Utcanév változás

Budapesten rendszeres, hogy az ember utcanév változásokra lesz figyelmes. Ennél az utcanév változásnál nagyon elgondolkodtam. Vajon miért kellett átnevezni?

Az utca előző névadója:

Szende Pál (született Schwarz) (Nyírbátor, 1879. február 7. – Szinérváralja, Románia, 1934. július 15.) közgazdasági író, polgári radikális politikus, 1918–19-ben pénzügyminiszter a Károlyi Mihály-kormányban, és az azt követő Berinkey-kormányban.

Nyírbátorban született, ahol apja volt a községi orvos. Anyja jómódú zsidó parasztcsaládból származott. Középiskolai tanulmányait a nyíregyházi evangélikus gimnáziumban, a jogi egyetemet Budapesten végezte el. 1901–1902-ben önkéntes katonai szolgálatot teljesített a budapesti vártüzéreknél. 1904-ben tett ügyvédi vizsgát. A fővárosban anyai nagybátyja, Acsády Ignác segítette, akivel közeli barátságba kerültek.

1905-ben ismerkedett meg a Huszadik Század folyóirat körül csoportosulókkal, akik közül Jászi Oszkárral kötött mély barátságot, a politikával is rajta keresztül ismerkedett meg. Az ő hatására csatlakozott a polgári radikális irányzathoz és a szabadkőművességhez is, illetve lett 1914-ben alapító tagja a Polgári Radikális Pártnak is. Valamivel korábban keveredett ismeretségbe a neves liberális politikussal, Sándor Pállal, akin keresztül 1908-ban bekapcsolódott az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés (OMKE) tevékenységébe, amelynek főtitkári tisztségét egészen 1918-ig viselte.

Az első világháború kezdetén önkéntesként vonult be a hadseregbe, ahol a keleti frontra vezényelték. A szolgálat alól később az OMKE kérésére felmentették, hogy gazdasági ismereteit a háborús gazdaság szolgálatába állíthassák. OMKE-beli pozíciójából az őszirózsás forradalom sodorta ki, amibe teljes erejével bekapcsolódott pártja színeiben. 1918. október 31-én, azaz a forradalom délutánján alakult Károlyi Mihály-kormányban pénzügyi államtitkárrá nevezték ki. November 25-én pénzügyminiszter lett, tisztségét a Berinkey-kormányban is megtartotta, mígnem 1919. március 21-én a proletárforradalom kormányával együtt el nem sodorta.

1919. májusban Kun Béla diktatúrája elől Bécsbe költözött, ahol élénk antikommunista publicisztikai tevékenységet fejtett ki. Ennek ellenére politikai beállítottsága és korábbi politikai szerepvállalása miatt úgy döntött inkább Bécsben telepszik meg. Itt csatlakozott az emigráns szociáldemokraták Világosság nevű csoportjához, később pedig még az osztrák szociáldemokrata pártba is belépett. 1925-től kezdve rendszeresen járt Párizsba, ahol annyira megtanult franciául, hogy előadásokat tarthasson, aminek eredményeként tanári állást kapott az egyik főiskolán. Később az Emberi Jogi Liga munkájába, illetve a francia baloldali politikai életbe is bekapcsolódott. 1928-ban szívroham érte, aminek hatására részben visszavonult az aktív politikai élettől.

