ABBAZIA Kávéház az Oktogonon.

Jó idő van, ezért úgy gondoltam elsétálok az Oktogonra. A Nagykörút-e nevezetes terét már 40 éve ismerem. . Az Oktogon határoló sarokházak tetején este mindig hatalmas neonreklámok voltak. A TOTÓ reklám volt a legismertebb, és leg látványosabb az Oktogonon. Most a négy közül egyetlen hazai cégreklámot sem találtam, és a negyven évvel ezelőttiről ismert - még nevében megmaradt ABBAZIA – sincs már a téren. Csak egy jellegtelen emléktábla emlékeztet arra, hogy a bankfiók helyén egykor egy híres kávéház működött. A tér és emléktábla fotóihoz Schweitzer Gábor Budapest Negyedben 1996-ban megjelent tanulmányát idézem.

Sehol a világon annyira nem őrzik a kávéháznak kultusát, mint Budapesten - írja Gerő Ödön, alias Viharos 1891-ben -, Budapesten sehol úgy, mint a Terézvárosban. A Lipótvárosban sok a klub, a Belvárosban a templom, az Erzsébetvárosban a kifőző, a Ferenczvárosban a korcsma, a Terézvárosban a kávéház. A kávéháznak ha ezer is a hibája, a temérdek hibát jóvá teszi az az egy érdeme, hogy a demokrácziát terjeszti. A márványasztal körül czifra ruha mellett a kopottas is megfér, pecsenyelakott ember szomszédjában bátran koroghat napidíjjal hízlalt gyomor.” Ha létezett a Terézvárosban ténylegesen is demokratikus értékeket hordozó kávéház, úgy az Oktogon és a Nagykörút által határolt, az Andrássy út 49. sz. alatti háztömbben hat évtizeden át, az államosításig funkcionáló Abbazia kávéház, Eötvös Károly, majd Vázsonyi Vilmos törzshelye feltétlenül annak számított. Az 1888-ban alapított s 1949-ben államosításra, illetve profilváltásra ítélt kávéház - a második világháborús kényszerszünettől eltekintve - elválaszthatatlanul összeforrott egyúttal az egyik legismertebb fővárosi kávés-dinasztia, a Steuer-család történetével is.

A kávéház helyén ma a Kereskedelmi Bank Rt. üzemel, a legendás régi idők emlékét pedig 1993 óta rideg márványtábla hirdeti. Az alapító atya nem volt ismeretlen a budapesti kávés társadalomban. Steuer Jónás Gyula (1841-1913) több vállalkozás után nyitotta meg a számára halhatatlanságot biztosító Abbazia kávéházat. Nevéhez fűződik - egyebek mellett - a Fiume kávéház 1883-as alapítása is. „Steuer Gyuláról mondották a céhbeliek, hogy születésekor szinte magával hozta kávésipari engedélyét” - írja a kávéházi intimitások jeles ismerője, Balla Vilmos. 1887. október 18-i keltezésű az az okirat, amelyet a VI. kerületi elöljáróság mint területileg illetékes első fokú hatóság állított ki Steuer Gyula részére. Ennek értelmében, miután Steuer eleget tett a törvényes rendelkezések által megkívánt bejelentési kötelezettségnek, 1888. január 1-i hatállyal - egyéni kereskedelmi cégként bejegyzett - kávéház nyitására jogosult az Andrássy út 49. sz. alatt. „Huszonöt évvel ezelőtt nagy meglepetés érte Budapest kávéházi publikumát” - írja egy folyóirat a nyitás időszakára visszaemlékezve. „Az Oktogon-téren csuda történt: egy kávéház alapítódott, melyről még megnyitása előtt azt rebesgették, hogy új korszakot jelent a kávéházi Pest életében. Az egész Monarchiában nem volt nagyobb tükör sehol, mint ebben az új helyiségben, az asztalokat értékes onixmárvány fedte és benne angol-módra borotvált pincérek villogtatták plasztrónjukat. Az új kávéház az »Abbazia« volt.” A Vas megyei születésű - Kemenes-Sömjéni - Steuer Gyula ekkorra már tekintélyes fővárosi polgár. Legalábbis erre utal az a tény, hogy 1885-től, vagyis alapítása évétől tagja volt a „Deák Ferencz a Testvériséghez” szabadkőműves páholynak. Sokatmondó az az információ is, miszerint neve hosszú időn át fel-felbukkant a budapesti virilisek, vagyis a legtöbb adót fizető 1200 polgár jegyzékén. 1888-ban 1767 forint adóval a 209-ik helyet foglalta el, 1900-ban 5561 koronával a 191-ik, 1904-ben 5885 korona adóval már a 137-ik hely birtokosa, majd egy gyors zuhanás után 1912-ben a virilisjegyzék 1078-ik helyezettje 2037 korona adóteherrel. Ezek az adatok, noha közvetlenül nem utalnak a tényleges vagyoni helyzetre, mindenesetre jelzés értékűek. Jelzik számunkra, hogy Steuer Gyula - egyfajta szempontból - privilegizált helyzetű polgára volt a székesfővárosnak. Ahhoz a szűk gazdasági és politikai elithez tartozott, amely hosszú időn keresztül a fővárosi törvényhatósági bizottsági választások alkalmával igen meghatározó jelentőségű volt. A kínálkozó lehetőséggel, mármint, hogy virilistársai szavazata jóvoltából az imént említett testület tagjai közé választassék, Steuer Gyula kávés és háztulajdonos a jelek szerint nem élt. Úgy tűnik, nem vonzotta a közéleti szerepvállalás. Nevével még a kávés szakmai testületek vezetőségében sem találkozunk. Igaz, 1891-ben jelölték a Budapesti Kávés Ipartársulat választmányi tagjának, de mindössze egyetlenegy szavazatot kapott. Testvéröccse, Sándor, a Fiume kávéház tulajdonosa viszont hosszabb időn át volt tagja az ipartársulat számvizsgáló/felügyelő bizottságának. Amikor 1913 márciusában, élete 72-ik évében elhunyt, temetésén illusztris közönség kísérte utolsó útjára. A francia és a spanyol konzul, valamint Vaszilievits János alpolgármester jelenlétében a kor jeles rabbinusa, Hevesi Simon mondott búcsúbeszédet felette. A kávéház-építészettel is foglalkozó Intérieur című képes folyóirat elismerő szavakkal búcsúzott Steuer Gyulától. Többek között azt is megtudhatjuk itt, hogy svábhegyi tehenészetének köszönhetően „ő volt (...) az első kávés, kinek vendégei tudták, hogy »igazi« tejet isznak a kávéjukhoz.”

