Kiss Károly emlékezete.

Az Árpád híd budai hídfőjétől kellett mennem a Kolosy térre, amikor megláttam Kiss Károly emléktábláját egykori háza falán. Rögtön le is fotóztam, és elhoztam Nektek is egy kis válogatással. Sokáig kerestem tőle verset, de aztán úgy gondoltam legjobb lesz megidézni személyiségét a Forrás című folyóiratban 1983-ban róla, mint oknyomozó újságíróról írt cikkel.

Kiss Károly (Makó, 1930. augusztus 22. – Budapest, 1998. december 8.) magyar költő, műfordító, publicista.

Kiss Károly költő, műfordító és publicista versei 1950 óta jelennek meg, első publicisztikai írásai 1952-ben láttak napvilágot. Mint költő 1952-ben az Új termés antológiában Csoóri Sándorral, Eörsi Istvánnal, Szécsi Margittal s számos más pályakezdő költővel indult a "formalizmus sematizmusa" szembeni hadállásból, miként azt az antológia előszavában Zelk Zoltán fejtette ki. Itt jelentek meg A tizedes című hosszabb lélegzetű költeményének részletei. 1955-ben a kelet európai népek népköltészetében és történeti énekeiben élő magyar történelmi múlt emlékei keltették fel figyelmét, s 1956-ban Vujicsics Sztojánnal közösen jelentették meg a Zrínyi Énekek és Hunyadi Énekek című népköltési antológiákat, amelyek a szigetvári hős Zrínyi Miklósról és a Hunyadi Jánosról szóló szerb-horvát, szlovén, bolgár, makedón, román és szlovén hősi és történelmi énekeket, balladákat, népdalokat tartalmazzák. E közös műfordítói munkálkodás eredménye A koszovói lányka (1957) című népköltési antológia is, amely a legszebb szerb-horvát hősi énekeket, románcokat és balladákat tartalmazza Kiss Károly átköltésében, Vujicsics Sztoján értő válogatásában. Önálló műfordításkötete még A katonahitves siralmai (1958). Jelenléte kortársi költészetünkben egyenetlen, s eddigi költői életműve nem alakult egységesen. 1970-ben Minden hatalmat! című drámai költeményét az Irodalmi Színpad mutatta be. Mint dramaturg elkészítette Csehov Platonov szerelmei című fiatalkori színművének magyar adaptációját, amelyet az MTV is bemutatott. Publicisztikai írásaival 1973 után vonta magára a közfigyelmet, azzal a cikksorozattal, amely közel öt éven át a Magyar Nemzet hasábjain jelent meg, s amellyel a pusztuló történelmi, művészeti és népművészeti emlékek megmentésére indított valóságos mozgalmat. E cikkei egybegyűjtve Ebek harmincadján címmel jelentek meg 1982-ben. Mohács emlékezete (1976) című forrásválogatása a mohácsi vész 450-ik évfordulóján (ebben a csatahely régészeti feltárásának eredményeit is ismertette) jelentős könyvsiker volt, s a munka újabb népszerű kiadást is megért. Forrás: http://mek.oszk.hu/02200/02227/html/02/660.html

KISS KÁROLY: EBEK HARMINCADJÁN

A múlt, főleg a magyar történelmi múlt vonzásában él és ír évtizedek óta Kiss Károly. Korábbi műfordításait is ez a történelmi érdeklődés jellemezte: a kelet-európai népek folklórjában Zrínyi- és Hunyadi-emlékeket kereste, szólaltatta meg magyarul. S közben természetesen a szerb-horvát népköltészetben mélyedt el, az itt élő népek múltja foglalkoztatta. A magyar történelemben való kutatásait a Mohács emléke című kötetének megjelentetése is jelezte. És „mellesleg” hosszú éveken át a Magyar Nemzet munkatársaként mindig olyan helyen fordult meg, ahol régi műemlékek restaurálásáról feledkeztek meg, ahol az ásatások nyomán ősi leletek bukkantak elő stb. Újságírói munkája különös módon kapcsolódik a magyar régészek, történészek, muzeológusok tevékenységéhez. Míg kollégái legszívesebben híres alkotók és jeles kortársaink ajtaján kopogtak be, ő felhasználva az élők vallomásait, rejtélyes nyomozásba kezd a holtakat szólaltatva meg közvetve. Kiss Károly kötete, az Ebek harmincadján — így válik egy izgalmas kutatás, feltárás, múltvallatás kézikönyvévé.

