Vissza a normalitásba?

Most az lenne a normális, hogy egy posztot írjak a bloggerkedésem 11 évéről. Kettőezer tíz januárja volt, amikor elkezdtem blogot írni. Nem volt újdonság, hiszen gyűlt már akkorra feljegyzéseimből, és felújított tárgyaim fényképeiből a saját gépemen az anyag. Normálisan most erről a tíz évről kellene írnom. Normálisan hetente kétszer kellene jelentkeznem új postokkal az aktuális hét eseményeiről. Most azonban még nem tértem vissza a normális ritmusomba. Gondolom, majd csak eljön annak is ideje.

Addig vegyetek részt velem most egy Mezőtúri sétán. Vírushelyzet volt akkor is, ezért feleségemmel elindultunk a város felfedezésére maszkba gyalogosan.

 

A főtéri Református templommal kezdtük. Ennek tervezője Homályossy (Tunkel) Ferenc, szolnoki építőmester. A tábláját feleségem rögtön le is fényképeztette, mert tetszik neki, ahogy a XIX. században a német származású építőmester nevét magyarosították. Tunkel, eredetileg sötétet jelentene, de hogy egy kicsit jobb hangzású legyen fordították homályosra, és kapott egy kis nemessy végződést.

 A templom parkjában több emlékfa Kaán Károly tiszteletére.

 

Kaán Károly (Nagykanizsa, 1867. július 12. – Budapest, 1940. január 28.) magyar erdőmérnök, gazdaságpolitikus, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Nevéhez fűződik a magyarországi erdőgazdálkodás újjászervezése, az Alföld fásítási programja és a korszerű állami természetvédelem megszületése.

Középiskoláit szülővárosában, Nagykanizsán végezte. 1885–1889 között a selmecbányai bányászati és erdészeti akadémia hallgatója volt, erdészoklevelét 1890-ben szerezte meg. 1889-ben a besztercebányai erdőigazgatáshoz osztották be, ahol 1892-től erdészjelöltként, 1895-től erdészként dolgozott. 1898-ban állami ösztöndíjjal a karlsruhei műszaki főiskolán, valamint a badeni fekete-erdei erdőgazdaságban folytatott tanulmányokat. Ezt követően hosszabb tanulmányutat tett Ausztriában, Bukovinában, Galíciában és Dél-Németországban. 1901-ben főerdészi, 1907-ben erdőmesteri kinevezést kapott. 1908-ban áthelyezték a földművelésügyi minisztérium kincstári erdőket felügyelő I/B. főosztályára. 1912-től mint főerdőtanácsos a kincstári erdők gazdasági és igazgatási ügyeiért felelős I/B. I. osztály munkáját vezette. 1914-től természetvédelmi kormánybiztos volt, 1916-ban pedig a kincstári erdők I/B. főosztályának vezetője lett. 1918-ban a Károlyi-kormányban az erdőigazgatás országos vezetőjévé nevezték ki és pozícióját a Tanácsköztársaság idején is megtartotta. 1919-ben az erdő- és faügyek kormánybiztosa lett, 1924-ig helyettes államtitkári, 1924–1925-ben címzetes államtitkári címmel. 1925-ben nyugdíjba vonult és hátralévő éveit a természetvédelemnek szentelte. 1938-tól haláláig az Országos Természetvédelmi Tanács elnökeként tevékenykedett.

Az országos erdőgazdálkodás erős kezű szakembere volt, sokat tett az erdei termékek gazdasági haszonvételének racionalizálásáért, emellett újjászervezte az állami erdőigazgatás rendszerét. A fakitermelő vállalatok rablógazdálkodásának megfékezésére sürgette az állami beavatkozást. Miután Magyarország erdőterületeinek 84%-át 1920-ban a trianoni szerződéssel elveszítette és faínség veszélyeztette az országot, Kaán figyelmét, kezdeményezőkészségét és szakértelmét az Alföld átfogó fásítási terveinek szentelte. Fáradozásainak köszönhetően 1923-ban született meg az Alföld-fásítási törvény (1923. évi XIX. tc.), s a törvényben foglaltak alapján megindultak a munkálatok. Noha a terv végül csak részlegesen valósult meg, az alföldi erdő- és fás területek számottevően gyarapodtak. Kaán ezen túl egyik előharcosa volt a modern szemléletű természetvédelemnek, erőfeszítéseinek köszönhetően született meg 1935-ben az erdő- és természetvédelemről szóló törvény (1935. évi IV. tc.), amely elrendelte a védelem alatt álló növény- és állatfajok körét, valamint a természeti értékek védelmében lehetővé tette a kármegelőző állami kisajátítást is. Nyugdíjas éveiben gazdaságpolitikai kérdésekkel, erdészet- és gazdaságtörténeti kutatásokkal is foglalkozott.

