Az a gyerekkori karácsonyi diós kalács

A karácsonyi mákos és diós kalács elkészítése nálunk is családi hagyomány. Minden évben elkészítjük, úgy, ahogy otthon láttuk, de általában bolti alapanyagokból. Dió az házi szokott lenni, mert az még a hétvégi teleken is bőven termett. Eddig. De idén, valahogy minden más. A diót darálva vettük a legközelebbi zöldségesnél, akik frissen darálják előre tisztított dióból. A szilvalekvár az már régóta nem házi, mindig a helyi ABC-ből vásárolt. Idén a piacon termelői szilvalekvárt vettünk. A szilvalekvár az eladó elmondása szerint cukor nélkül készült, és 4 órán keresztül főzte ki az üstben.

Jól hangzott, így vettünk is egy nagy üveggel. Itthon nekiálltam és elkészítettem az idei évi két rúd kalácsot. Mákosat nem készítettem, mert a feleségemmel a diós-szilvalekváros a nyerő íz.

Frissen kisülve, aztán kiderült, hogy az idei évben sikerült a jó alapanyagokból ugyanolyan finom diós kalácsot készítenem, mint amilyet gyerekkoromban a Nagymamám készített.

Gondolatok egy rézmetszet körül

Szeretem a rézmetszeteket. A sokszorosított grafikák közül ezek megfizethetőek, mégis egyediek. Sokat és precízen kell dolgozni amíg, elkészül a rézlemez.   

A rézmetszetekről, és ezek hétköznapi otthonokban való elterjedéséről 1905-ben Lyka Károly szerkesztésében megjelent Művészet folyóiratban találtam egy nagyon jó cikket. Annyira ma is igaznak érzem, hogy olvasnivalónak idézem itt is:

