Legújabb bolhapiaci szerzeményem

A bolhapiacon már szinte eladhatatlan tárgyakat az egyik kereskedő dobozokba teszi, az egyik dobozra ráírja, hogy 500/db, a következőre 250Ft/db, és van 100Ft/db-os doboza is. Hétről-hétre vándorolnak drágább dobozból az olcsó felé ugyanazok a darabok. Ez a kis fém névjegykártya tartó doboz is vándorolt a dobozok között, míg meg nem vettem. Még sosem volt névjegykártya tartóm, sőt névjegyem kártyám se. Előfordult már hogy elkérték címem, telefonom én meg előkerestem valami kis cetlit a táskámból, és ráírtam az információkat. No, ennek most vége. Immár van névjegykártya tartóm, csak épp belevalóm nincs. Sebaj, fogtam magam és rajzoltam én nemesi címer helyett vízimalmot, és tollal ráírtam elérhetőségeimet. Ezek után már nem lesz gond, ha névjegyet kérnek.

Névjegykártyákkal gyakran találkozik az ember. Ezek azok a kicsi papír fecnik, melyek legtöbbször a pénztárcánk mélyén lapulnak a hátsó zsebünkben. Persze aki az üzleti éltben mozog, egész kis gyűjteménye lehet belőlük, külön katalógusba rendezve.

Tekintve, hogy ez a kis darab papír a mindennapi része a találkozóknak, sokan nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget. Pedig ezek a kis kártyák hosszú utat jártak be az elmúlt évszázadokban, hogy elérjék mai funkciójukat és formáikat. Kezdjük is az elején…

A névjegykártyák érdekes sztorija a 17. századi Európában kezdődik, ahol a helyi nemes vagy elöljáró személyek érkezését jelentették be használatukkal. Ebben az időben még nem is névjegykártyának hívták, hanem úgynevezett látogató kártyának (Visite Biletes) . Ugyanolyan méretűek és formájúak voltak, mint a játékra használt kártyák (ebben az időben ez akkora volt, hogy beleférjen egy felnőtt férfi tenyerébe) és a felső tízezer elengedhetetlen kellékévé váltak.

Az első látogató kártyák XIV. Lajos uralkodása alatt tűntek fel és tulajdonosukat bemutató és dicsőítő funkciót töltöttek be. Ebben az időben kezdtek el alkalmazni rajtuk arany és mindenféle figyelemfelkeltő betűtípust. Az 1600-as évek közepére, aki trendi középosztálybeli körökben akart mozogni, annak muszáj volt rendelkeznie egy ilyen névjegykártyával. Az épületekben külön díszes kártyatartókat helyeztek el, hogy a látogatók ott tudják hagyni névjegyeiket. A látogatók mindenfélét írtak rá, nevüket, kötelezettségvállalásokat, üzeneteket, feljegyzéseket egyaránt. Az idő múlásával a látogató kártyák tovább fejlődtek üdvözlő és egyéb kártyákká.

Ugyanebben az időben egy kicsivel északabbra, Angliában megjelentek egy úgynevezett kereskedelmi kártyák , melyeket a névjegykártyák közvetlen elődjeinek is nevezhetünk. Ezek főleg kezdetleges reklámokat és térképeket tartalmaztak, melyek segítettek megtalálni a különböző árusokat, mivel ebben az időben még nem volt kialakítva utca és házszám rendszer. A kereskedelmi kártyák népszerűsége ebben az időben szárnyalt, a leghatékonyabb reklámozási forma volt, mivel közvetlenül a bolthoz vezette a vásárlókat. Körülbelül úgy működött, mint a mostani online hirdetések (pl.: Google AdWords).

A korai kereskedelmi kártyákat fametszetes vagy magasnyomásos technológiával nyomtatták. A 18. században már rézmetszeteket használtak. Egészen a 19. századig a kártyákat egyszínben nyomtatták. Aztán ahogy a cégek nőni kezdtek, a kereskedelmi kártyák gyártása és megjelenése is fejlődött. 1830 körül a könyvnyomtatásban is megjelent a többszínnyomás, mely hatással volt minden akkori nyomtatott médium megjelenésére.

Mint oly sok minden, ami francia, a látogató kártyák is hamar meghódították Európa nagyvárosait. Elterjedt a dombornyomott és fóliázott felületnemesítési eljárások alkalmazása, mellyel egyre látványosabb megjelenésű papírokat hoztak létre. A kártyák innentől kezdve elengedhetetlen kiegészítőnek számítottak a középosztálybeli férfiaknál és nőknél.

Amerikában azonban élesen elkülönült az üzleti névjegykártya és a látogató kártya. A látogató kártyák megmaradtak eredeti funkciójuknál, miszerint a közösségi találkozókon való megjelenés kézzel fogható bizonyítékai voltak, mint egy jól strukturált bemutatkozó levél. Az előszobákban elhelyezett kártyagyűjtők egy praktikus listát nyújtottak arról, hogy ki volt meghívva egy eseményre, és ki az, akit más okból is fel lehet majd keresni. A probléma csupán az volt, hogy a látogató kártya használata kezdett túl modorossá válni, és az átlag amerikaiak között nem igazán terjedt el.

Az ipari forradalomnak köszönhetően az üzleti életben nagymértékben csökkentek a formalitások a világban. A magán és üzleti területeken egyaránt egyre természetesebbé vált a kapcsolatépítés, melynek hatására a látogató és kereskedelmei kártya valami egészen újjá és kevésbé formális dologgá olvadt össze. Persze a felső osztályok még mindig idegenkedtek kicsit tőle, ám ennek ellenére az USA-ban egyre népszerűbbé vált a névjegykártyák használata . Ezzel elkezdődött az üzleti jellegű névjegykártyák kora. Forrás: http://nevjegykartyam.hu/a-nevjegykartya-tortenelme

Felfedeztem, de miért!?

Amikor megláttam a címlapján a pipacsot, már nyúltam is, hogy megvegyem. A könyv szerzőjéről nem tudtam semmit. Gondoltam, hogy akinek a híres Knerr Izidor féle nyomdában adták ki elbeszélés kötetét, az rossz nem lehet. Hát tévedtem. Igen csak középszerű, vagy annál színvonaltalanabb elbeszéléseket tartalmaz.