Tudományos eredményei elismeréseként 1924-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. 1920–1923 között az Országos Erdészeti Egyesület alelnöki tisztét töltötte be, 1940-től pedig a társaság tiszteleti tagja volt. A finn erdészettudományi társaság már korábban, 1934-ben tiszteleti tagjává választotta, 1938-ban pedig a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem soproni Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karának tiszteletbeli doktora lett. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Ka%C3%A1n_K%C3%A1roly

Kik laknak az új bőröndben?

Nálam előbb voltak a leendő bőröndlakók, aztán jött a már bemutatott Esztike bőröndje hozzá. Így utólag rá kellett jönnöm, hogy ez jobban nem is alakulhatott volna. Októberben kezdődött azzal, hogy egy német feliratos kenyeres zsák mellett Vas megyéből származó Holland párt ábrázoló falvédő is megtetszett.

Ez nagyon régi darab lehet, mert az eredeti kék hímzés színét a napsütés és a sok mosás kiszívta. Közelről azért még jó lehet látni, hogy egy népviseletbe öltözött szerelmes pár van a falvédőn. Én úgy gondolom ez a falvédő a XX. század elején született. A magyarországi falvédő szakirodalom az alábbiakat írja:

A kivarrott textil falvédők széles körű elterjedését háztartásainkban a 20. század elejétől a 70-es évek végéig figyelhetjük meg.

A ma ismert textil falvédők első darabjait a történeti Magyarország területén a 19. század utolsó évtizedében megjelent német nyelvű képeslapokból mintázták a felsőbb társadalmi rétegek úrhölgyeinek igényei szerint.

A ma ismert textil falvédők első darabjait a történeti Magyarország területén a 19. század utolsó évtizedében megjelent német nyelvű képeslapokból mintázták a felsőbb társadalmi rétegek úrhölgyeinek igényei szerint. Képi megjelenítésük az ízlésvilágukat, felirataikat műveltségüket tükrözték. Néhány évtizeden belül kedvelt kiegészítői lettek a középpolgárság lakásbelsőjének. Később a közkedvelt háztartási és divatújságokban megjelenve a polgári életszemléletet és értékrendszert közvetítették a parasztság és a munkásréteg otthonaiba. Az olcsó, könnyen tisztán tartható falvédők a legszegényebb otthonokba is eljutottak. A falvédőket használóik faliképként értékelték és a két világháború közötti évtizedekben már elmaradhatatlan kiegészítői voltak a kevésbé tehetős polgárok, munkáscsaládok lakásainak és a parasztházaknak. Leginkább a takaréktűzhelyek használatával modernizálódó konyhában kaptak védő szerepet. A zárt tüzelésű tűzhelyek miatt lerakódott szennyeződéstől védték meg a fehérre meszelt, illetve festett falú konyhákat, hangsúlyozva a rendet és a tisztaságot. Esetenként, ha vallási témát ábrázoltak, a szobabelsőben helyezték el őket. A későbbi időszakban a fal védésére, ill. díszítésére szolgáltak a fekvőhelyeknél is.

A képek és a szövegek az asszony és a férfi feladatát a családban, a szerelmi vágyódást, az anyai szeretetet, a hazaszeretetet, mesealakokat, a kisvárosi társadalom elvárásainak megfelelő viselkedést érintő témákat fejezik ki. A szövegek legtöbb esetben közismert hétköznapi normatívák, vers-, sláger- vagy nótarészletek, konyhai „aranymondások” vagy közmondások. A szöveges falvédőkből 45 magyar, 4 szlovák, 1 cseh és 1 német nyelvű. Huszonnégy szöveg nélküli falvédő zsánerképet (kastély, falusi táj, virágkosár, szerelmes pár, cicák, kislány a virágoskertben, holland motívum, ifjú herceg kutyával, asszony népviseletben, libapásztorlány, stb.) ábrázol.

A kivarrott textil falvédők nem váltak a népművészet alkotórészévé, csupán kölcsönhatás figyelhető meg közöttük.  Ennek oka a 20. században bekövetkezett gyors társadalmi változás, amikor is a paraszti családok számára a polgári életmód kialakítása áhított céllá vált. Ezt az intenzív társadalmi átalakulást tükrözi mondanivalójuk is. A feliratos, vagy csupán képi ábrázolást megjelenítő kivarrott, ill. nyomtatott falvédők a társadalmi helyzet és életmód változásának tárgyi bizonyítékai. A falvédők az életmód modernizálódásával és a lakások átalakulásával az 1960-70-es évektől fokozatosan eltűntek otthonainkból. Forrás: https://www.muzeumgalanta.sk/muzeumpedagogia/eloadasok/kivarrott-textil-falvedok-a-galantai-honismereti-muzeum-gyujtemenyeben-165hu.html

A következő három kis kör alakú kis hímzés Gödöllőről került hozzám. Az eladó szerint egy gödöllői hímző asszony hagyatékából került elő mindhárom. Az első körben egy ifjú pár kékkel hímezve, éppen megcsókolják egymást.