Steuer Gyula leszármazottai közül két fiúgyermek - Steuer Marcell és Steuer Lóránd - jutott jelentős szerephez az Abbazia kávéház históriájában. Hivatalosan elsőként Marcell (1875-1944) lépett be a „Steuer Gyula cég” történetébe, amikor 1908. december 18-án a cégbíróság közkereseti társaságként vette lajstromába a „Steuer Gyula céget.”  Ez gyakorlailag annyit jelentett, hogy az öregedő Steuer Gyula tagtársként vette maga mellé fiát, jóllehet Marcell jogosítványait csak bizonyos korlátozásokkal gyakorolhatta, hiszen a cég képviseletére és jegyzésére csak édesapjával együttesen nyílott lehetősége. Steuer Gyula halála után, 1913 nyarán özvegye - második felesége -, született Hoffmann Henriette cégvezetői minőségben kapcsolódott be a családi vállalkozásba. Egyidejűleg Marcell együttes cégvezetői jogát is bejegyezték, illetve megerősítették. Steuer Gyula özvegye azonban 1920-ban elhunyt, és itt álljunk meg egy pillanatra. Steuer Gyulának két házassága volt. Első feleségétől, Hoffmann Karolinától hat fiú- és három leánygyermeke született, míg a második házasságából három fiúgyermek származott. 1920-ban tehát tizenkét utód között kellett megosztani az örökséget, így - többek között - a kávéházat.  A hagyatéki eljárás eredményeként a második házasságból származó legidősebb fiúgyermek, Lóránd (1888-1951) került be a céget addig is vezető Marcell mellé.  A cégbíróság 1922. augusztus 17-én tagtársként jegyezte be az ifjabb testvért. Ennek értelmében együttesen jegyezték és képviselték a „Steuer Gyula cég”-et. 1924 folyamán a társtulajdonosok megváltoztatják az elnevezését, s ettől fogva „Steuer Gyula Abbazia Kávéház” néven jegyzik cégüket. Egy évtizedig nem történik érdemleges változás a cégtörténetben, mígnem Marcell 1934-ben, huszonöt év után bejelenti és bejegyezteti kiválását. Marcell azonban nemcsak a cégtől vált meg, hanem lemondott hosszú éveken át betöltött társadalmi funkcióiról is. Édesapjával szemben Marcell vállalt szakmai-közéleti szereplést, hiszen már az 1910-es években tagja volt a Budapesti Kávés Ipartársulat választmányának, a későbbiekben pedig ugyanezen Ipartestületnek és Ipartársulatnak egyik alelnöki tisztét is betöltötte. Steuer Marcell a kávéházi ipart érintő szakkérdésekben egyúttal elismert tekintélynek számított. Egyike volt az elsőknek, akik a sajtóban az ún. revier-rendszer - azaz, hogy a számolást is a kávéházi felszolgáló pincér kapja feladatul - magyarországi bevezetését szorgalmazták. Ugyancsak Marcell volt Magyarországon az első, aki a „café-restaurant” műfaját meghonosította. (Egyetlen metszésponton találkozott apa és fia „közéleti” szerepvállalása, ugyanis 1910-től Marcell is tagja volt a „Deák Ferencz a Testvériséghez” szabadkőműves páholynak.)  Steuer Marcell visszavonulásának okát pontosan nem tudjuk, csak sejtjük. Az ipartestület archívumában fennmaradt néhány levél, amelyeket Steuer Marcell és az ipartestület elnöke, Mészáros Győző váltott egymással. Ebből kiderül, hogy egy kudarcot vallott vállalkozás - a Neptun rt. - miatt 1934-35 folyamán megromlott a viszony Marcell és az ipartestület vezetősége között.  Gyanítjuk, a sikertelen gazdasági vállalkozásnak alapos köze lehetett Steuer Marcell idő előtti visszavonulásához. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy minden addigi „kávés” kapcsolatát megszakította volna, hiszen továbbra is fennmaradt közte és az Ipartestület között az érintkezés. Marcell kiválását követően nyomban megszűnt a közkereseti társaság. Lóránd egyedüli tulajdonosként 1934. március 21-én az egyéni cégek jegyzékébe vezetteti át (vissza) a kávéházat.  (Amikor Lóránd 1934-ben átvette a kávéházat, többek között 4 főpincért, 3 felírót, 16 felszolgálót, 2 trafikost, 4 tanoncot, összesen 44 személyt foglalkoztatott.) Nem sokkal később azonban, 1937. március 11-én már törlik is a bejegyzést, hiszen időközben, 1936. december 30-án megalakult az Abbazia Kávéház Rt.  A még megválaszolandó kérdések közé tartozik, hogy a tőkebevitelen kívül mi indokolta a részvénytársasági forma felvételét.

Az alapító okirat kimondta, hogy az Abbazia Kávéház Rt. célja: „A »Steuer Gyula Abbazia Kávéház« bejegyzett kávéházi üzlet és üzemnek Steuer Lóránd budapesti lakos egyedüli tulajdonostól való átvétele és folytatása.” A jogi formaságok, így bizonyos alaki pontatlanságok kijavítása után a Budapesti Királyi Törvényszék mint cégbíróság 1937. január 21-én elrendelte, hogy az újonnan alakult részvénytársaságot a kereskedelmi társas cégek jegyzékébe bevezessék. A részvénytársasággá történő átalakulás lényegében családi tőkeapport révén ment végbe.  Az alakuló közgyűlésen az 500 darab, egyenként 200 pengő névértékű részvény megosztásáról is rendelkeztek: a nyolc részvényes közül 300 részvény Lórándot mint egykori tulajdonost illette meg, féltestvére, özv. Steiner Hermannné (máshol Árminné, szül. Steuer Elza) 104 részvényt mondhatott magáénak, míg Lóránd felesége és egyik rokona, Rédl István (valószínűleg az egyik leánytestvér, Rédl Sándorné, szül. Steuer Erzsébet fia) 18-18 részvénnyel rendelkezett. A család ügyvédje, Bakonyi Pál, aki a későbbiekben egy ideig fő részvényese lesz a részvénytársaságnak, egyelőre 15 részvényt birtokolt. A részvénytársaság igazgatóságába a két főrészvényes, Steuer Lóránd és özv. Steiner Hermannné került. A cég vezetésével Steuer Lórándnét bízták meg, aki 1938-ig tölti be e tisztséget. A cégvezető ezután Steuer Lóránd lesz. 1939 nyarára az igazgatóság létszáma - Steuer Lórándné lemondása, illetve Steiner Hermannné elhunyta folytán - egyetlen főre, Lórándra olvadt le. A részvénytársaság 1939. március 18-án tartott második évi rendes közgyűlésén a részvények többsége még mindig a szűk értelemben vett család kezében volt. Steuer Lóránd 230, míg felesége 212 részvényt mondhatott magáénak. A következő évi, 1940. február 3-án megtartott harmadik évi rendes közgyűlés azonban már jelzi az ország életében időközben bekövetkezett, elsősorban politikai jellegű változásokat. Az 1938-ban elfogadott ún. első, és az 1939-ben meghozott ún. második zsidótörvény, mint ismeretes, a zsidóknak a társadalmi, a gazdasági és a közéletből való kiszorítását célozta. Ennek hatását kimondatlanul is nyomon lehet követni e gazdasági értelemben véve kis vállalkozás, az Abbazia Kávéház Rt. esetében is. A fellelhető cégpapírok, az igazgatóság, illetve a közgyűlések jegyzőkönyvei egyetlen szóval sem említik, hogy mi a részvénytársaság életében és működésében bekövetkezett lényegi/személyi változások valódi oka. De talán nem is volt szükség a vonatkozó törvényekre való hivatkozásra, hiszen a rideg tények önmagukért beszéltek. Egy apró jel azonban mégis utalt a közállapotokra. Az 1939-ik évi rendes közgyűlésen az igazgatóság beszámolójában olvashatjuk az alábbi árulkodó mondatot: „A politikai és gazdasági élet rosszabbodása a forgalom csökkenésében ugyan éreztette hatását, azonban az üzleti kiadások csökkentésével ellensúlyoztuk a forgalom csökkenését.” 1940-ben, s ugyanez érvényes a következő esztendőre is, Steuer Lóránd tulajdonában már csak 130 részvény maradt, felesége mindössze 12, míg a fentebb már említett Bakonyi Pál ügyvéd 215 részvényhez jutott. (65 részvényt mondhatott magáénak Bittner Béla ügyvéd, míg Rédl István 72 részvénnyel rendelkezett.) A cég gleichsaltolása vagy, a korszellemet jobban kifejező terminust használva, „árjásítása” 1942 januárjára fejeződött be. A január 15-én megtartott ötödik évi rendes közgyűlésen bejelentették, hogy Steuer Lóránd ügyvezetői igazgatói megbízásának teendőiről véglegesen lemond.

A zsidótörvények éveiben hallgatásra ítélt, utóbb a nyilas terror áldozatává vált költő, Kemény Simon naplójában így ír: „Zsidótörvény: Az Arizonát eladták 500 000 pengőért, az Abbáziát 300 000-ért.”  A közgyűlés Steuer Lóránd bejelentését egyébként „sajnálattal” vette tudomásul, egyúttal vitéz Miklós Józsefet ajánlotta, majd nevezte ki utódjául. Ezzel a bejelentéssel a világháború végéig megszűnt a Steuer-család minden hivatalos kötődése az Abbazia Kávéházhoz. Egyidejűleg természetesen bekövetkezett az őrségváltás a részvényesek között is. Noha a részvényesek és az általuk birtokolt részvények száma már az első rendes közgyűlés után is változott, 1942-ben teljesen új nevek kezébe került az Abbazia Kávéház Rt. A legtöbb részvénye, szám szerint 200, vitéz Miklós Józsefnek volt, míg felesége 75, és Miklós Aranka 50 részvényhez jutott. A megmaradt részvényeken négyen osztoztak. A részvénytársaság 1943. január 16-án rendkívüli közgyűlést tartott, amelyen elhatározták a társaság felszámolását, melynek lebonyolításával vitéz Miklós Józsefet bízták meg.

A felszámolásra - a közgyűlési jegyzőkönyv tanúsága szerint - amiatt került sor, mert a Pénzügyminisztérium a részvénytársasági jellegre való hivatkozás miatt nem adta meg az italmérési engedélyt. Az engedély megadását pedig ahhoz kötötte, hogy „a kávéház és vendéglői üzem” a társaság felszámolásával egyéni cégként folytassa működését. A részvénytársaság 1943. december 16-án tartott rendkívüli közgyűlésén vitéz Miklós József vételi ajánlatot tett a kávéházra, amelyet a részvényesek egy ellenszavazattal el is fogadtak. A beérkezett négy vételi ajánlat közül az övé bizonyult a legkedvezőbbnek. A részvénytársaság 1944. január 16-án tartotta végelszámoló közgyűlését, amelyen bejelentették a társaság feloszlatását. Egyúttal intézkedtek a cégbírósági bejegyzés törléséről is. A jogutódként fellépő vitéz Miklós József - miután kiváltotta iparengedélyét, és felvették az ipartestületbe (Kávésok Lapja, 1944. március. 1.) - 1944. szeptember 18-án bejelentette a Budapesti Kávés Ipartestületnek, hogy a kávéház a légitámadások miatt szeptember 14-e óta nincs üzemben.