Szerzőjének életrajza sincs fenn a neten. Talán nem véletlenül. Szakácskönyvét, aukciókon árusítják, és nem nagyon lehet hozzájutni. Szakácskönyvének korabeli ajánlásából talán lehet következtetni, a szerőre is.

Tanácsok fiatal asszonyoknak. 

Nem azoknak az asszonyoknak írtam ezt a könyvet, akik férjhez mennek azért, hogy csillogjanak, a nagy világnak, mulatságoknak és a divatnak éljenek; akik lakosztályukat a szobaleányra, éléska,rájukat, konyhájukat a szakácsnőre és gyermekeiket a dadákra bizzák. Nem! Azoknak a komoly, kötelességtudó asszonykáknak akarok szerény tehetségem szerint, tapasztalat által gyűjtött tanácsokat adni, akik a feleség szónak magasztos voltát megértik, és aszerint akarnak élni és férjüknek segítő társuk lenni. Első dolgunk kötelességeink pontos megismerése.

Higyjék el, édes ifjú asszonykáim, nem is olyan nehéz dolog ez, csak figyelmes körültekintés, elmélkedés és egy jó tanácsadó háztartási könyv kell hozzá. De a kötelességek pontos teljesítése, az már nagyon nehéz; sokszor rettenetes nehéz, amikor karöltve jár az önmegtagadás nemes erényével. Hanem aki tiszta önérzettel elmondhatja magáról, hogy: "én kötelességeimet minden körülmények között pontosan, becsületesen teljesítettem!" az a legboldogabb és legirigylendőbb asszony a világon, mert több szívnyugalmat és elégedettséget hord szívében, mint aki mindig dús gazdagságban vágyainak élt...Forrás: https://www.antikvarium.hu/konyv/cs-guits-matild-a-jo-baratno-i-toredek-413861

Hogy Ti is képet kapjatok a szerzőről az elbeszélés kötetből egy rövidke elbeszélést Ti is olvashattok.