A másik kettőn talán ugyanaz a pár néhány évtized múlva. A feleség főkötőben a férj pipázik. Hasonló hímzések voltak a nagynéném tisztaszobájában a fotelok fejtámláján. Regina néném azt mondta: Ha éppen jóban vagyok a Janival a hímzett fejek egymásra néznek, ha meg haragszom rá, megcserélem őket.

 

Ez a falvédő Szegedről jött. Kakukktojás. Magyar felirattal: "HIDEG KONYHA ÜRES TÁL SOK VENDÉGET NEM TALÁL." Annyira megtetszett ez a karikatúraszerű alak lyukas nadrágban, hogy megvettem. Végül is mondható rá, hogy stilizált holland fapapucsban van.

 

Ezek után Somogy megyéből került hozzám két asztalterítő, egy kicsi és egy nagy. Körben holland népviseletben levő leány, az asztalt sarkán egy holland pár fapapucsban táncol.

 

Ha majd megunjuk a konyhánkban a törölközőtartón levő holland cipekedő ifjú párt, akkor még ők is a bőrönd lakói lesznek. A jövőben? Úgy gondolom lesz még újabb szerzeményeknek is helyük. Aztán teljesül álmom, és lesz egy vidéki házam, ahol ezek ki is lesznek állítva.

Az új bőrönd, és az Ő története.

 

Eladó egy a képeken látható fa láda. Ép, egészséges. Kulcs híján a zár nem tesztelt. Az oldalán lévő forgatós kampókkal zárható. Minden további kérdésre válaszolok. — olvastam a hirdetést, és elgondolkodtam. Kettőezer húsz utolsó negyedévében megint gyarapítottam német szövegű textilgyűjteményünk. A múlt évben ugyan már egy nagy bevonulós katonabőröndöt vettem a növekvő gyűjteményünknek, de az a decemberi születésnapi falvédőkkel megtelt.

A gondolatot tett követte, és egy héttel később meg is érkezett postán az újabb fa bőrönd. Postán maradóra kértem a csomagot, hogy otthon ne vegyék észre, hogy már megint bőröndöt fogok restaurálni. egy nagy dobozba jött, és semmi kiálló nem volt rajta, amit megfogva kényelmesen haza tudtam volna vinni. A mindig nálam levő svájci bicska segített. Megfelelő helyen csak vágnom kellett egy lyukat, és a bőrönd saját fülét megragadva az udvari garázsban levő kocsi csomagtartójába rejtettem.

 

Közben az eladó is válaszolt kérdésemre és elmesélte a bőrönd eredetét: 3 éve vettünk a nejemmel 1 hobbi telket faházzal. Mondtam az eladó Esztike néninek, hogy mindent ott hagyhat, ami neki nem kell. Így maradt ott sok minden. Konkrétan semmi infóm nem maradt a tárgyakról. De a padlás "átfésülése" ősszel történt. Röviden: nincs hozzá semmi történetem. A nénivel kb. 2x beszéltem összesen. Kíváncsian várom az újjászületés naplóját. Jó munkát és kellemes időtöltés!

Aztán karácsony előtt — amikor feleségem éppen nem volt otthon —, felhoztam a bőröndöt, és kívül belül kitakarítottam. Denaturált szeszes lemosást végeztem, így fertőtlenítve is lett. A belseje elfogadható, a külső festése patinás. Még gondolkodom, hogy lecsiszoljam-e, és natúron hagyjam. Feltételezhetően először natúron használták, és a szürke átfestés már idősebb korában történhetett, amikor a kulcsa is elveszett.

Amikor tisztítottam apósom kulcsgyűjteményében találtam is egy kicsinyke ládakulcsot. Illik a bőröndhöz, és még forgatható is benne. A zár nyelvét ugyan nem mozgatja, de lehet már nincs is benne. Majd még talán az is javítható.

Tisztítás közben padig elkezdett érdekelni a láda eredettörténete. Úgy érzem, hogy ezt a ládát eredetileg egy fiatal leánynak készítette egy szolnoki asztalos. A lányt cselédnek küldhették fel talán Budapestre egy úri családhoz. Mindez a két világháború között történhetett. Aztán a háború után a ládát átfestették, és kapta az oldalsó zárjait. Ezután évtizedekig postavagonokban utazhatott és vitte a szülőfaluból a megtermelt élelmiszereket a városban dolgozó családtagoknak. Erről árulkodtak a ráragasztott egykori szállítólevél maradékok. 

Most, látható, hogy már a gyarapodó textilgyűjteményünk lakja. Legközelebb talán arról is mesélek, hogy kik laknak a bőröndben.

