Jobb későn, mint soha

 

Az elmúlt hetekben mesekönyvet olvastam, Nils Holgersson csodálatos utazásait a vadludakkal. Gyerekkoromban nem olvastam, és a belőle készült rajzfilmsorozatot is már gimnazista koromban láttam. Mondjuk volt is mit bepótolni, hisz gyerekkoromba keveset olvastam. Nehezen is tanultam meg olvasni. Hiába mutogatta a tanító néni a kétbetűs szavakat, én csak összeolvasva annyit mondtam, hogy Lö-Oó. Aztán, hogy ne vegyék észre az olvasmányokat előre megtanultam. Így aztán, ha folytatni kellett emlékezetből mondtam az olvasmányt tovább. Aztán ezen is lebuktam, mert az ujjam más szövegrészeken kalandozott, mint amit felmondtam. A végén - ha nehezen is -, megtanultam olvasni.

Sok, van, mi olvasmányban gyerekkoromban kimaradt, de szerencsére most felnőtt fejjel megszerettem a gyerekkönyveket is. A könyvet kiolvasva rá kellett jönnöm, hogy a 116 éve írt könyv nagyon is aktuális problémákat feszeget. Történet szól arról, hogy a szürke patkányok kiszorítják élőhelyükről a Svédországban őshonos fekete patkányokat. De sok minden könyvben szereplő probléma, mintha ma is meglenne szinte ugyan úgy.

Bizonyságul egy részletet digitalizáltam be a meseregényből. Ez pont egy istállóban játszódik. Egy nagymama utolsó napjairól, akinek leszármazottjai más országban boldogulnak éppen.

Mihelyt szerencsésen összetalálkoznak, rögtön elindultak északra, hogy mentül hamarább Akkánál legyenek, de bosszú útjuk volt a Csonkatoronyig, és rájuk esteledett, még mielőtt csak messziről is megpillantottak volna e hegyet.

"Sebaj - gondola Babszem -, csak holnapra odaérjünk, akkor vége minden bajnak" - bebújt jó mélyre a szalma közé, hogy megmelegedjék.

De e tehén most már nemcsak e láncát rángatta, hanem egyenesen őhozzá beszélt.

- Ha jól értettem. egyiktek törpének mondotta magát. Akkor az talán el tudna látni, segítene rajtam.

- Miért, mire volna szükséged? - kérdezte Babszem.

- Mindenre n világon. Nem fejtek, nem csutakoltak, a jászlamat se töltöttek meg éjszakára, szalmát se vetettek alám. Gazdaasszonyom az este is bejött, hogy megfejjen, megetessen, de nagyon rosszul érezte magát, alig állt a lábán, és mindjárt kiment. Azóta várom, de nem jött vissza.

- Sajnálom, hogy ilyen kicsi és erőtlen vagyok – mondta Babszem -. alig hiszem, hogy segíthetek e bajodon.

- Miért volnál erőtlen? A törpék mind kicsinyek, de azt mondják, olyan erősek, hogy el tudják húzni a rakott szekeret és egy ökölcsapásra agyonvágnak akár engem is.

Babszem keserűen nevetett.

- Akikről te hallottál, azok nem ilyen törpék, mint én. De annyit megtehetek. hogy e láncodat eloldom, és akkor kimehetsz az udvarra, ihatsz a tócsából. Aztán maid megpróbálok felkapaszkodni a szénapadlásra, ledobok valamennyi szénát a jászladba.

- Az is több a semminél - bőgte a tehén.

Babszem úgy is tett, ahogy mondta, és mikor a Riska megint a helyén állt, a tele jászol előtt, azt hitte,  ő is pihenhet végre-valahára.

De csalódott.

-  Félek, megharagszol, de most még valamit kell, hogy kérjek tőled.

- Nem haragszom. dehogyis. csak mondd meg. Ha, tudom megteszem.

- Menj át, kérlek, a házba, itt mindjárt az ajtóval szemközt, és nézd meg, mit csinál szegény gazdaasszonykám. Hátha baja esett, mégpedig nagy baja.

- Sajnos, ezt nem tehenem meg. Emberek közé nem merek menni.

- Ugyan már! Egy beteg, öreg anyókától tán csak nem ijedsz meg?

- csodálkozott a Riska. – És nem kell bemenned, csak az ajtórésen nézz be a szobába.

- No, így már lehet - Babszem kinyitotta az istállóajtót, és az udvarra lépett. Félelmes éjszaka volt - se hold, se csillagok, szuroksötétség, süvöltő szél, csapkodó eső. De ami ennél is rosszabb – hat nagy bagoly ült egymás mellett, éppen a lakóház tetőormán. Rettenetes volt már a hangjuk is, ahogy huhognak, szidták a csúf időt. No, ha ezek közül egy meglátja, akkor vége.

Keserves bizony kicsinek lenni" - zúgolódott magában, mikor az udvarnak nekivágott. És oka volt panaszkodni. A szél kétszer földhöz vágta. Harmadszor meg a tócsába sodorta. Úgyhogy alig tudott kievickélni. De végre mégiscsak elért a házig.

Felkapaszkodott a lépcsőn, átlódította magát a küszöbön a pitvarba. A szoba ajtaja csukva volt, de szerencsére lyukat vágtak bele, hogy a macska ki-be járhasson, és a lyukon Babszem is kényelmesen benézhetett.

Alighogy a nyíláshoz hajolt, rémülten visszakapni a fejét. Ősz, öreg nénike feküdt a padlón, nem mozdult, nem is nyöszörgött, és az arca nagyon is fehér volt, olyan, mintha valamilyen láthatatlan hold sütne rá.

Eszébe jutott, hogy mikor nagyapja meghalt, annak is ilyen furcsán fehér volt az arca, és mindjárt gondolta, hogy az öregasszony halott.

Szörnyen megijedt. Sarkon fordult, és hanyatt-homlok rohant vissza az istállóba.

Mikor a Riska megtudta, mi történt, abbahagyta az evést.

-  Hát meghalt az én jó öreg gazdaasszonykám - bólintott.- No, akkor nem húzom én se már sokáig.

Babszem vigasztalni próbáim.

- Miért? Biztosan akad, aki gondodat viseli.

- Dehogyis! Hiszen én kétszer olyan öreg vagyok, mint más tehén, mikor vágóhídra kerül. Nem is bánom. Ha gazdasszonyom nincs, minek éljek tovább?

Most egy darabig nem szólt Babszem, de tudta, hogy ébren van. És csakugyan - kisvártatva megint elkezdte:

- Azt mondod, a csupasz földön fekszik szegény?

- Ott.

A Riska most már nem tudott hallgatni. Elbeszélte, amit gazdasszonyáról tudott, és jóformán mindent tudott róla, mert esténként, mikor bejött az istállóba, fejés közben elpanaszolta búját-gondját, és ő, ha felelni nem is tudott emberi nyelven, érteni jól megértett minden szót.

Most az utolsó napokban a legnagyobb gondja az volt szegény jó öregnek, hogy talán maga lesz a házban, amikor meghal, senki se fogja le a szemét, kezeit nem teszik keresztbe a mellén.