„A kávéházban pallérozódott városi polgárrá sok parlagi magyar...” „...és ott európai entellektuellé nem egy zugújságíró” - állítja emlékezéseiben Herczeg Ferenc, hiszen a budapesti kávéház ugyanolyan kultúrhivatást teljesít, mint az ókori Athénban az Agora. Se szeri, se száma a budapesti kávéházakról, törzsasztalokról szóló, mára feltétlenül nosztalgikusnak ható írásoknak, visszaemlékezéseknek. Ezek az írások a kávéházi lét fő vonzerejét a (nagyvárosi) polgári életforma megvalósulásában és kiteljesedésében látják, s ugyanezt tartják a kávéház mint intézmény eminens hivatásáról is. A méltatások olykor az árnyoldalakra is felhívják a figyelmünket. „Pesten egy lélek ismerősöm sem volt” - emlékezik vissza fővárosba jövetelének időszakára Lengyel Menyhért. „Hová lehetett menni? A kávéházba.” [28] Varannai Aurél a rossz lakásviszonyokkal hozta összefüggésbe a pesti kávéházak hallatlan népszerűségét: „Ahelyett, hogy sötét, szűk, hideg lakásában töltötte volna az időt, ide járt a pesti ember (...) a pesti kávéház második otthona volt a pesti embernek.” Sokakat az a remény vitt a kávéházakba, hogy egy kis időre - a piccoló kávén túl - híres emberek társaságát is élvezhetik. Krúdy Gyula elmesél egy történetet egy bizonyos Kálnay László nevű ex-ügyvédről, „aki írt is néhány zamatos beszélyt”, s kinek leghőbb vágya az volt, hogy írók társaságában lehessen. Betért nagy lelkesen a New-Yorkba, de kissé csalódva válaszolt az őt faggató főpincérnek: „Írótársakat keresek egész éjszaka és mindenütt lump-cimborákat találok.” Szerencsétlenségére elvetődött az Abbazia kávéházba is, Eötvös Károly törzsasztalához, de a Vajda utóbb „összevonta bozontos szemöldökét és »kinézte« társaságából a vidéki fiskálist.” Egy-egy kávéház hírnevet, rangot leginkább a törzsasztalai révén szerzett magának. (Igaz, valamelyest a kávéháznak is hozzá kellett járulnia vonzerejével ahhoz, hogy felkeltse maga iránt az érdeklődést.) Az Abbaziával sem lehetett ez másként. Már 1891-ben, a megnyitást követő harmadik esztendőben a számon tartott kávéházak közé tartozott.

„Azt modják, hogy ez egy discret kávéház” - írja ugyanezen évben a Kávésipar Szakközlönye cikkírója. „Tisztek, művészek, mérnökök, képviselők, szép és elegáns hölgyek nem ritkák erre.” Az Abbazia kávéház valójában sokféle közönségnek adott otthont. Noha az Abbaziát híressé tevő közönségből a képzőművészek zöme nem sokáig tartott ki, s Lechner Ödön meg Szinyei-Merse Pál vezetésével áttelepedtek a szomszédos Japánba, a demokrata politikusok és hírlapírók hűsége töretlen maradt. Az Abbazia népszerűségére utal az is, hogy első komolyabb belső átépítésére már 1894-ben sor került: „Sok a kávéház. Az Abbazia mégis szűk lett vendégeinek. S ezért tulajdonosa, aki mindenkinek csak »kedves«, áttört a falakon és megnagyobbíttatta.” A hőskorszak vitathatatlanul legjelesebb politikus törzsvendége a függetlenségi eszme harcos híve, Kossuth Lajos magyarországi „helytartója”, Eötvös Károly (1842-1916) volt. Jellegzetes alakját sokan megörökítették Krúdy Gyulától Nagy Endréig. Eötvös, az egykori veszprémi fiskus, a tiszaeszlári vérvád vádlottainak sikeres védője, több cikluson keresztül országgyűlési képviselő, jeles újság- és szépíró legendás asztaltársaságot gyűjtött maga köré. Herczeg Ferenc - aki maga nem tartozott az Abbazia vendégei közé - írja az Eötvös-asztalról: „Az elnöküket (azaz Eötvös Károlyt - Sch. G.) Vajdának nevezték, és nem tudtak betelni szélesen ömlő, színes és elképesztően »tudományos« fejtegetéseivel. A Vajda olykor súlyos teherpróbának vetette alá híveinek hiszékenységét, de annyira elmés és mulatságos volt, hogy mindenképpen érdemes volt meghallgatni.” Ebben lehetett némi igazság, hiszen hasonlóan vélekedett a jelzőkkel igen bőkezűen bánó Ágai Adolf is: az Abbaziában „esténkint bő corona hallgatja a nagy mesemondó, adomázó, stratega, orvos, politikus, regényíró, zeneköltő, piktor, államférfi, történetbúvár, folklorista és jogász előadásait de rebus omnibus et quibusdam aliis. Sokszor hallgattam én itt, hallgatom ma is egy-két dolgát nem egyszer, de tízszer.” S való igaz, a kövérkés, fekete selyemsipkát hordó, csibukozó, híveit és hódolóit maga köré gyűjtő Vajda valóságos polihisztor volt a maga nemében. Asztali beszélgetései egyike-másika lelkes híveinek köszönhetően fennmaradt. Egy alkalommal a Vajdát elvitték az Operaházba - írja meg a történetet Molnár Jenő -, hogy hallgassa meg a Parsifalt. Az előadás után az Abbaziában megkérdezték a véleményét: „Hát a kuruc zene is zene, a Wagneré is zene, mint ahogy a Blaháné hangja is hang, meg a hortyogó ember hangja is hang.” [36] „A Vajda a Wagner zenéről” c. humoreszket az 1907-ben a Teréz krt. 27. sz. alatt megnyílt Bonbonnière kabaré is műsorára tűzte. Ugyancsak a Bonbonniére-ben hangzott el először, 1907. október 28-án „A Vajda az Abbáziában” c. Nagy Endre szám is. A történet szerint a Vajda éppen előadást tartott a bolháról. A magyar „bóha” kétféle lehet, oktatta híveit, lehet játékos és szomorú. Mikor éppen a kortárs politikusok jellemzéséhez érkezett, famulusa, Soma (Perl Soma ügyvédről van szó) közbeszólt, hogy sürgöny érkezett. Soma újabb sürgetésére azonban már felcsattant a Vajda: „Ugyan, mi baja vammá azzal a sürgönnyel? Haggya a fenébe!” „De bocsánatot kérek, az van ráírva, hogy sürgős” - mentegetőzik Soma. „Hásze sürgős annak, aki küldte! De nekem nem, a zistenit neki!” - intézte el végül is az ügyet a Vajda. A történet hitelessége felőli kételyeinket Balla Vilmos oszlathatja szét, aki szerint ténylegesen is az Abbaziába hozták a Vajdának szóló táviratokat, „amiket fölbontatlanul zakkója zsebébe csúsztatott.” Az Abbazia kávéház azonban nemcsak e kedélyes adomák helyszíne, hanem a politikacsinálás egyik kis műhelye is volt. Legalábbis ez derül ki az 1898-ban az Egyetértésben előbb név nélkül és folytatásban, utóbb Eötvös Károly által közzétett - ám Krúdy és mások véleménye szerint inkább írt - Gróf Károlyi Gábor följegyzései című könyvből. A történet tanúsága szerint a Szapáry-kormány bukásához a Vajda Abbazia-beli törzsasztala körül ülő urak „összeesküvése” vezetett. De nem is maga a történet az érdekes, hanem az, miként írja le szerzőnk a helyszínt. „...este a szokott időben tíz és negyed tizenegy órakor mentünk az Abbaziába. A vajda, a jó Ada (Horváth Adám országgyűlési képviselő - Sch. G.) és gróf Zichy Herman voltak nálam vacsorán s így együtt telepedtünk le szokott asztalunknál. Nem a kerek asztalnál a nagy tükör alatt. Ez csak később, az egyházpolitikai nagy harczok közepén lett a vajda asztala. Hanem a négyszögletű nagy asztalnál, mely közvetlenül az Andrássy-útra nézett. Azért is kellett elhagynunk, mert az utczán járókkelők, ha ott a vajda kerek fejét meglátták, igen gyakran megálltak, csődületet támasztottak, gyakran éljenzésbe is törtek ki, s ezt a vajda nem szerette.” Ha elfogadjuk a mű eredetiségét illető fenntartásokat, akkor Eötvös remekműbe öntötte saját apoteózisát. A többször idézett Balla-féle összeállítás arról tanúskodik, miszerint a Vajdát „vidéki küldöttségek és külföldi nevezetességek keresték föl az Abbaziában, aminthogy minden politikai eseménynél (...) a kávéház ablakai előtt tüntetett a nép és hallani akarta Eötvöst, aki végül az utcára rakott asztalról lelkesítette a tömeget.” Eötvös Károly halálával nem üresedett meg a kerek asztal, hiszen a fiatalabb pályatárs, Vázsonyi Vilmos (1868-1926) lépett örökébe.