 

Az a gyerekkori karácsonyi diós kalács

A karácsonyi mákos és diós kalács elkészítése nálunk is családi hagyomány. Minden évben elkészítjük, úgy, ahogy otthon láttuk, de általában bolti alapanyagokból. Dió az házi szokott lenni, mert az még a hétvégi teleken is bőven termett. Eddig. De idén, valahogy minden más. A diót darálva vettük a legközelebbi zöldségesnél, akik frissen darálják előre tisztított dióból. A szilvalekvár az már régóta nem házi, mindig a helyi ABC-ből vásárolt. Idén a piacon termelői szilvalekvárt vettünk. A szilvalekvár az eladó elmondása szerint cukor nélkül készült, és 4 órán keresztül főzte ki az üstben.

Jól hangzott, így vettünk is egy nagy üveggel. Itthon nekiálltam és elkészítettem az idei évi két rúd kalácsot. Mákosat nem készítettem, mert a feleségemmel a diós-szilvalekváros a nyerő íz.

Frissen kisülve, aztán kiderült, hogy az idei évben sikerült a jó alapanyagokból ugyanolyan finom diós kalácsot készítenem, mint amilyet gyerekkoromban a Nagymamám készített.

Gondolatok egy rézmetszet körül

Szeretem a rézmetszeteket. A sokszorosított grafikák közül ezek megfizethetőek, mégis egyediek. Sokat és precízen kell dolgozni amíg, elkészül a rézlemez.   

A rézmetszetekről, és ezek hétköznapi otthonokban való elterjedéséről 1905-ben Lyka Károly szerkesztésében megjelent Művészet folyóiratban találtam egy nagyon jó cikket. Annyira ma is igaznak érzem, hogy olvasnivalónak idézem itt is:

