Amikor egy antik könyvet veszek, azzal a könyv írójának, készítőinek, használóknak történét is megvásárlom. A könyv történelmét az ember legtöbbször csak érzi, de a legutóbb vásárolt „Szállok az Úrnak” című könyvnél szemmel jól látható. Kiadója a RÉVAI, melyről a legtöbbünknek a lexikonja jut eszünkbe. A címlap magyaros motívumokkal gazdagon illusztrált. Középen az R.L jelzés rögtön elárulja, hogy Reiter László készítette.
Aztán, ha belelapozunk, a belső címlapon egy ajánlás a szerzőtől. Hálás barátsággal ajánlja kollégájának 1933 január elsején. Csodálkoztam is rajta, hogy pont az év első napján adta át Grexa Gyulának.
Grexa Gyula (Bp., 1891. jan. 2. – Bp., 1977. nov. 13.): művelődéstörténész, tanár. A bp.-i tudományegy. bölcsészkarán végzett, bölcsészdoktorátust szerzett. Áll. ösztöndíjasként tanulmányozta a firenzei Laurentiana könyvtárat, a lipcsei Buchgewerbehaust, a berlini és müncheni áll.-i könyvtárakat. A polgári demokratikus forradalom idején gr. Károlyi Mihály belső munkatársi köréhez tartozott (1918–19). Könyvtáros a MNM-ban 1919-től, majd 1927-től nyugdíjazásáig, 1949-ig a Werbőczi (ma Petőfi) Gimnáziumban tanított, működését emléktábla őrzi. Gazdag hanglemezgyűjteményéből több zenei előadást tartott a Magy. Televízióban. – M. Caraffa és az eperjesi vértörvényszék (Rozsnyó, 1913); Arany János Csaba királyfija (Bp., 1917); A Csaba-monda és a székely hunhagyomány (Bp., 1922); A közművelődési könyvtárak fonotékáinak feladata a zenei ismeretterjesztésben (Bp., 1971); A magyar királyi korona problémái – Die Probleme der ungarischen Königskrone (Überlieferung und Auftrag, Wiesbaden, 1972). – Irod. Palojtay Béla: Elment a Tanár úr, akinek rossz diákja nem volt (Magy. Nemzet, 1977. 279. sz.). – Szi. Bárány Tamás: Apátlan nemzedék (r., Bp., 1960). Forrás: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/g-gy-757D7/grexa-gyula-75A46/
Amikor megláttam a könyvben az Ex Librist, és ott a bölényben Szántó András nevet láttam, azt hittem Grexa Gyula tovább ajándékozta. De aztán láttam, hogy a bal felső sarokban a betűk kiadják, hogy GREXA EXLIBRIS.
Amúgy, Kertész
Manó egyik legjobban sikerült könyvét vettem meg, amelyiket szívesen olvasok én
is meg feleségem is. Kertész Manóról ajánlom elolvasni: Egy magyar nyelvtudós halálára
Oly észrevétlenül tűnt el az élők sorából Kertész Manó, mint amily csendesen, félrehúzódva élt. Ha magam elé idézem, alakját, ahogy annyiszor láttam élete egyetlen útján a budai otthon s a pesti iskola között, elmosódik öltözetének a papok polgári ruhájára emlékeztető tartózkodó előkelősége, csak a szemét látom, szemüvege éles csillogása megett ezt az álmatag, derűt sugárzó tekintetet, „Bocsássatok meg, de ti új tudósok veszedelmesen hasonlíttok az álmodozókhoz” – írta neki és róla Kosztolányi.
Nemcsak a szeme hasonlított a költők szemére, eleven s írott szavából is sugárzott valami, ami több volt tudós szabatosságánál. A fanyar, szárazszavú Tolnai Vilmos egy szakfolyóiratban írta róla, hogy „előadásának van sava-borsa, színes és kellemesen folyó, zamatos és kifogástalan magyarságú, melyen érzik a balatonmelléki íz”.
Ez a balatonmelléki jelleg sohasem kopott le róla, nem kophatott le, mert nem külső máz volt, világelméletének ez volt, titkos jegye, kedvességében ez sugárzott, szelíd derüjét ez ízesítette. „Dunántúli gavallér” – így jellemezte tréfásan Gombocz Zoltán. Valóban gavallér volt, vidám társ a fehér asztal mellett (a fiatal Zemplén Győző olykor távirat-pergőtűzzel ugratta ki ágyából, ha elmaradt egy symposionról), férjnek is lovag, a lövészárokban derék katona a töretlen ember. Törtetni nem tanult meg soha, de sokakat megtanított arra, hogy kell zokszó nélkül, gavallérosan visszavonulni, hogy lehet némán hűnek lenni a hangos igazságtalanág zajában. Mi csak mosolyát láttuk, sebeit csak szíve tudta, mely most, idő előtt, felmondta a szolgálatot.
A magyar nyelvtudománynak abba a nemzedékébe tartozott, mely Simonyi Zsigmond, Munkácsi Bernát, Szinnyei József tanítványaként építhette nyelvtudományunk hőskora fölé azt az aranykort, melynek legnagyobbjai mostanság ejtik ki kezükből a tollat. Kertész Manó neve a súlyos nevek közé tartozott. Széleskörű munkásságából, ha csak a magyar és finnugor mondattani kutatások terén végzett alapvető munkájának legkiemelkedőbb eredményeit tekintjük át (A magyar mondat ősi sajátosságairól, Finnugor mondat ősi sajátosságairól. Finnugor jelzős szerkezetek. A finnugor birtokos jelzős szerkezetek. A finnugor birtokos személyragozás némely használatáról, Uber die finnisch ugrische Wortfolge, Zur Frage der finnisch ugrischen Verneinung stb.), akkor is a magyar nyelvtudomány európai színvonalának egyik komoly képviselőjét kell látnunk benne.
De tudományos munkássága elsősorban mégsem mondattani kutatásaival épült bele a nyelvtudomány történetébe, hanem azzal a két művével, mely nyelvtudománya irodalmunk kevésszámú klasszikus alkotásai között foglal helyet. (Szolásmondások. Szülők az úrnak. Az udvarias magyar beszéd története. Budapest, é. n. Révai). E két nagyszabású jelentéstani szaktanulmány nemcsak a nyelvtudománynak, hanem a magyar művelődéstörténetének, a magyar társadalomtudománynak és nem utolsósorban a magyar írásművészet történetének is alapvető kézikönyve. Tőle vártuk a magyar köznyelv kialakulásának történetét s a magyar osztály-nyelvek kérdésének kidolgozását. Most szorongva várjuk, mit rejt hagyatéka.
A magyar nyelvhez nemcsak a tudós tárgyilagos érdeklődésével közeledett, hanem azzal az áhítattal és szeretettel, amivel a férfi anyja kezére borul. Tudományának tárgya lelkének menedéke volt. Mikor megsokasodtak a szelek felettünk, nem hajlongott erre s amarra, hanem megkapaszkodott a szent gyökerekben: tudta hol őrzi szívét. Emléke nemcsak a tudományé. Sírkövére költők hordják a virágot. Bóka László Forrás: http://www.huszadikszazad.hu/1942-majus/kultura/egy-magyar-nyelvtudos-halalara