Kiss Károly — az értékek védője. Indulatos cikket ír a magyar népművészet alkotásainak elkótyavetyélését látva. Éveken át egy fél ország szeme láttára „rabolták el” hivatalos engedélyeket szerezve a falvak padlásáról, eldugott kamrákból az olcsó pénzen megvásárolt népi használati tárgyakat, népművészeti alkotásokat. „A hagyományos magyar paraszti életforma úgy összetörött, mint a padlásról ledobott korsó”, jegyzi meg Kiss Károly. És sajnos az életformaváltozás következményeként igen könnyen szabadultak meg régi tárgyaiktól, emlékeiktől a falusi emberek. Magyar és külföldi — erős szóval kifejezve — bűnszövetkezet révén kerültek aztán külföldre e tárgyak. Ez háborította fel az újságírót, ezért eredt e téma nyomába, indult el „felfedező útjára”. A népművészeti boltok pedig nyílt lehetőséget adtak, évekkel ezelőtt, különösen, ezen üzletek lebonyolítására. Kiss Károly méltán szenvedélyes stílusát hadd jellemezzem néhány kifejezésével: „Augiász istállójáról” ír, „harácsoló kufárokról”, akik legszívesebben eladnák a „Mátyás-kálváriát is”. .. Hasonlóképpen indulatosan ír a Volvón, Mercedesen járó kereskedőnek álcázott „nepperekről”, akik a kocsik csomagtartójában régi szobrokat, népművészeti tárgyakat szereznek meg és adnak tovább jó áron.

Határozottan elkülöníti Kiss Károly az elmúlást a pusztulástól. A megmaradt athéni vagy római műemlék a maga omladozó és töredékes mivoltában is méltón képviseli a történelmi múlt egy- egy nagy pillanatát. Hazánkban pedig mindnyájan örömmel keressük múltunk emlékeit Visegrádon, Esztergomban, Sárospatakon és másutt. De hány múltat őrző követ hordtak el, hány szobor tűnt el eredeti helyéről? Kiss Károly a Bajától délre fekvő Bátmonostorra megy el, ahol a honfoglalás kori sírok pusztultak el. És más pótolhatatlan érték. A kártevők pedig csak minimális büntetést kaptak. Egy tolnai kútásás során előkerült régészeti leletek nagy része hozzá nem értő emberek kezén vándorolt különféle irányba, még a Bizományi Áruházba is. Reneszánsz kori gyűrűk, karperecek stb. tűntek el, mégpedig teljesen, a nagyobb közösség, a nemzet és múzeumai számára. Máskor a riporter inkognitóban jut el különböző használtcikk piacokra, ahol az értékeket éles szemmel figyelő „nepper” pillanatok alatt lecsap hozzá- nem-értő áldozatára, és kihasználva annak kiszolgáltatott helyzetét, megszorult voltát, szinte pár forintért vesz meg komoly műkincseket. Külön fejezetet érdemelne a műkincslopások kérdésköre. Bács-Kiskun megyei vonatkozású Kiss Károly több cikke, így az is, melyben a kunbábonyi aranyleletről tudósít. A rendőrségnek érkező gyors bejelentés ellenére az avar fejedelmi sír feltárása lassan indult meg, jelentős értékek mentek veszendőbe. H. Tóth Elvira kecskeméti régész végezte el a kunbábonyi kincs feltárását, elemzését, ő mutatta be kiállításon Kecskeméten, s másutt, így Budapesten is a kincset. A Cumania című Bács-Kiskun megyei múzeumi évkönyvre hivatkozik az újságíró is, melyből nemcsak a feltárás történetét ismerhetjük, meg, hanem valamilyen képet alkothatunk ezen dokumentumok alapján a magyar régészeti kutatások szomorú mindennapjairól is. S ha kincsrablók nyomába ered az újságíró, telefonokkal zaklatják, megfenyegetik, hogy hagyja abba vizsgálódásait, ne sértse meg a műkincsekkel üzletelőket, mert akkor... Ebben a részletben válik még tisztábbá előttünk ezen ügyek egyértelműen „rablás” volta, „krimibe” illő mozzanatai. A Nemzeti Múzeum munkatársaival készített interjú, cikk kapcsán bűnügyről is olvashatunk. De sajnos fel kellett függeszteni az érmékkel üzletelő elleni vádat, mert az illető illegálisan külföldre távozott. Az értékeket magával víve.