Hogyan lettem én „gyütt-ment" ? Doktornak neveztek ki R ...-be, egy hitvány kis falucskába, ami a vonatról nézve inkább tanyának látszott, mint falunak. A kis megállóhelyen valami szekér-féle várt reám, két sovány gebével, amit a jegyző küldött elém, akinek jeleztem érkezésemet. Átkozott rossz, kátyús úton döczögtünk jó háromnegyed órát, mikor megszólított a kocsisom: Hát izé ! Maga az új doktor? Akkor kaptam kezembe orvosi diplomámat, telve büszkeséggel, ambitióval, nagyon megköveteltem a czimet, amire rá is szolgáltam. Bántott a paraszt durvasága, de nem akartam mindjárt rendreutasítással kezdeni, azért csak rámondtam: Igen, én vagyok Talpas Imre doktor. No, az Isten éltesse, teinsuram !   emelte meg zsíros kalapját kocsisom, — csak jól viselje oszt magát, itt megélhet ! Éppen egy kőkerítéshez értünk, amiből szép zsindelyes ház emelkedett ki repkényes oldalával, a lombos, árnyas kertből az enyhe tavaszi szellő orgonaillatot és zongorahangokat hozott felém s egy sejtelmes, rejtelmes érzés megremegtette a szívemet. Ki lakik itt? — kérdeztem a kocsisomtól, mialatt hallgatva figyeltem a dalt. „Szomorú fűz hervadt lombja. . . csendült hozzá egy tiszta, üde hang. Úgy-e, szép szava van? — kacsintott rám vissza a magyar, — hát ez a „fekete asszony", csak úgy hívja a falu népe, pedig van neki tisztességes neve, ura, de olyan az itteni nép, instálom, hogy mindenkinek nevet ad Szinéről, szaváról, viselettyiről ; az elment doktort meg kutyás doktornak hítták, mert hogy szörnyen félt a kutyáktól, ha egy vagy két kutya feléje ment, elkezdett forgolódni, visítani, akár csak a gyerekek, aztán elnevezték kutyás doktornak. Nem t'om, majd a teinsurnak mi lesz a csúfneve! Nem tudtam, nevessek-e, vagy mérgelődjem. Nagy tekintélyt szerzett itt az elődöm .. . mondám komolyan, hangosan gondolkozva. Nem volt biz az valami nagy, úgy tekintetre, inkább nagyon is vékony bőrben volt az istenadta, még sokkal hitványabban nézett ki, mint teins-uram. Jól van, jól!   csitítottam inkább magamat, mint a parasztot. — De még most sem mondta meg, atyafi, hogy hívják azt a szép szavú asszonyt. A paraszt megvakarta a fülét.   Várjon csak egy szempillantásig, teinsuram, mindjárt eszembe jut. Ahá ! tudom már : Libamája Pihaprémné a neve. (Liebmeier Tihamérné volt.) Nem rég gyüttek ide lakni, az ura ritkán van itthon, csak a fekete asszony egyedül. Miért hívják fekete asszonynak? Mert olyan fekete az, instálom, akárcsak a czigány, aztán a viganója, testállója is mindig fekete. A paraszt elhallgatott, én is; csak a levegőben szétillanó jázmin- és orgonaillat beszélt tovább a fekete asszonyról. A jegyző szíves, vendégszerető magyar ember volt, felesége pedig egy rézbőrű, vörös arczu asszonyság, aki igen jó szakácsnőnek bizonyult, mert pompás, ízletes vacsorát tálalt fel, mialatt affectált, tempós lépésekkel húzta végig pecsétes pongyolájának hosszú uszályát. Vacsoraközben elbeszéltem kocsisommal folytatott discursusomat és kérdezősködtem a fekete asszonyról. Gyönyörű szép asszony !   csettentett nyelvével a jegyző, — ilyen lehetett a világszép Kleopatra. Ugyan eredj — húzta a szót affectáltan a jegyzőné, akárcsak a pongyoláját — inkább olyan utálatos. Láttam, hogy a házasfelek a vitatkozás terére léptek, siettem más témát felhozni, hanem a fejemben ott motoszkált a Kleopatra. Orvosnövendék koromban nekem is volt egy édes, bájos, szépséges Kleopátrám. Színinövendék volt, karcsú, magas, aranyszínű bőrrel, nagy, fekete tiszta szemekkel, piszi piros ajkai közül vakító fehéren villogtak elő szép hosszas, hegyes fogai. Szíttam azt a piros kis ajkat, öleltem a karcsú termetet és imádtam sötét, göndör, selyempuhaságu hajzatát, de egyebet semmit sem tehettem, mert az én kis növendékem nagyon tisztességes leány volt. Végzett, elkerült a fővárosból, még egy ideig leveleztünk, egyszer csak válasz nélkül maradtak a leveleim s aztán vége lett mindennek. Csak az én szívemben maradt vissza egy fájó, vágyakozó érzés, mint valami nyitott seb; ő bizonyosan hamar elfeledett. Unalmas lehettem ez estén, csak gépiesen kérdeztem, feleltem; lelkemet megejtette Cornélia emléke, így hívták az én Kleopátrámat. Megmutatta a jegyző a szobámat, de én, szokásomhoz híven, sétára indultam. Lépteimet a fekete asszony háza felé irányítottam, mialatt gondolataimban Colóval foglalkoztam, észre sem véve, hogy a kőkerítés keskeny ajtócskája elé értem. Imre! — hallatszott egy örömteljes női hang s a másik pillanatban karjaim közt tartottam Colót. Édes barátom! Imrém. Hogy jöttél te ide ? . Megválasztottak községi orvosnak — hebegtem meglepetve és megszorongatva kis puha kezét. Jőjj ! Jőjj ! — súgta halkan és behúzott a kertbe, bezárta utánunk az ajtót, — maradj itt egy pillanatig, eltávolítom a cselédet. Még jól fel sem ocsúdtam meglepetésemből, már megfogta kezemet hideg, remegő kis kezével és a setét, lombos kerti úton vezetett előre. Szobába érve, sietve gyújtott lámpát és előttem állott teljes szépségében a szebb asszonynyá fejlődött Coló. S az urad? — kérdeztem körülhordozva tekintetemet a fényesen, ízlésesen bútorozott szalonban. Hozzám simult, átölelt, éppen úgy, mint régen, tartózkodva, szűziesen, csak selymes kis feje pihent a vállamon.   Nincs férjem, meghalt, özvegy vagyok. Özvegy? — kérdém szigorúan bele nézve a szépen kipirult arczba és csillogó, nagy szemekbe,   s ki az a férfi, aki időnként ellátogat hozzád s mindenki férjedként emlegeti? Valóban? Férjemnek tartják őt? — kérdé a régi, gyermekes mosolylyal ajkai körül, az ügyvédem, neki házat keres számomra Pesten. De hát jőjj ! Ülj ide mellém! Elmondom, mi történt elválásunk óta. Maga mellé húzott a pamlagra, aztán folytatta: Aradra szerződtettek, ott játszottam fél évig, mikor egy öreg, dúsgazdag földbirtokos megkérte kezemet, a szívem tele volt első szerelmem emlékével, s ha a tied nem lehettem, közönyös volt, bárkié leszek. Két évig éltem férjemmel, amikor hirtelen meghalt, végrendeletében engem tett általános örökösévé, csak azt kötve ki, hogy gyászévemet töltsem teljes elvonultságban és szenteljem emlékének; lakhelyemül ezt a nem rég vásárolt birtokot jelölte ki. Ez a történetem s most elmondom álmomat. Azt hittem, hogy a fővárosban feltalállak s ha még akkor te szabad lész és szeretni tudsz, fel fogom ajánlani magamat és vagyonomat neked és boldogok leszünk. Nos, akarod? Kellek?   Kérdezte és karcsú termete, szép nyaka előre hajlott, két gyengéd, fehér kis keze összekulcsolva, ölében pihent, így leste, félve, rettegve, ajkamról a szót; nagy, tiszta, őzszemei bocsánatot, nyitva feledett piros kis szája, hevesen emelkedő gyönyörű keble szerelmet, kéjt, boldogságot esdett. Átöleltem, csókom, ölelésem heve a régi volt, megértette, hogy szeretve van. -- Ide ! ! Te édes! Légy okos, légy jó, ha szeretsz! Az első lépés, melyet egyesülésünk felé teszünk, ne legyen bűnös. Várj, egy hónap még és szerelmünk meg lesz jutalmazva! — csitított az okos asszony. Erről még jobban ráismertem, tudtam, hogy tiszta, igaz és jó maradt. Most pedig hallgassa meg, édes kis doktorom, mi lesz a teendője, holnap vagy holnapután visszautazik a fővárosba, felkeresi Miklós Gyula ügyvédet s együtt fognak vásárolni ott és olyan házat, ami legjobban megfelel az ön praxisának. Azt az alatt az egy hónap alatt, ami az én gyászomból még hátra van, berendezi s a megmaradt pénzt belátása szerint, értékpapírokban elhelyezi; megszerzi az esküvőnkhöz szükséges okmányokat s áttekinti bánáti birtokunkat; intézkedik, hogy minket esküvőnk után ott kedélyes népünnepélylyel fogadjanak. Én pedig, miután sem apám, sem anyám nincsen, itt várom szerelmes, édes vőlegényemet, álmodva a szerelemről, boldogságról, mint a csipkerózsa kisasszony. Igen? Úgy lett. Másnap meglátogattam a súlyosabb betegeket és lemondtam állásomról, de megígértem, hogy arra való tekintettel, hogy a faluban több súlyos beteg van, küldök a fővárosból egy helyettes orvost.

Ettől a collegától hallottam, hogy bizony engem is elkereszteltek a jó falusiak. Mi tagadás benne: gyütt-ment doktor lett a nevem.

Gyökérkezelés Fekeden

Az utóbbi egy év szabadidőm nagy részét a Fekedi tanösvény létrehozásának segédmunkái vitték el. A legnagyobb ilyen segédmunkám a tanösvény első állomásához tartozó installáció elkészítése volt. Már egy éve felmerült, ha a tanösvény fő motívuma a fa, akkor kezdjük a fa gyökereinél. Átvitt értelemben a Fekediek őshazájukról, azaz a Fuldai Apátságról és az új hazában történő letelepedésről mesél az első állomás. A tanösvény készítő csapat, már 2017-ben eltervezte, hogy egy nagyon öreg fa gyökerét kell kiállítani az első állomáson. Idén áprilisban aztán az erdőből egy régen kivágott tölgyfa gyökerét be is szállították az önkormányzat telephelyére. Igen csak gondolkodóba estünk, mert a gyökér nem olyan volt, mint amilyet megálmodtunk. Mellette a nemrég vihar kifordította fenyőfa gyökre formásabbnak tűnt.