- Mondd, nem tennéd meg te ezt az egyet neki? - kérdezte végül a Riska.

Nils tudta ugyan, hogyan szoktak ellátni a halottakat, mikor nagyapja megholt, ő benn volt a szobában, látta, hogy az édesanyja lefogja a halott szemét, és gondosan elvégez mindent körülötte Azt is tudta, hogy ez kötelesség, de másrészt - félt a halott öregasszonytól, nem mert bemenni hozza most, sötét éjszaka. Nem mondta. hogy nem teszi meg, de mozdulni se mozdult.

Riska meg talán kitalálta, miért tétovázik. Nem unszolta, ahelyett tovább mesélt a gazdasszonynál meg az egész házról.

A gyerekeket, akik ott nőttek fel, jól ismerte, azok hajtották ki a jószágot és köztük őt, a Riskát is  a lapos rétre, minden áldott napon bejöttek hozzá az istállóba. Aranyos gyerekek voltak, jókedvűek, ügyesek, dolgosak. A tehén ne ismerné pásztorát?

No, és a hát ő se volt ilyen rozzant akkoriban. Nagy darab föld tartozott hozzá, igaz, hogy jobbára mocsaras, köves föld, szántónak nem alkalmas, de legelőnek annál jobb. Volt olyan idő, mikor a tágas istálló minden rekeszében állt egy tehén. Vígan éltek ők is ott az istállóban meg gazdáik is odaát a szép lakóházban. A gazdasszony danolva nyitott be hozzájuk reggelenként, a tehenek meg bőgtek, fickándoztak örömükben, mikor lépését hallottak.

De aztán meghalt a gazda. A gyereke még kicsik voltak, nem sokat lendítettek a ház körül, anyjukra maradt minden gond munka.

Erős asszony volt, győzte a férfimunkát is, szántott, aratott. Este, mikor bejött fejni, sokszor elsírta magát a fáradtságtól, de letörölte könnyeit, és így biztatta magát: "Nem baj. Riska, lesz meg jó sorom nekem is, csak felnőnek a gyermekeim!"

Igen ám, de mikor felnőttek, valami furcsa nyugtalanság lepte meg őket, elkívánkoztak hazulról, idegen országba. Az anyjuk hiába várta, hogy majd segítenek neki a munkában. Egy lánya férjhez ment, egy fia megházasodott, mielőtt elutazott, és az apró gyerekeiket otthon hagytak nagyanyónak. Most az unokák kísérték estenként az istállóba, azok legeltették nyaranta a jószágokat, és egyik aranyosabb volt. mint a másik. De a gazdasszony bizony alig állt a lábán a fáradtságtól, fejés közben akárhányszor leragadt a szeme. Most is azzal vigasztalódott, hogy lesz még neki jó sora, csak az unokák felnőjenek.

Felnőni fel is nőttek, de elutaztak ők is szüleik után idegen országba, egyik se jött haza soha, nagyanyjuk maga maradt a tanyán.

Egy szóval se mondta nekik, hogy ne utazzanak el. ,.Csak nem hiszed. Riska, hogy itt fogom őket, ha ott, abban az idegen országban jobb dolguk van - mondta újra meg újra. - Smolandban csak szegénység várt rájuk."

De mikor az utolsó unoka is elhagyta, az mégis sok volt neki, hirtelen megőszült, meggörnyedt, járni is alig tudott, csak vánszorgott.

A munkához se volt már kedve, nem bánta, hadd pusztuljon a ház, nem tatarozta, nem gondomra. Eladta az ökreit, teheneit, csak őt tartotta meg, merthogy minden gyerekét, minden unokáját ismerne.

Módja lett volna bérest, szolgálót fogadni. de azt mondta, nem akar idegeneket látni maga körül, ha egyszer az övéi elhagyták. Még talán örült is. hogy pusztul a ház, hiszen úgyse volt kire hagyni. Azt se bánta, hogy ő maga elszegényedik, nyomorog, csak a gyerekei meg ne tudják. ..Csak meg ne tudják . . . csak ők meg ne tudják, hogy ilyen nyomorúságban élek" - ezt sóhajtozta újra meg újra.

Mert hiszen írogattak neki szorgalmasan, hívták, hogy jöjjön oda hozzájuk, de ó nem akarta látni az országot, amelyik a gyerekeit elvette tőle. "Ostobaság haragudni rá, tudom - monda sokszor - hiszen hozzájuk jó volt az az ország. De hiába - én nem akarom látni."

Nem volt más gondolata, mint a gyerekei, unokái meg hogy miért is kellett idegenbe költözniük. Nyáron kivezette a Riskát a nagy lápos rétre, és ő maga ölbe tett kézzel ült az árokparton naphosszat. Hazamenet meg azt mondta neki: "Látod Riska, ha a mocsár helyett kövér földek volnának itt, a gyerekeim nem mentek volna el . . ."

Gyűlölte a mocsarat, amiért csak terpeszkedik, és semmi hasznot nem hajt, azt okolta minden bajáért.

- Tegnap este, mikor utoljára bejött hozzám az istállóba, még reszketősebb, még görnyedtebb volt, mint máskor. A fejéssel se boldogult, de elbeszélte, hogy két gazdajárt nála, meg akarták venni a mocsarat, hogy kiszárítsák és felszántsák. Félt is, meg örült is, azt mondta: „Hallod. Riska, hallod ezt? Rozst termelnek majd a mocsáron, most már megírom a gyermekeimnek, hogy jöjjenek haza, mert itt is meglesz s kenyerük." Ezért ment be. a levelet akarta megírni, Babszem a többit már nem hallotta. Kinyitotta az istállóajtót, és sietett az udvaron át a halott öregasszonyhoz, akitől az imént még annyira félt.

Mikor a szobába ért, előbb egy darabig csak állt és nézelődött. Nem is volt olyan szegényes szoba, mint hitte. Egyik sarokban idegen formájú hintaszéket látott, bizonyosan abból az idegen országból küldték azt is meg a tarka plüssterítőt, amivel az agy le van terítve. A falakon fényképek, szép faragott rámákban, a fiókos szekrényen hosszú nyakú vázák és gyertyatartók.

Meggyújtott egy vastag, csavart gyertyát, nem azért, hogy jobban lásson, hanem mert tudta. hogy a halottaknak így szokták megadni a tisztességet.

Aztán lefogta az öregasszony szemét, két kezet keresztbe tette a mellén, és hátrasimította homlokából a gyér ősz haját. Most már egyáltalán nem félt tőle, inkább nagyon sajnálta, hogy ilyen magányosan, elhagyottan élt öregségére. Meg jó. hogy ő itt van most, és virraszthat a holtteste fölött.

Megtalálta a zsoltáros könyvet, és leült, hogy elmondjon egy zsoltárt. De olvasás közben hirtelen elakadt a hangja - szülei jutottak eszébe.

Sose hitte volna. hogy szülők így vágyakozunk a gyerekeik után, hogy minden gondolatuk a gyerekük, és nélkülük az élet semmit se ér nekik! Nem, ezt igazán nem tudta. És hátha az ő apja, anyja is így epednek utána?

