Császártöltésen jártunk

 

Az előző hétvégén másfél év óta először sváb fesztiválra mentünk Császártöltésre.

Első alkalommal rendezték meg Császártöltésen a sváb ételek fesztiválját, ahol a házigazda település mellett, Babarc, Érsekhalma, Ceglédbercel, Rácalmás, Nemesnádudvar, Feked, Hajós, Bácsbokod, Miske mutatkozott be a sváb konyha felülmúlhatatlan ízvilágával. Az gasztronómiai, bemutató, kóstoló és megmérettetés elhozta az osztatlan sikert a településeknek, amely sikeren felbuzdulva vélhetően az elkövetkező esztendőkben még sokat hallhatunk a különleges rendezvényről. Az ízek mellett, a sváb kultúra, zene is teret kapott, ahol sváb néptáncegyüttesek, kórusok mutatták meg egymásnak és a vendégeknek tudásuk legjavát. Forrás: https://www.facebook.com/watch/?v=2949251525289497

Sikerült hajnalban elindulni, így a műsor kezdése előtt Császártöltésen voltunk. Kellet is az idő, mert így hiánypótló képeket tudtunk készíteni Császártöltési emlékművekről, és alkotásokról, melyek eddig csak netről leszedve voltak meg. Így saját képekkel tudja feleségem oktatni, ráadásul olyan részleteket is be tud mutatni, amelyről eddig nem volt tudomása. Az öreg temetőbe is lejutottunk, itt is készöltek képek. A fesztivál helyszínére így is a megnyitás előtt érkeztünk. Készítettem képet a Fekedi tánccsoport próbájáról is, de betettem egy képet a fellépésükről, ahol már ugyanezt népviseletben adták elő.

A műsor szüneteiben a helyben készült sváb ételek készítésének módját is tanulmányozhattuk, és kóstolhattunk is. Látszik, hogy már XXI. századi a svábok főzési tudománya. A tradicionális kanalas fánkot már nem kanállal formázzák. A látottak szerint ezt már habtölcsérrel, és ollóval készítik. Összességében nagyon jól éreztük magunkat.  

Elnyílt a sárga rózsa

Eljött idén is az 1848-as forradalom és szabadságharc emléknapja. Itt vagyunk karanténban, és félünk kimenni, ünnepelni az emblematikus helyekre, hogy együtt ünnepeljünk. Szép az idő, így gondoltam sétálunk egy nagyot a lakóhelyem környékén. Ez a hely úgyis távol esik az egykori forradalmi helyszínektől, ezért nem vártam tömegeket. A feleségem is sikerült meggyőznöm, főleg azzal, hogy ígértem neki egy kis helytörténeti sétát is.

A sétára készülődve a komódon a múlt évi sárga rózsa kiszáradva. Már kiakartam dobni, de feleségem megakadályozott. Még így szárazon is szép, és emlékeztet….- mondta feleségem.

Az első épület, ahol először megálltunk az a Feszty-Jókai műterem ház épülete volt. Ennek látszólag semmi köze nincs az 1948-as forradalomhoz. Itt készült annak idején a Feszty körkép, és itt élt fogadott lányáékkal együtt újraházasodásig Jókai Mór is.

Később eladták, és a Petőfi társaság tulajdonába került. Akkor gyűjtötték össze a Petőfi relikviákat a házba. A társaság a belvárosból elhozatta Petőfi egykori Pesti lakhelyének udvaráról a ház kútját. Ez még a mai napig itt áll a műteremház lépcsője előtt. Petőfi, amikor március 15-én otthonából elindult, el kellett mennie e kút előtt is, ezért ma nekünk ez mai túránk aktualitását is megadta.

 

A Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszék Kmety utcai épülete a Nemzeti ünnepre való tekintettel nemzeti színű zászlót, és a piros-fehér szalag helyett ideiglenesen nemzeti színű szalagot visel.

Az Epreskerti Moha asszonyt nem tudtam kihagyni. Most a télen mohatakarója megfogyatkozott, de majd biztosan meg fog újulni ismét, hogy ne fázzon.

Gyermekeink egykori játszótere megújult. Jó színes lett.