1934 elején az osztrák polgárháború elől Csehszlovákiába menekült, ahol Jan Masaryk meleg fogadtatásban részesítette. Vele még 1918-ban tárgyaltak a határrevízióról (ez a magyar belpolitikai helyzet miatt kútba esett), akkor kötöttek ismeretséget. Masarykon keresztül bejárása volt több magas rangú csehszlovák kormánytisztviselőhöz is, de túl sokat nem tudott tenni a magyar ügyért; májusban Prágában súlyosan megbetegedett. Ebből júniusra látszólag sikeresen kigyógyult és el tudott utazni Erdélybe, azon belül is Szinérváraljába anyjához és húgához. Náluk kezdett neki a cseh nyelv tanulásának, amit céljai elérése érdekében szükségesek látott. Eközben kapott, július 15-én újabb szívrohamot, amit már nem élt túl.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szende_P%C3%A1l

Az utca új névadója:

Wekerle Sándor (Mór, 1848. november 14. – Budapest, 1921. augusztus 26.), magyar jogász, politikus, szabadkőműves, előbb a Szapáry-kormány pénzügyminisztere, majd a Magyar Királyság miniszterelnöke elsőként a Szabadelvű Párt színeiben 1892 és 1895 között, majd kétszer az Országos Alkotmánypárt színeiben 1906 és 1910, valamint 1917 és 1918 között. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, egyúttal ő volt az első polgári származású magyar miniszterelnök. Nevét őrzi a pénzügyminisztersége alatt kezdeményezett kispesti lakónegyed, a Wekerletelep is. Halálának 90. évfordulóján - 2011-ben - Móron állították fel egész alakos köztéri emlékművét.

Württembergi eredetű sváb móri családból származott, akiknek II. József adott nemességet. Édesapja Wekerle Sándor (1811–1890), édesanyja Szép Antónia. Édesapja a Lamberg-család jószágigazgatója volt. Elsőszülött fia, ifj. Wekerle Sándor még apja életében országgyűlési képviselő, majd az 1920-as évek végén a Bethlen-kormányban pénzügyminiszer lett. Wekerle Sándor állami tisztségei betöltése mellett maga is gazdálkodott, birtokait a kor legjobb színvonalán gépesítette, ezeken malmot, szeszgyárat és villanytelepet is létesített.

Székesfehérvárott, a Ciszterci Szent István Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, majd Pesten szerzett jogi diplomát. 1870-től a Pénzügyminisztériumban dolgozott, majd Tisza Kálmán kormányában, 1886-tól pénzügyi államtitkár, 1889. április 9-étől 1892. január 15-éig pénzügyminiszter, 1892. május 10-étől július 16-áig kereskedelemügyi miniszter.

1892. november 17-étől 1895. január 14-éig miniszterelnök, 1896. november 30-ától 1906. április 8-áig közigazgatási bírósági elnök. Utóbbiból kifolyólag a felsőháznak is a tagja lett, így több választáson (ideértve az esedékes 1896-os választásokat is) nem indult egészen az 1906-os választásokig.

Az 1905–1906-os magyarországi belpolitikai válság hatására személye megint az előtérbe került, a király többször is kért tőle tanácsot, a válságot lezáró megállapodás eredményeként pedig 1906. április 8-ától 1910. január 17-éig másodszor miniszterelnök, immár a szövetkezett ellenzék színeiben (kinevezése napján belépett az Országos Alkotmánypártba), s egyúttal saját kormányában pénzügyminiszter (végig), honvédelmi miniszter április 14-éig és április 23-áig egyúttal horvát–dalmát–szlavón tárca nélküli miniszter is. Később, 1909. szeptember 23-ától az 1910-es választásokig igazságügy-miniszter is.

1917. augusztus 20-tól 1918. október 30-ig harmadszor volt miniszterelnök, ez idő alatt stabil kormánypártot akart létrehozni, ezért megalakította a 48-as Alkotmánypártot. 1917. szeptember 16-ától 1918. február 11-ig pénzügyminiszter, 1918. január 25-től február 11-ig földművelésügyi miniszter, 1918. május 8-ától október 31-ig belügyminiszter, 1920-tól a Közművelődési Tanács, 1921. április 16-ától haláláig az Országos Pénzügyi Tanács elnöke volt. A második miniszterelnöksége (1906–1910) alatti ciklusban fia, ifj. Wekerle Sándor is országgyűlési képviselő volt az Országos Alkotmánypárt színeiben.