Az eldózerolt sírok, az elrablóit műkincsek, az eltűnt budapesti szobrok ügyét feltárni nem öncélú búvárkodás, tudóskodó látványosság. Az igazi újságíró úgy akar feltárni, felfedezni, hogy azzal használjon. És Kiss Károly valóban így végzi mindennapi munkáját, különböző „ügyeket” indítva el, műkincsvédelmi, régészeti munkát segítve. Hisz nem a Kék fény nyomozói munkáját akarja magára vállalni, hanem a „rablást” nyilvánosság elé hozva — megvédeni, s a további veszteségeket csökkenteni szeretné ebben a békében folytatott vér nélküli harcban. A pilisszentléleki pálos kolostor romjait szakértő módon ásták ki és vitték el azt, amit lehetett. A tettesek egyértelműen bűnt követtek el. A pannonhalmi műkincsrablás is figyelmeztető volt mindnyájunk számára. De a hozzá- nem-értés és a felelőtlenség is legalább akkora kárt okozhat, így például e cikkek írója hivatkozik az izsáki, balázspusztai honfoglaláskori sír semmivé válására.

Természetesen kapcsolódnak az előbbi műemlékvédelmi problémákhoz a skanzen, a mesterségesen egy helyre telepített műemlékfalu kapcsán felvetett nézetek. Hollókő úgy tudta megőrizni a maga jellegzetes arculatát, hogy a század elején porig égett falu egészét tudták úgy-ahogy megmenteni. De az újságíró szenvedélyét érezve az olvasó is hozzáteszi a maga felfedezéseit, élményeit; mert hova is lett a kis Vas megyei faluban, Velemben a műemlék-jellegű ház, hogyan rontotta el az idegenforgalom hasznát remélve a tulajdonos? . .. Vagy hogyan vélekedjünk a szentendrei skanzen odatelepítésének, környezetváltozásának tényéről? A táj és a falu elszakadása nem jelenti-e az értékek túlzottan mesterséges, csaknem természetellenes megóvását? Legtöbbet azonban a maga környezetével foglalkozik az újságíró, hogyan alakul Óbuda, miként veszti el a régi hangulatos városrész Krúdy Gyula által megörökített emlékeit? Az óbudai építkezés, a rombolás és az építés több cikkben tér vissza. S mivel a lapokban, a Magyar Nemzetben különböző időpontokban megjelent újságcikkekről van szó, ott szükséges volt bizonyos adatok újraközlése, megmagyarázása, melyek itt a kötetben már feleslegessé váltak. S talán nem tűnik az irodalmi nézőpontú olvasó eltorzult látásának az, ha felvetjük azt a hiányérzetünket, hogy milyen szívesen olvastunk volna az óbudai házak megőrzése kapcsán többet az irodalmi, így a Krúdy-emlékek megőrzéséről ... De természetes az, hogy Kiss Károly következetesen halad a magyar történelmi régészeti központú vizsgálódásai útján.

Valóban felejthetetlenek voltak a Magyar Nemzetben hajdan olvasott Kiss Károly-cikkek, melyek merész kalandra hívták az olvasót Árpád sírját keresve. Elkísértük az újságírót szakadó esőben a mohácsi csatamezőre, a különböző területen felfedezett sírok, csontok megtalálásának örülve. De ki felejtené el a ma már múzeumi rendbe és gyönyörű környezetbe helyezett budavári szoborleletet, Zolnay László munkájának eredményeképpen? A napjainkban túlzottan divatossá vált krimi hívei pedig nem kis érdeklődéssel figyelmeztettek Kiss Károly írásai nyomán a Habsburg-sírok rejtelmeire, a nádor-kripta különös történeteire. S a történetek, az írások mögött rejtőző szerzőre is figyeljünk, Kiss Károlyra, aki a költő szenvedélyességével, a tudós szakirodalmi tájékozottságával és a publicista használni akarásával kíséri el olvasóit a kunbábonyi aranylelettől Bercsényi franciaországi le- leszármazottjaiig.