 

A forradalmi túránkat a Rózsák terén fejeztük be, ahol az 56-os forradalom emlékműve is van.

Ezen az ünnepnapon mi most ezzel a kis sétával ünnepeltünk. Mikor hazajöttem eszembe jutott, hogy a nyolcvanas években, amikor még iskolai szünnap volt ugyan, de munkanap volt, hogyan ünnepeltünk. A belváros egykori forradalmi helyszíneit kerestük fel, és egy szál sárga rózsát tűztünk a Petőfi szobor virágágyásába. Az akkori ifjú szívünkben Szörényi – Bródy páros Sárga Rózsás számát tekintettük lelkesítőnek. Itthon aztán meghallgattam kétféle feldolgozásban is. Ma is nagyon tetszett.

Részlet, az "Ezek a fiatalok" című magyar filmből.

Koncz Zsuzsa előadásában 1988-ból.

Emléktábla a Városligeti fasorban

 

A Városligeti fasor 3 oldalfalán van a Rabinovszky házaspár emléktáblája. Az utcáról nem is lehet látni, csak ha valaki a Városligeti Fasor 1 udvarába megy. Én is oda mentem egykor az üveges műhelybe, amikor először felfigyeltem rá. Már régóta húzódik a bemutatás, mert a nevükre keresve a Wikipedia elég keveset ad ki. Aztán megtaláltam Lőrincz Katalin írását Szentpál Olgáról, és úgy gondoltam idézek a cikkből és beteszem az általam készített képeket a házról.

Azért fontos ma Szentpál Olgáról beszélni, mert pont olyan művész és ember volt, amilyenekre ma is szüksége van a szakmának: benne élt a társadalomban, észlelte annak kulturális szükségleteit és hiányait, művészeti tevékenységét is ennek a szemléletnek vetette alá, és semmilyen nyomás alatt nem engedett a minőségből.

 

Még zeneakadémiai tanuló évei alatt volt alkalma látni Budapesten Émile Jaques-Dalcroze „mozdulat-szolfézs” bemutatóját, ami olyannyira inspirálta, hogy zongoraművészi diplomájával kezében (1914-ben) kiutazott a híres mester Hellerau-i iskolájába, hogy 3 éven át tanulja rendszerét.

Hazatérve azonnal oktatni kezdi, először zeneiskolákban, (hiszen a módszert a mester elsődlegesen zenét tanulók számára dolgozta ki), majd a Színiakadémián, 1920-tól pedig már a Zeneakadémiára is hívták. Tanfolyamai hamarosan népszerűek lettek, s 1927-ben férjével, a művészettörténész Rabinovszky Máriusszal (1895-1953) megnyitották iskolájukat az e célra tervezett és felhúzott épületben (a mai Városligeti fasor 3. udvarában. Az iskola helyén az utóbbi évtizedekben az Artistaképző működött).

 

Ez a kulturális központ – ma már így neveznénk – funkcióiban megelőzte korát, és ma is példa lehetne számunkra. Szentpál Olga hitvallása szerint a mozgásművészet pszichológiai, pedagógiai eszköz is, gyakorlásával gátlások küzdhetők le, s fejleszthető az önkontroll, s az empátia. Nem azt tartotta elsődleges céljának, hogy művészeket képezzen, hanem, hogy bárkit hozzásegítsen egy egészségesebb, teljesebb életgyakorlathoz. (Miközben persze, kifinomult igényessége és művészi tehetsége folyamatosan hozta létre azokat az értékeket, melyeket eleinte az iskola vizsgaelőadásain, majd társulati jellegű működés kereteiben is manifesztálódtak.)

 

A férjével együtt vezetett szellemi műhely egyszerre tudott kiszolgálni:

-egy széles társadalmi érdeklődést: külön a kisgyermekek, külön a serdülők, s külön a felnőtt hölgyek számára tartott (a Dalcroze-féle ritmikus gimnasztika alapjain kidolgozott) mozgás foglalkozásokkal;

- a haladóbb, ügyesebb tanítványok számára művészeti képzést (melyben az alaprendszeren kívül még számos tantárgy: Laban módszer, akrobatika, balett, zene, művészettörténet is szerepelt); majd színpadi, művészeti tevékenységet;

- és, ami a leginkább figyelemre méltó: szakmai tanárképzést, rendkívül magas szinten kidolgozott (didaktikai, pszichológiai és egyéb elméleti tárgyakkal bővített) tematikával.