Még ma is sokan hiszik, hogy a művészet drága, hogy csak a gazdagok számára van, s a szegényebb lakások nem kaphatnak belőle. Pedig művészet nélkül nincsen igazi otthon, lehetetlen a benső kontaktus az ember és környezete között; művészet nélkül idegen, élettelen anyagok halmaza az az Interieur, amelyben dolgozunk, gondolkodunk, érzünk és élünk. Sivár magánosságban tengődik az ember művészet nélkül, mert nem szeretheti az otthonát, ha lelkének nincs közössége a környező dolgokkal; még a családi élet bensőséges szépségei is elfonnyadnak és semmivé lesznek igazi otthon nélkül, s a családi élet is kiszorul a kávéházak nagy idegenségébe, ebbe a sivár magánosságba a közömbös emberek között, ha maga a lakás idegen és hiányzik belőle a művészet soha nem lankadó, mindig friss gyönyörűsége. A mi századunkban mindent vonatkozásba igyekezünk hozni a szociális problémákkal s a művészeteket is ilyen problémák szolgálatába próbáljuk hajtani, ami által sok régi tévedés támad fel újra és a félreértett szociális hivatás ürügye alatt ismét irodalmi elemek lopódznak be az evolúció folyamán szerencsésen megtisztult képzőművészetekbe. Megint hallatszanak hangok a művészet tanító hivatásáról, arról a feladatáról, hogy propagandát csináljon a modern szociális eszméknek; megint szóhoz jutnak azok, akik a szavakban kifejezhető gondolaton túl nem ismernek, és nem éreznek másféle gondolatot; azért éppen most nagyon hasznos dolog, ha rágondolunk a művészetek egyedül igaz szociális feladatára, ami nem lehet más, mint az otthon megalkotása. A munkára hangoló, az életörömet adó, a szeretett otthon a modern művészet nagyszerű témája és az alapvető szociális eszmének, a család eszméjének épít templomot a modern művész, mikor érzéseivel átlelkesíti a holt anyagokat és benső kontaktust teremt az ember és környezete között. Az a most is élő babona, hogy a művészet csupán a gazdagok számára, van, valóságos szociális veszedelem, ami ellen küzdeni kell. A könyvnyomtatás feltalálása megadta a lehetőséget a tudományok, a szavakban kifejezhető gondolatok demokratizálódására s ugyanaz a szükségérzet, amely az írás sokszorosításának módjára rávezette az embert, ugyanez a vágy rávezette a szavakban ki nem fejezhető gondolatok elterjesztésének módjaira is. A nyomtatott könyvet nem illusztrálhatták többé kézi munkával s a miniáló barátok helyét fametsző mesterek foglalták el, másrészről pedig a főúri galériákban rejtőző remekműveket is el akarta terjeszteni a szegényebbek kőzött a rézmetszet, amint a kódexekben elraktározott gondolatokat népszerűsítette a könyvnyomtatás. Lassankint rájöttek azonban az emberek, hogy a nagy festmények elsatnyulnak a rézmetsző vésője alatt; fölismerték azt, hogy az ecset munkája nem viszonylik úgy a metszővéső munkájához, mint az írótoll munkája a nyomdagép munkájához; felismerték azt, hogy nem lehet analógiákat felállítani az irodalom és a képzőművészetek között, mert a képzőművészetekben a technika sokkal lényegbevágóbb és döntőbb fontosságú, mint az irodalomban. Az mindegy a műre nézve, hogy tollal, vagy ólombetűvel készült-e, azonban az nem mindegy, hogy ecsettel, vagy vésővel csinálta-e meg a művész. Ha tehát mégis analógiát akarunk keresni, akkor a képzőművészeti technikáknak az irodalmi forma felelhet meg s éppen úgy, ahogy vannak versben és vannak prózában megírható témák, éppen úgy vannak megrajzolható és megfesthető művészérzések. Persze finom, átmeneti árnyalat van e két véglet között, az azonban bizonyos, hogy a képzőművészetben egy új technika felbukkanása mindig egy külön művészet differenciálódásához vezet, így történt az úgynevezett reprodukáló művészetekkel is s amilyen mértékben haladt ez a differenciálódás, olyan mértékben tűnt el ezeknek a művészeteknek a reprodukáló jellege s olyan mértékben önállósultak egészen különváló művészetekké. Újabb technikákra is találtak az emberek s a metsző vésőjét kiszorította a karcoló tűje, tehát a kalligrafikus, élesen, mereven meghúzott pozitív vonalat kiszorította az impresszionista vonal s ez ismét új irányt adott az evolúciónak. Egészen sajátos művészi gondolatok kifejezésére vált alkalmatossá a rézlap és a fölötte szeszélyesen futkosó tű, egész külön művészérzéseket, éppen csak a rézlappal és a tűvel kifejezhető lelki diszpozíciókat sajátított ki magának ez a grafikus művészet s ma már a rézkarc egyenlő rangban áll a többi művészetekkel s egyúttal megtalálta már szociális hivatását is, mert első sorban ez az intim, olcsó művészet alkalmas arra, hogy bevonuljon a szegényebb lakásokba is. Az igazi rézkarc csakis ebben a technikában képzelhető el, más technikára áttéve elveszítené sajátos zamatát, mert a papiros a rézlapról fölveszi a kézi munka közvetlenségét ; a művész keze vonása és a papiros lap között nem áll semmiféle mechanikus eljárás, a tű vonala úgy, ahogy a művész meghúzta, ahogy az érzés által vezetett kéz odakanyarította, minden jellegzetességével, minden szeszélyes ide-oda lendülésével, szakadozottságával, vagy határozott folyamatosságával egyetemben közvetlenül odakerül a papirosra, mintha direkte oda rajzolta volna a művész. A rézlap itt nem olyan szerepet játszik, mint a nyomtatásban az ólombetű, nem egy mechanikai sokszorosítás eszköze többé, hanem kifejező szerszám, amelyet a művész érzése lelkesít át, éppen úgy, mint az ecset, a toll, a pasztellrúd, vagy a ceruza. Olyanformán kell ezt elképzelni, hogy a művész munkája nem merül ki abban, hogy tűvel rajzol a rézlapra, hanem érzései, a rézlemez sajátságaihoz idomulván, frissen megmaradnak abban a másodlagos eszközben is és a művész a rézlappal tovább rajzol a papirosra. Tehát mindén ilyen grafikus lap a kézi rajz üde bájával hat, azonfelül, hogy olyan speciális művészi gyönyörűségeknek lehet a forrása, amelyet semmiféle más rajzolásmód nem adhat.