Wekerle Sándor volt az első magyar miniszterelnök, aki vagyon és összeköttetések nélkül - saját tudásának és felkészültségének köszönhetően - jutott el a legmagasabb kormányzati tisztségbe. Az Osztrák-Magyar Monarchia reálpolitikusa volt, széles körű, európai műveltséggel és látásmóddal. A demokratikus haladásért, a gazdasági fejlődéséért, a nemzeti célokért és a népjólétért küzdött, ezért nagy népszerűségnek örvendett a középosztály és a munkásság körében is. A fővároson kívül több vidéki nagyváros is díszpolgárává választotta. Pénzügyi-közgazdasági tehetségét, szakmai és politikusi teljesítményét kortársai Európa-szerte elismerték. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Wekerle_S%C3%A1ndor_(minisztereln%C3%B6k)

Kezdődik az iskola

Augusztusban se időm, se kedvem nem volt arra, hogy a sok munka mellett a blogomra is írjak. Ma úgy gondoltam elmegyek és a Budapest belvárosát járva gyűjtök képanyagot a blogomhoz. A Magyar utca végén találtam ezt az emléktáblát:

Ezt a Puskás Tivadar Távközlési Technikum egykori diákjai állították az iskola névadójának tiszteletére. Most éppen az iskolaév kezdődik. Az emléktábla állításról a neten megtaláltam az ismertetőt és az avatásról néhány képet.

Több mint százhúsz évvel ezelőtt, 1893. február 15-én kezdte meg adását Budapesten, a Magyar utca 6. szám alatt működő szerkesztőségből a vezetékes telefonhálózatra épülő „beszélő újság”, a Telefonhírmondó. Puskás Tivadar világszabadalmával megelőzte a rádiózás későbbi korát, innen indíthatjuk a modern kori médiatörténetet. A Puskás Tivadar Távközlési Technikum 1964-es évfolyamában érettségizett egykori diákok, a „nagy generáció” tagjai az idei 50 éves jubileumuk alkalmával, 2014. november 25-én az Astoria szálló Magyar utcai homlokzatán elhelyezett emléktábla avatásával tisztelegtek az iskola 170 évvel ezelőtt született névadója előtt.

A kép bal oldalán Kuti József és Rácz János tanár urak – akik tanították a „nagy generáció” diákjait –, valamint Bródy János, Havas László, dr. Horváth László (az iskola előző igazgatója), dr. Batizi András, Heller Ferenc intézményvezető és Farkas Ferenc

Forrás: http://www.puskas.hu/100/cikk/emlektabla-telefonhirmondorol 

Az emléktábla avatók között láthatjuk Bródy Jánost, akinek egyik dalát mostanában nagyon sokat hallgatom. Az alábbit ajánlom Nektek is meghallgatásra:

Ez a dal a szerző édesapja, Dr. Bródy András matematikus közgazdász, a cikluselméletek kutatója tiszteletére és emlékére készült. Dr Bródy András életéről találtam egy nagyon jó írást Wéber Katitól, akit érdekel itt lehet elolvasni:

http://brody-andras.hu/brody-andras-elete-es-csaladi-hattere.html

Kis helyen is elfér, sokat mesél.

Lassan alakul kis gyűjtemény a magyarországi német falvakról. Az utóbbi időben, már csak ilyet merek venni, mert ez nem foglal sok helyet. Legutóbbi szerzeményem feleségem szülőfalujából származik. Nem egy tömegtermék, Milter János udvarát ábrázolja, és ő maga adta ki.