Vázsonyi Vilmos a századelő újrafelfedezendő politikusai közé tartozik. Vezéregyénisége volt mindazoknak, akik számára a demokratikus, polgári liberális értékrend nem kiüresedő toposzokból, hanem ténylegesen is létező értékekből állt. Ezekért az eszmékért szállt csatasorba a századforduló éveiben, úgy is mint az utóbb párttá szeveződött Demokrata Kör alapítója. Utóbb a demokraták asztalának törzsvendégei lesznek Bródy Ernő, Baracs Marcell, Fábián Béla, Pakots József és Rupert Rezső országgyűlési képviselők is.Egy évtizednek sem kellett eltelnie, míg a zsidó vallás egyenjogúsításáért a „mezítlábasokat” diadalra vivő fiatal ügyvédből országgyűlési képviselő lett. Az 1901-ik évi képviselőválasztás idejére tehető az az életkép, melyet Krúdy Gyula örökített meg. A tekintélyes terézvárosi pékről, az „öreg Glasner”-ről szól a történet, aki nem kevés gúnnyal „dörmögte magában”, midőn betekintett az Abbaziába, hogy „már megint ez a Vázsonyi tartja szóval a polgárokat.” És Vázsonyi, a „terézvárosi Tankréd” be is jutott a képviselőházba. De ő már nem a letűnőfélben lévő régi jó táblabíró világ megtestesítője, miként volt Eötvös Károly, hanem egy másféle közeg, a fővárosi, azon belül is terézvárosi, liberális-demokrata kispolgárság politikailag öntudatosodó hírnöke. (Az elkövetkező új időket mintha a kávéház 1912-es nagy átalakítása során a szaksajtó is megsejtette volna: „A patriarchális összejövetelek kávéházából egy fényben ragyogó, finom izlésű kultúrhely bontakozott ki.” Vázsonyi az 1905-ös képviselőválasztásokon Hieronymi Károly belügyminiszterrel szemben szállt ringbe a terézvárosi mandátumért. Az Abbazia kártyaszobája volt a sikeres választási küzdelem „intern vezérkari irodája és a billiárdasztalokon lelkes kortesbeszédeket tartottak.”  Az Abbazia kávéház azonban nemcsak a korteshadjáratok idején jutott szerephez a politikus Vázsonyi életében. Felesége emlékirataiban olvashatjuk, hogy „a Demokrata Kör minden mulatsága az Abbazia-kávéházban végződött. Egyáltalában akárhol voltunk esténként abban az időben, nem lehetett hazamenni uram, anélkül, hogy az Abbaziába be ne tértünk volna.” Még politikai ellenfelei - miként Apponyi Albert - is elismerték jelentékenységét, hiszen mégiscsak eljutott a miniszteri bársonyszékig, ám pártja számára már nem futotta az elismerő szavakból: „... a demokrata párt nem lépte túl az érvényesülés terén budapesti külvárosi születési helyének határait, ezeken kívül csak nagyon sporadice tudott itt-ott egy-egy mandátumot hódítani.” Vázsonyi Vilmos pályája mégis jelképez valamit, hiszen megteremtette a politikai nagykorúság határát átlépő fővárosi kispolgár ethoszát. Eötvös Károlyhoz hasonlóan azonban Vázsonyi sem tudta elkerülni, hogy ne vonuljon be a kabaré-történelembe. A Nagy Endre-féle Modern Színpad 1911. november 3-án tűzte műsorára „Buchinger és Vázsonyi” című, úgymond „aktuális tréfá”-ját. Talán nem haragudtak érte az érintettek. Az 1930-as években az Abbazia kávéházban márványtábla állításával tisztelegtek Eötvös Károly és Vázsonyi Vilmos - letűnt korok letűnt hősei - emlékének.

„A demokrata újságírók ... főként az Abbazia-kávéházba jártak...”  - legalábbis Róna Lajos emlékezéseiben. Noha az Abbazia hírlapírói a mai olvasó számra talán nem olyan ismerősek, mint mondjuk a New-York törzsvendégei, egy-két „híresség” azért mégiscsak befordult az Oktogon jeles kávéházába. Ide jártak - a teljesség igénye nélkül - A Polgár c. lap szerkesztői, itt volt a tekintélyes Pesti Hírlap törzsasztala, egy ideig a Miklós Andor-féle Az Est szerkesztői is látogatták, és meg-megfordultak a Magyar Hírlap és Purjesz Lajos lapja, a Világ zsurnalisztái is. Vázsonyi Vilmosné még Molnár Ferencre és Bródy Sándorra is emlékszik a vendégek közül. Molnár Ferencről a kortárs Lengyel Menyhért megjegyzi, hogy „minden témáját elmondta széles körű hallgatóságának éspedig különféle kávéházakban, s leste a hatást. Ha a kávéházban sikere volt, megírta a művet, ha nem tetszett, félretette. De volt rá eset, hogy az Abbazia kávéházban megbukott a témával, de viszont a New-Yorkban sikere volt, s akkor egy ideig nem tudta, hozzáfogjon-e, míg végre a Japán kávéházi törzsasztalánál kiderült, hogy szép esélye lesz vele, tehát megírta a darabot.” Egy idővel később azonban már másféle közérzetet tükrözött az Abbazia. „Bátorító fórum volt a Világ törzsasztala.” - írja Sós Endre az 1919 utáni fehérterror időszakáról. „Az egyszerű emberek, akik csak feketézni mentek a kávéházba, valamivel nyugodtabban és reménykedőbben távoztak onnan.” Hogy minek volt köszönhető e bizakodás? Sós a Világ hasábjain megjelenő, a fehérterrort leleplező írásoknak tulajdonítja az emberek reménykedését.

Az 1930-as és 40-es években, egészen az államosítás időszakáig Zsolt Bélának volt itt nevezetes törzshelye. Zsolt Béla regény- és drámaíróként maradandóan örökítette meg az erzsébetvárosi (zsidó) kispolgár morális tragédiáját. Publicistaként pedig tántoríthatatlan és harcos híve maradt a polgári szabadságjogoknak. Az Oktogon és környéke volt Zsolt igazi otthona. „Az otthonom az Oktogon,/ hol az időmet lopkodom./ Így fogyasztom a napokat./ A feketét, a lapokat” - vallotta. Az 1933-ban, a Magyar Színházban színrevitt darabjában, az Oktogonban is megemlíti az Abbaziát. Meleg szavakkal emlékezett meg az ifjabb pályatárs, Kellér Andor - aki maga is látogatója volt az Abbaziának - a jóformán a kávéházban élő Zsolt Béláról, a „titkos lakó”-ról: „Ó, hogy szeretett enni, sokat, sokfélét, csillapíthatatlan vággyal. Reggeltől estig mindig »fogyasztott«, elindulva a Japánból, megtelepedve az Abbáziában, az Angolban, a New-Yorkban, és végső állomásán: a Simplonban, majd délután vissza, menetrend szerint. (...) Így élt öt kávéházban, ahol a fény, a meleg, a terített asztal, az ismerős pincérek testvéries, de szerény udvariassága az otthont pótolta. Ám ez a figyelmes, kutató pillantású férfiú az öt kávéházban többet, igazabbat látott, mint sok más író, aki öt földrészben kalandozott.” Téved, aki azt gondolja, hogy Zsolt Béla volt az egyetlen kávéházi körutazó. Sárközi Mátyás írja nagyatyjáról, Molnár Ferencről szóló könyvében, hogy baráti társaságával „rendszerint a New-York-ban vacsoráztak, onnan vonultak át az Andrássy úti Helvécia kávéházba, ahol víg utcalányok itatták idős lovagjaikat. Később a szemközti Café Français jó kávéjával frissültek fel, majd hajnaltájt újból összegyűltek a Millennium kávéházban, hogy megnézzék, mit írtak a reggeli lapok. A legkitartóbbak ezután még visszatértek a New-Yorkba reggelizni.”