A karcoló tű nyomán finom vonalkák maradnak meg a rézlemezen, olyanforma hajszálfinom vonalak, mint a hegyes, kemény toll nyomai. A réz nagyon engedelmes matériája az acéltűnek, nem akadályozza a tű hegyét szabad játékában, nem áll ellent a legfantasztikusabb kanyargásoknak sem, nem kivan annyi fizikai erőkifejtést a tű vezetőjétől, mint a nagyobb vágófelületű metszővéső kezelőjétől, s így a metszetek egyenletes hideg vonala, amelyben mindig érezhető a fizikai erőkifejtés, felszabadult, apró, változó erősségű, megkötöttség nélküli, ideges szabadsággal szökdécselő vonalelemekre bomlott, amelyek hol karakterisztikus formák közül lendülnek kontúrképpen, hol egy-egy mozdulatot határoznak meg, hol párhuzamosan egymás mellett futva könnyű árnyékfátyolt terítenek a dolgokra, vagy bizarr ötletszerűséggel keresztezik egymást, összefonódnak pókhálófinomságú vonalszövetekké s a papiros színével egybeolvadva, szürke foltokat adnak ki. A tű nyomait picike barázdák határolják, apró, felszakított fémrészecskék, amelyeket a rézbe nyomuló tűhegy oldalt eltolt eredeti helyükről s ezek a kicsi fém fogak felmarják a papirost, bársonyos, bolyhos puhaságot adnak a vonalnak, eltompítják a hideg éleket és bizonyos festői levegősséget varázsolnak a szellemes kis lapokra. Ez a levegősség csupán a rézkarcokban van meg, másféle rajzolásmóddal a vonalaknak ezt a puhaságát nem lehet és nem is szükséges elérni; ez egyik jellemző és sajátos szépsége a réz stílusának, amely a grafikus stílusok között egy kis festőiséggel pikánsabbá téve, különálló helyet foglal el. A könnyed vonalszövedékek néhol egészen összeolvadnak s a tű helyett más eszközök, simító, széles foltokat dolgozó szerszámok kerülnek a művész kezébe s a mezzotinto tónusaival még közelebb hajlik ez a művészet a festőiség felé. Itt már világítás-problémák, egyszerű fényhatások kutatására ad alkalmat a megbővült technika, a bolyhos, mély tónusok változatos fokozásával, egymáshoz viszonyításával és egymásra hatásával a szobák szürke levegőjét vagy az esték borongó árnyékait lehet megeleveníteni s egyes lapokon valóságos dalt ír le a művész azokról az intim örömökről, amikkel a rézlemezen való kísérletezés szolgál. A mezzotinto tónusait kombinálják a tű vonalaival, ami ismét meglepő, egészen váratlan rábukkanásokra vezet, hirtelen elvillanó látomásokat bíznak rá a készséggel engedő matériára, néha csak egy-két futólag megérett vonalat, máskor egész formakomplexumokat; a gyors meglátás eredményeit írják le a rézlemezre, a spontán érzés által vezetett kéz belekarcolja az egy szemvillanással felfogott látomásokat s a gyors munkában elhagyott részleteket vibráló, mozgalmas, sejtelemszerű víziókban, a szemlélő fantáziájában váltják ki a látszólagos befejezetlenségükben annyira eleven képecskék. A rézkarc az a művészet, amelyben legtisztábban érvényesül a befejezettség modern értelmezése. Ma már azt tartjuk, hogy egy kép nemcsak akkor van készen, ha a művész kegyetlen objektivitással minden apró részletet kicizellált, minden egyenetlenséget elsimított és az érzésnek minden dokumentumát, ami esetleg a korrekt tárgyilagosságot megbontaná, minden őszinte lelki megnyilatkozást eltüntetett, minden félbenhagyott elemet kiegészített és képét belemerevítette a pozitív, a megváltoztathatatlan készségbe, hanem akkor is és ami felfogásunk szerint csakis akkor, ha a művész már felhasználta mindazt az érzést, amit az illető téma lelkében kiváltott. Néha úgy van, hogy a munka bizonyos stádiumában a művész érzi, hogy ezentúl már csak mesterkedhetik, de lelkének nincs többé köze a munkához, egy befejezetlennek látszó alakba, vagy táj formációba belehelyezte azt az egész lírai felhevülést, amely őt munkára kényszerítette, s ilyenkor jönnek a kínos órák, mert a művésznek mégis "be kell fejezni" a dolgot, holott az ő szemében már be van fejezve. És mi, akik nem a valóságot keressük a művészetben, hanem a valóság reflexét, amely egy érdekes művészlélekben jelenik meg, mi, akik nem egy táj topografikus leábrázolására, nem egy alak objektív formáira vagyunk kíváncsiak, hanem arra a módra, ahogy egy nekünk megfelelő, hozzánk hasonló, de tökéletesebben konstruált művészlélek érzi és látja a természetet, mi szintén befejezettnek látjuk a képet akkor, mikor a művésznek nincs több mondanivalója és örülünk, ha nem kényszeríti magát a befejezettség babonája nevében lelketlen, barbár munkára, hanem szűz tisztaságukban adja át nekünk érzéseit. Az impresszionizmus tanított meg bennünket a művészi alkotásoknak arra az újfajta szemléletére és ez az újfajta szemlélet adott módot nekünk arra, hogy gyönyörködj unka közvetlen, a friss megnyilatkozásokban, hogy a képekben meglássuk a művész lelkét és epikus leírások, puszta konstatálások helyett lírai reflexiókat keressünk bennük. A rézkarc modern renassainceja egészen új dolog és már készen találta a műélvezetnek ezt az új formáját, ezzel együtt, ennek az alapján fejlődött azzá, ami, s ezért van, hogy a rézkarcon sokkal inkább hajlandók elfogadni az emberek a látszólagos be-fejezetlenséget, mint a még mindig valami másféle dolognak tartott képeken. S ezért van az, hogy a művészek olyan szívesen menekülnek ebbe az üde világba, ahol már hivatalosan approbált joguk van ahhoz, hogy annyit mondjanak el, amennyi mondani valójuk van, s ez a tökéletes szabadság hevíti olyan intenzív elevenségre azt a karcot is, amelyen csak két odakanyarított vonal simul végig.