El is gondolkodtam, hogy mit is csináljunk. Egy nagy sétát tettem a falu körül. Ott láttam a dűlőút mellett szebbnél szebb gyökereket. Az egyiken egy sellőt is megidéznek a földből kilátszó gyökerek, a másikon meg egy ördög próbál kiszabadulni a föld alól. Igazán meseszép gyökérvilág elevenedett meg egy rövid sétám alatt.

De mégis csak maradtunk az erdész által javasolt első megoldásnál. Nagy munka volt megtisztítani a gyökeret a rajta élősködőktől. A Két nap intenzív tisztítás. Gomba és kártevő elleni beeresztést is kapott, aztán, hogy az időjárás se tudjon kárt tenni benne kültéri alapozó festést, és vékony lazúr kezelést kapott a mi gyökerünk. Most ott áll a tanösvény első állomásán. Aki kíváncsi, a gyökéren levő üveglapról megtudhatja ki volt az első jegyespár, aki az új hazában házasságot kötött.

Hallgatni is kellett.

Már nagyon hiányzott, hogy újból írjak. Levelet is kaptam, melyben érdeklődtek, hogy miért van csend a blogon. Egyszerű a magyarázat. Nem volt időm, hogy írjak, szerkesszek, és jelen legyek a blogomon. Annál inkább jelen voltam a munkában. Határidős munkák a főállásban, és határidős kisegítő feladatok az adódtak a szabadidőm terhére is. Így történt, hogy ide a blogra nem jutott egy csöppnyi időm se. Azért csináltam ám, sok olyan képet, melyet szívesen megmutatok, mert úgy gondolom ide valók. Itt van rögtön az első. Június 17-én Fekeden a tanösvény átadás előtt fotóztam, amint nemcsak mi, hanem a lepke és a darázs is szorgalmasan dolgozik a levendulásban.

A tanösvény ünnepélyes átadása egy szentmisével kezdődött. Azután volt kultúrműsor a templom előtt, és a tanösvény állomásainak a megtekintése. Lefotózhattam volna az összes állomást, de úgy gondolom, hogy akit érdekel, az jöjjön el. Kérjen vezetőfüzetet és ismerje meg ennek az eldugott kis falunak a múltját, és jelenét.

Hamarosan átadjuk

Régi olvasóim, gondolom észrevettétek, hogy az új blogomon ritkábban írok, mint az előzőn. Ennek megvan az oka. Ha látni akarjátok, hogy jómagam, milyen nagy munka kis részese voltam, gyertek, Fekedre 2018 június 17-én. Én ott leszek. Hoztam néhány képet a hétvégi tanösvény építés utolsó szakaszáról. Amikor azt gondolod mindjárt vége, akkor jön az eső. Később, mint terveztük, sárosabban és fáradtabban, de azért befejeztük.  Ajánlott program: http://feked.hu/index.php?page=1&cont=kisebbsegi

Jósika Miklós és Heckenast Gusztáv emlékezete

Az elősző posztomban amikor bemutattam Jósika Miklós életrajzát jutott eszembe, hogy felkeressem a róla elnevezett utcát. Régen emlékeim szerint még keresztnevével szerepelt a névtáblákon. Most a kicserélt, és a kerülete címerét tartalmazó táblákon már hiányzik az író keresztneve. Az utcában még tábla sincs, amelyik emléket állítana Jósika Miklósnak. Talán még az utcában lakók sem tudják, hogy ki is volt az utcájuk névadója.

Amikor az utca házait fényképeztem jutott eszembe, hogy vajon az író kiadójára Heckenast Gusztáv-ról hányan tudják, hogy milyen szerepe volt az irodalomban, és a politikában. Bár az előző posztból megtudhattuk, hogy bizony ő is felmondta az íróval a kiadói szerződést az 1860-as években. Hiába a gazdaság és politika akkor is összefonódott.

Ezernyolcszázharmincnégyben ruháztatott át a Lipcsében letelepedett Wigand Ottó kereskedői joga Heckenast Gusztávra, aki kettős rokoni kapcsolatban állott vele. Mint említettük, Wigand feleségül vette Heckenast mostohanővérét, Heckenast viszont - második házasságában - Wigand húgának lett a férje. A már 1832 óta Lipcsében élt kereskedő 16 évvel volt idősebb egykori pesti segédjénél. A korabeli feljegyzések szerint 1834. júl. 1-jétől Heckenast lett az egykori Wigand-üzlet egyedüli tulajdonosa, az ezt megelőző időszakban viszont még nem az ő nevén jegyezték a boltot. Mint ismeretes, 1838-ban őt is komoly kár érte, de (segítettek rajta az írók - az árvízkönyvvel -, ő maga pedig úgy, hogy a víz áztatta műveket kiszárította, s azokat az 1839-ben megnyitott kölcsönkönyvtára állományába építette be. E kabinet kb. 8000 kötetből állt. Szortiment boltja mellett tehát kölcsönzéssel is foglalkozott, segédje ekkor Händel Albin Károly volt, később pedig Edelmann Karoly lett. Heckenast az utóbbinak adta el szortiment üzletét az 1847-es év elején, s ezután már csak könyvkiadással foglalkozott. (Edelmann segédje volt a később jeles könyvessé lett Tettey Nándor.)

1844 és 1847 között Händellel oly módon társult, hogy idegen nyelvű kiadványaikat külföldön ő forgalmazta, s e célból hozta létre a „Verlags-Magazin in Pesth und Leipzig” elnevezésű céget, mely 1847-től lipcsei céggé lett. Heckenast jeles tette még, hogy 1840-ben megindította a Bibliographiai Értesítőt, amely az egyik első magyar bibliográfiai periodika volt (Schedius jóval korábbi vállalkozásáról már szóltunk). E periodika sajnos a 33. szám után 1842-ben megszűnt, igaz, nem lehetett túlságosan nyereséges vállalkozás, ahogyan az ehhez hasonlatosak még manapság sem azok. Heckenast kiadványának folytatása Eggenbergernél indult meg még ugyanabban az évben, melyet azután az Ivanics örökös, Magyar Mihály folytatott 1849-ben.)