Még ma is sokan hiszik, hogy a művészet drága, hogy csak a gazdagok számára van, s a szegényebb lakások nem kaphatnak belőle. Pedig művészet nélkül nincsen igazi otthon, lehetetlen a benső kontaktus az ember és környezete között; művészet nélkül idegen, élettelen anyagok halmaza az az Interieur, amelyben dolgozunk, gondolkodunk, érzünk és élünk. Sivár magánosságban tengődik az ember művészet nélkül, mert nem szeretheti az otthonát, ha lelkének nincs közössége a környező dolgokkal; még a családi élet bensőséges szépségei is elfonnyadnak és semmivé lesznek igazi otthon nélkül, s a családi élet is kiszorul a kávéházak nagy idegenségébe, ebbe a sivár magánosságba a közömbös emberek között, ha maga a lakás idegen és hiányzik belőle a művészet soha nem lankadó, mindig friss gyönyörűsége. A mi századunkban mindent vonatkozásba igyekezünk hozni a szociális problémákkal s a művészeteket is ilyen problémák szolgálatába próbáljuk hajtani, ami által sok régi tévedés támad fel újra és a félreértett szociális hivatás ürügye alatt ismét irodalmi elemek lopódznak be az evolúció folyamán szerencsésen megtisztult képzőművészetekbe. Megint hallatszanak hangok a művészet tanító hivatásáról, arról a feladatáról, hogy propagandát csináljon a modern szociális eszméknek; megint szóhoz jutnak azok, akik a szavakban kifejezhető gondolaton túl nem ismernek, és nem éreznek másféle gondolatot; azért éppen most nagyon hasznos dolog, ha rágondolunk a művészetek egyedül igaz szociális feladatára, ami nem lehet más, mint az otthon megalkotása. A munkára hangoló, az életörömet adó, a szeretett otthon a modern művészet nagyszerű témája és az alapvető szociális eszmének, a család eszméjének épít templomot a modern művész, mikor érzéseivel átlelkesíti a holt anyagokat és benső kontaktust teremt az ember és környezete között. Az a most is élő babona, hogy a művészet csupán a gazdagok számára, van, valóságos szociális veszedelem, ami ellen küzdeni kell. A könyvnyomtatás feltalálása megadta a lehetőséget a tudományok, a szavakban kifejezhető gondolatok demokratizálódására s ugyanaz a szükségérzet, amely az írás sokszorosításának módjára rávezette az embert, ugyanez a vágy rávezette a szavakban ki nem fejezhető gondolatok elterjesztésének módjaira is. A nyomtatott könyvet nem illusztrálhatták többé kézi munkával s a miniáló barátok helyét fametsző mesterek foglalták el, másrészről pedig a főúri galériákban rejtőző remekműveket is el akarta terjeszteni a szegényebbek kőzött a rézmetszet, amint a kódexekben elraktározott gondolatokat népszerűsítette a könyvnyomtatás. Lassankint rájöttek azonban az emberek, hogy a nagy festmények elsatnyulnak a rézmetsző vésője alatt; fölismerték azt, hogy az ecset munkája nem viszonylik úgy a metszővéső munkájához, mint az írótoll munkája a nyomdagép munkájához; felismerték azt, hogy nem lehet analógiákat felállítani az irodalom és a képzőművészetek között, mert a képzőművészetekben a technika sokkal lényegbevágóbb és döntőbb fontosságú, mint az irodalomban. Az mindegy a műre nézve, hogy tollal, vagy ólombetűvel készült-e, azonban az nem mindegy, hogy ecsettel, vagy vésővel csinálta-e meg a művész. Ha tehát mégis analógiát akarunk keresni, akkor a képzőművészeti technikáknak az irodalmi forma felelhet meg s éppen úgy, ahogy vannak versben és vannak prózában megírható témák, éppen úgy vannak megrajzolható és megfesthető művészérzések. Persze finom, átmeneti árnyalat van e két véglet között, az azonban bizonyos, hogy a képzőművészetben egy új technika felbukkanása mindig egy külön művészet differenciálódásához vezet, így történt az úgynevezett reprodukáló művészetekkel is s amilyen mértékben haladt ez a differenciálódás, olyan mértékben tűnt el ezeknek a művészeteknek a reprodukáló jellege s olyan mértékben önállósultak egészen különváló művészetekké. Újabb technikákra is találtak az emberek s a metsző vésőjét kiszorította a karcoló tűje, tehát a kalligrafikus, élesen, mereven meghúzott pozitív vonalat kiszorította az impresszionista vonal s ez ismét új irányt adott az evolúciónak. Egészen sajátos művészi gondolatok kifejezésére vált alkalmatossá a rézlap és a fölötte szeszélyesen futkosó tű, egész külön művészérzéseket, éppen csak a rézlappal és a tűvel kifejezhető lelki diszpozíciókat sajátított ki magának ez a grafikus művészet s ma már a rézkarc egyenlő rangban áll a többi művészetekkel s egyúttal megtalálta már szociális hivatását is, mert első sorban ez az intim, olcsó művészet alkalmas arra, hogy bevonuljon a szegényebb lakásokba is. Az igazi rézkarc csakis ebben a technikában képzelhető el, más technikára áttéve elveszítené sajátos zamatát, mert a papiros a rézlapról fölveszi a kézi munka közvetlenségét ; a művész keze vonása és a papiros lap között nem áll semmiféle mechanikus eljárás, a tű vonala úgy, ahogy a művész meghúzta, ahogy az érzés által vezetett kéz odakanyarította, minden jellegzetességével, minden szeszélyes ide-oda lendülésével, szakadozottságával, vagy határozott folyamatosságával egyetemben közvetlenül odakerül a papirosra, mintha direkte oda rajzolta volna a művész. A rézlap itt nem olyan szerepet játszik, mint a nyomtatásban az ólombetű, nem egy mechanikai sokszorosítás eszköze többé, hanem kifejező szerszám, amelyet a művész érzése lelkesít át, éppen úgy, mint az ecset, a toll, a pasztellrúd, vagy a ceruza. Olyanformán kell ezt elképzelni, hogy a művész munkája nem merül ki abban, hogy tűvel rajzol a rézlapra, hanem érzései, a rézlemez sajátságaihoz idomulván, frissen megmaradnak abban a másodlagos eszközben is és a művész a rézlappal tovább rajzol a papirosra. Tehát mindén ilyen grafikus lap a kézi rajz üde bájával hat, azonfelül, hogy olyan speciális művészi gyönyörűségeknek lehet a forrása, amelyet semmiféle más rajzolásmód nem adhat.