(Szépirodalmi, 1982.)  SZEKÉR ENDRE Forrás: https://library.hungaricana.hu/hu/view/Forras_1983/?query=Kiss%20K%C3%A1roly%20verse&pg=388&layout=s

Fényképezés a templomban

A Fekedi tanösvény tábláinak felállítását végeztük még májusban, amikor is 10 órától annyira zuhogott az eső, hogy munka majd szünetet tartottunk. Én, hogy hasznosan töltsem az időt elkértem a templom kulcsát és bementem fényképeket készíteni. Bevallom készültem rá, hogy tanulmányozzam a templombelsőt. Azért tanulmányoztam, hogy megtaláljam a tanösvényen is bemutatott korrekciós 300 éves biblia kiállítási helyét. A biblia még csak egy utazó bőröndben van, és várja a szakszerű restaurálását. Amíg a biblia templomon kívül van, a visszatérésére egy méltó helyet kell teremteni számára, hogy az újabb 12 generáció is megcsodálhassa az ősök által olvasott szentírást. A templom bútorait és azok díszítéseit fényképeztem főleg, hogy a majdan elkészülő bibliatároló olyan legyen, mintha mindig is ott állt volna.

Barátom, már megint alkotott.

Nemrég mutattam be a blogon Miki barátom pipere tükör felújítását, melynek igen nagy olvasottsága volt. Most egy újabb talált tárgyának felújításáról, és újrahasznosításáról küldött rövid beszámolót, és képeket. Eredeti funkciójában — állatkínzás lenne ebben madarat tartani —, ez a kalitka már nem  hasznosítható. Az utolsó kép mutatja, egy romantikus nyári estét igencsak megszínesíthet.

Egy panzió udvari sufnijában találtam, a tulaj engedélyével. Meg is egyeztünk az árban. A fa része el volt korhadva, a drótváz rozsdás volt és deformálódott. Hasonló, mint a tükrös pipere dobozka, mert ezzel a kezemben sem néztek teljesen normálisnak. Aztán megcsináltam. Lehet lámpa (petróleum, elektromos), vagy csak öncélú dísz. A narancssárga egy lufi. Bedugtam a rácson és felfújtam.:-)

Geresdlaki virágágyások

Nem ilyen rövidre terveztük, de végül villámlátogatás lett belőle. Volt a hétvégére szállásunk, és feladatunk is a két napra. Aztán telefonált a nagyobbik lányunk, hogy egy koncert után szeretné, ha hazahoznánk szombat éjszaka. Mint jó szülők, a két nap helyett a szombati napba sűrítettük az előzőleg két napra tervezett programunkat. Geresdlakon az augusztusi baráti kirándulás programját készítettük elő. A megbeszélésen szóba került, hogy a falu pályázott a legvirágosabb település címre. A település lakói aztán munkát, ötletet nem kímélve hoztak össze virágkompozíciókat. A rövid látogatásba a Geresdlakon élő Finnek mini tavának és a helyi borászok kiöntött borának fényképezése fért bele.    

Tükröm, tükröm mond meg nékem…

Miklós barátom már az előző blogomon is szerepelt írásaival. Hozzá köthető a múlt nyári szünidei matiné rovatom. Nemrég láttam a fecebookon, hogy újabb - mások figyelmét elkerülő -, bolhapiaci darabokból csinált figyelemre méltó alkotásokat. Most az egykori pipere tükrös maradékából alkotta meg a ki nem hagyható és sosem volt szépítkező állomást.

Bolhapiacon láttam, erősen a futottak még kategóriában. Szerintem az árus sem nagyon bízott benne, hogy valaha is eladja. Hagytam magamnak pár nap gondolkodási időt, és amikor egy hét múlva is megvolt, megvettem. Kifele jövet több ismerős kereskedő is jókat derült, amikor meglátták a hónom alatt. Valóban, úgy nézett ki, hogy megérett a kazánra. 

A tükrös rész hiányzott, az azt tartó darabok meg kitörve. Gondolom úgy szedték ki, hogy kitörték és közben megrepesztették a ládika tetejét. A maradék rész meg sokszor átmázolva, az is többnyire lekopva, lerohadva. 

Több rétegben lemarattam a festékeket, tapaszoltam a repedést, kicsit megcsiszoltam. Próbából kartonpapírra ragasztottam konyhai ezüstpapírt, ollóval vágtam egy körülbelüli formát. Később-szintén piacon-találtam egy virágmintás, festett falapot. Számtalan méretet próbáltak rámtukmálni, nem akarták elhinni, hogy én pontosan tudom, hogy mekkora kell és meg is tudom mérni. 

