Decemberi Mária nap ünneplése (első rész)

Feleségem Mária, neve napját minden évben december 8-án ünnepeljük. A legtöbben szeptemberben ünneplik a nevük napját, de feleségem pont abban a hónapban született. Így, aztán a születése utáni következő Mária nap lett a mi ünnepnapunk.

Két hete, hogy feleségem eltörte a lányától Anyák Napjára kapott bögréjét. Azóta az én kávéscsészémet használja a reggeli kávéjához. Gondoltam keresek valami hozzáillő bögrét. A szerencse segített, hogy egy Bajor nyelvjárásban írt versikét tartalmazó bögréhez jussak.

I liab Die fo feft,

Wia da Bam feine Üft

Wia da himmel

feine Stern

Brad fo hab  Die gern

Kis versike van nyelvjárásban írva. Én tudni akartam, hogy ez mit is jelent, ezért a Google fordítójába írtam. Ott nem kaptam meg a valódi jelentését, csak valami kis zavaros fordítást. Azért reménykedtem, hogy valami kis szép szerelmes versike.

 Aztán a reggeli kávézásnál, amikor feleségemnek átadtam kiderült, hogy ez ezt jelenti: Oly nagyon szeretlek Téged, mint ágait a fa, Annyira szeretlek, mint csillagjait az ég.

Hajnali séta az Andrássy úton

Már egy ideje esténként az Andrássy útra vágyom az ünnepi díszkivilágítás miatt. Itt lakom húsz méterre a kivilágított úttól, és még egy kutyám sincs, hogy kivigyem sétálni. Macskánk ugyan van, de akárhogy tanítom nem hajlandó ugatni. Mire megtanul a macskám kutyául vége lesz az ünnepi időszaknak. Szerencsés voltam hétfő hajnalban. Feleségem első vendég lehetett a fodrászatban, és én elkísérhettem. Odafele menet az első szakaszon nem égtek az ünnepi fénysorok a fákon. Aztán egyszer csak a következő kereszteződésnél felkapcsolt. Mozgásérzékelőt kapott az ünnepi díszkivilágítás, így aztán a kijárási tilalom idején nem ég folyamatosan. Micsoda luxus, ketten kaptunk egy ragyogó ünnepi fényárban úszó sétányt. Visszafele kattintottam néhány képet is, mert véletlenül nálam volt a fényképező gépem.

Hófehér macskaváza

Aki követi a blogom, és annak elődjét, ismerheti a Zsolnay macskaváza mániám. A nyitó képen látható is gyűjteményem.  Írtam is egy hajszálrepedt váza megmentéséről. A füles macskavázából eddig mindig csak a festett változatot láttam. Aztán megláttam az elektronikus bolhapiacon a hófehér változatát. Zsolnay jelzés sincs rajta, ezért a gyűjtők sem rajonganak az ilyenért.

Ez kell nekem! – Gondoltam. Aztán a gondolat után két nappal, már át is vettem.

A csomag automatából hazafele, még beugrottam a zöldséges boltba, és vettem egy csokor fűszerpaprikát.

Igazán stílszerű asztaldekoráció lett, macskaváza macskapöcse paprikával. Egy kicsit feldobta a kijárási tilalom alatt az esti vacsoraasztalt.

Egyre közelebb

 

Amikor elővettem a blogom jegyzettömbjét, megdöbbenve tapasztaltam, hogy már két hete nem nyúltam hozzá. Gondolatban nagyon sokszor írtam, terveztem az új posztokat. Valóságban? … Sokat  dolgoztam, és készültem az ünnepekre. Az idei év lesz az első, hogy nem jön össze a lakásban a család.

A szombati piacon döbbentem rá, hogy vasárnap már Advent első vasárnapja. Erre a termelői piacon tojásokat áruló eladó figyelmeztetett.

A tojások mellé vigyen még zöld tiszafa ágakat is. Higgye el, ezek jövő tavaszig kibírják, és nem hullatják levelüket! – Ajánlgatta a csokorba kötött zöldeket.

Én szót fogadtam. Ma délelőtt előszedtem minden kelléket, hogy összeállítsam az Adventi koszorút. Most ilyen lett. Már csak a család hiányzik, hogy együtt gyújtsuk meg vasárnap esténként a közös asztalnál!