De térjünk még vissza Zsolt Bélához. „Ha valaki, ő volt az, aki a kávéházból, speciálisan az Abbazia kávéházból szemlélte a világot - rímel Németh Andor visszaemlékezése Kellér Andoréra - és a politikája pontosan a Király utcai kereskedők, ékszerészek és más zsidó kispolgárok színvonalán mozgott. (...) Mindent abból a szempontból ítélt meg: jó ez nekünk, zsidóknak? - értve ezalatt a zsidó kispolgárságot” - veti el végül is a sulykot, kissé igazságtalanul, Németh.  Néhány oldallal előbb pedig azt írja, hogy „Odaadtam neki egy novellámat, a Sibertörténetet, melyről Zsolt kijelentette Abbazia-beli törzsasztala körében, hogy ez a legjobb novella, amit olvasott.”   Ignotus Pál az Abbaziában ismerkedett meg az 1930-as években Zsolt Bélával: „Később (...) fölfedezett a befutott irodalmi újság és a baloldali echte-publicisztika is Zsolt Béla személyében, az Abbazia kávéház tükörasztalánál. Fiatalok voltunk...”  Ám nem mindig volt jó dolga az Abbaziába beeső fiatal újságírónak, előfordult ugyanis, hogy megtréfálták. Ez a kis történet is Kellér Andor kitűnő memóriájának köszönhető: „A kezdő hírlapíró kegyetlen ugratások céltáblája volt. Egy szenvedélyes fiatal újságírót leküldtek az Abbazia Kávéházba, érdeklődjék a kávésnál, igaz-e, hogy tegnap este ott uzsonnázott József Főherceg. (...) Előre figyelmeztették, hogy Steuer kávés tagadni szokott, legyen erőszakos. Alig távozott a fiatalember a szerkesztőségből, felhívták a kávést, közölték vele: egy elmebeteg járja végig a kávéházakat, a szerencsétlen azt firtatja, hogy ott uzsonnázott-e előző nap a főherceg. A sikerre éhes, felajzott hírlapíró megjelent az alaposan begyullasztott kávésnál, kérdezősködni kezdett. Steuer azonnal lefogatta, a mentőket kihívatta, és a tiltakozó hírlapírót percek múlva már a lipótmezei elmegyógyintézet felé röpítette a mentőautó.”

„Üdvözlöm mindannyiukat az Abbaziában, az Otthonban, a Fészekben”- fejezi be Lázár Bélához írott levelét az 1901-ben Moszkvában tartózkodó Rippl-Rónai József.  Az Abbazia történetének hőskorához a képzőművészek rövid ideig tartó jelenléte is hozzátartozott. Erről így írt Lyka Károly: „Az ifjabb nemzedék esti tanyái kávéházak voltak, előbb a váciuccai Korona, később az Oktogon téren az Abbazia- és a Nicoletti-kávéházak, még később a Royal és a Kairó is.”  E korszak kiemelkedő ifjú szobrász tehetsége volt Róna József. Visszaemlékezéseiben fel-felelevenednek az Abbaziában eltöltött esték, éjszakák. „Az Abbaziába vonultunk. A menet élén én haladtam Etelka kisasszonnyal. (...) Az egyik sarokban Ádám bácsi húzódott meg s mély pincehangján héber dalokat énekelt, amiben Vészi asszisztált neki. (Keményffy Ádám Gábor Vészi József apósa volt - Sch. G.) - Ez az ős-zene, minden zenének zenéje - mondotta. És Verdi, Beethoven, Mozart meg Wagner elbújhatnak mellette... Lechodaudi Likras kalo!”

A képzőművészek először a Nicoletti kávéházban tanyáztak, tudjuk meg Gundel Imrétől, s csak utóbb tették át székhelyüket a „szemközti, kényelmesebb Abbaziába.” Sok anekdotát jegyzett fel az Abbaziát látogató művészekről Lázár Béla, a jeles műtörténész is. Az egyik történet főhőse, Donáth Gyula szobrász egy alkalommal nagy lelkesen tért be a kávéházba. Társai faggatására „lihegve” elmeséli, hogy nagy felfedezést tett Budán. „ - Mit fedeztél fel? - kérdezték tőle. Hogy egy teret neveztek el Rólam, a Donáti teret... - Bah, mondja Fényes Adolf - egy teret? Hiszen Vágóról már két hidat is neveztek el és Pesten... - Hát persze, mondtuk - a vágóhidat! Vágó Pál nagy szerényen mosolygott” - ért véget a történet. Lázár históriáinak gyakori szereplői között találjuk Fényes Adolfot, Bihari Sándort, Fadrusz Jánost, Telcs Edét és Márk Lajost. Az Abbazia törzsasztalánál alapították a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körét. Szinyei-Merse Pál, Ferenczy Károly, Csók István, Márffy Ödön és mások tartoztak e rövid életű festőcsoporthoz.

A művészek és az idős Steuer Gyula között - állítólag - egy idő után megromlott a viszony. Ennek oka az volt, hogy a kávéházi folyóiratokból és képeslapokból a művészek kivágták az illusztrációkat. A megdühödött kávés erre bélyegzőt készített - szól a történet - és sorra lebélyegezte az „Ezt a képet az Abbazia kávéházból loptam” felirattal a képeket. Erre már a művészeknek lépniök kellett, s ők is egy bélyegzővel lepték meg a derék Steuer Gyulát: „Ezt a házat az Abbazia kávéházból loptam!”  A művészvilág szecessziója, vagyis a Japánba való átköltözése ezután történt. De nem mindenki szakította meg a kapcsolatot az Abbaziával. Rippl-Rónai József egy 1915-ben kelt levelében az Abbazia kávéházba invitálja Móricz Zsigmondot, mert hat és nyolc között ott lelhető fel a művész.  No, természetesen a Steuer-család sem szakított a piktorokkal, hiszen az 1930-as években Grünwald Ödön festőművész volt az Abbazia főpincére. 

„Bűzbomba az Abbaziában”  - címmel írt felháborodott vezércikket Vázsonyi János országgyűlési képviselő - aki nemcsak az Abbazia, hanem a Japán törzsvendége is volt - az Egyenlőség 1937. január 7-i számába. 1936 Szilveszter éjjelén, amikor a zenekar éppen a Himnusz akkordjait játszotta, kihasználva a pillanatnyi sötétséget, könnyfakasztó bombákat dobtak a zsúfolt kávéházba. „Mintha szimbólum volna ebben. A bűzbomba jelképe az izgatás, a gyűlölködés politikájának” - írja Vázsonyi János. „Annak a politikának, amelynek szaga van. Amely eszközeiben és céljaiban egyaránt orrfacsaró. Amelynek forrásai nem ismertek, vagy talán, hogy precízebbek legyünk, nem bizonyíthatóak, de nem szagtalanok.”

Az Abbazia addigi története viszonylag békés és nyugodt volt. A harmincas évek közepén Magyarországon is felerősödő szélsőjobboldali, náci mozgalmak és pártok egyre többször hallatták hangjukat. Velük hozható összefüggésbe a merénylet, melynek politikai felhangjai már egy új, vészterhes korszak bevezető akkordjai voltak. Az Abbazia kávéház története nem ezzel az incidenssel ért véget, ám a világháború alatti idők és az 1945 utáni rövid másodvirágzás korszaka már egy következő történet része lesz. Forrás:  http://epa.oszk.hu/00000/00003/00011/abbazia.htm

Második gyermekkorom

Mostanában a környezetemben sorra vásárolják a nyugdíjba készülők a legújabb technikai kütyüket, hogy nyugdíjas korukban is legyen mivel szórakozni. Engem meg ezek az új kütyük nagyon nem érdekelnek. A bolhapiacon megláttam a gyerekkorom lombfűrészét. Na, jó, nem is az enyém volt, mert az enyém eltört, de ez az én lombfűrészemnek az ikertestvére. Megkérdeztem az árát, háromszáz forint mondták rá. Én meg nem alkudtam, hanem rögtön ki is fizettem. Itthon aztán ki is próbáltam.

Megrajzoltam az öreg hársfa szerelmes bagolyfiókáját. A lombfűrésszel kivágni szándékozott részeket besatíroztam, és egy furdanccsal átfúrtam, hogy a lombfűrésszel ki tudjam vágni. Sikerült is hamar a hársfalevél körül kivágni. Úgy látszik, nem felejtettem el, hogyan is kell használni a lombfűrészt. Majd nyáron remélem a fafaragó tábor gyerekei is hasonló lelkesedéssel fogják tervezni és készíteni a vizsgamunkáikat. Engem nagyon kikapcsolt ez a kéziszerszámos famunka. 

Szezonnyitó a telken

Az utóbbi néhány évben a családi telek háttérbe szorult a sok egyéb munka miatt. A telken töltött szabadidőm, számomra a legkedvesebb időtöltés. Amikor lementem, akkor kigondoltam, hogy majd dokumentálom. A fényképezőgépem le is vittem, aztán lefényképeztem Őnagyságát, mármint a telken levő 200 éves pince-présház alapokra készült negyed százados nyaralónkat.