Olvastam én már a Véméndi Milter családról Bindorffer Györgyi - A kettős identitás összehasonlító vizsgálata két magyarországi német településen című könyvében:

A faluban volt három húsbolt, zsidók által fenntartott három vegyes-, illetve élelmiszer-kereskedés (pl. Klein Illés,Weisz Áron, Spitzer Béla). Kereskedéseket a németek is fenntartottak, például Milter János, Blázsek István, Falk György, Gungl József egyben kocsmáros, Berger Gyula, Bergeritzig Józsefné. Véménden három kocsma volt: Trábert József, Gungl József és a Schmidt János-féle „Vendéglő a szegény emberhez” nevű kocsma. Emellett a svábok megtermelték a maguk borát; a falu határában présházakat építettek….

Véménden a harmincas években Csolnokhoz képest komoly értelmiségi réteget találhatunk. Ehhez a rendszeres társasági életet élő,„kaszinóba tömörülő” réteghez tartozott többek között a község római katolikus plébánosa, Scharfenberger János esperes, Radics Teofál szerzetes pap, a görögkeleti lelkész, Benkő Albert községi jegyző, Szabó Béla segédjegyző, Bisoff István községi írnok, Martos (Milter) János körorvos, Hautzinger József gyógyszerész, dr. Aisenpress Ágoston nyugdíjas orvos, az öt tanerős római katolikus iskola igazgatója Hernai (Hesz) Béla és a tanítók: Torday (Trábert) Márton, Monoszlai (Müller) Endre, Monoszlainé Wágner Magdolna, Jahn Jakab, a Dalárda alapítója és vezetője, a nyugdíjas kántortanító Beck Károly, Herbert József postamester, dr. (Merényi) Müller István, dr. Kelen Endre állatorvosok, továbbá az állomásfőnök, tisztek, tiszthelyettesek és ezek családtagjai. Forrás: https://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/uploads/files/archive/358.pdf

Ez az udvar még a kereskedő Milter János udvara lehetett. Aztán örökölte a fia, aki magyarosította a nevét és a falu körorvosa lett. Az 1963. AUGUSZTUS 8.-án a Dunántúli Naplóban megjelent vele egy interjú, olyan érdekesnek találtam, hogy idézem: 

Egy élet az emberekért

LEHET-E egy élet munkáját, a fiatalkori terveket, a megvalósult célkitűzéseket csak vázlatszerű rövidséggel is egy cikkben összesűríteni?

— ez első gondolatom, amikor jegyzetfüzetem lapjait forgatom, amelyekre néhány adatot írtam arról a beszélgetésről. melyet dr. Martos János véméndi körorvossal „hoztunk össze”.

A hófehérhajú orvossal rendelőjében találkoztam. Abban a rendelőben, amelyben hivatásának kezdetén, ezelőtt 37 évvel az első betegét fogadta, s amelyben ma is dolgozik. Azt hiszem, nincs is orvos a megyében több, de az országban is csak néhány, aki körorvosi állását ugyanabban az épületben kezdte, amelyből immár a nyugdíj évei is a közelben látszanak.

Ö az íróasztala előtti „fogászati székben” ül, nekem udvariasan átengedi az íróasztalát, legyen hova tenni a jegyzetfüzetemet. Találnánk „nyugodtabb” sarkot is a beszélgetésre, de rendelési idő van

— itt kell lennie. De különben is: egy körorvosnak mikor nincs rendelési ideje?

Amikor 1926. január 20-án

— pontosan emlékszik a dátumra — megválasztották körorvosnak, én még csak alig két éves, pöttömnyi gyerek voltam. Ma immár én is a negyedik X felé járok, s ő most is olyan friss lendülettel végzi munkáját, mint a még emlékezetben is messze lévő idők elején ...

VÉMÉND, Palotabozsok, Szebény, Feked, Erdősmecske községek lakói tudták őt orvosuknak. Ma már a második, sőt a harmadik generáció egészségének is ő a „patrónusa”. Akiknek születésénél ő bábáskodott, már azoknak gyermekei is rányitják rendelőjének ajtaját, ha orvosi segítségre van szükségük ...