Reménykedem, hogy virtuálisan összejön. A számítógépünk eltört monitora kicserélve.. A meghibásodott régi számítógépünkről a családi archívum képei lementve…

Gyűjtőmániám újabb szerzeménye

 Már csak óvatosan keresgetek újabb képzőművészeti képeket, alkotásokat. Tetőtéri lakásban élünk, kevés a szabad falfelület. Feleségem sem bátorít újabb beszerzésekre. Nekem egyre nagyobb vágyam – a Home Office-ban töltött idő erre csak rásegített -, hogy jó és kedves képek vegyenek körül.

Az On-line piactéren akadtam rá Szőnyi István Kukoricát ábrázoló rézkarcára. Gondolkodtam rajta, hisz kukoricát én is fényképezhetek. Ezt meg is tettem legutóbb a hétvégi házam előtt, ahol idén éppen egy hatalmas kukoricatábla terül el. A fényképezéshez el kell utaznom vidékre. Az útiköltség meg többe kerül, mint ennek a rézkarcnak az ára. Most meg itt van a lakásban, és ha akarom, máris kitehetem és gyönyörködhetek egy magyarországi német származású festőművész és grafikus alkotásában.

Szőnyi István (született Schmidt; Újpest, 1894. január 17. – Zebegény, 1960. augusztus 30.) festőművész és grafikus.

Az akkor még önálló városban, Újpesten született német származású római katolikus szülők legfiatalabb gyermekeként. Családja 1898-ban magyarosította vezetéknevét Szőnyire. Apja, Richárd vasúti tisztviselő, anyja háztartásbeli volt. Két bátyja még gyermekként meghalt, négy nővére viszont megérte a felnőttkort.

Budapesten és Nagybányán tanult. Mesterei voltak: Ferenczy Károly és Réti István. Fiatalon megnősült, ám felesége hamar meghalt, 1916-ban született lányukat, Jolánt, Anna nővére nevelte fel. Már 1914-ben behívták katonának az első világháborúba, amit főhadnagyi rangban végigszolgált. Mivel szimpatizált a Magyarországi Tanácsköztársasággal, annak bukása után eltanácsolták a főiskoláról. 1920-ban rendezte első gyűjteményes kiállítását az Ernst Múzeumban. Korai képeinek plasztikus stílusa nagy hatással volt fiatal kortársaira, Aba-Novák Vilmosra, Patkó Károlyra, Korb Erzsébetre. Pályájának kezdetétől nagy tehetsége volt a rézkarcok készítéséhez, egyik leghíresebb a Behavazott falu című, 1927-ből. Főleg rézkarcai, de festményei is gyakran szerepeltek a Tamás Galéria kiállításain.

1923-ban Zebegénybe költözött, ezzel új korszak kezdődött festészetében. Képei egyre líraibb, harmonikusabb, idillibb hangúvá váltak. Fő témája a zebegényi táj és a paraszti élet mindennapi eseményei. 1924-ben újranősült, egy lányuk és egy fiuk született, Zsuzsa és Péter. Az 1930-as évek közepétől fő műveinek sorozatát többnyire temperával, világos, finom színekkel festette, az egyik legszebb a Dunakanyar táját megelevenítő Szürke Duna című képe, 1935-ből. Művészete a posztnagybányai stílust képviselte. 1941-ben munkássága elismeréséül átvehette a Corvin-koszorút.

A második világháború alatt bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, számos zsidót és más üldözöttet látott el hamis papírokkal, átmeneti szállással (amiben mindhárom gyermeke és második felesége is segítették), amiért később egész családjával együtt posztumusz Világ Igaza kitüntetést kapott, 1986-ban, Izrael államtól.

Fia, Péter 1945-ben betegségben elhunyt, Budapest ostromakor pedig pesti műtermét és lakását is bombatalálat érte. A háború után kinevezték a Magyar Művészeti Tanács elnökévé, egyúttal pedig az 1945-ös választásokat követően egyike lett azon tíz (majd tizenkét) személyiségnek, akiket az alakuló Nemzetgyűlés meghívott képviselőnek a parlamentbe. Mandátuma lejárta (1947) után, mivel a választásokon nem indult (sem előtte, sem utána) és a meghívást lehetővé tévő törvényt is eltörölték, rövid politikai karrierje be is fejeződött. 1949-ben kitüntették a Kossuth-díjjal is.