Szerencsére a szomszéd már lenyírta két telek közötti közös használatú utat. Azért így is maradt munkám. A fűnyíró is tette a dolgát, meg én is, akinek jól esett ez az irodai munkától merőben különböző elfoglaltság. Egyáltalán nem éreztem fárasztónak, hogy hat órán keresztül csak nyírtam a füvet. Miután az utolsó négyzetmétert is lenyírtam, és a fűnyírót is letakarítottam jöttem rá, hogy munka közben egyetlen fényképet sem készítettem. Pedig találkoztam én munka közben sok-sok szépséggel, melyekről akár fényképet is készíthettem volna. Találkoztam lábatlan gyíkkal, sok-sok méhecskével, sok-sok tücsökkel. A teleken sok tücsökjáratot is felfedeztem. Ha majd lent is alhatok, biztosan tücsökzenét is hallhatok. Olyan sok százszorszép van a fű között – egyes százszorszép szigeteket meg is hagytam -, hogy remélem a sok tücsök emiatt is szépséges muzsikát fog szolgáltatni. A májusi fehér orgonafánk már virágzott, így abból is hoztam Budapestre. Itthon aztán úgy éreztem, nem fáradtam el, csak feltöltődtem a vidéki levegőn.

Elkészítettem életem első fametszetét!

Fával már gyerekkorom óta dolgozom. A fametszet készítésének ötlete, pedig általános iskolás koromból ered. Akkor Derkovits Gyula Dózsa György sorozatát mutatta be rajztanárunk. Azután a linóleum metszést próbálhattuk ki. Ekkortól aztán készítettem linóleum metszetet, az egy könnyen megmunkálható anyag, és bejött. Most, hogy egy nyári fafaragó tábor tervezésében vagyok bent, gondoltam itt az ideje, hogy kipróbáljam. Még januárban terveztem, rajzoltam, aztán a vésés is nagyon lassan alakult, mert megfelelő helyből és időből nálam sosincs elég. Azért csak lekészültem, és láss csodát, még egy gyors nyomatot is csináltam. Ugyan nem volt túl jó a gumihenger, amivel a festéket a fára vittem, de bíztató. A nyáron a technika kipróbálható, és ha a gyerekeknek is kedve lesz, készülhetnek Fekeden a fametszetek.

Az első fametszetem témájának Fekedi tanösvény kísérő füzetének feladatát választottam. A feladatban egy fekedi feldarabolt történetet kell sorba állítani. A helyes sorba állítás után kiderülhet, miről is gondolkodott a tölgyfa alatt a fekedi parasztember. Akinek kedve van, innét letöltheti a kísérő füzetet: http://lehrpfad.hu/feked/?lang=hu.

A legrégibb anyag, amit magasnyomáshoz dúcnak használtak, a kő. Ezt az anyagot ma már teljesen kiszorította a könnyebben megmunkálható fa, linóleum és a különféle fémek. A metszésekhez, vésésekhez acél metszőkéseket és vésőket használunk.

A fametszet szülőhazája az ősi Kína. Innen terjedt el Ázsiában és Európában, ahol a 15. században már általános volt. A falapot kezdetben a fa rostjainak irányába metszették fametsző késsel vagy vésővel a kemény vagy puha nyomódúcokba: lapdúcot készítettek. Ezt festékkel kenték be és kézi sajtón nyomtatva készítettek levonatot, amelyen a kiemelkedő dúcrészek adták a fekete vonalakat vagy foltokat. A 18. század végétől azonban elterjedt a szálakat átmetsző vésésmód, az ún. harántdúc készítés, s ez sokoldalúbb művészi kifejezést eredményezett.

A fametszet (xilográfia) a sokszorosító eljárások legrégibb módszere. A rajzoló tussal papírra rajzolja elképzelését, ezt nyirkos vagy krétázott sima körte-, cseresznye-, puszpángfa lapra (dúc) nyomja, amelyen ezáltal tükörkép keletkezik. Ezután a metsző vagy maga a művész a vonalak mentén kimetszi a vonalak közötti részeket úgy, hogy a vonalak és fekete felületek kidomborodjanak. A kifaragott dúcra hengerrel festéket juttatnak, majd enyhén benedvesített papírt, esetleg pergament fektetnek rá, amely könnyű nyomásra átveszi a kiemelkedő vonalakra hordott festéket. Így pozitív képet nyernek: A fa természetéből fakad, hogy nem lehet sűrű vonalhálóval dolgozni, mert könnyen kitöredezik. Ebből adódik a fametszet sajátsága, hogy egyszerű, stilizált ábrázolást kíván, lehetőleg sima vonalakkal, nagyobb, foltszerű felületekkel. Régebben a fa hosszirányában, ún. lapdúcon a szálak természetes rajzát is felhasználták a kép érdekessé tételére (pl. a régi kínai és japán metszetek és a reneszánsz kori európai fametszetek dúcai esetében). Később áttértek a szál-, illetve harántdúc használatára, amelynél a rostok a metszés főirányára merőlegesek. Ez utóbbi alkalmasabb a tónusok érzékeltetésére.

A fametszet őshazája Kína volt, ahol selyemfestésre használták. A legrégibb fametszetű kép 868-ból való, Stein Aurél találta Tun Huangban (Nyugat-Kína) egy kínai nyelvű buddhista szent könyv illusztrációja. Európában a XIII-XIV. században terjedt el a fametszés. Szentképeket, kártyákat készítettek ezzel a technikával. A legelső évszámmal ellátott európai fametszet 1423-bóI való, Szent Kristófot ábrázolja. Nagy jelentőségre tett szert a fametszet a nyomtatott könyv megjelenésével. A reformáció és a parasztháborúk idején megnövekedett a szerepe, hiszen a sokszorosításnak akkoriban ez volt az egyetlen módja. Teljes érettségét Dürer és Holbein művészetében érte el. A XVIII. században tértek át a száldúcmetszetre. Az új eljárás kezdeményezője az angol Thomas Bewick volt. Eleinte ezzel a technikával a festményeket utánozták, árnyalatnyi finomságokat is visszaadva.

A festmények szolgai utánzása után a XIX. században újult meg a fametszés. A művészek egyre inkább foltszerű hatások elérésére törekedtek, s ezáltal erőteljesebben hangsúlyozták a fekete és fehér ellentétét. Különösen az expresszionista művészek kedvelték ezt a technikát (Gauguin, Munch). Kelet-Európában az oroszoknál és a lengyeleknél mint népművészet már régebben is virágzott ez a műfaj. Külön ki kell emelnünk a japán fametszetet. Japánban valóságos nemzeti művészetté fejlődött, olyannyira, hogy feltalálták és nagyszerűen alkalmazták a több dúcról nyomott színes fametszetet is.

A legújabb idők fametszői között kiemelkedő helyet foglal eI Käthe Kollwitz és Masereel, akik ebben a műfajban kiválót alkottak forradalmi hatású műveikkel. A rnagyarok közül bár sokan éltek a fametszet darabos, de erőteljes és markáns kifejezési eszközeivel elsősorban Derkovits Gyuláról kell megemlékeznünk, akinek Dózsa-sorozata a két világháború közötti magyar grafika kiemelkedő alkotása. Forrás: http://www.sze.hu/muvtori/belso/technikak/fametsz.htm

Egy héten belül kétszer is olvastam róla.

Általában a hétfő reggelem úgy kezdődnek, hogy reggel elkísérem feleségem a fodrászhoz. Ettől a kísérettől aztán a munkahelyemtől eltávolodom. Így aztán, hogy gyorsabban beérjek dolgozni, megyek busszal. A buszmegálló az Andrássy út 24-el szemben van. Már régóta tervezem, hogy bemutatom, és készítek fotókat róla, mert emléktábla is van rajta. A mostani apropót az adta, hogy a névnapomra kapott könyvekben kettőben is szerepel ez az épület és abban működött Három holló vendéglő híres költője.

Deutsch Jakab és Deutsch Sámuel megrendelésére 1875-ben épült eklektikus lakóházat Freund Vilmos tervezte. 1895-ben az új tulajdonos Lewy Henrik kérésére Korb Flóris és Giergl Kálmán végzett felújítást az épületen, melynek során szecessziós díszítő elemek kerültek az utcai homlokzatokra.

Az 1880-as években nyílt meg és egészen 1825-ig működött az épület földszintjén, a kaputól jobbra a Három Holló vendéglő, a kaputól balra pedig az Opera kávézó. A vendéglő kedvelt helye volt artistáknak, művészeknek, újságíróknak. Az 1937-ben, Csorba Géza által készített emléktábla - amely jelenleg a kapu előtti bejárati falon található - a Három Hollóról és legismertebb törzsvendégéről, Ady Endréről emlékezik meg. 1825-ben a vendéglő és a kávézó termeiben nyílt meg az Opera kávéház, amely a II. világháború végéig fogadott vendégeket. A háború után a kávéház termeit a Magyar Állami Operaház Balettintézete próbateremnek használta.