Tengernyi volt a feladat régen — „népbetegségek” tizedelték a felnőtteket, gyermekeket.' Nem kutat semmi statisztikai feljegyzések után, fejből tudja azokat. Hogyne ismerné, amikor a körzetéhez tartozókat név szerint sorolhatná.

— A felszabadulás előtt ebben a körzetben a 20 százalékot is elérte a csecsemőhalandóság — mondja. — Ma? Évek óta nem volt csecsemő- halálunk. De igen! Egy koraszülött kisgyermek halt meg,

— nem lehetett megmenteni az életnek.

Amikor beszélgetésünk közben arról kerül szó, hogy régebben volt-e több páciense vagy ma, a válasz meglepő: ma! Hirtelen’ nem gondolom Végig a szó lényegét és hitetlenkedve nézek rá.

— Igen, ma — mondja mosolyogva. — Régebben pénzbe került ám az orvos, s a pengő, de még a fillér is csak „vékonyka jószág” volt. Kétszer is meggondolta az, aki orvoshoz ment. Csak végszükségben nyitották rám az ajtót, s akkor mindig gyors segítségre volt szükség. Manapság? A legkisebb rendellenességgel is fel keresnék. S ez így van jól.

A beszélgetés megszakad, mert egy cigányasszony kíváncsiskodik be a rendelő ajtaján.

— Mi a baj Juliska? — kérdi az orvos.

— Jaj, drága doktor úr, nagyon fáj az éri lábam, meg a mellem. Amit orvosságot adott rá a múltkor, elfogyott. Ha kaphatnék újabbat... — mondja és letelepszik a rendelő padjára.

Sercen a vényen az orvos tolla, és már nyújtja is a papírt. Köszönve, hálálkodva megy el az asszony.

Még ki sem teszi a lábát, újabb „páciens” lépi át a küszöböt. Egy nyolc év körüli kislány megilletődve áll meg a fehérköpenyes orvos bácsi előtt.

— A kistestvéremnek jöttem ...

— Tudom, tudom — mondja János bácsi, s nem hagyja a kislányt végigbeszélni. De miért is? Ismeri, tudja miért jött.

— Láz elleni kúp, ugye? — kérdi a gyerektől, s közben már írja is az orvosságot.

FOLYTATJUK a beszélgetést, s ha kissé sematikusnak is tűnik a régi és a mai egészségügy összehasonlítása — erről kerül sző. Az eredményekről, amelyek elérésében dr. Martos Jánosnak oroszlánrésze van. Egy adat — ismét fejből.

— 1947-ben még 120 tracho- más beteget tartottunk nyilván. Ma négyet! Egy bizottsággal — köztük voltam én is — házról házra jártuk a körzetet, szűrővizsgát végeztünk. S ez az eredmény.

Sematikus?

— Régebben minden évben 5-6 ember halt meg fertőző tbc-ben. Nálunk most fertőző tbc-s beteg nincs.

Sematikus?

Kötet sem lenne elégséges a végzett munka leírásához, A napnak nincs órája, amelyben ne járta volna meg a határt, körzetét. Ha fújt, ha esett — mennie kellett.

— Még most is emlékszem, pedig 1936-ban történt — mondja. — Kora reggeltől, késő éjszakáig hóban, fagyban ... Megállni, melegedni nem volt idő — várt a következő beteg... Hazaértem — ágynak estem... Csak néhány napig, aztán felkeltem betegen, mert igaz, az orvos is lehet beteg, de jobban kell bírnia... Segítette munkájában hivatásának tudata, szeretete, s nem kevéssé az, hogy megismerte azokat, akik egészségét hivatva volt védeni.

Fekeden történt. A kanászt megharapta a kutyája. Mely dühösödött, agyonverte az állatot, aztán elásta. Nem mindennapi dolog az, hogy egy kutya megharapja a gazdáját. Elmesélték az orvosnak is. Az is fülébe' jutott, hogy az eset után a kanász elhanyagolta a munkáját. S milyen hasznos, ha egy orvos mindent tud! Jó idő múlva, egyszer hivatták: jöjjön, mert a kanász nagy beteg. Sietett, kiizzadt a nagy melegben, s amikor megérkezett, egy pohár vizet kert.