Mindemellett az iskola – és persze a család lakása, mely az udvar másik oldaláról nyílt -, a kor hírneves íróinak, költőinek, zeneszerzőinek, színészeinek, festőművészeinek találkozóhelye is volt.

Forrás: https://www.tancelet.hu/hirek/3815-szentpal-olga-120

Szentpál Olga (eredeti neve: Stricker Olga) (Budapest, 1895. december 14. – Budapest, 1968. október 31.) magyar tanár, táncpedagógus, érdemes művész (1958). Férje Rabinovszky Máriusz művészettörténész volt.

Stricker Jakab Gyula (1868–1938) vállalkozó és Wechsler Vilma gyermekeként született. Apai nagyszülei Stricker Adolf ügynök és Gartner (Einzig) Amália, anyai nagyszülei Wechsler Mór ügynök és Sattler Ernesztina voltak. A budapesti Zeneakadémia zongoratanszakán művészdiplomát szerzett 1916-ban. 1914–1917 között a helleraui Jaques-Dalcroze Intézetben tanult. 1919–1931 között a Nemzeti Zenedében a Dalcroze-ritmika tanára volt. 1919–1924 között saját iskolájában gyermek- és felnőtt-táncoktatást, akadémiai színvonalú tanerőképzést, valamint művészképzést folytatott. 1920–1925 között színpadon Dalcroze-műsorral lépett fel és koreográfiákat készített, 1925-től a Szentpál Tánccsoport számára. 1924–1935 között a Színművészeti Akadémia tánctanára volt. 1937-től részt vett az antifasiszta megmozdulásokban: a Vajda János Társaságban, a Független Színpad, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma kezdeményezésében, a Dolgozó Nők Klubjában és a Vasas Székházban. 1945 után tánccsoportja a Munkás Kultúr Szövetség szervezésében a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ) és az MKP rendezvényein működött közre. 1946–1950 között néptáncgyűjtő tanulmányúton járt. 1947-ben újra megnyitotta iskoláját. 1945–1952 között a Színművészeti Főiskola tánctanára volt, közben 1949–1952 között a koreográfus főtanszak vezetője volt. 1947–1948 között a Testnevelési Főiskola táncnevelési tanulmányi szakának vezetője volt. 1952–1968 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola ének főtanszakának tanára volt. 1952–1957 között az Állami Balett Intézetben történelmi társastáncot tanított. 1957-ben nyugdíjba vonult.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szentp%C3%A1l_Olga

Dr. Rabinovszky Pál Máriusz (Budapest, 1895. december 14. – Budapest, 1953. február 7.) magyar művészettörténész, tánctörténész, főiskolai tanár, kritikus. A művészettörténeti tudományok kandidátusa (1952).

Szülei: Rabinovszky Károly (?-1901) és Merényi Erzsébet/Elza voltak. Tanulmányait Münchenben, Berlinben és Budapesten végezte el; 1918-ban diplomázott. A Pester Lloyd munkatársa volt. 1944-ben részt vett a második világháborúban. 1948-tól a Képzőművészeti Főiskola művészettörténet tanára volt.

 Művészeti folyóiratokban publikált. A festészettel, művészetelmélettel foglalkozott tanulmányaiban. A modern képzőművészeti törekvések kritikusa volt, jelentős tevékenységet folytatott a haladó magyar művészet elismertetéséért.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Rabinovszky_M%C3%A1riusz

Egy művészi tűzfal eltüntetése

 

Kettőezer-tizenhétben jártam az Almássy téren, és éppen festették a tűzfalat. A cirkuszművészetnek szentelt tűzfalfestmény már félkészen nagyon tetszett. Gondoltam majd, ha egyszer készen lesz, és arra járok, lefotózom. Idén aztán úgy adódott, hogy arra jártam, de már csak a festmény torzóját láttam, az építkezés háttereként. Amíg létezett emelte a tér művészi színvonalát.