A karcoló tű nyomán finom vonalkák maradnak meg a rézlemezen, olyanforma hajszálfinom vonalak, mint a hegyes, kemény toll nyomai. A réz nagyon engedelmes matériája az acéltűnek, nem akadályozza a tű hegyét szabad játékában, nem áll ellent a legfantasztikusabb kanyargásoknak sem, nem kivan annyi fizikai erőkifejtést a tű vezetőjétől, mint a nagyobb vágófelületű metszővéső kezelőjétől, s így a metszetek egyenletes hideg vonala, amelyben mindig érezhető a fizikai erőkifejtés, felszabadult, apró, változó erősségű, megkötöttség nélküli, ideges szabadsággal szökdécselő vonalelemekre bomlott, amelyek hol karakterisztikus formák közül lendülnek kontúrképpen, hol egy-egy mozdulatot határoznak meg, hol párhuzamosan egymás mellett futva könnyű árnyékfátyolt terítenek a dolgokra, vagy bizarr ötletszerűséggel keresztezik egymást, összefonódnak pókhálófinomságú vonalszövetekké s a papiros színével egybeolvadva, szürke foltokat adnak ki. A tű nyomait picike barázdák határolják, apró, felszakított fémrészecskék, amelyeket a rézbe nyomuló tűhegy oldalt eltolt eredeti helyükről s ezek a kicsi fém fogak felmarják a papirost, bársonyos, bolyhos puhaságot adnak a vonalnak, eltompítják a hideg éleket és bizonyos festői levegősséget varázsolnak a szellemes kis lapokra. Ez a levegősség csupán a rézkarcokban van meg, másféle rajzolásmóddal a vonalaknak ezt a puhaságát nem lehet és nem is szükséges elérni; ez egyik jellemző és sajátos szépsége a réz stílusának, amely a grafikus stílusok között egy kis festőiséggel pikánsabbá téve, különálló helyet foglal el. A könnyed vonalszövedékek néhol egészen összeolvadnak s a tű helyett más eszközök, simító, széles foltokat dolgozó szerszámok kerülnek a művész kezébe s a mezzotinto tónusaival még közelebb hajlik ez a művészet a festőiség felé. Itt már világítás-problémák, egyszerű fényhatások kutatására ad alkalmat a megbővült technika, a bolyhos, mély tónusok változatos fokozásával, egymáshoz viszonyításával és egymásra hatásával a szobák szürke levegőjét vagy az esték borongó árnyékait lehet megeleveníteni s egyes lapokon valóságos dalt ír le a művész azokról az intim örömökről, amikkel a rézlemezen való kísérletezés szolgál. A mezzotinto tónusait kombinálják a tű vonalaival, ami ismét meglepő, egészen váratlan rábukkanásokra vezet, hirtelen elvillanó látomásokat bíznak rá a készséggel engedő matériára, néha csak egy-két futólag megérett vonalat, máskor egész formakomplexumokat; a gyors meglátás eredményeit írják le a rézlemezre, a spontán érzés által vezetett kéz belekarcolja az egy szemvillanással felfogott látomásokat s a gyors munkában elhagyott részleteket vibráló, mozgalmas, sejtelemszerű víziókban, a szemlélő fantáziájában váltják ki a látszólagos befejezetlenségükben annyira eleven képecskék. A rézkarc az a művészet, amelyben legtisztábban érvényesül a befejezettség modern értelmezése. Ma már azt tartjuk, hogy egy kép nemcsak akkor van készen, ha a művész kegyetlen objektivitással minden apró részletet kicizellált, minden egyenetlenséget elsimított és az érzésnek minden dokumentumát, ami esetleg a korrekt tárgyilagosságot megbontaná, minden őszinte lelki megnyilatkozást eltüntetett, minden félbenhagyott elemet kiegészített és képét belemerevítette a pozitív, a megváltoztathatatlan készségbe, hanem akkor is és ami felfogásunk szerint csakis akkor, ha a művész már felhasználta mindazt az érzést, amit az illető téma lelkében kiváltott. Néha úgy van, hogy a munka bizonyos stádiumában a művész érzi, hogy ezentúl már csak mesterkedhetik, de lelkének nincs többé köze a munkához, egy befejezetlennek látszó alakba, vagy táj formációba belehelyezte azt az egész lírai felhevülést, amely őt munkára kényszerítette, s ilyenkor jönnek a kínos órák, mert a művésznek mégis "be kell fejezni" a dolgot, holott az ő szemében már be van fejezve. És mi, akik nem a valóságot keressük a művészetben, hanem a valóság reflexét, amely egy érdekes művészlélekben jelenik meg, mi, akik nem egy táj topografikus leábrázolására, nem egy alak objektív formáira vagyunk kíváncsiak, hanem arra a módra, ahogy egy nekünk megfelelő, hozzánk hasonló, de tökéletesebben konstruált művészlélek érzi és látja a természetet, mi szintén befejezettnek látjuk a képet akkor, mikor a művésznek nincs több mondanivalója és örülünk, ha nem kényszeríti magát a befejezettség babonája nevében lelketlen, barbár munkára, hanem szűz tisztaságukban adja át nekünk érzéseit. Az impresszionizmus tanított meg bennünket a művészi alkotásoknak arra az újfajta szemléletére és ez az újfajta szemlélet adott módot nekünk arra, hogy gyönyörködj unka közvetlen, a friss megnyilatkozásokban, hogy a képekben meglássuk a művész lelkét és epikus leírások, puszta konstatálások helyett lírai reflexiókat keressünk bennük. A rézkarc modern renassainceja egészen új dolog és már készen találta a műélvezetnek ezt az új formáját, ezzel együtt, ennek az alapján fejlődött azzá, ami, s ezért van, hogy a rézkarcon sokkal inkább hajlandók elfogadni az emberek a látszólagos be-fejezetlenséget, mint a még mindig valami másféle dolognak tartott képeken. S ezért van az, hogy a művészek olyan szívesen menekülnek ebbe az üde világba, ahol már hivatalosan approbált joguk van ahhoz, hogy annyit mondjanak el, amennyi mondani valójuk van, s ez a tökéletes szabadság hevíti olyan intenzív elevenségre azt a karcot is, amelyen csak két odakanyarított vonal simul végig.