1977-ben kapott helyet az épületben a Román Kultúra Háza, majd 1998-tól a Goethe Intézet, melyen belül nyílt meg a Három Holló helyén az Eckermann kávézó. Az épületen teljes felújítást utoljára 1977 és 1980 között végeztek. Az eklektikus stílusban készült, 130 éves épület érdekessége, hogy 1895-ben az átalakítás során szecessziós díszítőmotívumokkal lett gazdagabb a homlokzata. A háromemeletes bérház az Andrássy úton tíz, a Hajós utcában nyolc tengelyes. A saroktengelytől eltekintve az Andrássy úti homlokzat tengelyesen szimmetrikus, melyet egy öttengelyes középrizalit tagol. A szimmetrikus, és középizalitos megoldás a Hajós utcai frontra is jellemző, itt a középrizalit négytengelyes. Horizontálisan a homlokzat karakteresen három egységre bontható.

A földszinti kváderezett falfelületet - melyet hangsúlyos övpárkány választ el az első emelettől - magas félkörívben záródó nyílások tagolják. Eredeti állapotában maradt fenn a főbejárat fából készült, szintén eklektikus stílusú kapuja, melyre az épület 1977-es felújítása során külön figyelmet fordítottak. Az Andrássy útról nyílik az Eckermann kávézó, illetve a Goethe Intézet kiállítóterme.

Az első és második emeletet elválasztó párkány beleolvad a homlokzatba, ezért ez a két szint a vízszintes tagolódás szempontjából egy egységet alkot. Ez az épület legdekoratívabb homlokzati része, melyet a középrizalit négy, posztamensre állított, kannelúrás, leveles fejezetű féloszlopai tesznek hangsúlyossá az Andrássy úton. A Hajós utcában a középrizalitot kanellúrás pilaszterek emelnek ki. Az igényesen díszített Andrássy úti, és a visszafogottabb Hajós utcai homlokzat harmonizál egymással. Az ablakok és az ajtók egyformán egyenes záródásúak. A főhomlokzat öt, bábos korlátú erkélye növeli az épület rusztikus hatását. A mellékhomlokzaton ezen a szinten erkélyek kialakítására nem került sor.

A második emelet felett erőteljes háromtagú konzolos párkány fut végig. A középrizalit féloszlopai felett található, posztamenseken álló szobrokat a mögöttük elhelyezkedő füzérdíszítések hangsúlyozzák. A harmadik emeleten a földszint és az első emelet jellemző motívumai is megtalálhatóak. A félkörívben végződő nyílászárók a földszinttel, a szobros, erkélyes kialakítás az első emelettel harmonizál. A kovácsoltvasból készült erkélykorlát légiesebbé teszi a robusztus épületet.

A ház sarokrészének kialakításában nem a megszokott megoldások közül választott az építész. A földszinti sima törzsű pillérek és oszlopok felett az első emeleten oszlopos kialakítású loggia helyezkedik el, amely fölött bábos mellvédű erkély található. Forrás: http://www.muemlekem.hu/muemlek/show/11789

Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal

Névnapomra kaptam a könyvet, és nagyon tetszett. Kós Károly építészetét eddig is kedveltem. Nem véletlenül szeretek reggelente a róla elnevezett sétányon munkába menni. Kós Károly el tudta érni, hogy szülőföldjén élje le életének nagy részét. Én meg itt vagyok a szülőföldemtől több száz kilométerre, és még a Kós Károlyról elnevezett sétányon is az M3-asra menő autók füstjét szívom. Na, jó, csak akkor ha nem indulok elég korán el. Olyan jó volna legalább a nyugdíjas éveim a szülőföldön leélni, mint ahogy Kós Károly tette! Még majdnem egy évtized, de az biztos, ha megélem, álmaim valóra váltom.  

  

Az életünk folyóiratban 1979-ben, az első kiadáshoz készült recensioban írták:

Irigylésre méltó könyvet adott ki a Kriterion Kiadó: szépen szedett szöveget és végre színes Kós-grafikát is; másfélszáz oldalon, magas példányszámban és a kötet esztétikai értékéhez képest rendkívül olcsó áron. Sem a könyv szerzője, a kérdező, sem a kérdezett, akit nevezhetünk a magyarság utolsó polihisztorának is, nem ismeretlenek az olvasó előtt. Benkő Samu az alkotótárs, egyben kiváló kultúrtörténész, a vékony kis kötetben igen meggyőzően bizonyítja, hogy korunk mániáját, az interjú-készítést mégiscsak leltet tisztességesen végezni; csupán tudományos elmélyültség, alkotói szuverenitás és őszinte igazmondás kell hozzá. (Holott a szerző bevallottan „gyakorlatlan”: a Kos-interjúk előtt mindössze a festő Kovács Zoltánnal, valamint még az ötvenes években Kelemen Lajossal, a kiváló műtörténésszel készített riportot.)

A kötetbe öt beszélgetés került: az 1972-es keltezésű könyvművészetről és grafikáról szóló riportot, az Igaz Szó, a földművelést érintő diskurálást a 90 éves Kost köszöntő Tiszatáj közölte; az Erdély köveiről szólót a 77-es Utunk Évkönyvben, Kós saját készítésű sakkfiguráiról, valamint a 45 utáni közügyekről készült beszélgetést az Utunk 1977-es évfolyamában olvashattuk.

Milyen volt hát Kós Károly, mint alkat és személyiség, mennyiben bővül az írói műbe préselhető árnyalat a beszélgetések olvasata után? „Szigorú ember volt, az alkotást szentnek tekintette, ezért élete utolsó szakaszában — ahogy ő nevezte, az aggastyánkorban — az önkifejezésnek már csupáncsak két formájával élt: levelezett és diskurált” — írja Benkő Samu a kötet bevezető emlékezésében. A diskurálások nem érnek váratlanul bennünket, nem formálják át eddigi Kós-értelmezésünket; mégis úgy kell olvasnunk ezeket az alkotói titkot lemeztelenítő írásokat, mint egy kivételesen széles érdeklődésű életmű egyenértékű, érvényes teljesítményeit. Látszólag az olyan témák, mint a földművelés, az állattenyésztés, az aktuálpolitika nem a legrokonibb éghajlatú tudományok az irodalommal, építészettel és grafikával. Mégis közös szellemi tartomány: a totális lét-igény szülöttei. Kós Károlyt nem véletlenül lehet rokonítani a múlt századi magyarság rendkívüli koponyáival, többek között Brassai Sámuellel, aki többirányú elmélyülést érdeklődésében a „hasznosan cselekvő egyén a teljes értékű honpolgár”-elvére való megfelelést tartotta az egyedüli progresszív világszemléletnek. És ebben a heroikus vállalásban van Kós hosszú életútjának legszembetűnőbb mozzanata is: az állandó, folyamatos és értelmes készség a cselekvésre. A kelet-európai csapdát, amely szerint a cselekvés ezen a tájon túlnyomóan lelkiismereti problémává válik, anélkül, hogy a tett utáni sóvárgás feloldozást találhatna (Bretter György írja Bolyai Jánosról szólva) — Kós elkerüli, ö a kihagyás nélküli küzdelmet vállaló keresztesvitéz; bár igen szerencsés alkat: eredendően több képességgel rendelkezik és nála a cselekvési vágy az azonnali kifelé fordulás lehetőségével párosul. „Mind az izgatott, hogy mi kerekedik ki abból, amivel éppen dolgozom. Én nem vagyok spekulatív természet. Gondolat és cselekvés nálam párhuzamos” — nyilatkozza a sakkfiguráiról faggató Benkő Samunak. Életútja ismert: építesz, grafikus, író, könyvművész, kultúrtörténész, politikus, lapszerkesztő, főiskolai tanár; felületesen nézve is rendkívüli életnek látszik. A sors azonban e szerencsés alkatú művésznek igen szigorú rendelést szabott; Kovács László — barát és szerkesztőtárs az Erdélyi Helikonnál, akinek elfelejtett alakja a beszélgetésekben fel felbukkan — 1933-ban nem véletlenül nevezi őt a viharok ügynökének. Nemzetromlás, világháborúk, otthonvesztés, bizonytalan egyéni és közösségi lét, idegen befolyásolású új élethelyzetek — ezrek számára tették kétségessé az értelmes cselekvésbe vetett hitet. ,,Engem nem ért meglepetés akkor sem, amikor sok-sok személyi és közösségi tragédiának lettem szemtanúja. [...] a helyzetet magát nem fogtam fel tragikusan” — válaszol a század legfontosabb kisebbségi kérdésére, a nemzeti megmaradás kérdésére az utolsó beszélgetésben. E mozzanat köré kristályosodik ki a Kós Károlyi életmű második lényeges csomópontja is: személyes cselekvési vágyát következetesen áthatja az a ragaszkodás, hogy a történelem, a jelen adta szűk lehetőségeket a megtalált közösséggel együtt, a kollektív gondolat jegyében kell kihasználni.” [...] Passzivitásba ájult népünk életre ébresztését”, az „emberi és nemzeti jogaiért kiállásának munkálását” tartja legfontosabbnak a királyi Románia megalakulásakor — az 1968-as önéletrajz tanúskodik erről —, s feloldó közösségnek Erdély, szűkebben pedig Kalotaszeg népét választja — mind a földet, mind a népét. Nála is — az érvényes erejű művésznél — a tevékenység sine qua non-ja és végcélja a közösségi erőfeszítés, ragaszkodás a „nemzet: közös ihlet” igazságához. „A nép együtt él tovább és szüksége van az értelmes beszédre, a vele törődő okos szóra. Nekem életprogramom volt, hogy innen nem tágítok” — mondja a közügyek kapcsán de idézhetnénk a széles írói műveinek más darabjaiból is. (Különösen legjobb művéből, a Varjú-nemzetségből, ahol a Varjúk több nemzedéke „időtlen időktől fogva” hűségesen lakja a földet és szolgálja a népét)