És végül egy másik érdekes jelenség is megmagyarázható ebből a szabadságból. A rézkarc művészei feltűnően sokat vesződnek szimbolikus vonatkozásokkal, testetlen érzésekkel, olyan spekulációkkal, amelyek már túl vannak az elmondhatóság határán, a filozófiának, mondhatni, az ultraviolett sugaraival, amelyeket csak érezni lehet, mint valami mellékízét a pozitív igazságoknak és csupán a megérzésük által kiváltott hangulatokkal lehet őket kifejezni. Ilyen festői filozófiák minden erősen gondolkodó fejű piktorban benne lappanganak, s a rézkarc módot ad nekik arra, hogy teljesen matéria nélkül, dematerializálódott vonallal és tónussal elénekeljék ezeket a miszteriózus érzéseket. A festményben ott van a szín, amely minden esetben ad valami naturális ízt, valami földszagot a dolgoknak, ellenben a testetlen vonal, amelyet akkor hagynak félbe a rézkarc szabadságánál fogva, mikor éppen elég a szimbólum mögött rejlő transzcendentális érzések kifejezésére, ez az anyagtalan valami egészen az anyagtalanság eszközének van teremtve. Természetesen itt mindig kényes pontokra ér a művész, mert a szavakban kifejezhetetlen filozófiáról könnyen átsiklik a szavakba foglalható filozófiák illusztrálására, tehát a szimbolizmusból belepottyan az allegóriába, de amíg ezt az irodalmi fertőzetet el tudja kerülni, addig izgatóan érdekesek maradnak ilyenfajta tépelődései. Forrás: http://www.mke.hu/lyka/04/145-150-rezkarc.htm