És végül egy másik érdekes jelenség is megmagyarázható ebből a szabadságból. A rézkarc művészei feltűnően sokat vesződnek szimbolikus vonatkozásokkal, testetlen érzésekkel, olyan spekulációkkal, amelyek már túl vannak az elmondhatóság határán, a filozófiának, mondhatni, az ultraviolett sugaraival, amelyeket csak érezni lehet, mint valami mellékízét a pozitív igazságoknak és csupán a megérzésük által kiváltott hangulatokkal lehet őket kifejezni. Ilyen festői filozófiák minden erősen gondolkodó fejű piktorban benne lappanganak, s a rézkarc módot ad nekik arra, hogy teljesen matéria nélkül, dematerializálódott vonallal és tónussal elénekeljék ezeket a miszteriózus érzéseket. A festményben ott van a szín, amely minden esetben ad valami naturális ízt, valami földszagot a dolgoknak, ellenben a testetlen vonal, amelyet akkor hagynak félbe a rézkarc szabadságánál fogva, mikor éppen elég a szimbólum mögött rejlő transzcendentális érzések kifejezésére, ez az anyagtalan valami egészen az anyagtalanság eszközének van teremtve. Természetesen itt mindig kényes pontokra ér a művész, mert a szavakban kifejezhetetlen filozófiáról könnyen átsiklik a szavakba foglalható filozófiák illusztrálására, tehát a szimbolizmusból belepottyan az allegóriába, de amíg ezt az irodalmi fertőzetet el tudja kerülni, addig izgatóan érdekesek maradnak ilyenfajta tépelődései. Forrás: http://www.mke.hu/lyka/04/145-150-rezkarc.htm

Karácsonyi ajándéknak idén is találtam egy családunkhoz illő rézkarcot. A rézkarc Marburgot ábrázolja, amelyhez családilag több szálon kötődünk. A jelzett rézkarcon én a Mannfeld jelölést vélem felfedezni. Ha jól látom, akkor ez Karl Julius Bernhard Mannfeld alkotása. Karl Julius Bernhard Mannfeld (* 6. März 1848 in Dresden; † 29. März 1925 in Frankfurt am Main) war ein deutscher Maler und Grafiker. Itt lehet olvasni róla: https://de.wikipedia.org/wiki/Bernhard_Mannfeld 

Én rákerestem képeire a neten. Találtam is Marburgi rajzokat tőle, de azok sokkal részletgazdagabbak voltak. Természetesen, lehet, hogy ez még fiatalkori műve. A Wikipedia szerint nem könnyű pontosan azonosítani a műveit, mert sokat hamisítják, és utánozzák.

Megtehetném, hogy egy fotót teszek ki Marburgról. Itt van például ez a Marburgi panoráma. Abból a nézőpontból készítette egy mai fotóművész, mint annak idején a rézkarcoló művész. Én a rézkarcot szívesebben függesztem fel könyvtárunk falára.

Adventi sütögetések

Az idei ADVENT már nem lesz olyan szép és jó, mint a korábbiak voltak! – Gondoljuk sokan. Mindegyik máshogy jó, és szép. Ezért a mostaniért is igyekszem mindent megtenni. November utolsó napján ki is találtam, hogy vásárolok alapanyagot a szokásos adventi kekszünkhöz.

Ne csináljunk idén kekszet, mert aki a családból szereti az most Amerikában! – Mondta a feleségem. Valóban, a kisebbik lányommal együtt szoktuk ezt elkészíteni, gyúrni, nyújtani, kivágni, sütni …

Eldöntöttem, hogy akkor is lesz adventi keksz. Elővettem a szokásos karácsonyi könyv receptjét, és elmentem megvásárolni minden hozzávalót. Optimista lévén, rögtön mandulát és diót is vettem, hogy mindkettőből legyen. A receptben megadott mennyiség nyolcsorosát tudtuk megsütni feleségemmel.

El is készült négy nagy tálnyi keksz. Tettünk a kekszből a szomszéd lakás elé karanténban levő lányunknak is.  Tizedikére el is fogyott maradéktalanul az összes.

 

Aztán. Kigondoltam, hogy kelt ostoros kalácsot is készítek. Előszedtem a receptet. Ezt még a lányom jegyzetelte le vagy tizenöt éve Véménden. Én meg elkészítettem.

A végére még feleségem is besegített. Az általam sodort ostorkötelet befonta, és kettő fonott kalács lett belőle.

Láss csodát! Ebből sem maradt sok, és kaptam dicséretet is.

Rózsa utcai rózsás képek.

A járványügyi intézkedések miatt a mozgásterem nagyon beszűkült. Az egyik szombaton gondoltam változtatok egy kicsit a vásárlási szokásaimon, és egy távolabbi Aldi élelmiszer áruházat választottam célpontnak. A bolthoz a Rózsa utcán és téren kellett átmennem. A fényképezőgépem is vittem magammal, így minden Rózsás motívumot lefényképeztem, ami az utamba került. A névnapi rózsás terítők kapcsán sokat olvastam, és kerestem rózsás mondákat, meséket. A képek közé egy-egy kis rózsás mesét illesztek. 