Íme Edelmann Károly 1848-as kérvénye, melyben a Heckenast-féle üzlet reá történő teljes átruházásáért folyamodott: „Waldhütter Frigyes társaságában a Heckenast-féle könyvkereskedést és kölcsönkönyvtárat szerződésileg átvevén, miután társom gyengélkedő egészsége miatt orvosa tanácsa után szándokának foganatosításával felhagyni és a szerződéstől visszalépni kéntelenített, mire azt én, minden abban foglalt kedvezésekkel átvevén a kikötött fizetések-nek nagyobb részét már is tettlegesen teljesítettem és most a t. Városi Tanácst tartozó alázattal kérem, hogy a Heckenast-féle pesti könyvkereskedést és kölcsönkönyvtári jogot a legújabb törvények, jelesen az 1848. évi XVIII. t. cz. 42. §. értelmében reám ruházni annyival inkább méltóztassék, mert Heckenast Gusztáv ezen két üzlettől az A. alatti okmány szerint ré¬szemre lemondott és mert maga a tisztelt Városi Tanács azon folyamodásom következtében, mellyel még a múlt évi Septemb. 7-én az akkori Helytartó Tanácshoz járultam, engem e jogok adományozására már is ajánlani kegyeskedett.”  A tanács az engedélyt megadta. Edelmannról még el kell mondanunk, hogy ő továbbfejlesztette a Heckenast-féle kölcsön-könyvtárat is, létrehozván az első fiókkönyvtárat. E tanult könyves - iskoláit Lipcsében végezte, a könyves szakmát Freiburgban, Brünnben, Prágában és Bécsben sajátította el - arra figyelt fel, hogy a nyári turistaforgalom elsősorban nem Pestre koncentrálódott, hanem a jóval hűsebb Balaton vidékére. Éppen ezért Balatonfüreden nyári kölcsönkönyvtárat hozott létre - ez június elejétől augusztus végéig tartott nyitva -, sőt 1851-ben már az ott lévő könyveiről egy 52 oldalas nyomtatott katalógust is közreadott. (Természetesen akkoriban a kölcsönzési díjak jóval magasabbak voltak, mint ma.) Edelmann Károly halála után a pesti boltot az özvegy eladta, s azt Adolf Friedrich Lauffer vásárolta meg.

Heckenast Gusztáv rövid ideig volt kereskedő, nevét elsősorban a kiadványai örökítették meg, s ezek előállításában nem kis ezt vállalt Landerer Lajos nyomdász. 1841. január 21-étől e munkát már, mint üzlettársak végezték. Ekkor jegyezték be ugyanis a közös céget a pesti váltótörvényszéknél. Csakhogy nem ment minden ily simán.

A Pesther Tageblatt c. hetilap kiadója 1839. jan. 1-jétől Heckenast volt, mely periodika 1845. március végéig jelent meg. Ennek utóda a Pester Zeitung lett, amely 1853-ban Budára kiterjesztette figyelmét, s 1860-ig jelent meg.

Landerer Lajos 1840. dec. 15-én - mintegy „versenytárgyalás” után - megszerezte egy másik napilap, a Pesti Hirlap kiadói jogát. Pest város tanácsa és a Helytartótanács azonban kauciót követelt tőle az előfizetők biztonsága érdekében. Ezt egymaga nehezen tudta volna letenni - még adósságai voltak -, ezért Heckenasttal társult, aki jóval komolyabb tőkével rendelkezett. A lap ezek után 1841. jan. 2-án megindulhatott, szerkesztője Kossuth lett.

A céggel kapcsolatos bonyodalmakat végül is ez indította el, hiszen a versenyben vesztes nyomda, a Beimel, továbbá a harmadik nyomda, a Trattner-Károlyi tulajdonosai igyekeztek semmisnek tekinteni a Landerer-Heckenast társulást. Éveken át folyt a harc, s ez alatt az idő alatt a közös céghasználatot nem is engedélyezték számukra. Landerer végül is 1845-ben a királyhoz fellebbezett, mondván, hogy ő nemes ember, „Füskuti” előnévvel, s ezért ügyében a városi tanács dönthet. Igaza volt, de mivel a bürokrácia már akkor is a maihoz hasonlatos volt, a döntés elhúzódott: e pereskedés 1841 januárjától 1845 márciusáig tartott. A tanácsot végül is elmarasztalták, s a társas cég jogosan működhetett tovább.

A Pesti Hirlap csak 1843 végéig volt Kossuth lapja. Az történt ugyanis, hogy Kossuth állandóan emeltette szerkesztői díját, amely kezdetben évi 2400 ft volt, 1842-ben 6000 ft, 1843-ban már 9000. Ezt szerette volna tovább „srófolni”, amit viszont Landerer ellenzett, s a kiadónak jól jött az is, hogy Bécs messzemenően nem volt elégedett a szerkesztő személyével. Viszota Gyula így fogalmazott: „...a Pesti Hirlap bátran, sokszor élesen ostorozta a közállapotokat, erélyesen hozzászólt a reformkérdésekhez és bizonyára siettette ezek politikai megérlelését is. Ez a körülmény a kormányra nézve nagyon kellemetlenné vált, és mivel a cenzúra nem tudta Kossuth cikkeit és irányát lényegesen tompítani, a kormány 1843 végén más úton igyekezett Kossuthot a szerkesztéstől eltávolítani.”

Wirkner Ede magyar kancelláriai titkár és Gervay József államtanácsos - akik korábban engedélyezték a lapot Landerer részére -, most arra kérték őt, vesszen össze Kossuthtal úgy, hogy csökkentse szerkesztői honoráriumát. Így is történt. Kossuth dühös lett, s mint Zsedényi Ede tanácsoshoz írta 1843 decemberében: „Landerer és Heckenast uraknak minden mértéket haladó szennyes piszkosságukat tovább tűrnöm lehetetlen.”  Otthagyta hát a lapot, hogy másik után nézzen. Ez utóbbi azonban már nemigen sikerült neki, a bécsiek terve viszont igen.

Landererék más lapok kiadói is voltak, mint az 1843 és 1848 között Frankenburg Adolf szerkesztette Magyar Életképek (majd Életképek), melyet 1848 márciusától az év végéig Jókai és Petőfi szerkesztett; azután 1847 második félévében a Kisfaludy Társaság Lapja, a Magyar Szépirodalmi Szemle, továbbá a Világ és a Budapesti Híradó. Ez utóbbinak az 5. évfolyama jelent meg 1848-ban - napilapként. Rövid ideig, 1849. ápr. 30-ától júl. 7-éig jelent meg náluk Jókai szerkesztésében az Esti Lapok, továbbá Mérei Mór és Rosti Zsigmond szerkesztésében a Radical lap 1848 júliusában.