Karácsonyi ajándéknak idén is találtam egy családunkhoz illő rézkarcot. A rézkarc Marburgot ábrázolja, amelyhez családilag több szálon kötődünk. A jelzett rézkarcon én a Mannfeld jelölést vélem felfedezni. Ha jól látom, akkor ez Karl Julius Bernhard Mannfeld alkotása. Karl Julius Bernhard Mannfeld (* 6. März 1848 in Dresden; † 29. März 1925 in Frankfurt am Main) war ein deutscher Maler und Grafiker. Itt lehet olvasni róla: https://de.wikipedia.org/wiki/Bernhard_Mannfeld 

Én rákerestem képeire a neten. Találtam is Marburgi rajzokat tőle, de azok sokkal részletgazdagabbak voltak. Természetesen, lehet, hogy ez még fiatalkori műve. A Wikipedia szerint nem könnyű pontosan azonosítani a műveit, mert sokat hamisítják, és utánozzák.

Megtehetném, hogy egy fotót teszek ki Marburgról. Itt van például ez a Marburgi panoráma. Abból a nézőpontból készítette egy mai fotóművész, mint annak idején a rézkarcoló művész. Én a rézkarcot szívesebben függesztem fel könyvtárunk falára.

Adventi sütögetések

Az idei ADVENT már nem lesz olyan szép és jó, mint a korábbiak voltak! – Gondoljuk sokan. Mindegyik máshogy jó, és szép. Ezért a mostaniért is igyekszem mindent megtenni. November utolsó napján ki is találtam, hogy vásárolok alapanyagot a szokásos adventi kekszünkhöz.

Ne csináljunk idén kekszet, mert aki a családból szereti az most Amerikában! – Mondta a feleségem. Valóban, a kisebbik lányommal együtt szoktuk ezt elkészíteni, gyúrni, nyújtani, kivágni, sütni …

Eldöntöttem, hogy akkor is lesz adventi keksz. Elővettem a szokásos karácsonyi könyv receptjét, és elmentem megvásárolni minden hozzávalót. Optimista lévén, rögtön mandulát és diót is vettem, hogy mindkettőből legyen. A receptben megadott mennyiség nyolcsorosát tudtuk megsütni feleségemmel.

El is készült négy nagy tálnyi keksz. Tettünk a kekszből a szomszéd lakás elé karanténban levő lányunknak is.  Tizedikére el is fogyott maradéktalanul az összes.

 

Aztán. Kigondoltam, hogy kelt ostoros kalácsot is készítek. Előszedtem a receptet. Ezt még a lányom jegyzetelte le vagy tizenöt éve Véménden. Én meg elkészítettem.

A végére még feleségem is besegített. Az általam sodort ostorkötelet befonta, és kettő fonott kalács lett belőle.

Láss csodát! Ebből sem maradt sok, és kaptam dicséretet is.

Rózsa utcai rózsás képek.