— Maga nem inna vizet? — kérdezte csak úgy futólag a kanásztól.

— Hagyjon békét, doktor úr, csak vizet ne lássak — volt a válasz.

Ekkor jutott eszébe az orvosnak a kutyával történt eset! A kutya veszett lehetett, a  veszettség víziszonnyal jár! De hiszen akkor ez az ember ... Azonnal kórházba utalta, környezetét pedig — közel 40 embert — beoltotta. Így előzhet meg az ismeretség, a „mindent tudás” nagyobb bajokat. Ehhez persze az kell, hogy az orvos huzamosabb ideig dolgozzon egy helyen, alaposan ismerje meg a körzetéhez tartozó embereket.

JÁNOS BÁCSI ma már a 65. évében jár. Nagyon meghatódott, amikor július 1-én jött az értesítés: utazzon Budapestre, mert kitüntetik. „Kiváló orvos”!

— Ebben a házban kezdtem, innen megyek nyugdíjba — mondja halkan, s a „kezdtem” és a „megyek nyugdíjba” között közel négy évtized ... Eddig szolgálati lakása volt, most épül a saját háza.

— Majd kertészkedem — mondja —, ez a kedvelt szórakozásom. Híresek tulipánjai. Hollandiából hozatta a gumókat — 1927-ben. Az idén 2500 nyílott a kertjében, jövőre már 4000 tulipánja pompázik majd.

Az emberek gyógyítása és a virágok szeretete — a kettő valahol összekapcsolódik.

Garay Ferenc

Dunántúli Napló 1978-ban megjelent írásában már a Véméndi körorvos fiáról olvasni, aki a Szomszéd fali körzeti orvosa volt akkor. Az interjút pedig családunk barátja készítette vele.  — Micsoda véletlenek, jegyzem meg magamban.

Dr. Martos János

A házigazda - negyvennek, ha látszik — visszaültet a rendelő melletti hallban a fotelba, két beteget kell még ellátnia. Közös épületben dolgozik és lakik a körzeti orvos és családja Palotabozsokon.

A háziasszony saját készítésű süteménnyel kínál, a férj, dr. Martos János pedig jófajta hazai borral. Aztán szóba kerül jövetelem célja. Kissé szabódik Ő úgy találja, hogy amit tesz és ahogyan teszi — az természetes.

Ma is két nyelven „kezeli" a betegeit: a mohácsi járásban ugyanis nagy számban élnek németajkú lakosok.

— Palotabozsok és Szebény tartozik az állandó körzetemhez. Itt 2400-2500 ember él. Évente kétszer vagy háromszor fordul elő, hogy helyettesítek a sombereki és a véméndi körzetben. Ezekhez tartozik még Görcsönydoboka és Feked.

Gyermekkoromban, ha szülőfalumban, Görcsönydobokán a „bozsoki doktor" jött rendelni, az idősebb asszonyok többsége megjelent az egészségházán. Ilyen esetekben rendszerint olyan emberek is orvoshoz fordultak, akik máskor nem szívesen nyitották ki a rendelő ajtaját.

- 1957 januárjától 1958 március közepéig jártam Görcsönydobokára rendszeresen. Ma is ismerem még minden páciensemet. Hogy bizalommal fordulnak hozzám — ezt jólesik hallanom. Itt születtem, ezen a vidéken, otthonról beszélek németül. Ha úgy adódik, akkor németül beszélek a pácienseimmel — főleg az idősebb nénikkel -, hogy jobban megértsük egymást. A magyarokkal persze magyarul. Már 23 éve dolgozom itt, pályámat Szekszárdon kezdtem a kórházban, majd Hőgyészre kerültem rövid időre. Remélem, körzetemben ugyanúgy megfelelek az embereknek, mint amilyen jól érzem magam köztük.