Szorgalmas, bár az írókkal szemben szűkmarkú kiadók voltak ők. Petőfi írja 1848 júliusában Aranynak: „Nekem a napokban 208 pengő forintos váltót kell kifizetnem. Mentem Heckenasthoz, hogy az Életképek szerkesztéséért előlegesen fölvegyek 200 pengőt, de az a silány fráter nem adott többet száz pengőnél...” Pedig Petőfi már 1848 előtt is ismerte Heckenastot, mivelhogy 1845-ben nála jelent meg a Szerelem gyöngyei c. versciklusa.

Nem kívánjuk részletezni e neves nyomdászok kiadványait, hiszen azok száma több százra rúg, köztük fontos irodalmi és tudományos munkák, periodikák és lexikonok vannak. Mint láttuk, ezek kiadásában erősen függtek a cenzúrától, és így a bécsi udvartól. Ez utóbbival valószínűleg Heckenastnak sikerült jobb kapcsolatot kiépítenie, ő 1848-ban is óvatos volt, s később sem lett komoly bántódása. Valószínűleg ő segített Bécsnek abban is, hogy közvetített Wigandnak: tegyen le a később amúgy is tiltottá váló lipcsei kiadványai előállításáról és az országba történő becsempészéséről. Wigandot azonban nehéz volt jó útra téríteni. 1843-ban nála jelent meg Zerffi Gusztáv Mozaikja, 1846-ban Táncsics Anti-úrbérváltsága, 1848-ban kiadta Engelsnek A munkásosztály forradalma Angliában c. kötetét, 1849-ben egy Kossuth-kötetet, 1850-ben Klapka emlékiratait és még jó néhány, nem kívánt művet.

Wigand csak közvetített egy másik Táncsics műnél, a három részből álló Önbizalom c. kéziratnál, melyről a bécsi kancellárián megőrzött 1846/1136. sz. jelentés nyomán a bécsiek időben értesültek. A jelentést - nyilván Wigandnál tett látogatása nyomán - Heckenast Gusztáv írta.  A pesti kereskedő ugyanis a Táncsics-művet kiadni szándékozó Fues nevű tübingai nyomdásszal is kapcsolatban állt, s így pontosan értesült a kézirat sorsáról, amelyet sajnos Béccsel is közölt. Metternich - Heckenast jelentése nyomán - le tudta foglaltatni a nyomás alatt lévő művet, s 1847 februárjában - többek között e művéért - börtönözték be Táncsicsot.  A Literatura c. folyóirat 1931-es évfolyamában egy Heckenast elleni éles támadás olvasható, melynek írója feltételezi, hogy Wesselényi Szózatára - mely Wigandnál jelent meg Lipcsében 1843-ban, de Halléban nyomtatták -, szintén ő hívta fel a bécsiek figyelmét. (Ennek német változatát a pesti Geibel terjesztette.) Mindez lehetséges, de e művet a revízió mégis jóval szelídebben fogadta, mint a korábbi Wesselényi kötetet, a Balítéletekről címűt.

Heckenast és Landerer neve korunkban is - március idusán - mindig előtérbe kerül, állítván, hogy nyomdájuk a forradalmi cselekedetek része lett.  Ez azonban nem Heckenast érdeme volt. Landerer viszont valóban a forradalom szolgálatába állt.

Landerer Lajos 1824-től volt Pesten nyomdatulajdonos, aki az évek során igen modern technológiát valósított meg üzemében. 1848 májusában ismét Kossuthtal került kapcsolatba, aki nyilván belátta, hogy a Pesti Hírlap ügyében Landerer kénytelen volt Bécs kérésének eleget tenni. Ha Kossuth nem lett volna kapzsi, e terv meghiúsult volna. Eltelt viszont négy év, s Kossuth úgy vélte, hogy a legjobban felszerelt pesti nyomda vezetőjét érdemes lesz megbíznia a forgalomba hozandó bankjegyek kinyomtatásával. Elég óvatos volt, amint az az országos főszámvevőségi osztály igazgatójához írt május 13-i soraiból is kitűnik: „Kérem kegyedet - hivassa magához Landerert, s ne sajnáljon vele értekezni a Trésorjegyek csinos nyomtatása iránt... Ha olcsón nem csinálja - az Universitas Nyomdájában készíttetem vagy lytographiroztatom.”

Végül is megegyeztek, s a Károly-kaszárnya Gránátos utcai épületrészében beindult a bankjegynyomda. Ügyvezető igazgatója Conlegner Károly reáliskolai tanár lett, vésnöke Wachtler F. és Classohn A., a litográfiai osztályt az egykori Váci utcai kottakereskedő és kőnyomda-tulajdonos sakkozó, Grimm Vince vezette, a főszedő Malatini Antal volt. Az öntőosztályt Ockenfusz Oszkár irányította, a rajz és mintakészítő pedig Tomala korábbi segítőtársa, Tyroler József lett. Az első bankók 1848. augusztus 6-án kerültek forgalomba.  Landerer nemcsak a bankók nyomdai munkálatait vezérelte, de ő nyomatta az ideiglenes rendeleteket is, a Városligetben pedig tábori nyomdát hozott létre.

Fitz József találóan jellemezte kettejüket az 1848-1849-es nyomdászatról írt munkájában: „Landerer közkedvelt pesti figura, gavallér, nagy mulatozó és tréfacsináló, pezseg benne az életkedv. A hűvös Heckenast már kevésbé népszerű, a tekintélye azonban nagy, mind a szakmában, mind a pesti városházán. Landerer lobogó magyar hazafi, noha a kiejtése erősen németes, Heckenast mindig alkalmazkodik a pillanathoz és a helyhez, miközben kételkedve nézi a politika alakulását s óvatos minden lépésében. Landerer nem fukarkodik, készséggel bérel a szivébe zárt nyomdász-tanonciskola számára helyiséget s az iskola egyik oktatójának, Árkossy Booch Frigyesnek - ki a hadjáratban mint huszárfőhadnagy és vívómester Buda megvívásából megtépetten tér vissza - új egyenruhát ajándékoz csupa lelkesültségből. Heckenast szigorúan bánik a pénzzel, s húzódva méri az előlegeket. Mégis kitűnően összeférnek.