A járványügyi intézkedések miatt a mozgásterem nagyon beszűkült. Az egyik szombaton gondoltam változtatok egy kicsit a vásárlási szokásaimon, és egy távolabbi Aldi élelmiszer áruházat választottam célpontnak. A bolthoz a Rózsa utcán és téren kellett átmennem. A fényképezőgépem is vittem magammal, így minden Rózsás motívumot lefényképeztem, ami az utamba került. A névnapi rózsás terítők kapcsán sokat olvastam, és kerestem rózsás mondákat, meséket. A képek közé egy-egy kis rózsás mesét illesztek. 

 A perzsa dalokból megtudjuk, hogy Allah, — az Egy Isten - maga avatta a rózsát a virágok királynőjévé. Azelőtt a gyönge lótusz volt uralkodójuk, vele azonban nem voltak a virágok megelégedve, mert esténként mindég elálmosodott, lezárta szirmait s ilyenkor nem tudott birodalma dolgairól. A virágok azt találták, hogy a lótusz — mivel éjjelre elveszti öntudatát — nem képes azokat a kötelességeket teljesíteni, amelyek rá mint királynőre hárulnának: nem elég erős ő az uralkodásra. Ezért más királynőt kértek. Erre teremtette Allah a fehér rózsát, — a gült — amelyet az egész természet megcsodált. Legjobban a fülemüle — a bülbül — lelkesedett érte s hódoló vágyakozással röpködte körül őt, nem ügyelvén a tüskékre melyeket Allah a rózsa védelmére rendelt. Ezektől halálosan megsebesült, de boldogan halt meg az imádott rózsa közelében. Elfolyó vére vörösre festette a rózsát, azóta piros a színe.

 „Gül baba története abba az időbe vezet vissza bennünket, mikor Budavár karcsú tornyain még a félhold ragyogott. Ekkor történt, hogy a mecsetté átalakított Mátyás-templom mellett egy olajbarna szép török vitéz állt őrt. Gondolatokba elmerülve föl és alá járt-kelt, bánatos szemeit pedig vágyódva emelé a szomszéd nagy házra, amelynek a Dunára néző ablakait farostély borította. E házban a budai basa lakása volt, az elzárt ablakok családjának lakosztályát és háremét védték a külvilág ellen. Egyszercsak félretolódott az egyik ablak rostélya és fehér turbános gyönyörű nő jelent meg benne: Asszira, a budai basa leánya. Óvatosan körültekintve, piros rózsát dobott a fiatal harcos lábához.

Alig múlt el azóta néhány hónap s Asszira, — ki a szultán menyasszonya volt —, hirtelen meghalt; a török fürdők mellett lévő hegyben sziklasírt vájtak neki s abban temették el. Nemsokára azután ugyané hegy kopár tetején, közel Asszira sírjához kunyhó épült, benne egy dervis (török szerzetes) húzódott meg, ki az egész hegyet rózsával ültette be. A dervisben az őrtálló ifjút ismerjük fel, ki azután sokáig mint remete

lakott ott. A nép GÜL-BABÁ-nak, a rózsák atyjának nevezte. A rózsák ápolása mellett egyebet nem tett, csak mindég imádkozott: teljesen szent életet élt. Már életében is mélységes tisztelet vette őt körül, amint pedig meghalt sírja búcsújáró hellyé lett, mely fölé kápolnát építettek. A hegy oldalába épített török kápolna alatt alussza örök álmát az egykori büszke testőr és sóvárgó szerelmes, — a későbbi rózsakertész és szent: Gül baba. — A hegy pedig az ő rózsakertjeiről a Rózsadomb nevet kapta és viseli ma is." Forrás: https://epa.oszk.hu/02600/02639/00224/pdf/EPA02639_bizalom_1939_18.pdf

 

Gyermek–éveiben már szelíd és gyöngéd szívű volt, és főképpen könyörületes a szegények iránt, úgy, hogy mint kisgyermek rendesen eljárt a konyhába, csakhogy valamit szerezhessen a szegényeknek. Ennélfogva a király szakácsai nagyon megharagudtak rá és annyit szidták a kis leánykát, hogy szavuk a király várába hallatszott. Kis gyermek korában történt, hogy a konyhában tele szedte kötényét és a szegényeknek akarta vinni, midőn eléje lépett atyja és kérdé: „édes gyermekem, mit viszesz?”