 

Az Almássy téri falfestményt Szlávik Ágnes, a cirkusz grafikusának tervei alapján Erdélyi Emese, Menyhárt Norbert, Szigeti Árpád és Karácsonyi László alkották meg 420 liter festék felhasználásával kevesebb mint két hét alatt.

2018-ban lesz 250 éves az európai cirkuszművészet, amelyet egy egész éven át tartó sorozattal ünnepelnek meg. Ennek nyitórendezvénye a XII. Budapest Nemzetközi Cirkuszfesztivál lesz, amelynek a Fővárosi Nagycirkusz ad otthont január 8. és 14. között. Fekete Péter, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója kiemelte, hogy a festmény mondanivalója megegyezik a fesztivál üzenetével: a képen látható, betűket formázó sárga, fekete és fehér kezek arra utalnak, hogy a cirkuszművészet a bőrszíntől, származástól független és a bizalomra, az egymásra figyelés fontosságára hívja fel a figyelmet. "Egymás nélkül nem tudunk ugrani, nem tudunk nagyot álmodni" - emelte ki az igazgató. Forrás: https://fidelio.hu/plusz/oriasi-tuzfalfestmeny-unnepli-a-250-eves-cirkuszmuveszetet-3910.html

Emlékhely az LDU székház előtt

Télen Dechandt Antal szobrászművész műtermében jártam. Ott látható ez a falszakasz előtt sorakozó egykori szőlőkarókból kialakított szoborsor. Antal, sokszor járja a Mecseknádasdi szőlőhegyet. Ott felfigyel egy-egy elhasználódott kidobott karóra. Az érdekesebbnek ítélt darabokat műtermébe viszi, és ott átalakulnak szoborrá.

Amikor ott jártam elővette azt a még meg nem faragott három darab szőlőkarót, amit Heinek Ottótól kapott évekkel ezelőtt. Ezekből a karókból készült az LDU Júlia utcai székháza elé egykori vezetőjének emlékhelye. Ezen az emlékhelyen a szűk körű átadás után jártam én is, és készítettem néhány képet az emlékhelyről. Az átadásról szóló tudósításból idéztem a képekhez magyarázatnak.

A faragott alkotást Dechandt Antal szobrászművész készítette, mégpedig azokból a szőlőkaróból, amelyeket néhány évvel ezelőtt magától Heinek Ottótól kapott ajándékba. – Ottó szerette a szőlőkaróból készült munkáimat – mesélte a Mecseknádasdon élő és alkotó magyarországi német művész. – Amikor egy alkalommal meglátogatott, arról beszélgettünk, hogy kezd egyre kevesebb lenni ez az alapanyag. Felajánlotta, hoz nekem néhányat a családi szőlőskertből. Így került hozzám három tőke. Ezeket valami folytán évekig nem is használtam fel: megérzés lehetett, hogy félre kell raknom őket, mert különlegesek. Amikor értesültem Ottó tragikus halálhíréről, természetesen eszembe jutottak a szőlőkarók. Bizonyos emberek révén arra jutottunk, hogy készülhetne belőlük egy megemlékező plasztika Ottó tiszteletére. Középütt egy ecce homo jellegű alak található, tőle balra egy védőangyal, jobbra pedig a kegyelet sarjadó növénye. Egészen különleges volt az alkotási folyamat, gyakran jutottak eszembe Ottóval kapcsolatos emlékek. Remélem, sikerült olyanfajta intimitást belevinni a műbe, ami a vele való kapcsolatomat jellemzi, és hogy az alkotás az embereket elmélyülésre készteti, és eszükbe jut Heinek Ottó.