1848-ban az övék az ország legnagyobb nyomdája: 4 gyors- és 5 újszerű vassajtóval. A haladó szellemű nyomda ellenlábasa a hagyománytisztelő Károlyinak. Itt jelent meg a Pesti Hírlap, az Életképek (no meg a Pester Zeitung és melléklete, a Volkstribun), 1849-ben az Esti Lapok. És még egyebek, összesen 8 magyar lap. A könyvek száma 1848-ban 89 magyar, 29 német, 1 tót; 1849-ben 23 magyar és 7 német. Itt jelennek meg a szabad sajtó termékei, itt a »Lapok Petőfi Sándor naplójából«. A 149 könyv közt azonban többnyire csak Heckenast kiadványai a terjedelmesek (Fogarasi szótárának II. kötete 700 lap, Kisfaludy Sándor Minden munkái 650, Császár Ferenc Váltótörvénykezési irománypéldái. A közös számlára kiadottak közt vastagabb kötetek az 1847/48. évi országgyűlés ívrétű irományai, jegyzőkönyvei és naplói. A többi, vagy legalábbis nagyja röpirat, kb. 50 lapnyi átlaggal. De ezek a röpiratok hatalmas kavarodást okoztak.”

A szabadságharc bukása után Landerer bujkálni kényszerült. Később Vácott élt birtokán, betegen. 1854-ben hunyt el. Heckenastot is perbe fogták, elsősorban az általa kiadott, s a forradalmat támogató napilapjai miatt. Végül is fölmentették. Továbbra is Pesten élt, s jelentős művek sorát jelentette meg, ezeken 1863-ig a „Landerer és Heckenast” megjelölés olvasható. Heckenast neve több mint 900 könyvön szerepel kiadóként! Kiadója az 1873-ban létre-jött Franklin Részvénytársaság alapja lett. Ezután Pozsonyban élt, ahol 1878-ban hunyt el.

Igazságtalanok lennénk, ha Heckenast egész életművét az 1850 előtti tevékenységével jellemeznénk. Az azt követő negyedszázadban ugyanis változtak a heckenasti elvek, amelyeket így summáz D. Szemző Piroska: „...hatalmas sajtóvállalkozásainak, kiadványainak is nagyrésze haladó és ellenzéki eszméket szolgáltak, ilyen szellemű írógárdáját, még nagy üzleti veszteségei mellett is, a legmesszebbmenően támogatta - s nemcsak magyar írókat, bécsi, sőt németországiakat is... Segíti pénzzel, összeköttetéseivel - a bécsi kancellárián Wirkner Lajos, Kecskeméthy Aurél és Kelemen Mór barátai - az emigrációban élő írókat; ha kérik, ellátja kinti tevékenységükhöz szükséges irodalommal, saját kiadványaival, közvetít családtagjaikhoz, mert sokat utazik, Ausztriába, Németországba - főleg Lipcsébe -, de Londonba is. Éppen összeköttetései és pénze segíti őt keresztül a rendőrségi üldözéseken, van úgy, hogy szabadságvesztésre ítélik, nemcsak bírságot fizet, aztán elsimul egy időre minden, jó taktikus. Ez a modern, haladó szellemű, kapitalista kiadó és üzletember, a legharmonikusabban összeegyezteti üzleti és politikai elveit: 1860-tól már teljes meggyőződése, hogy a polgárságnak kell az országban átvennie a vezető szerepet, s a polgárosodásnak biztos bázisa az anyagi fedezettel bíró, virágzó ipar és kereskedelem... Míg Jókai és határozati pártja előbb a közjogi kérdést akarták megoldani, Heckenast és baloldali köre a gazdasági függetlenség függvényének tekintették a közjogit... Heckenast és baloldali írói köre egyelőre a »békés fejlődést«, radikalizmusuk mérséklésének és végső soron a Béccsel való megegyezésnek taktikáját választják.  Ezt igazolja az 1861-62-ben Vajda szerkesztette, s általa kiadott Magyar Sajtó is.

Nem célunk Heckenast 1850 utáni tevékenységének részletes elemzése, de ellentmondásosságában is kiemelkedő jelentőségű kiadói munkásságára ismételten utalnunk kell (említsük meg például az 1850-ben általa útjára indított Újabb kori ismeretek tárát, s abban a „Batthyány Lajos” szócikket).  Érdemes lesz hát a jövőben még alaposabban feltárni munkásságát, hogy a Literatura 1931-es cikkírójával együtt végre választ kapjunk kérdésünkre: milyen is volt az igazi Heckenast? - Idézet Gazda István: Könyvkereskedők a váci utcában című könyvéből.

Forrás: http://www.mek.oszk.hu/01600/01609/

Jósika köteteket vettem

Folyamatosan keresem a magyar klasszikus irodalom németre fordított műveit. Nemrég akadtam Jósika Miklós „Zrínyi a költő” című regényére német nyelven. Ez a klasszikus mű magyar nyelven nem volt meg az otthoni könyvtárunkban, ezért megkerestem magyarul is. Most megvan a regény magyarul és németül is. Érdekesség, hogy mindkettőt pesten a Heckenast Gusztáv nyomdájában adták ki. Nekem még érdekesebb volt, hogy amikor Jósika Miklós életrajzának utána olvastam kiderült, hogy igencsak regényes élete volt.   

Báró Jósika Miklós és Lázár Eleonóra fia. Anyját hároméves korában elvesztette, apai nagyanyjához, Bornemissza Annához került, aki nevelte is. Gyermekévei magányosan teltek. 1804-től a kolozsvári konviktusban, különféle nevelők vezetésével tanult. Legnagyobb hatással Leonir Dubignon d'Armand francia ezredes volt rá. Elvégezte a jogakadémiát, ahol a klasszikus irodalmárok műveivel ismerkedett meg.

1811-től önkéntes katona lett a Savoyai Jenő dragonyos ezredben, és Szászországban, 1812-ben Galíciában, 1813-1814-ben Itáliában élt. Részt vett a franciák elleni hadjáratban, a Mincio melletti ütközetben kitüntette magát, 1814. február 8-án a csatatéren főhadnaggyá, március 18-án pedig a Coloredo gyalogezrednél kapitánnyá nevezték ki. Néhány hétre Erdélybe utazott; ahol visszatértekor párbaja volt, melynek nyoma mindig meglátszott arcán.