Ekkor felelt, úgy felelt, mint a Szentlélek sugallta: „uram atyám, rózsát viszek.” A király ismét kéri: „takard fel csak, had lám, rózsák-e azok?” Amint a gyermek felfödte kebelét, csakugyan a legszebb rózsák voltak a lepelben, és ez olyan évszakban történt, mikor rózsa nem terem. Látva ezt a király megdöbbent s föltette magában, hogy szabad akaratjára bízza, hogy annyi alamizsnát osszon szét, amennyi tetszik, s meg is tiltá a házbelieknek, hogy mindezekben ne akadályozzák, bármily kicsiny és fiatal volt legyen.

Mert e csodajelnél fölismerte, hogy Isten nagy és csodálatos jeleket akar vele véghez vinni.” Forrás: https://mek.oszk.hu/11300/11351/11351.pdf

Decemberi Mária nap ünneplése (második rész)

Mióta Home Officeban dolgozom, azóta a munkába járással töltött idő lerövidült. A munkába járás helyett az ember keresgél a neten, és szerencséje is akad. Októberben találtam az internetes bolhapiacon ezt a német feliratos asztalterítőt. Az eladó a szomszéd sváb nénitől kapta, aki sokat hímzett, és NDK-ba kitelepített rokonaitól kapott is német feliratos textíliákat. Reménykedtem benne, hogy ez itt készült, mert a rá hímezett német szöveg jelentése: A türelem rózsát terem. Én meg annyira magyarnak gondoltam ezt a mondást. Aztán a netes keresgélések alapján könnyen lehet, hogy ezt a mondást előbb használták, és elterjedtem volt Németországban, mint nálunk.

A terítő beszerzése után tört el a feleségem kedvenc csészéje, így adódott a lehetőség a már korábban bemutatott Bajor versikét tartalmazó bögrécskére találni. Reggeli meglepésként ki is készítettem feleségem gyerekkori NDK-s játékmacija elé az asztalra a csészét. Tudva, azt, hogy feleségem a reggelt azzal kezdi, hogy üdvözli gyerekkori barátját. Így is lett.

A kávéfőzőhöz menet, el kell mennie Dédnagymamám hímezte törölközőtartó előtt. Erre a törölközőtartóra egy újabb szerzeményt akasztottam. Schaffen und Streben sie dein Stolz – munka és igyekezet jellemez bennünket, fordíthatjuk a cipekedő holland pár fölé írtakat.

Aztán feleségem azt hitte, hogy a névnapi ajándékozásnak ezzel vége is szakad. Eljött az este. Az a szerencse ért, hogy barátom a régóta őrizgetett unikális terítőjét felajánlotta nekünk. Ez nem egy hétköznapi darab. Gyönyörű a hímzése, egy nagyon szép bibliai idézet is található rajta.

Herr beleibe bei uns den es willl Abend werden
Maradj velünk, Urunk, mert esteledik

A következő bibliai történetet idézi: Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”

Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”

Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben. Forrás: https://www.evangelium365.hu/evangelium/2018-04-04

A hímzés rajta Luther- rózsa.

A Luther-rózsa (németül Lutherrose) az evangélikus egyház jelképe, eredetileg Luther Márton személyes jele volt, egy történet szerint felesége, Bóra Katalin hímezte neki meglepetésként. Vitairatait, okmányait és leveleit Luther ezzel hitelesítette. Az eredeti rózsa valamivel egyszerűbb volt a mai Luther-rózsánál, egy ötszirmú rózsa közepén szív volt látható, abban egy kereszt, és köriratként: VIVIT (latinul: él, Krisztus feltámadására utalva). A ma is ismert változat ennek az alapján készült 1530-ban. Magyarországon széles körben használják felekezeti jelképként az evangélikus gyülekezetek, szervezetek, intézmények. Számos evangélikus templomon is látható.

