsi szarka.
- Be szeretném látni, be szeretném látni - búgta a vadgalamb.
A fülesbagoly pedig bölcsen szólt: - Ha olyan nagyon akarod látni, meg is láthatod. Neked rokonaid a városi galambok, akik tornyos háztetőkön laknak. Menj el hozzájuk és kérdezd meg tőlük, hogy milyen tojásból kelt ki az új madár?
- Én is vele megyek, én is vele megyek - mondta a szarka. - Nekem is vannak rokonaim a városban.
- Én is, én is - ajánlkozott a varjú. - Az én rokonaim a legmagasabb ormokon laknak és messzebb látnak, mint a galambok.

A madarak elhatározták, hogy a városba küldik a vadgalambot, a szarkát, meg a varjút, hogy tudják meg, ki fia az új madár és hogy meg lehet-e választani királynak.
A fülesbagoly ellátta őket sok, okos apai tanáccsal: - A verebekkel pedig ne álljatok szóba, mert sokan vannak és mindent kifecsegnek. Amit a veréb farkára kötsz, olyan, mintha újságírónak mondtad volna el, másnap már az egész világ tudja. Aztán vigyázzatok rá, hogy útközben le ne szálljatok azokra a drótokra, amiket az emberek egyenesen a madarak vesztére feszítenek ki a házak közt és a vasúti póznákon. A fecske mesélte nekem, hogy tavaly, amikor útra keltek a piramisok országába, egész nyája leereszkedett efféle drótra és egy pillanat múlva kétszáz fecske közül csak az a néhány maradt meg, aki véletlenül a póznán ült, a többi holtan fordult le.
A vadgalamb, a szarka és a varjú elindultak. Ahány madárral repülés közben találkoztak, avval szóba ereszkedtek és kérdezősködtek az új madár felől. Volt, aki látta, ki meg csak hallott felőle, de bizonyosat egyik sem tudott mondani.


Mikor messziről föltünedeztek a nagyváros tornyai, gyárkéményei és fölzúgott messzire hallatszó dolgos búgása, a madarak követei megszeppentek: - Jaj de nagy ez a város - szólt félénken a vadgalamb.
- Milyen lármás - mondta komoran a varjú.
A fecsegő szarka pedig egy szót sem szólt, annyira meg volt rémülve.


A három madár egy ideig kémkedve csapongott a levegőben, nem mertek tovább repülni és leszálltak a városon kívül a mezőre. Egy helyütt a fű nagy darabon le volt tarolva, csak a puszta föld látszott, ez is keményre volt taposva. Ennek a tisztásnak a szélén különös épületek emelkedtek, amiknek nem volt házformájuk. Inkább nagy csőhöz hasonlítottak, amelynek vasbordái vannak.
- Mik lehetnek ezek? - kíváncsiskodott a szarka.
- Meg kellene kérdezni valakit - felelte a vadgalamb.
- Én vagyok a legbátrabb, én fogom megkérdezni, - szólt a varjú. Körülrepült a térségen, de nem látott mást, mint csupa verebet. A kíváncsiság azonban már úgy fúrta az oldalát, hogy szóba ereszkedett egy kis szürke, poros verébbel: - Hé, atyafi, miféle épületek ezek?
A veréb elkezdett hangosan nevetni: - Még ezt sem ismered, földi! Ezek az épületek a hangárok.
- Hát az mi fán terem? - akarta kérdezni a varjú, de a szarka gyorsan melléje repült és a fülébe súgta: - Vigyázz! Ne állj szóba a verébbel. Emlékezz vissza, hogy mit mondott a fülesbagoly.
A varjú, akit külömben is bántott a veréb csúfolódása, örült, hogy nem kell tovább kérdezősködnie.
- Nincs más hátra, - szólt - minthogy mind a hárman menjünk be a városba és keressük föl egyenesen a rokonainkat, azok majd útba igazítanak bennünket.