Feleségével szép otthont teremtettek a rendelő mellett. Három gyermekük van: a nagyobbik lány pedagógusnak készül Szombathelyen, a fiú édesapja hivatását választotta, ő a Pécsi Orvostudományi Egyetem hallgatója, a kisebbik lány gimnazista.

Tűnődöm, mikor ér rá olvasni, kikapcsolódni, szakmai ismereteit bővíteni, hiszen egész délelőtt rendel, gyakran délután is, 4 és 6 óra között. Közben a falut járja, és ha szükséges, este is.

- Nemrég Pécsett vettem részt egy többnapos továbbképzésen: a balesetvédelemről volt szó. Sajnos, a civilizációnak nemcsak az áldásait élvezzük. Egyébként sem mondhatnám azt, hogy el vagyok zárva a világtól, ahogy ezt némelyek gondolják. Én itt érzem itthon magam, s nem vágyakozom máshova. Elégedett ember vagyok, még sokáig szeretnék gyógyítani. Nem vagyok már fiatal ember, de öreg sem, ötven múltam. És — teszi hozzá még mosolyogva — világért sem akarok kórházi főorvos lenni!

Wolfart János

A képes oldal alapján egy kis keresés után a véméndi körorvos dinasztiáról tudtunk meg sokat. Ha megfordítom a hátoldala is érdekes. Gizike és Tilike további levelezése, és életük alakulása is érdekes lehet. Ha majd nyugdíjas leszek, remélem lesz arra is időm.

A Dunyov István utcában járva

Egyre ritkábban írok posztot, de van rá indokom. Elromlott az autóm, az új felszerelt lakásklímám gyári hibás, a kollégáim szabadságon, a szerintük jól előkészített feladatok befejezése nehezen megy. Tovább is sorolhatnám, hogy a blogíráson kívül, milyen más időrabló teendők vannak. Az autó javíttatásnak is megvan a maga haszna. Amikor a hét órára nyitásra bejelentett autóval – fél órát késtek a forgalomra hivatkozva -, a műhely kinyitására vártam a Dunyov István utcában, akkor határoztam el, hogy írok az utca névadójáról. Szobra is van az utcájában, időm is volt fényképezni.

Ahogy az 1848–1849-es szabadságharc annyi más hőse, etnikailag Dunyov sem számítható magyarnak, hiszen szerb és bolgár felmenőktől született a bánsági Vingában. Eredetileg jogot tanult, de a szabadságharc kirobbanása után, 1848 júliusában felcsapott nemzetőrnek, és sikerrel harcolt a szerb és román felkelők ellen. A következő évben már századosként, hadbíróként tevékenykedett, és a végsőkig kitartott az „ügy” mellett – az 1849. júliusi turai ütközetben olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy hordágyon került osztrák fogságba a fegyverletételt követően.

Dunyovot 1852-ben halálra ítélte a hadbíróság, de az ítéletet később tízéves várfogságra változtatták. 1859-es szabadulása után nem sokkal Itáliába utazott, ahol sok más egykori honvédhez hasonlóan az olasz egység létrejöttében alkalmat látott nem csak az „osztrák zsarnokság” elleni harcra, de arra is, hogy Itáliát ugródeszkaként használva majd a magyar szabadságharcnak is új lehetőséget adjon.

Számos egykori bajtársával együtt Dunyov is tagja lett a Garibaldi-vörösingesek legendás első csapatának, a marsalai „halhatatlan” ezernek, és részt vett a Szicília és Dél-Itália területén vívott harcokban.