Posztimpresszionista Dunakanyar-beli tájképeivel közelebb hozta és megszerettette hazánknak e különös értékekkel bővelkedő régióját. Triznya Mátyás, Szász Endre mestere volt. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C5%91nyi_Istv%C3%A1n_(fest%C5%91,_1894%E2%80%931960)

A sokszorosító grafika Szőnyi életművében nem egyszerűen csak táblaképeinek kísérő műfaja volt, hanem sokkal több annál. Németh Lajos, a korszak jeles művészettörténésze nem kevesebbet állított, minthogy a grafikai tradíciót Magyarországon a negyvenes évekig a festők és szobrászok teremtették meg. A fent említett grafikai hagyományok létrehozásában jelentős szerepe volt Szőnyi Istvánnak is. Rézkarcai nemcsak életművének fontos darabjai, hanem a két világháború közötti magyar művészet történetében is előkelő helyet foglalnak el. Az ezerkilencszázhúszas években kezdett el rézkarcolással foglalkozni. Ő sohasem tanult a Képzőművészeti Főiskolán az Olgyai Viktor által alapított sokszorosító grafikai osztályon, mint a rézkarcoló nemzedék többi tagja, Aba Novák Vilmos, Patkó Károly, Varga Nándor Lajos. Egyéni úton, Rembrandt, Dürer lapjainak tanulmányozásával sajátította el a bonyolult technika fogásait. Több mint 200 lemezből álló nagyszerű oeuvre-t hozott létre 1920 és 1936 között, később már nagyon ritkán vette elő a rézkarcoló tűt. A múzeum gyűjteményében szinte minden lapja megtalálható. A Százlapos rézkarcalbumot Szőnyi saját kezűleg állította össze az ötvenes években eredeti nyomatokból, ennek mintájára adták ki A grafikus Szőnyi sorozat, Rézkarcok című kötetét. Forrás: https://www.szonyimuzeum.hu/gyujtemenyek/rezkarcok

Hajósi kirándulás

Szokatlanul hosszú posztszünetet tartottam. Azért nem unatkoztam. Sokat dolgoztam, írtam, elemeztem, rajzoltam, kirándultam, fényképeztem. Most pótolandó, írok néhány sort a legutóbbi hajósi kirándulásunkról.

Hajósra régóta terveztük a kirándulásunk, hisz a Bácskában még alig fényképeztem magyarországi német emlékműveket, és tájházat. Hajós nálam egy nem kívánt település volt eddig. Sorkatonaként többször kellett a Hajósi katonai gyakorlóterepen lennem, ezért nem álmaim települése. Most, hogy turistaként mentünk remekül éreztük magunkat. 

Emléktábla a Városligeti fasorban

 

A Városligeti fasor 3 oldalfalán van a Rabinovszky házaspár emléktáblája. Az utcáról nem is lehet látni, csak ha valaki a Városligeti Fasor 1 udvarába megy. Én is oda mentem egykor az üveges műhelybe, amikor először felfigyeltem rá. Már régóta húzódik a bemutatás, mert a nevükre keresve a Wikipedia elég keveset ad ki. Aztán megtaláltam Lőrincz Katalin írását Szentpál Olgáról, és úgy gondoltam idézek a cikkből és beteszem az általam készített képeket a házról.

Azért fontos ma Szentpál Olgáról beszélni, mert pont olyan művész és ember volt, amilyenekre ma is szüksége van a szakmának: benne élt a társadalomban, észlelte annak kulturális szükségleteit és hiányait, művészeti tevékenységét is ennek a szemléletnek vetette alá, és semmilyen nyomás alatt nem engedett a minőségből.

 

Még zeneakadémiai tanuló évei alatt volt alkalma látni Budapesten Émile Jaques-Dalcroze „mozdulat-szolfézs” bemutatóját, ami olyannyira inspirálta, hogy zongoraművészi diplomájával kezében (1914-ben) kiutazott a híres mester Hellerau-i iskolájába, hogy 3 éven át tanulja rendszerét.

Hazatérve azonnal oktatni kezdi, először zeneiskolákban, (hiszen a módszert a mester elsődlegesen zenét tanulók számára dolgozta ki), majd a Színiakadémián, 1920-tól pedig már a Zeneakadémiára is hívták. Tanfolyamai hamarosan népszerűek lettek, s 1927-ben férjével, a művészettörténész Rabinovszky Máriusszal (1895-1953) megnyitották iskolájukat az e célra tervezett és felhúzott épületben (a mai Városligeti fasor 3. udvarában. Az iskola helyén az utóbbi évtizedekben az Artistaképző működött).

 

Ez a kulturális központ – ma már így neveznénk – funkcióiban megelőzte korát, és ma is példa lehetne számunkra. Szentpál Olga hitvallása szerint a mozgásművészet pszichológiai, pedagógiai eszköz is, gyakorlásával gátlások küzdhetők le, s fejleszthető az önkontroll, s az empátia. Nem azt tartotta elsődleges céljának, hogy művészeket képezzen, hanem, hogy bárkit hozzásegítsen egy egészségesebb, teljesebb életgyakorlathoz. (Miközben persze, kifinomult igényessége és művészi tehetsége folyamatosan hozta létre azokat az értékeket, melyeket eleinte az iskola vizsgaelőadásain, majd társulati jellegű működés kereteiben is manifesztálódtak.)