Szorongó szívvel bár, de fölkerekedtek, pedig nagyon fáradtak voltak a hosszú úttól. Külömben is már esteledett és nagyon álmosak voltak. Alig volt annyi erejük, hogy föl tudtak volna repülni egy négyemeletes ház tetejére. Valahogyan mégis fölvergődtek, de ott egy sétáló macska rájuk ijesztett. Gyorsan lerepültek egy vasrácsra, amely a ház udvarán a negyedik emeleten körülfutott.
- Itt pihenjünk meg - indítványozta a varjú.
- Nekem már csaknem leragad a pillám - búgta álmosan a vadgalamb.
- Rokonainkat majd holnap napvilágnál keressük föl.
Lassankint mind a három álomba merült úgy, ahogy megkapaszkodtak a rácsban.
Másnap reggel, amikor a vadgalamb fölébredt, egy furcsa kis házban volt, amelynek nem volt ajtaja, kiútja. A szegény vadgalamb fogva volt egy kalitkában.
A szarka is szomorú dologra ébredt. Meg volt nyirbálva a szárnya úgy, hogy nem tudott többé elrepülni és meg kellett érnie később, hogy fölvágták a nyelvét.
A varjú járt még a legjobban. Neki nyugtalan álma volt és még pitymallat előtt fölrepült egy másik háznak a zászlórúdjára, ott megkapaszkodott és elaludt. Mikor reggel kinyitotta a szemét, ismerős arcokat látott. Csupa hozzá hasonló varjú vette körül.
- Honnan jössz? - kérdezték tőle,
- Az erdőből - felelte a varjú - és hozzátok igyekeztem a városba. Remélem, hogy jól fogadtok, mint rokont.
A varjút szívesen látták. Elmagyaráztak neki mindent, eldicsekedtek a gazdagságukkal és szerencséjükkel, megmagyarázták neki, hogy mennyivel jobb a városban, mint az erdőben, ahol télen hó borít mindent. A varjú oly jól érezte magát városi rokonai közt, hogy egészen megfeledkezett az erdőről, a kötelességéről és örök életére a városban maradt. Házmester lett belőle és gorombáskodott a többi lakóval, a szelíd galambokkal, meg a szemtelen csókákkal és a falánk verebekkel.
Az erdőben pedig várták vissza a három követet, de sem a szarka, sem a vadgalamb, sem a varjú nem tértek többé vissza.
- Hej, veszedelmes dolog az a város, - bólogatott a fülesbagoly - aki egyszer odamegy, nem tér többé vissza. Ne is próbálkozzatok meg vele többé.
- De én mégis kíváncsi vagyok arra az új madárra - szólt a stiglic.
- Az a madár valószínűleg nincs is a világon - felelte a fülesbagoly - és csak a félénk fülemüle álmodta, akinek költő létére hallucinációi vannak. Olvastam ugyan a könyvekben a mesebeli griffmadárról, de ilyet még senkisem látott, mert minden ezer esztendőben csak egyszer mutatkozik. Lehet az is, hogy griffmadár volt, amit láttatok és várhatunk még ezer évig, amíg visszajön.
A sas uralma pedig ezalatt egyre nyomasztóbb és terhesebb lett a madárvilágban. Miniszterei és egyéb zsarnokai, az ölyvek, a héják, a kányák, a karvalyok zsarolták és nyúzták az apró népet, a kis madarakat.
Ha két madár találkozott, titokban összedugták a fejüket és sugdolóztak, hogy ez az állapot tűrhetetlen. És a jó barátok, az összeesküvők, a néma forradalmárok azzal bíztatták egymást, hogy egyszer mégis csak eljön majd az új király, és csinál majd olyan rendet, hogy nem marad utána egy sas, egy kánya, egy ölyv sem.
Nézték az eget, vizsgálták egész nap. Megkérték a baglyokat, a denevéreket és az éjjeli lepkéket, hogy ők is vigyázzanak, amikor virrasztanak, hogy jön-e az új madár. De az új madár csak nem mutatkozott.
De egyszer, napsugaras nyári délben, amikor a harkály épp kinézett a fészke ablakán, hogy vajjon a meleg verőfényre kibújnak-e a fa odvaiból a hernyók, akiket olyan jó fölcsipkedni - hirtelen árnyék borult az erdőre.
- Itt az új madár! - kiáltotta lázasan néhány ijedt hang összevissza.
A harkály is fölnézett az égre és egy sasnál jóval nagyobb madarat látott, amint kiterjesztett szárnnyal sütkérezett a napsugarakban és hol emelkedett, hol esett.
- Itt az új madár! - sivította az apró népség, a kis forradalmárok, a néma lázadók és bizakodva néztek föl az égre.
- Vajjon mit csinál most a sas? - kérdezte a fürj.
- A sas ijedtében elbújt fészekvárában és remeg a fején a korona - felelte a sziklai fecske.
Az új madár, az aranyszínű madár egyre magasabbra emelkedett és már annyira fennen volt, hogy sokan attól tartottak, hogy belerepül egyenesen a Napba.
- Éljen az új király! - kiáltotta torkaszakadtából a kakuk, aki mindenféle helyzetben gyorsan föltalálta magát.
- Az új zsarnok! - szólt a fülemüle a költők pesszimizmusával.
- Jön, jön! - kiáltották ijedten a csöpp madarak.
Az új madár, a nagy madár egyre gyorsabban ereszkedett alá.
- Milyen sebesen jön!
- Nem jön, hanem zuhan!
- Jaj, mi lesz velünk? - így sipítoztak az énekes madarak.
Egy szempillantás... és egyszerre nagy dördülés reszkettette meg a levegőt, utána reccsenés, robbanás; láng csapott föl és egy sudár tölgyfa, amely az imént még makkegészséges volt, derékban összeroppant.
Az ágán ott csüngött szárnyaszegetten az új madár. Utolsót vert még, aztán csend lett körülötte, némaság.
Az erdő lakói nem mertek közeledni feléje.
Ijedten, szomorúan néztek maguk körül. Némelyiknek könny volt a szemében.
Az ökörszem ide-oda ugrált szótlanul egyik ágról a másikra. Gyötörte a kíváncsiság. Nagy dolgot forgatott magában.