Garibaldi talán legfényesebb győzelme, az 1860. októberi volturnói csata során az ő vezetése alatt álló egység fogta fel a nápolyi főerők támadását, Dunyov súlyosan megsebesült, lábát végül amputálni kellett, hogy életét megmentsék. Ezután sem hagyta el Garibaldi oldalát, sőt az 1862-es, Róma elleni sikertelen akció után is hű maradt a cavouri reálpolitika által kijátszott, majd félredobott és száműzött szabadságharcoshoz, aki hálája jeléül ezredesi ranggal is kitüntette.

Dunyov a kiegyezés után hazatérhetett volna Magyarországra, de ő nem volt hajlandó megalkudni Béccsel, a felajánlott képviselői mandátumot is visszautasítva olasz földön maradt. Történelmi, gazdasági témájú cikkeket, könyveket írt, de Kossuthtal, illetve a magyar politikai élettel is kapcsolatban maradt egészen 1889-es haláláig. A számos magas rangú olasz állami kitüntetést megkapó Dunyov Istvánt katonai tiszteletadás mellett, fényes külsőségek között temették el. Forrás: https://index.hu/tudomany/tortenelem/2016/07/28/garibaldi_egyik_legjobb_embere_volt_a_fellabu_magyar/

Apai kötelezettség

Hétvégenként élnék a saját hobbimnak, de az élet és a család nem minden hétvégén engedi azt. Ezen a héten, már le is tettem arról, hogy posztot írjak. Szombaton lányom megkért, hogy vigyem ki Piliscsévre, mert fotóznia kell fehér lovat fehér szúnyoghálóval a fején. Gondoltam nem fogok ott unatkozni, amíg lányom végez, ezért előszedtem a fényképezőgépem és készítettem néhány fényképet én is. Olyan bagatellek lettek, de a fotóművész apukájától ne várjatok művészi ló képeket.

Kertem tele virággal.

Kimegyek a kertembe locsolni. – szoktam mondani feleségemnek reggel és este szinte minden júniusi nap. A kert itt valójában a lakáshoz vezető függőfolyosó, de a városi embernek ez már kert. Az idei évben jó későn kezdtem a kertészkedést. Csaltam is egy csöppet. Máskor áprilisban szoktam virágot vetni, hogy májusban palántázhassak a kertemben. Most ez a tavaszi munka elmaradt, és helyette egy kertészetben vásároltam május végén palántákat. 

A kertészetben minden palántára rákérdeztem, hogy bírja-e a tűző napot?  

Ezek kimondottan azt szeretik. – válaszolták az eladók. A többség valóban bírta a júniusi kánikulát. A paprikavirágok viszont nem bokrosodtak, mint ahogy ígérték, és új virágokat sem hoztak. Azért így is díszítenek, és takarják a szomszédban folyó építkezés látványát.  

Ismétlések.

Az élet úgy hozta, hogy az utóbbi két hetet mi az ismétléseknek szenteltük. Már ismert helyszínekre, és a már részemről bemutatott Lehrpfadokhoz (Lehrpfad=német nemzetiségi tanösvény) vezetett az utunk. A Fekedi tanösvényhez német pedagógusok látogattak, hogy megismerjék ezt a kicsiny, de csodaszép falut. Éppen a Stifolderfest napján érkeztek, így láthatták a lovas felvonulást is.

A Csolnoki Lehrpfadhoz az ELTE nyári egyetemének szervezésében – nagyrészt külföldről jött diákok -, leendő, vagy már gyakorló némettanárok jöttek. Én szokás szerint fényképeztem. A Csolnoki tanösvény után otthon még elkészítettem a szokásos pite tészta alapú süteményem. A Csolnoki Lehrpfad hatása ennél a süteménynél is érvényesült, és az utolsó réteg rácsai helyett most a stelázsi csíkokra emlékeztetőn készítettem a díszítést. Aki kedvet kapna hozzá, itt írtam meg az elkészítést részletesen: https://multmento.blog.hu/2013/12/14/almas_pite_zabpehelyhes_tesztaval. Most alma helyett sárgabarackot használtam tölteléknek.