1815-ben részt vett a franciaországi hadjáratban és eközben megismerkedett a párizsi élettel, irodalommal és művészettel. 1816-tól 1818-ig Bécsben állomásozott; 1817-ben eljegyezte Kállay Leo leányát, Erzsébetet, akit 1818-ban kilépvén a katonaságtól, nőül vett. Azután részben Szabolcs vármegyében Napkoron, apja birtokán, másrészt Erdélyben visszavonulva irodalmi tanulmányainak és költői álmodozásainak élt. 1831-ben járt először Pesten. Szerencsétlen házasságát, miután áttért a református hitre és Szurdukra költözött, 1834 nyarán felbontotta.

Erdély közéletében 1834-ben kezdett szerepelni, az ottani országgyűlésen félénken és tartózkodva bár, de határozott szabadelvű irányban lépett föl a megtámadott közvélemény védelmére. Természeti félénkségével és túlzott szerénységével maga sem érezte magát igazán közéleti szereplésre hivatottnak, egészen az irodalomnak kezdett élni, s azontúl Pestre tette át lakását és csak a nyarakat töltötte a Szamos menti, regényes fekvésű Szilágy megyei Szurdukon, a szép természeti környezetben keresve képeket és lelkesülést regényei számára. Példaképe Wesselényi Miklós volt, őt követve birtokain elengedte a robotot és a dézsma nagy részét.

Bajza, s Vörösmarty buzdítása bírta rá, hogy erdélyi mágnás rokonai s barátai ellenzése dacára fellépjen Abafi című regényével, kétségkívül egyik legjobb művével, melyről a Figyelmezőnek bírálója Szontagh Gusztáv, elragadtatva az újdonság erejétől jónak látta bírálatát e szavakkal kezdeni: «Uraim, le a kalapokkal!» Művét mind a kritika, mind a közönség lelkesedéssel fogadta. (A regény a 16. században, Báthory Zsigmond korában játszódik.) Ezután évekig az Athenaeum folyóirat munkatársa volt. Termékeny író volt, későbbi műveiben még inkább jellemzőek a romantikus túlzások.

A Magyar Tudományos Akadémia 1836. szeptember 10-én az igazgató tanács tagjává, (1843. október 7-én tiszteletivé), a Kisfaludy Társaság létrejöttekor (1836. november 12.) tagjává, 1840. február 1-jén igazgatójává, s 1841. október 12-én első elnökévé (1845. január 28-án másodízben) választotta. Pesti tartózkodása alatt 1836-ban megismerkedett báró Podmaniczky Júliával, akivel tíz évig járt jegyben, és akit csak 1847 augusztusban, miután válópere véget ért, vehetett nőül.

Mint Közép-Szolnok követe 1848-ban részt vett az erdélyi országgyűlésen és a július 2-án megnyílt első képviseleti országgyűlésre mint a főrendiház tagja Pesten jelent meg; később beválasztották az Országos Honvédelmi Bizottmányba, s a kormányt ebben a minőségben Debrecenbe, Szegedre, s Aradra is követte. Kossuth Lajos kormányzósága idején a kegyelmezési legfőbb törvényszék tagjává nevezték ki.

A világosi gyásznapok után nejével együtt Lippán bujdosott, itt váltak el egymástól. Jósika rábeszélte nejét, hogy a menekülés megkönnyebbítése végett külön-külön menjenek külföldre. Találkozóhelyül Lipcsét jelölték meg, kerülő utakon bolyongva jutottak el oda. Jósika előbb érkezett, meg mint felesége, s álruhában, mint angol molnár, idegen név alatt bujdosott a városban, ahol a gyanakvó osztrák hatóságok folytonosan zaklatták. Néhány napi tartózkodás után kiutasították a városból anélkül, hogy nejével találkozott volna. Nem akart a hatósággal ellenkezni, összeszedte csekély poggyászát és gyalog indult el Lipcséből, maga sem tudta hova. A város határában találkozott nejével, aki sok veszély leküzdése után éppen akkor ért a város falai alá. Egy ideig Türingiában húzódtak meg Bülow bárónőnél és itt határozták el, hogy Brüsszelbe mennek. 1850. január 5-én őt is megidézte a rendkívüli hadi törvényszék és mint felségsértőre s lázadóra kimondta a halálos ítéletet; Pesten 1851-ben az Újépület mögötti téren ezt rajta s 35 társán in effigie végre is hajtották. A sok szenvedéstől megtört Jósikát búskomorság fogta el. Érzéketlen lett minden iránt. Hazája jövője felől sötét sejtések gyötörték és elrabolták minden nyugalmát. Brüsszelbe érkezésükkor még mintegy kétezer forintnyi vagyonkájuk volt. Magyarországi birtokaikat a hadi törvényszék lefoglalta, rokonaikkal nem érintkezhettek, s így senkijük sem volt, akitől segítséget várhattak. Neje csipkeüzlete mellett, németre fordította férje regényeit és azoknak kiadót szerzett; később Jósika regényeit is kiadhatták névtelenül és így mindez idővel gondtalan anyagi életet biztosított számukra.

Pár év után elérte legforróbb vágyát: házat építtetett Brüsszelben, körülötte kis kertet rendezett be, s mindent úgy, amint azt egykor a szurdoki lakban látta. Újra feltámadt boldogságukat Jósika betegeskedése zavarta meg. 1859-ben Jósika vezetése alatt központi irodát állítottak fel az emigránsok számára, hogy minden világlappal érintkezve, folyton napi kérdéssé tegye a magyar ügyet és tartsa iránta ébren az érdeklődést; november 1-jén kezdte meg működését; Jósika e tárgyban 130 levélnél többet váltott Kossuthtal. Az élénk működés azonban 1861 májusában a pénzhiányon akadt fenn. Az ekkor már Európa-szerte népszerű író hetven év terhe alatt roskadozni kezdett. Lelke, szelleme erős volt még mindig, de a teste kimerült a folytonos küzdelemben. Csak rövid ideig laktak az új otthonban. Jósika betegsége miatt az enyhébb éghajlatú Drezdába költöztek át. Itt érte Jósikát az a csapás, hogy magyarországi kiadói minden alapos ok nélkül felmondták szerződéseit. Kis tőkéje hamar felemésztődött és kénytelen volt brüsszeli házát eladni, hogy megélhessen.

Jósika betegeskedése napról napra súlyosbodott; hasztalan volt neje önfeláldozó ápolása: a kór pusztító erejével nem tudott versenyezni a hitves szeretete. Jósika 1865. február 27-én meghalt. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%B3sika_Mikl%C3%B3s