Fölrepült egy fa hegyébe és onnan nézett le. Látta, hogy az új madár nem mozdul. Ettől bátrabb lett és ágról-ágra közeledett. Már akkora volt a mersze, hogy fölült a megroppant tölgyfa egy elszenesedett ágára. Aztán hangos csivogással hívta a többit:
- Jertek, jertek! Meghalt már, vége!
Lassan, óvatosan szállingóztak oda a madarak.
- Nincs semmi tolla, - súgta a sárgarigó, aki büszke volt aranyszínű ruhájára.
- Se feje, se lába nincs, - csodálkozott a tengelice.
A fülesbagoly is kijött a lakásából, egy öreg cserfa odújából, föltette az okuláréját és amennyire a nappali világosság engedte, vizsgálgatni kezdte az új madarat.
- Éjjel majd jobban megnézem, - szólt - mert akkor jobban látok. De egyelőre is, ha nem csalódom, meg tudom állapítani, hogy ez az a griffmadár, akiről annyit olvastam szúette könyvekben.
A költőnek, a fülemülének a szeme könnybe lábadt: - A griffmadár, a mesebeli griffmadár! Ó hogy minden szépnek és jónak olyan hamar véget kell érnie!
Ebben a pillanatban éles fütty hallatszott. Az őrgébics adott vészjelet és erre a sok madár egyszerre szétrebbent.
- Mi az? mi történt? - kérdezte a kenderike, mikor már a lombok közt biztonságban voltak.
Az őrgébics minden ízében remegve felelt: - Láttam... Ott fekszik... Véres az ajka...
- Ki? ki? kérdezte egyszerre száz kis torok.
- Mindenhatónk és haragos barátunk, az Ember!
A sok kis madár menten szerteszét akart menekülni, de az őrgébics nyugalomra intette őket: - Ne ijedjetek meg! - szólt. - Az Embernek vér szivárog az ajkán, sápadt mint a sárga hold és nem tudja mozdítani sem a kezét, sem a lábát.
A fülesbagoly halkan szólt: - Azért el ne bízzátok nagyon magatokat. Az Ember sohasem hal meg. Még akkor is, amikor azt hisszük, hogy meghalt, csak teteti a mozdulatlanságot, hogy odacsaljon bennünket. Ismeritek a puskáját, ismeritek a parittyáját, ismeritek a ravaszságát, tehát ne közeledjetek feléje.
De akkor már egy csapat varjú szállt arra a tölgyfára, amely alatt az Ember feküdt. Amint a feketeruhás vendégek megérkeztek, az őrgébics kiáltott: - Vége! Meghalt! A varjak megérzik a halál szagát és csak bizonyosra mennek.
- Ennyit ér a tudomány! - kacagott a gerle.
- Mégis biztosabb, mint a szerelem, - felelte vissza sértődötten a fülesbagoly. - Turbékolásból eddig még nem tudtunk meg egyebet, mint azt, amit úgyis mindenki tud, hogy a csók édes.
Az őrgébics közben felrepült a tölgyfára és hívta a többit: - Jertek, jertek. Az Ember halott. A varjak már lakmároznak belőle. És alatta van a nagy madár, amellyel együtt lezuhant az égből.
A fülesbagoly megtörülte a szemüvegét, hogy jobban lásson: - A nagy madár, - szólt, - az új madár meg volt nyergelve. Az Ember ült rajta és ez okozta a vesztét.
A kakuk pedig, aki minden helyzetben föltalálta magát, így kiáltott: - És ezt a madarat akartátok ti megtenni királynak? Ezt a madarat, akinek nyakába ült az Ember? Akkor mégis inkább a sassal tartok, akinek a hátán még nem láttam sohasem embert. Éljen a sas! Éjen a mi jó öreg királyunk. Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00088/02746.htm  , megjelent: Nyugat /1911 / 18. szám





2 megjegyzés:

  1. Rendkívül elgondolkodtató mese - már annak, aki szeret gondolkodni. És látom 1911-ben se volt más a helyzet.
    Reménytelen ez barátaim - mondta a ....madár és elrepült egy lakatlan szigetre....azóta se látta senki.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt már régen kinéztem, hogy egyszer majd lehozom. Igazán időtlen mese. Tényleg szomorú, hogy nem tanulunk ezekből a mesékből, és mindig aktuálisak.

      Törlés