Jólesett neki erre gondolni, de nem merte hinni, hogy lehetséges. Ő maga igazán nem olyan gyerek volt, aki hiányozhat a szüleinek.

De ha nem is volt - még lehet!

Elnézte a fényképeket, a magas, vállas férfiakat, komoly nézésű nőket. Menyasszonyok is voltak közöttük, hosszú fátyollal meg elegánsan öltözött urak és fehér ruhás, göndör hajú kisgyerekek. De a szeme mindnek mintha vakon meredne a levegőbe - Nils legalább úgy látta.

„Ó, ti szegények - gondolta magában -, édesanyátok meghalt, sose teszitek jóvá, hogy öregségére elhagytátok! De az én anyám él még!"

Elhallgatott, és mosolygott magában. Az én anyám él, meg apám is! Egyik se halt meg! - mondta félhangosan.

Csupa jó történetet rakott össze az írónő. Csupa ma is időszerű problémáról olvastam, élvezetes formában. Nagyon jó anyag a klumpakészítő bemutatóhoz is, mert úgy gondolom, jól fel lehetne dolgozni a gyerekekkel. Amennyiben kedvük van, ki is lehet faragni puhafából Nils kis elhagyott klumpáját. Kipróbáltam, és én egy darab fahasábból, egy fűrésszel, és néhány faragószerszámmal egy óra alatt meg is lettem ezzel a kis klumpaszobrocskával.

Nyolc meg kettő, mindig Tíz.

Éppen ma van tíz éve, hogy blogger lettem.

A „blog.hu”-n összesen nyolc évet töltöttem. Itt sikernek mondható, hogy néhányszor az INDEX címlapjára kerültem. Ez növelte az olvasóim számát, de idegesített a sok trollkodás, és az a néhány rosszindulatú hozzászólás.

Valaha volt legerősebb nap 2015.08.06., 12087 lapletöltés

A blog indulása óta: 499602 lapletöltés

Követők száma: 48

A nyolc legolvasottabb blogbejegyzésem. A címek mellett, hogy hányan töltötték le a bejegyzést.

Zsolnay jelzések 22670

Ezt a bejegyzést hiánypótlásnak szántam, mert a neten nem találtam összefoglalót arról, hogy a második világháború előtt a Zsolnay porcelánjelzések hogyan alakultak. A Pécsi Zsolnay Múzeum egyik ismertető füzetéből – ez már régóta könyvtáram része – csak ki kellett másolnom.  

Katonadolog 16065

Régi humoros katonás képeslapok közül válogattam, és saját katonaélményeimmel kiszíneztem. Ugyan csak egy évet töltöttem sorkatonaként, de nem szívesen beszélek róla. Én biztos, hogy nem választottam volna be a legjobb tíz közé sem.

Újabb csoda a hetedik kerület rejtett értékeiből 10665

Csodaszép zsinagóga, melyet egy helytörténeti séta keretében nézhettünk meg. Kár, hogy rosszak voltak a fényviszonyok, azért örülök, hogy a közönségnek tetszett.

Hollóházi porcelánok 10583

Amikor megjelentettem még nem volt a neten a Hollóházi porcelánok jelzéséről összefoglaló. A blognak akkor sok látogatója volt, és többen kérdezték, hogy a saját porcelánjuk mikor készült.  A Google keresések erre is hozzák az olvasót.

A legpestibb utca szégyene 7330

A Király utca egyik turista látványossága lehetne, mert a ház udvarában megmaradt a hajdani gettó fala emlékben. A bejáratnál egy érdekes betonból levő installáció volt, amikor írtam. Sajnos azóta már az sincs ott.

Zsolnay készlet a hetvenes évekből 5564

Ez a poszt is a Zsolnay mániám szüleménye. Úgy gondolom csak a Google-nak köszönheti az olvasottságát.

Emberkertet találtam a padláson 5407

Egy családi örökségből megmaradt Ludas Magazinnal is be lehet kerülni. Egyik felem örül, a másik szomorú, hogy még mindig aktuális a téma.

Szinte kiugrik a szürkeségből 4976

Egy pesti szecessziós bérpalotát mutattam be. Több hasonlót is bemutattam a blogon. Számomra is érdekes, hogy miért csak ez az egy, és miért csak a nyolcadik helyre futotta.

A „blogspot.com”-on még csak két éve vagyok, az olvasottsági statisztikámon ez jól látszik is. A témáim nem változtak, az itteni rendszeres olvasóim az előző helyen is olvastak. Az általam rendszeresen olvasott blogok itt vannak. Ha a Google is úgy akarja, maradok itt.

Oldalmegjelenítési előzmények (összes) 8 690

Rendszeres olvasók 3

Egy iskola múltja 90

Öröm, hogy emléktábla és épületbemutatásaim népszerűek itt is. Én biztosan más emléktáblát tettem volna az első helyre.

Megláttam, eszembe jutott…és megvettem 85

A bolhapiaci szerzeményeim olvasottságait a régi blogomon keveselltem. Itt ez a szemző kés került fel a listára. Örülök neki, mert a jövőben is lesznek hasonló posztok, az ilyen szerszámokkal szeretek dolgozni, és bemutatni is.

Lelkesedés

Az én lelkesedésem ez a nagy meleg sem tudta megtörni, hogy szenvedélyeimnek éljek. Újabb klasszikus magyar irodalom német fordítását sikerült megvásárolnom, Jósika Miklós Die Leichtsinnigen regényét 1839-ből. A könyvtárunkban a magyar változat nem volt meg, ezért Báró Jósika Miklós A könnyelműek regényének a modern magyar nyelvre átdolgozott 1929-ben kiadott változatát is megvettem. Majd feleségem összehasonlíthatja, hogy milyen módon sikerült Jósika művét magyarról németre, és a XIX. századi magyar nyelvről az újmagyarra tenni. A kíváncsiság azért dolgozott bennem, és elolvastam a regényt. Néhol hosszú volt a tájleírás, de a regényt jól megírta, és érdekesnek találtam.

Pintér Jenő: Magyar Irodalomtörténetében utána olvasva, jó kritikát találtam róla.

Társadalmi regényei közül A könnyelműek (1837) azzal az erkölcsi tanulsággal szolgált, hogy mások boldogságának elrablása veszedelmes következményeket rejt magában, a szerelmi könnyelműség megkapja a maga büntetését. Serédi Iván erdélyi földesúr Amerikába utazik, ott elcsábít egy néger asszonyt, a hűtlen nőt férje, Motabu, megöli. A néger beáll Serédi Iván szolgálatába, vele együtt Erdélybe megy, egy alkalommal a sötétség leple alatt besurran gazdája nejéhez s a félrevezetett úrnőnek mulatt gyermeke születik. A regény a francia romantikából táplálkozik, de erős túlzásai ellenére is egyik legjobb munkája az írónak. Jósika Miklós ezúttal elbeszélő ereje teljességében mutatkozott be. Meséjét ügyesen szőtte, leírásai finom kidolgozásúak voltak, ügyelt a helyes lélekrajzra. Forrás: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MagyarIrodalom-magyar-irodalomtortenet-1/magyar-irodalomtortenet-pinter-jeno-5116/6-a-magyar-irodalom-a-xix-szazad-masodik-harmadaban-1C05/a-regeny-es-drama-2106/josika-miklos-2107/

Most már a dadaistákat is szívesen kihúznám.