 A perzsa dalokból megtudjuk, hogy Allah, — az Egy Isten - maga avatta a rózsát a virágok királynőjévé. Azelőtt a gyönge lótusz volt uralkodójuk, vele azonban nem voltak a virágok megelégedve, mert esténként mindég elálmosodott, lezárta szirmait s ilyenkor nem tudott birodalma dolgairól. A virágok azt találták, hogy a lótusz — mivel éjjelre elveszti öntudatát — nem képes azokat a kötelességeket teljesíteni, amelyek rá mint királynőre hárulnának: nem elég erős ő az uralkodásra. Ezért más királynőt kértek. Erre teremtette Allah a fehér rózsát, — a gült — amelyet az egész természet megcsodált. Legjobban a fülemüle — a bülbül — lelkesedett érte s hódoló vágyakozással röpködte körül őt, nem ügyelvén a tüskékre melyeket Allah a rózsa védelmére rendelt. Ezektől halálosan megsebesült, de boldogan halt meg az imádott rózsa közelében. Elfolyó vére vörösre festette a rózsát, azóta piros a színe.

 „Gül baba története abba az időbe vezet vissza bennünket, mikor Budavár karcsú tornyain még a félhold ragyogott. Ekkor történt, hogy a mecsetté átalakított Mátyás-templom mellett egy olajbarna szép török vitéz állt őrt. Gondolatokba elmerülve föl és alá járt-kelt, bánatos szemeit pedig vágyódva emelé a szomszéd nagy házra, amelynek a Dunára néző ablakait farostély borította. E házban a budai basa lakása volt, az elzárt ablakok családjának lakosztályát és háremét védték a külvilág ellen. Egyszercsak félretolódott az egyik ablak rostélya és fehér turbános gyönyörű nő jelent meg benne: Asszira, a budai basa leánya. Óvatosan körültekintve, piros rózsát dobott a fiatal harcos lábához.

Alig múlt el azóta néhány hónap s Asszira, — ki a szultán menyasszonya volt —, hirtelen meghalt; a török fürdők mellett lévő hegyben sziklasírt vájtak neki s abban temették el. Nemsokára azután ugyané hegy kopár tetején, közel Asszira sírjához kunyhó épült, benne egy dervis (török szerzetes) húzódott meg, ki az egész hegyet rózsával ültette be. A dervisben az őrtálló ifjút ismerjük fel, ki azután sokáig mint remete

lakott ott. A nép GÜL-BABÁ-nak, a rózsák atyjának nevezte. A rózsák ápolása mellett egyebet nem tett, csak mindég imádkozott: teljesen szent életet élt. Már életében is mélységes tisztelet vette őt körül, amint pedig meghalt sírja búcsújáró hellyé lett, mely fölé kápolnát építettek. A hegy oldalába épített török kápolna alatt alussza örök álmát az egykori büszke testőr és sóvárgó szerelmes, — a későbbi rózsakertész és szent: Gül baba. — A hegy pedig az ő rózsakertjeiről a Rózsadomb nevet kapta és viseli ma is." Forrás: https://epa.oszk.hu/02600/02639/00224/pdf/EPA02639_bizalom_1939_18.pdf

 

Gyermek–éveiben már szelíd és gyöngéd szívű volt, és főképpen könyörületes a szegények iránt, úgy, hogy mint kisgyermek rendesen eljárt a konyhába, csakhogy valamit szerezhessen a szegényeknek. Ennélfogva a király szakácsai nagyon megharagudtak rá és annyit szidták a kis leánykát, hogy szavuk a király várába hallatszott. Kis gyermek korában történt, hogy a konyhában tele szedte kötényét és a szegényeknek akarta vinni, midőn eléje lépett atyja és kérdé: „édes gyermekem, mit viszesz?”

Ekkor felelt, úgy felelt, mint a Szentlélek sugallta: „uram atyám, rózsát viszek.” A király ismét kéri: „takard fel csak, had lám, rózsák-e azok?” Amint a gyermek felfödte kebelét, csakugyan a legszebb rózsák voltak a lepelben, és ez olyan évszakban történt, mikor rózsa nem terem. Látva ezt a király megdöbbent s föltette magában, hogy szabad akaratjára bízza, hogy annyi alamizsnát osszon szét, amennyi tetszik, s meg is tiltá a házbelieknek, hogy mindezekben ne akadályozzák, bármily kicsiny és fiatal volt legyen.

Mert e csodajelnél fölismerte, hogy Isten nagy és csodálatos jeleket akar vele véghez vinni.” Forrás: https://mek.oszk.hu/11300/11351/11351.pdf