A „minden a jelen időn múlik” tétele juttatja a cselekvés parciális szférájához, a földműveléshez is. A gazdálkodásról folytatott beszélgetésből azonban kitűnik, hogy Kós Károly a földhöz való misztikus menekülést szenvedélyesen elutasítja — ellentétben némely két világháború közti kartársával —, hanem helyette egészséges, közösségi programot vall magáénak. Miben jelentkezik ez a földdel való együttélési szándék, s a kísérlet hogyan nő túl az anyaföld romantikus-misztikus értelmezésének határain?

1. A kisebbségi sors szenvedélyes vállalásában. („[...] hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten” — fogalmaz 1919-ben és utasítja el az Iparművészeti Főiskola tanszékét. A közismert levélrészletben foglaltakhoz a koporsóig hű maradt.)

2. A példaadás vállalásában. („Nekem a gazdálkodással messzebbre tekintő céljaim is voltak — nyilatkozza már ebben a kötetben —: a korszerű földművelésre akartam példát mutatni.”)

3. A gazdasági munka oktatásának megszervezésében. („[...] azt a célt is magam elé tűztem, hogy lendítsek valamit a vidéken: Kalotaszegen. Ezt a célt szolgálta volna a Bábonyban tervezett mezőgazdasági iskola és annak a tangazdasága. Itt szerettük volna a kalotaszegieket megtanítani arra, hogy a sovány, gyenge, köves földből többet lehet kihozni, mint amennyire apáink erejéből tellett.”)

Ragaszkodott a földhöz — amely első szántáskor napi tíz szekér követ adott —, a diófához, a kaszálás öröméhez, a mókány lovakhoz, a dolgát végző házőrzőhöz, csupán azért, mert az organikus feszültségű életnek adhatott velük új tartalmat, tisztább ragyogást. Földje nem jövedelmezett, a családi igények kielégítésén kívül, azért vásárolta, hogy feljavítva továbbadja a falubeli sztánaiaknak. (A nép és Kós harmonikus kapcsolatának utolsó földi stációján a színpadra, könyve-köztudatba írt, rajzolt, metszett és mentett kalotaszegi atyafiak kísérik barátjuk kihűlt maradványait a házsongárdi temetőbe.) A művészet az emberben élő szépségigény kielégítését szolgálja, mondja, de másutt szereplő válaszában a létezésélmény tárgyi-természeti-lélektani körülményeit körvonalazva — a provincialitás megtűrése nélkül — így beszél: „Életem legszebb óráit a szántás és a kaszálás közben éltem át. A szép szántás, az olyan gusztusos, az olyan csodálatos dolog különösen lóval. ... Ahogy azok mentek, pontosan a barázdán, ahogy befordultak, s nyomukban a gyönyörű, hibátlan barázda... Ezt csak az tudja érzékelni, aki már fogta az eke szarvát, s aki a kezében tartott gyeplő egy-egy pici mozdításával irányítani tudta a ló mozgását.’'

Ragaszkodása a földhöz és népéhez juttatja el a közéleti, kisebbségpolitikai tevékenységhez is. Társszerzője a Kiáltó Szó című röpiratnak és bekapcsolódik a politikai publicisztikába, megindítja a Vasárnap című képes politikai népújságot.

Szakelemzésbe való az egykori műegyetemi hallgató erdélyi útjainak grafikai termése is. összerakni, összevetni, sorba állítani, szétválasztani az évek során szaporodó grafikákkal; a magyar szecessziós grafika utolsó előtti képviselőjének önálló kötetben való kiadását sürgetjük. (Utolsó mestere ugyancsak romániai magyar; a mos 75 esztendős Debreczeni László, aki az Erdélyi Fiatalok tagjaként Kost tartotta mintaképének, s akinek önálló nyelve dokumentumszerűbb, mint az elsősorban hangulatteremtésben kitűnt mesteréé.) Témái a népsors életterében mozgó azonosulások: templom, székesegyház, viselet (mindháromból magyar, román és szász), kapubástya, fejfa, szobabelső, harangláb, útszéli kereszt, csűr, házsor, kúria, később ex libris, színpadvázlat és természetesen könyvillusztráció. A kötetben alkotáslélektani boncolásnak is asszisztensei lehetünk: Benkő okos — hálószobatitkot sohasem feszegető — kérdésére; rajztudását az építészeti, tervezői, illusztrációs munkáján kívül milyen más területen gyümölcsöztette, Kós Károly így válaszol: „Amikor írtam, akkor is képben gondolkoztam, láttam a képet és azt írtam le. [...] Párhuzamosan készült a rajz és a szöveg [. ..]. Írás közben örökké rajzolgattam.” Rajztudása, stílus- ismerete, a „szülőföldön otthon lenni” vágya és a választott miliő valóságának való megfelelés vezették az illusztrált építészeti és kultúrtörténeti könyvei, a Régi Kalotaszeg (1911), az Erdély kövei (1922), az Erdély (1929) és a Kalotaszeg (1932) megírására.

A kötet Kosnak a létezés értelmességét sugalló életművén keresztül egy eltűnt, elfelejtett világba is elvezet. Diákélet a Kolozsvári Református Kollégiumban, feladatai és tanárok a régi műegyetemen, a múlt századba nyúló családtörténet, gazdaságtörténet a két világháború között (az EMGE — Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület — programjai, tervei, lehetőségei), politikai események: a Memorandumper, az 1910-es balázsfalvi gyűlés, a Magyar Népi Szövetség 1945 utáni küzdelmei. Irodalmi csoportosulások; az Erdélyi Szépmíves Céh, a Józsa Béla Athenaeum és természetesen: kortársak. Adyn, Balogh Edgáron, Kurkó Gyárfáson, Kacsó Sándoron kívül — akiket irodalmi köztudatunk többé-kevésbé ismer —, a kötet az irodalom-történetírás egyik adósságát nyomatékosítja: Bánffy Miklóst. Életpályájával ezidáig nem néztünk következetesen farkasszemet. Bánffyt nem rehabilitálni kell, de hibáit és erényeit aktuális józansággal és pontossággal kell feltérképeznünk. Kós Károly Bánffyra tisztelettel és szeretettel emlékezik: a barát, a küzdőtárs, a gondolkodó ember képét vitte magával.

Benkő Samu — ahogyan jeleztük —: alkotótárs, becsületes partner, az életmű kitűnő ismerője, s könyve címéül is egy Kós Károly személyiségének racionális megértését segítő idézetet választott: „A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni.” Tudjuk, és egy hosszú élet kortársaként tudtuk is: Kós Károlyban kivételes személyiséget tisztelhetünk, aki immár az égi mezőkön ballag, s aki több irányú tehetségét az értelmes lét végsőkig fokozott totalitásával tudta kibontakoztatni. Az életmű befogadása utáni esélyünk az a magatartás marad, amely emberszabású életet ígér, amint azé volt, aki tudta mit hoz létre, és aki azt is tudta, miért teszi; s akinek — Benkő Samu a sírbeszédben fogalmazott így —: „hazug beszéd száját el nem hagyta, rútat le nem írt, felhúzott fala még soha le nem omlott.” (Kriterion, 1978.) AMBRUS LAJOS

Elmúlt egy hét.

El, bizony. A blogomon nyomot sem hagytam, de talán a való életben igen. Kell, hogy látszata legyen annak a sok túlórának, amit munkahelyemen töltöttem. Amikor nem dolgoztam, akkor meg az agytekervényeim járattam. Azért majd csak meg lesz ennek is a látszata. Most pedig következzék néhány fénykép a soroksári német tájházból.