Negyven éve, hogy érettségiztem. Az irodalom érettségire felkészülve, voltak kedvenc tételeim. A dadaistákról szóló tétel akkor nem tartozott ezek közé. Most meg a neten egyszer csak a Google felajánlott Déry Tibor Ámokfutó hasonmás kiadását. Gondolom észrevette, hogy sok magyar mű német fordítását szoktam nézegetni a neten. Az ámokfutót Déry eleve két nyelven írta, ezért nem tekinthető fordításnak, de az érdeklődésem mégis felkeltette. Utána is néztem Déry Tibor Dadaista korszakának. Meg is találtam Déry Tibor, Dadaizmus címen írt cikkét a Nyugat ·1921-ben kiadott hetedik. számában.

"Um einen Feuerball rast eine Kotkugel, auf der Damenseiden-Strümpfe verkauft und Gauguins geschätzt werden." A dadaista így látja a világot. De amikor ezt megállapítja magában és másnap gőzszirénák üvöltése közben leordítja a dadaista színpadról a meghökkent publikumnak - nem azért teszi, hogy kritikáját, erkölcsi értékelését adja ennek az életnek, hogy jobbra vagy balra, előre vagy hátra, valamilyen cél felé ösztökélje az emberiséget - nem! a dadaista mozdulatlan, exaltáltan égő, objektív körtükre akar csak lenni az össze-vissza mindenségnek, hogy ennek torz, összefüggéstelen képeit pontosan, hamisítatlanul vetíthesse a megriadt szemek elé. Mert dada nem Weltverbesserer, dada semmit sem akar jobban vagy legjobban megcsinálni, dadának nincsenek céljai - dada van, mint ahogy a világ van s a dolgok s az élet legfőbb értelmetlenségét s céltalanságát fejezi ki rettenetes viaszkarcával, mely papírorral, lószőrbajusszal s festett szemével, mint a mindenség halotti maszkja mered le a fellampionozott pódiumról.

"Dies ganz eigenartige Welt-désinterressement in seiner Einstellung, ist das, was den Dadaisten vom Pseudo-Dadaisten unterscheidet. Letzterer verwendet nur manchman die Mittel des Ersteren um für oder gegen irgend etwas Objektives "vorzugehen." Daran liegt dem wahren Dadaisten gar nichts." (Dada-Almanach, Daimoindes).

A természetben nincs értelem. Növények, emberek összevissza burjánoznak, csillagok kergülnek körülöttük s mialatt Valparaisoban Beethoven-koncert zendül, az északi jégmezőkön a rozmárok bőgnek a téli égboltozat felé. Lehet, hogy nem haszon és cél nélkül történik, ha Lloyd George egy darab kenyeret tesz a szájába, megrágja és négy óra alatt megemészti s ha ugyanakkor a heringek kilométer hosszú rajokban párzanak a fjordok belső öbleiben, lehet hogy mindennek külön-külön meg van a maga pillanatnyi értelme, de együtt s egyszerre nézve csak a káosz céltalan, sötét rángatódzásának látszik. Dada mindent lát, mindent egyszerre, tér és idő nem választja el az eseményektől, a Krisztus előtt 2000 évvel élő emberiség nyomorúságát épp úgy észreveszi, mint 1918-ban a világháború apokaliptikus jeleneteit s ha ebből arra a következtetésre jut, hogy úgyis minden hiába, hiába minden erőfeszítés, minden ideál, minden emberi rendszer - az élet fájdalmas érthetetlensége megoldhatatlan, akkor nincs más választása, minthogy megafonok sikoltása mellett szemérmetlenül, de becsületesen járja el egyetlen hastáncát: "Wem durch die dadaistiche Leistung genützt is, der lasse sich diesen Nautzen nicht entgehen. Dem Dadaisten war es nicht darum zu tun, er bekommtsein Honorar auch ohne das".

Egy megvakult és kivénült Bacchus ordítja így, széles és szemérmetlen gesztusok kíséretében gyógyíthatatlan pesszimizmusát világgá: le monde est mort, vive le monde! Döglötten, ahogy vagyunk, éljünk tovább, mert segíteni úgy sem lehet rajtunk. Évezredek óta hiába küzdünk a természet s ösztöneink lázas és vak erőivel, ami eredményt emberi tudás és hatalom elért, az mint vízcsöpp a tüzes sziklán, pillanat alatt szertepárolog, ha megcsapja a sors őrjöngő lehelete. Dada látja, hogy minden fáradozás meddő, hogy minden rendszer, amit a tudatos ember épített az élet közé, csak ideig-óráig bírja ki a természet vad öleléseit, hogy aztán megroppanva összehulljon - dada látja, hogy tudomány, művészet tökéletlen vakolat csak a boldogtalanság rengő testén és hogy az emberi szemlélődésnek minden formája - jóság, szépség, logika - mint szűkre szabott ruha hull le a "Ding an sich" fantasztikus idomairól egy véletlen pillanatban - látja, hogy nincs cél, hogy nincs ideál, amit meg lehetne valósítani. És Dadának nincs bátorsága tantaluszi gyümölcsök után nyúlni.

Ha a természetben nincs értelem és nincs rend, dada nem keresi tovább az értelmet s a rendet. Ő olyannak kell, hogy lássa az életet, amilyen az valójában, ha kizárjuk belőle a kívülről jövő, tolakodva kutató emberi szemlélődést - Káosznak kell, hogy lássa, ahol minden önmagáért van, értelem és rend nélkül, egymásba kapaszkodva és fulladozva, mint őserdők indái, burjánzik összevissza, egymás hasfalán keresztül, egymás fejét letiporva, kibogozhatatlanul a süket sötétségben. Látja, hogy nincsenek törvények, igazságok, mert a törvények csak egy rend összefüggésében érvényesek s egyiknek igazsága azon alapszik, hogy egy másik megállja-e helyét. S mert ennek a hipotetikus lépcsőzetnek végső fokát nem ismerheti, mert mint Jákob lajtorjába, a semmiből ereszkedik alá, nem bízhatik meg biztonságában s inkább a földön, káoszában marad. Formátlanul, darabokban, ahogy a homályban válnak ki a tárgyak, úgy látja őket, külső, belső folytonosság nélkül, nincs összefüggés a heringek párzása s a IX. szimfónia között s ha mindezt ki akarja fejezni - és Dada él és az élet kifejezés - akkor formátlanul, kaotikusan, törvények nélkül fogja kifejezni, ugyanígy fog élni. Dada a relativizmus végső konzekvenciája, azé a relativizmusé, amely egyetlen felkutatható igazsága az életnek, de amelynek megismerése, mint Sais fátylának fellebbentése, halált hoz a mozdulatlanná dermedő életre.