 

A férjével együtt vezetett szellemi műhely egyszerre tudott kiszolgálni:

-egy széles társadalmi érdeklődést: külön a kisgyermekek, külön a serdülők, s külön a felnőtt hölgyek számára tartott (a Dalcroze-féle ritmikus gimnasztika alapjain kidolgozott) mozgás foglalkozásokkal;

- a haladóbb, ügyesebb tanítványok számára művészeti képzést (melyben az alaprendszeren kívül még számos tantárgy: Laban módszer, akrobatika, balett, zene, művészettörténet is szerepelt); majd színpadi, művészeti tevékenységet;

- és, ami a leginkább figyelemre méltó: szakmai tanárképzést, rendkívül magas szinten kidolgozott (didaktikai, pszichológiai és egyéb elméleti tárgyakkal bővített) tematikával.

Mindemellett az iskola – és persze a család lakása, mely az udvar másik oldaláról nyílt -, a kor hírneves íróinak, költőinek, zeneszerzőinek, színészeinek, festőművészeinek találkozóhelye is volt.

Forrás: https://www.tancelet.hu/hirek/3815-szentpal-olga-120

Szentpál Olga (eredeti neve: Stricker Olga) (Budapest, 1895. december 14. – Budapest, 1968. október 31.) magyar tanár, táncpedagógus, érdemes művész (1958). Férje Rabinovszky Máriusz művészettörténész volt.

Stricker Jakab Gyula (1868–1938) vállalkozó és Wechsler Vilma gyermekeként született. Apai nagyszülei Stricker Adolf ügynök és Gartner (Einzig) Amália, anyai nagyszülei Wechsler Mór ügynök és Sattler Ernesztina voltak. A budapesti Zeneakadémia zongoratanszakán művészdiplomát szerzett 1916-ban. 1914–1917 között a helleraui Jaques-Dalcroze Intézetben tanult. 1919–1931 között a Nemzeti Zenedében a Dalcroze-ritmika tanára volt. 1919–1924 között saját iskolájában gyermek- és felnőtt-táncoktatást, akadémiai színvonalú tanerőképzést, valamint művészképzést folytatott. 1920–1925 között színpadon Dalcroze-műsorral lépett fel és koreográfiákat készített, 1925-től a Szentpál Tánccsoport számára. 1924–1935 között a Színművészeti Akadémia tánctanára volt. 1937-től részt vett az antifasiszta megmozdulásokban: a Vajda János Társaságban, a Független Színpad, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma kezdeményezésében, a Dolgozó Nők Klubjában és a Vasas Székházban. 1945 után tánccsoportja a Munkás Kultúr Szövetség szervezésében a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ) és az MKP rendezvényein működött közre. 1946–1950 között néptáncgyűjtő tanulmányúton járt. 1947-ben újra megnyitotta iskoláját. 1945–1952 között a Színművészeti Főiskola tánctanára volt, közben 1949–1952 között a koreográfus főtanszak vezetője volt. 1947–1948 között a Testnevelési Főiskola táncnevelési tanulmányi szakának vezetője volt. 1952–1968 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola ének főtanszakának tanára volt. 1952–1957 között az Állami Balett Intézetben történelmi társastáncot tanított. 1957-ben nyugdíjba vonult.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szentp%C3%A1l_Olga

Dr. Rabinovszky Pál Máriusz (Budapest, 1895. december 14. – Budapest, 1953. február 7.) magyar művészettörténész, tánctörténész, főiskolai tanár, kritikus. A művészettörténeti tudományok kandidátusa (1952).

Szülei: Rabinovszky Károly (?-1901) és Merényi Erzsébet/Elza voltak. Tanulmányait Münchenben, Berlinben és Budapesten végezte el; 1918-ban diplomázott. A Pester Lloyd munkatársa volt. 1944-ben részt vett a második világháborúban. 1948-tól a Képzőművészeti Főiskola művészettörténet tanára volt.

 Művészeti folyóiratokban publikált. A festészettel, művészetelmélettel foglalkozott tanulmányaiban. A modern képzőművészeti törekvések kritikusa volt, jelentős tevékenységet folytatott a haladó magyar művészet elismertetéséért.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Rabinovszky_M%C3%A1riusz