A rendezvényen részt vett a néhai elnök szűk családja is: – Megható, szívet szorongató a férjem emlékhelyén lenni – nyilatkozta Heinekné Vereckei Mária. – Tudom, hogy tetszene neki. A nagypapája több mint százéves szőlőkaróiba Dechandt Antal csodásan ráérezve, Ottót jól ismerve alkotta meg a szoborcsoportot, amelyben benne van az egész élet, a gyökerek, a szenvedő ember, de a remény, az élet is. Köszönet az ötletért, a karókba álmodott gondolatokért, köszönet a kollégáinak, és mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy a férjem második otthonaként szeretett munkahelyén egy hozzá méltó hely őrizze emlékét. Megérdemli! Aki arra jár, üljön le egy pillanatra a padra, pihenjen egy kicsit rá emlékezve, elmélkedjen az életről, s ha szerencséje van, hallhatja, hogy Ottó súg neki a maga zengő hangján, bölcs tanácsokat ad, segít kibogozni a kusza szálakat, és nyugalomra, békére int, amit ő már megtalált. S ha látja – márpedig látja – e meghitt emlékhelyet, tudom, hogy mosolyog. Hálás szívvel köszönöm! Forrás:

 http://www.zentrum.hu/hu/2020/09/englenderne-hock-ibolya-heinek-otto-emleket-folyamatosan-eletben-szeretnenk-tartani/

Ezen utolsó képen láthatjátok, hogy milyen volt, és mivé lett a három szőlőkaró.

Üveges székház a Nagydiófa utcában

Minden rosszban van valami jó! – Gondolom ezt a „közhelyes”-nek bélyegzett szólást, mikor reggelente munkahelyére kísérem feleségem. Aztán szépen figyelmesen hazamegyek a Home Office-ba. Útközben felfigyelek addig észre sem vett csodákra. Ilyen csoda nekem a Nagydiófa utca 16 kapubejárójának üvegdísze. A réginek tűnő ólomüveg ablak legalább 200 évesnek tűnik, de egyértelmű rajta az évszám, hogy csak 1947-ben készült. Utána nézve kiderült, hogy a Budapest Üvegesek Ipartestülete, ekkor állíttatta helyre.  

85. 320.675/1947—111. Budapesti Üvegesek, Üvegcsiszolók stb. Ipartestülete, VII., Nagydiófa-utca 16. sz. kétemeletes lakóház helyreállításának engedélyezése. Tervező: Trautmann Rudolf, II., Medve-utca 20. sz. Forrás: Fővárosi Közlöny, 1947 (58. évfolyam, 28-55. szám) 1947-10-18 / 43. szám

Neve - Grosse Nussbaum Gasse - az 1770-es évektől ismert, eredetileg csupán Diófa utca (Nussbaum Gasse) néven. 1838-ban Grosse Nussbaumgasse 1850-től pedig Nagy Diófa utca. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1874-ben a régi Nagydiófa utca nevet fenntartotta.

A környék egyik jellegzetessége, hogy feltűnően sok kertészettel kapcsolatos utcanév található itt. Ennek oka az, hogy a török hódoltság utáni időkben a Kiskörút mentén húzódtak a városfalak és a mai Erzsébetváros helyén akkor még elszórtan kertek, tanyák álltak a szórakozóhelyek helyett. Ezen a területen az 1730-as években még csak 11 házat számoltak össze, de ez gyorsan növekedett és fél évszázad alatt majdnem elérte a 600-at. Forrás: https://mierzsebetvarosunk.blog.hu/2015/04/24/nagydiofa_utca

A Knipfer-bérház

A telken korábban álló kicsiny házban élt 1896 dr. Szuper Lajos főtörzsorvos, az I. Honvéd Kerületi Parancsnokság egészségügyi előadója. Miután ezt az épületet megvette Knipfer Ede magánzó és felsége csejtei Jelenffy Anna magánzó, a házat lebontották, hogy 1891-re itt építhessék fel kétemeletes bérházukat. A lakóházat Wagner József és Schön Rezső alkotta építésziroda tervezte.

Az épület ismert lakójának számított dr. Mihály József (1853-1927) orvos, irodalom és történelem tanár, újságíró, az „Egyetértés”, az „Élet”, „A Hét” és más irodalmi lapok újságírója; Kovács Ferenc újságíró, akinek a házban működött 1912-től a „Magyar Express” című lapjának szerkesztősége; 1922-től Wagner Lajos építész és Gosztonyi (Goldstein) Jenő (1900-1944?) lapszerkesztő. Az épület 1947-ben lett a Budapesti Üvegesek és Rokonszakmák Ipartestületének székháza. Forrás: http://urbface.com/budapest/a-knipfer-berhaz