Mert dada halál minden virgoncsága, elvtelenségének minden ruganyossága és fő- és aldadáinak minden fiatalsága ellenére - sőt talán épp ezek miatt. Mint kínai bonc kering élete apró mágikus köreiben, saját köldökét szemlélve s reklámozva kitartó buzgalommal, de az egy helyben mozgásnak ez a hihetetlen fürgesége valójában mégis csak mozdulatlanság, halál. Mert minden testi, szellemi mozgásnak előfeltétele egy távolság és egy irány a térben, mely a célhoz vezet, ott azonban, ahol nincs távolság, mert a cél már a kezdettel beteljesedik és ahol nincs irány, mert a kezdet s a vég egy matematikai pontban találkozik s ahol ennélfogva nincs fejlődés se - dada nem fejlődik (legfeljebb mennyiségben!) mint ahogy a világ sem fejlődik.: - dada van! - ott megszűnik minden élet. De mi az tulajdonképpen, hogy "dada van", mit fejez ki a dadaista lelkiállapot, mely a logika, a törvények, a fejlődés s az emberi szemlélődés formáinak tagadásából keletkezett és mi végre nézi a dadaista életét, melyet propagál s közöl az emberekkel s művészetét, mellyel életét fejezi ki?

Dada: semmit sem jelent, mint ahogy a világ, az élet se jelent értelmet dada számára. Egy grimasz, egy kutya vakkantása, hajtószíjak súrlódása, a repülőgépek propellereinek búgása, mialatt az ősz vörösfestékes tenyerét rácsapja a hegyek arcára és két szemben álló ember egymás feje fölött belebeszél az égbe - mindegyik saját értelmét zenélve, mit a másik amúgy sem érthet meg - ez 1921, az a kor, melyből dada lett s mely veszekszik, mindegyiküknek igaza van - s dada röhög a látványon. Ha a két ember megveri dadát - azon is nevet és akkor is igazuk van. S mert nincs értelem és nincs cél, s mert ez a kor felfordulva oly hülye értelmetlenséggel mered, nem arccal, hanem megfordított helyen lévő testrészével - a jövő felé - dada, az ősfilozófus dada nem tehet egyebet, mint hogy - letéve minden nagyképűsködésről és sohasem csak az egyes mozdulatokat, hanem mindig az egészet látva - díványán hátradűljön és nevessen. Dada semmit sem vehet komolyan, mert semmi sem komoly, dada mindenkinek igazat ad: háborúspártinak, pacifistának, mészárosnak és ökörnek, Kaiser Vil'm-nek és Tolstoinak, dadaistának és antidadaistának. Csak élni akar, honoráriumot kapni és terjeszkedni, hogy lehetőleg csak egyívású emberek társaságában élhessen, dada gesztusokkal, dada képektől és szobroktól körülvéve, fantasztikus géperdők közepette - míg végre a világ teljes tudatára nem jut kaotikus, értelmetlen rángatódzásának és egy kifejező gesztussal hirtelen hátat nem fordít saját magának. - Fájdalom? - Ugyan kérem!: "Als ich eines Tages auf dem Koltbuser Friedhof wahrnahm, dass Trauer nur das schmerzhaft-intensive Bestreben ist, sich zu verbergen, dass sie nicht vorhanden ist, beschloss ich: 1. nurmehr Postkarten zu schreiben, 2. für alle mir applizierten Leistungen Honorate einzuwatschen, 3. mich tunlichst oft (wie es so schön im Liede heisst) zu erniedrigen, 4. ausserdem stets, frischester Wäsche angetan, zu brillieren..."

Micsoda értéket ad ez a mozgalom a világnak, van-e vagy lesz-e hatása a szociális és kulturális fejlődésre s vajon tényleg oly káros, ártalmas lesz-e ez a befolyás, mint ahogy minden pietást nélkülöző szemérmetlenségéből, rongyrázó cinizmusából következtetni lehetne?

Ne felejtsük el, hogy dada nem politika, nem művészet, nem filozófia és nem társadalmi mozgalom, dada: mozdulatlanság, egy lelkiállapot, melyet a bomlott idők, a kor halotti maszkjának szörnyű látványa idézett elő fiatal s tragikusan koravénné lett emberekben. Ez a lelkiállapot nem tarthat tovább, mint maga a látvány, efemer jelenség tehát a maga patologikus mivoltában s dada tisztában lévén ezzel, csak helyzeti energiájának megfelelően akar elhelyezkedni a szellemi áramlatok nagy térképében. Tudja azt, hogy amit ő kifejez, az egy elmúló, átmeneti korszak hánykolódó betegsége az élet roncs testén, mit a világháború örvénye vetett fel öt világrésznyi nyughelyéről s mit különböző szemléletek, világnézetek marnak most véresre hol szét-, hol összeszaladó új Prokrustes-ágyában. Ha dada ma csak káoszát fejezi ki a világnak, igaza van, mert ma csak a káoszt lehet látni s ha cinikus és vérfelháborító következtetéseket von le e látványból, azt is jól teszi, mert hát mi mással döbbenthetné eszméletre a megháborodott emberiséget? - jósággal, harmonikus énekekkel? - "immer feste druff" s a "keresztény" korszakok bábeli népét? Ha dada nem saját köldökére nézve csak, hanem a mások homlokára, a jövő felé is akkor tán meg lehetne ijedni cinizmusának példátlan rútságtól s mozdulatlanságának letargiájától, mely idővel fantázia-, erő-, s értékrombolóvá válna, tehát végérvényesen antiszociálissá - de ez az új generációkban egyre nagyobb tért hódító szekta már bölcsőjében készül majdani harakirijére. Dada destruktív, nem ad pozitívumot - s ez életének egyetlen heroikus gesztusa. - Én nem tudok lemondani arról a hitemről, hogy az embereket új, szebb rendekbe lehet vezetni és minden erőm, művészi akaratom e cél felé taszítja életemet - de nagyobb tisztelet jár azoknak, kik önként lemondva az alkotás gyönyöréről, saját testüket vetik eléd, Caesar! morituri te salutant!

???Was ist Dadayma???

Dadayma ist von Bahnhof nur durch ein Doppelsalto zur erreichen. Dadayma hält das Blut in Wallung. Teils Stierkampfarena, teils Nationalversammlung, auf Eifeltürmen die Welt von Eisenbeton und in den Tiefen des Lasters bei Opium und Burgeff-Grün ständig in Betrieb. Jede Stadt hat ihre Dadakulmination. In Dadayama kulminieren alle Städte, Revolutionen, Unzucht, Terror, Flagellation. Gepeitscht durch Alleen russischer Dampfbäder du schwankst im Mondschein, schon plumpst du ärschlings durch die Falltür im Hyazinthenbeet. In Sasckgassen, wo das Laternenlicht zu ff. Alpenmilch kondensiert, brüllt plötzlich ein Rumpf ohne Kopf und Unterleib..."