A Luther-rózsa jelentését magyarázó kis versikék:

„Kinek szívében Krisztus keresztje,
Annak tövisek közt is rózsás lesz élete,
Reá kéklőn mosolyog az ég,
És Krisztus szeretete aranyozza be életét.”
„Rózsákon jár Krisztus híve,
Ha keresztet hordoz szíve.”

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Luther-r%C3%B3zsa

Decemberi Mária nap ünneplése (első rész)

Feleségem Mária, neve napját minden évben december 8-án ünnepeljük. A legtöbben szeptemberben ünneplik a nevük napját, de feleségem pont abban a hónapban született. Így, aztán a születése utáni következő Mária nap lett a mi ünnepnapunk.

Két hete, hogy feleségem eltörte a lányától Anyák Napjára kapott bögréjét. Azóta az én kávéscsészémet használja a reggeli kávéjához. Gondoltam keresek valami hozzáillő bögrét. A szerencse segített, hogy egy Bajor nyelvjárásban írt versikét tartalmazó bögréhez jussak.

I liab Die fo feft,

Wia da Bam feine Üft

Wia da himmel

feine Stern

Brad fo hab  Die gern

Kis versike van nyelvjárásban írva. Én tudni akartam, hogy ez mit is jelent, ezért a Google fordítójába írtam. Ott nem kaptam meg a valódi jelentését, csak valami kis zavaros fordítást. Azért reménykedtem, hogy valami kis szép szerelmes versike.

 Aztán a reggeli kávézásnál, amikor feleségemnek átadtam kiderült, hogy ez ezt jelenti: Oly nagyon szeretlek Téged, mint ágait a fa, Annyira szeretlek, mint csillagjait az ég.

Hajnali séta az Andrássy úton

Már egy ideje esténként az Andrássy útra vágyom az ünnepi díszkivilágítás miatt. Itt lakom húsz méterre a kivilágított úttól, és még egy kutyám sincs, hogy kivigyem sétálni. Macskánk ugyan van, de akárhogy tanítom nem hajlandó ugatni. Mire megtanul a macskám kutyául vége lesz az ünnepi időszaknak. Szerencsés voltam hétfő hajnalban. Feleségem első vendég lehetett a fodrászatban, és én elkísérhettem. Odafele menet az első szakaszon nem égtek az ünnepi fénysorok a fákon. Aztán egyszer csak a következő kereszteződésnél felkapcsolt. Mozgásérzékelőt kapott az ünnepi díszkivilágítás, így aztán a kijárási tilalom idején nem ég folyamatosan. Micsoda luxus, ketten kaptunk egy ragyogó ünnepi fényárban úszó sétányt. Visszafele kattintottam néhány képet is, mert véletlenül nálam volt a fényképező gépem.

Hófehér macskaváza

Aki követi a blogom, és annak elődjét, ismerheti a Zsolnay macskaváza mániám. A nyitó képen látható is gyűjteményem.  Írtam is egy hajszálrepedt váza megmentéséről. A füles macskavázából eddig mindig csak a festett változatot láttam. Aztán megláttam az elektronikus bolhapiacon a hófehér változatát. Zsolnay jelzés sincs rajta, ezért a gyűjtők sem rajonganak az ilyenért.

Ez kell nekem! – Gondoltam. Aztán a gondolat után két nappal, már át is vettem.

A csomag automatából hazafele, még beugrottam a zöldséges boltba, és vettem egy csokor fűszerpaprikát.

Igazán stílszerű asztaldekoráció lett, macskaváza macskapöcse paprikával. Egy kicsit feldobta a kijárási tilalom alatt az esti vacsoraasztalt.