Így ordít dada is, részeg torzóként, elveinek sötét zsákutcájába kerülve, ha művészetben, dada-művészetben akarja kifejezni lényét. (Ez alkalommal az általánosan elterjedt félreértések tisztázására újból hangsúlyoznom kell, hogy a dadaizmus nem művészeti irány, hanem világszemlélet, társadalmi mozgalom - kereskedők, mérnökök is lehetnek dadaisták - a dada művészet csak egy eleme ennek a szemléletnek). Dada mondanivalója számára nem tudta megteremteni adequát művészetét s futurizmussal s expressionizmussal szemben táplált minden ellenszenve dacára, technikája mégis veszedelmesen hasonlít ezeknek általában gépszerű és gépimitáló vergődésére. Nagyon is tökéletlen lévén még, nem érdemel behatóbb vizsgálódást, így eleget teszünk feladatunknak, ha néhány főbb vonásában ismertetjük törekvéseit.

Elvtelensége úgy irodalmában, mint képzőművészetében kifejezésre jut: nem állít szabályokat vagy határokat, nem von sémát s általában művészeti tetszésére bízza munkájuk belső értelmezését. Svájcban absztrakt művészetet csinálnak, Berlinben lehetőleg materializálnak. Mégis, mondanivalójuk azonosságánál fogva, sok közös tulajdonsággal bírnak.

Úgy hiszem, kifejező készségüknek legfőbb akadálya abban az elvben be sem vallott gyakorlatukban rejlik, mellyel mondanivalójukat, a világ értelmetlenségét, céltalanságát és káoszát, értelmetlen, céltalan és kaotikus formák által akarják közvetíteni. Ady "Tavaszi éjszaka" versének öt sora tökéletesebben zendíti meg a felzavart rendek fájdalmas díszharmóniáját, mint öt oldalnyi dada dadogása egy kulissza nélküli színpadról, copfos, feketére mázolt fabábuk közül - melyeknek gumicsövek lógnak ki a szájukból - megafonok, gőzszirénák üvöltése, sípok sipítása és autók töftöfölése közben - jok, jok, jok... dada! Mint ahogy a futurista versek igehalmozásai semmiképpen sem keltik a koncentrált cselekvés képzetét, színek elsorolása - piros, kék, zöld, sárga, lila, fekete, barna - nem jelenti virágok napfényben ragyogó, füves tarkaságát - úgy értelmetlen szófűzések, cselekedetek kapcsolatban egymásutánja és idegen értelmek erőszakos összeházasítása sem tudja kifejezni a káoszt, sokkal kevésbé tán, mint egy laikus akármilyen, egyszerű tőmondata. Néger, olasz, spanyol, japán szavak vegyülnek a német vagy francia szövegbe, gépzörejeket hangutánzó szóimitációk követik egymást kitörő gőzök süvítésével, egy szótag felfordul, szó közepéből nagy betű viCsoRodik ki hirtelen, a holdfény így világít:

La lune ou ru te regardes

a szöveg egyenes sorai körül, 89675 telefonszám röhög rád egy idilli beszélgetés közepéből, hogy o mam re de me ky skálájú jajkiáltásba fulladjon végül az egész.

Így is van! De van másképp is. Dada teremtett már néhány kisebb, egyelőre csak céhbeliek által felhasználható nyelvkezelési értéket is - bizonyára találomra, öntudatlanul s előre is nevetve filológiai kibogarászását. És igazuk van! mert ezek a művek, a bruitista, szimultán, stb. versek egyenként vizsgálva nem érdemlik meg a vizsgálat fáradságát, csak együtt, mélyebb értelmük együttes kifejezése által válnak érdekes okmányaivá furcsa és hányatott korunknak. Mindenesetre! ha hozzávesszük még megértésükhöz azt az őszinte s nagyon is érthető utálatot, mit a mai szellemi "nagyüzem" iránt érezhetni, hol verseket, drámákat, művészeket en gros "gyártanak", hol kevés ügyesség árán minden szellemi parazita "világnézeteket" öklendez ki gyanús mélységekből, bakfisok újságtárcákat írnak és mindenki, kinek tábesze, dantei orra, tüdővésze, Lavalličre nyakkendője, vagy egyéb testi fogyatékossága van "világboldogítás"-ra érzi magát hivatottnak - nagyon is érthető, ha akadnak elkeseredett emberek, kik őrjöngő néger ordításokkal fejezik ki szatirikus méltatlankodásukat s anti-kultúrát mennek prédikálni a lovaknak és a galamboknak.

Képzőművészetben fantasztikusabb, de jelentősebb kísérleteiket találjuk. Elvetve festészet és szobrászat eddigi anyagait, a festéket, vásznat, márványt, stb. új anyagokkal próbálnak művészi életet alkotni. Színes papírosokból, lószőrből, fadarabokból, drótból, géprészekből, üvegszemekből, óragépezetekből és fényképdarabokból készítik képeiket és szobraikat, hangsúlyozva, hogy nem képeket, szobrokat, nem művészetet, hanem új s élő tárgyakat akarnak teremteni. E furcsa anyagú, lélektelen lények úgy teremnek kezükből, oly közvetlenül fejezik ki dada formátlan lényét, mint ahogy az alaktalan kristályzatok képződnek, virág terem a mezőn, ronda százlábúak nyüzsögnek pincesikátorokban s fejezik ki egymás mellett s együtt a káosz céltalan értelmét. Mindent, minden anyagot fel lehet használni ez állatszerű, idegen képződmények megteremtésére, a fantázia korlátlanul vájkálhat a semmiben s alkothatja meg önmagából ezeket az új testeket, melyek hol az asztalon guggolnak, hol a falról néznek le, a padlón zörögnek vagy ajtókilincsről merednek felénk fantasztikus komplexumaikkal.

Egyelőre még nem lehet megállapítani, hogy a formátlanságnak ez az apoteózisa újszerűségén túl is kifejezi-e az űr formátlanságát s hogy ez idegen anyagok tényleg felhasználhatók lesznek-e a művészetek további fejlődésében. Dada módszerének eredendő hibája itt is az a törekvése, hogy csak a formátlanságon keresztül fejezze ki a formátlanságot, ami a művészi abszurditás, mert megörökíti azt az élettelen merevséget, mi magában a dada szemlélet gondolatában is csak pillanatnyi tartamra bír feszítő erővel. Eltorzulva, egy végső egyéni anarchizmus csúf koraszülöttjeként ugrál most előttünk e furcsa figura a kor vérvilágította nagy pódiumán s az elgondolkodó néző könnyen levonhatja játékának egyetlen tanulságát. Visszatérni?... újra elkezdeni azt, ami így sikerült... csak így sikerülhetett?... Vagy inkább új utakon próbálkozni?... új rendek felé? Dada tudja, hogy mit csinál, dadának gesztusai vannak. Itt is, ott is furcsa vicceire kinyílnak az ablakok s nyitva maradnak. S amott a sarkon egy gondolata fordul be hirtelen - vigyázat! a karok utánakapnak. Mozdul az utca, hátul egy villanyos csilingel. - Vive dada! harsan már a börtönből - az 1921-es rendőr mosolyogva szalutál s rájuk nyitja a kalendárium döngő ajtaját.

Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00290/08834.htm

Remek írás a dadaistákról, egy kortárstól. Aztán utánanéztem Déry Tibor életének is. Micsoda regényes élettörténet.

Déry Tibor (Budapest, 1894. október 18. – Budapest, 1977. augusztus 18.) Kossuth- és Baumgarten-díjas magyar író, költő. Több külföldi akadémia dísztagja (Berlin, Hamburg, Mainz stb.). Álnevei: Dániel Tibor, Verdes Pál.

Déry Tibor jómódú polgári család gyermekeként Budapesten született. Édesapja Déry Károly ügyvéd, édesanyja Rosenberg Ernesztin, aki gazdag osztrák család sarja volt. A Budapesti Kereskedelmi Akadémia elvégzése (1911) után egy évet töltött nyelvtanulással Sankt Gallenben. 1913-tól 5 éven keresztül tisztviselőként dolgozott a Nasici Rt.-nél, először az erdélyi Galócáson, majd Budapesten. Ezen évek alatt főleg írással foglalkozott. Lia című kisregényével 1917-ben az Érdekes Újság pályázatán keltett feltűnést. Ekkortól 2 éven keresztül számos verse és novellája jelent meg a Nyugatban. Az első világháború után, 1918-1919 fordulóján tagja lett a Kommunista Pártnak, a Magyarországi Tanácsköztársaság ideje alatt pedig beválasztották az Íródirektóriumba. A Tanácsköztársaság bukását követően letartóztatták. Szabadulása után házasságot kötött Pfeiffer Olgával, Pfeifer Salamon és Schwarcz Mária lányával Budapesten, az Erzsébetvárosban, 1920. július 25-én. Később közösen az emigrációt választották.

Először Bécsbe ment, ahol a Bécsi Magyar Újság munkatársa lett, itt ismerkedett meg Németh Andorral. 1923-ban Szilasi Vilmos segítségével a bajorországi Feldafingba költözött, ekkor a bécsi Ma és a berlini Sturm munkatársa volt. 1924-ben Párizsban telepedett le, majd 1926-ban az olaszországi Perugiában, ahol megírta Az óriáscsecsemő című művét, amely a magyar avantgárd egyik kiemelkedő darabja.

1926-ban visszatért Budapestre, ámde a későbbiekben is sokat utazott külföldre hónapokra, vagy akár évekre is. 1928-ban elvált Pfeifer Olgától. 1934-ben Bécsben részt vett a Schutzbund felkelésében, s elkezdte írni A befejezetlen mondat című háromkötetes regényét, amelyet 1937-ben fejezett be, de csupán csak egy évtized múlva adtak ki. Ezután kénytelen volt elhagyni Bécset, Spanyolországba menekült. Ebben az időben írásait nem közölték túl nagy számban, művek fordításával kereste meg kenyerét, ill. a zsidótörvények után (1942) álneveken ponyvákat, szórakoztató elbeszéléseket írt. Magyarország német megszállása után (1944. március 19.) bujkálni kényszerült.

1946-ban feleségül vette Oravecz Paulát, majd belépett a Kommunista Pártba, és beválasztották a Magyar Írószövetség vezetőségébe. Sorban jelentek meg régebben ki nem adott művei: Alvilági játékok,[5] Szemtől-szembe, Jókedv és buzgalom. A Nemzeti Színház bemutatta a Tükör című színművét (1947. március 21.), A tanúk (1948) és az Itthon című darabját (1948. január 9.). 1950-ben és 1952-ben jelent meg a Felelet című, eredetileg tetralógiának tervezett regényének I. és II. kötete. A II. kötet megjelenése után kialakult vita a dogmatikus kultúrpolitika hibáit tükrözte.

Miután elvált második feleségétől, 1955-ben házasságot kötött Kunsági Mária Erzsébettel (Böbe), ő lett Déry harmadik felesége. A következő években tovább folytatta alkotó munkáját (Simon Menyhért születése, Talpsimogató, A ló meg az öregasszony, Niki – Egy kutya története). 1956 júniusában a Petőfi köri sajtóvitában a pártvezetést egyoldalúan bíráló felszólalása után kizárták a pártból. 1956–1957 telén a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány ellen lépett föl, ezért 1957-ben kilencévi börtönbüntetésre ítélték. Büntetését 1961-ben felfüggesztették, majd teljes amnesztiát kapott. 1963-ban novellagyűjteménnyel (Szerelem) tért vissza az irodalmi életbe. A nyarakat a balatonfüredi Tamás-hegyi házában töltötte. Itt készült róla a Magyar Televízió 1977-ben sugárzott műsora. Tiszteletére létrehozták a Déry Tibor-díjat, amelyet először 1984-ben adtak át. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/D%C3%A9ry_Tibor

A lényeg, hogy az elmúlt negyven év alatt bizony sokat változtam. Most szívesen húznám a dadaistákat. 

Egy kis olvasnivaló egy szabad hétvégére

Nehéz mostanában szabad hétvégét találni. Még jó, hogy most egy hosszú hétvége van éppen. Most nem tudok szkennelni, mert az eddig hűséges társam szerdán csütörtököt mondott. Bár az is lehet, hogy a március 13-át gondolta pénteknek. Egyszóval most itt vagyok két könyvvel és egy működésképtelen szkennerrel, hogy bemutassam legújabb szerzeményeim. Szép Ernő Ádámcsutkájának újszerű műfordítására Antikváriumban bukkantam. Lehet, hogy egy könyv nagykereskedő raktárkészletének eladatlan készletéből került ki. Mindenesetre én megvettem, mert tudtam, hogy az általam még ismeretlen Szép Ernő regény nem lehet rossz. Ismertem tőle több verset, kabaréjelenetet, és a Lila Akácok regényét is. Most aztán lesz olvasnivalóm nekem is és feleségemnek is, ha áprilisban beváltjuk végre a múlt évben leelőlegezett Wellness hétvégénket.

Aki nem ismerné a Szép Ernő életét és ezt a regényét annak hoztam a netről egy kis idézetet. Az Ádámcsutkáról Török Sophie által 1935-ben a Nyugatban megjelent könyvismertetőjét hoztam.

Élete: Apja a hajdúszoboszlói izraelita iskola tanítója, anyja varrónő volt. Szép Ernő Hajdúszoboszlón, Debrecenben és Mezőtúron járt iskolába, itt fedezte fel költői tehetségét egyik tanára, akinek támogatásával 1902-ben megjelent Első csokor című verseskötete.

Az érettségit már nem tette le, Budapestre költözött és újságíró lett. Különböző élclapok közölték bökverseit, volt címíró a Hermes Banknál, és A Hét című szépirodalmi folyóiratban is jelentkezett versekkel. A sovány, apró termetű, félszeg fiatalember emblematikus figurája volt a szerkesztőségeknek, az éjszakai kávéházaknak és a különböző irodalmi köröknek. Mindenki szerette és nagyra becsülte, de egészen komolyan senki sem vette, megrögzött agglegényéletét változatos szerelmek, kisebb kalandok színesítették.

A háború után született meg legjobb és legismertebb műve, a Lila ákác, amely a régi Budapest szellemiségét akarta maradandóvá tenni. A műből maga az író készített színpadi változatot, s ez is hatalmas sikert aratott, máig kedvelt darabja színházainknak.

Szép Ernő a húszas években népszerű színpadi szerző volt. A Patika című darabját kísérő botrányok elől ugyan egy évre Bécsbe kellett költöznie, de a Vőlegény című darabja már nagy sikert aratott. Műveit játszotta a Nemzeti Színház, a Belvárosi Színház, a Vígszínház és a Pesti Színház is.

A zsidótörvények és a második világháború alapjaiban rengették meg életvitelét. Margitszigeti lakhelyét 1944-ben, 33 év után el kellett hagynia, lánytestvéreivel a Pozsonyi út egyik csillagos házának lakója lett. Innen hurcolták el a nyilasok munkaszolgálatra 1944. október 20-án, ahonnan november 9-én szabadult. Megpróbáltatásairól az idősödő író 1945-ös, Emberszag című memoárjában vallott.

A háború után elfelejtették, szegénységben élt, és amikor 1953. október 2-án 69 éves korában, hosszú betegség után meghalt, az irodalmi élet alig vette tudomásul elmenetelét.  Forrás: https://akibic.hu/2014/06/30/130-eve-szuletett-szep-erno-4-idezet-a-szerzotol/

Török Sophie: Ádámcsutka

Szép Ernő regénye - Athenaeum

Vannak költői regények, szép, fínom, testetlen gondolatokkal, lírai ködökkel; ezek a vizenyős és matériátlan alkotmányok legidegesítőbb s legrosszabbul emészthető formái a regényműfajnak. Halott költői frázisokat használnak eleven cselekmény pótlásául, a líra presztizsébe takarva invenciótlanságukat.

Mindamellett a lírában nincsenek korlátok és minden lehetséges. Így lehetséges pusztán lírai eszközökkel is ábrázolni a reális életet. Szép Ernő lírai regénye korántsem tartozik a testetlen, vértelen, lirizáló regények fajtájához. Ez a regény, mint kivételt erősítő szabály megmutatja, hogy a líra gyengéd és szellemi eszközei is képesek az élet meleg és valóságos képét elővarázsolni.

Az Ádámcsutka szabályos regény, hősökkel, bonyodalmas cselekménnyel, szerelmi kalanddal, de aki csak ezt kapja meg belőle, nem is érdemel többet. Mert azt is lehetne mondani e műről, hogy egy legbelsőbb titkaihoz elérkezett ember önvallomása, egyetlen nagy lírai vers. Akár a Margitszigetre kisérjük el, akár a tabáni temetőbe, akár az alsó dunai rakpartra, igazán nem az fontos, mi minden történt e helyeken, hanem, hogy mit, s hogyan lehetett ezekben az őszi-tavaszi tájakban meglátni s megcsodálni. Olyan fákat, olyan madarakat, olyan Dunát, amit csak Szép Ernő költészete tud adni nekünk; minden ötlete, minden élménye líra, az egész regény egyetlen lírai lélekzetvétel. Az ő külön világa ez, az élet minden benyomását önmagán szűrve adja át és tárgyak, tájak, arcok és lelkek lényének egyéni színét viselik.

De ugyanekkor, másik dimenziójában reális regény ez, reális eseményekkel, prózai bajokkal, a folyamatos epika konkrét eseményeivel. Szerelmi líra és szerelmi regény egyszerre, két hősnő komplikált bonyodalmával. Két különböző nő szép és valóságos portréja is benne él e regényben, a kulisszák világából pár villanás, kis budai kávéházak, az író íróasztala, sok-sok arc és tárgy; - de ezek csak olyan kis csomók, amikkel a szeszélyesen kanyargó mesét megrögzíti az író. S maga a történet viszont csak ürügy és természetes fonál, amire gyöngyeit fűzi, egymásután sorakoztatva a képeket és miliőket, a tabáni temetőt, az áprilisi szigetet, kis budai kávéházat, egy takaros hentesüzletet. A történet időnként kis lírai esszékbe torkollik, egy pápaszemről, parfumről, az ádámcsutkáról, az öregedésről és a halálról, - e kis részletek kikerekednek a regényben, mint elkülönült kis szigetek, mint pihenő megállások elébe feküsznek a mese sodrának, a gyönyörködés egy percnyi eseménytelen csendjéért.

A regénynek, mint epikai műnek két pillére van, két történet, két nő, egymásról nem sejtő párhuzamos szerelem. Az egyik nő, parfumje után a 5 Fleurs nevet hordja a regényben, stilizált s öntudatos jelenség, csupa kellemes kultúra, csupa misztikus kozmetika, csupa sznobság; modern angol regények divatos és dekadens életét éli a Lipótvárosban. A másik nő Iboly, tehetségtelen színinövendék, lelkes, naiv, neveletlen; eleven, fényes, nyíratlan vadóchaja van, s a legcsúnyább s legmulatságosabb pesti zsargont beszéli. Szép Ernő ezt az Ibolyt avval a különös handicappel küldi az életbe, hogy ifjúságán kívül semmi szépet, semmi vonzót sem ad neki. Nem fínom és nem nemes, de rajongó alázata és sikongó életkedve beragyogja a csúf, nagygombos Rákóczi-úti kabátot s a narancsszínre lakkozott körmöket. Hogyan válik ebből a silány matériából egy utánozhatatlanul üde és megindítóan édes leányportré, az a költő Szép Ernő ábrázolótehetségének nagyszerű erőpróbája. Iboly ugrálva lép be a regénybe, ugrálva, mint a madár, s végül sok szép vidám és szomorú dolgok után ugyanígy ugrál be egy okos és tisztességes házasságba, amihez ugyan se neki, se az írónak s talán még az olvasónak sincs sok kedve.

Szép Ernő regényének igazi hőse mégis ő maga, s valódi eseménye az a kaland, melybe egy lélek sorsát fürkészve keverik. A sorok mögött egy ember arcát látjuk, a költő arcát, világratárt kérdező szemeit, s szemeiben kicsi foltokkal, fényekkel megjelenik a világ. Megjelenik e homlok mögött, gondolatok, érzések és emlékek mögött, egy graciózus, gyengéd világ, mint finom vonalakkal megrajzolt csipkés japán rajz. Emberi lélek rajzolódik elénk s e lélekben minden, amit látott, remélt, érlelt és elveszített. Mindig, s minden vonatkozásban önmagát adja, az arcához hasonított külvilágban is önmagát, stilizált és szelíd póztalanságban, amivé felküzdötte magát, s amivé a halálbavezető élet megrontotta. A beteljesedett művész biztos nyugalma, s a halálig befejezetlen gyermek csodaváró nyugtalansága együtt alkotják írói attitüdjét, azt a végleg megtalált egyéni hangot, mely mélyen és pontosan őt jelenti és senki más hangjához nem hasonlít. Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00598/18917.htm