Háttal tettem fel és számítógéppel festettem pár mintát, hogy milyen legyen. Néztem úgy is, hogy a virágok legyenek elől.(A képen fejjel lefele áll.) Végül a zöld szín mellett döntöttem és tükör helyett beértem tükörfóliával. Nem éri el az igazi tükör hatását, de erre a célra tökéletes. A virágok hátul vannak, bármikor átfordítható. Még pingálhatok rá én is, mondjuk tulipánokat, de az szerintem, csak akkor jó, ha a tükör van elől. Az utolsó képen még szárad a zománc, azért nem tekertem be jobban a csavarokat. Természetesen akkor is forgatható.

Legújabb bolhapiaci szerzeményem

A bolhapiacon már szinte eladhatatlan tárgyakat az egyik kereskedő dobozokba teszi, az egyik dobozra ráírja, hogy 500/db, a következőre 250Ft/db, és van 100Ft/db-os doboza is. Hétről-hétre vándorolnak drágább dobozból az olcsó felé ugyanazok a darabok. Ez a kis fém névjegykártya tartó doboz is vándorolt a dobozok között, míg meg nem vettem. Még sosem volt névjegykártya tartóm, sőt névjegyem kártyám se. Előfordult már hogy elkérték címem, telefonom én meg előkerestem valami kis cetlit a táskámból, és ráírtam az információkat. No, ennek most vége. Immár van névjegykártya tartóm, csak épp belevalóm nincs. Sebaj, fogtam magam és rajzoltam én nemesi címer helyett vízimalmot, és tollal ráírtam elérhetőségeimet. Ezek után már nem lesz gond, ha névjegyet kérnek.

Névjegykártyákkal gyakran találkozik az ember. Ezek azok a kicsi papír fecnik, melyek legtöbbször a pénztárcánk mélyén lapulnak a hátsó zsebünkben. Persze aki az üzleti éltben mozog, egész kis gyűjteménye lehet belőlük, külön katalógusba rendezve.

Tekintve, hogy ez a kis darab papír a mindennapi része a találkozóknak, sokan nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget. Pedig ezek a kis kártyák hosszú utat jártak be az elmúlt évszázadokban, hogy elérjék mai funkciójukat és formáikat. Kezdjük is az elején…

A névjegykártyák érdekes sztorija a 17. századi Európában kezdődik, ahol a helyi nemes vagy elöljáró személyek érkezését jelentették be használatukkal. Ebben az időben még nem is névjegykártyának hívták, hanem úgynevezett látogató kártyának (Visite Biletes) . Ugyanolyan méretűek és formájúak voltak, mint a játékra használt kártyák (ebben az időben ez akkora volt, hogy beleférjen egy felnőtt férfi tenyerébe) és a felső tízezer elengedhetetlen kellékévé váltak.

Az első látogató kártyák XIV. Lajos uralkodása alatt tűntek fel és tulajdonosukat bemutató és dicsőítő funkciót töltöttek be. Ebben az időben kezdtek el alkalmazni rajtuk arany és mindenféle figyelemfelkeltő betűtípust. Az 1600-as évek közepére, aki trendi középosztálybeli körökben akart mozogni, annak muszáj volt rendelkeznie egy ilyen névjegykártyával. Az épületekben külön díszes kártyatartókat helyeztek el, hogy a látogatók ott tudják hagyni névjegyeiket. A látogatók mindenfélét írtak rá, nevüket, kötelezettségvállalásokat, üzeneteket, feljegyzéseket egyaránt. Az idő múlásával a látogató kártyák tovább fejlődtek üdvözlő és egyéb kártyákká.

Ugyanebben az időben egy kicsivel északabbra, Angliában megjelentek egy úgynevezett kereskedelmi kártyák , melyeket a névjegykártyák közvetlen elődjeinek is nevezhetünk. Ezek főleg kezdetleges reklámokat és térképeket tartalmaztak, melyek segítettek megtalálni a különböző árusokat, mivel ebben az időben még nem volt kialakítva utca és házszám rendszer. A kereskedelmi kártyák népszerűsége ebben az időben szárnyalt, a leghatékonyabb reklámozási forma volt, mivel közvetlenül a bolthoz vezette a vásárlókat. Körülbelül úgy működött, mint a mostani online hirdetések (pl.: Google AdWords).

A korai kereskedelmi kártyákat fametszetes vagy magasnyomásos technológiával nyomtatták. A 18. században már rézmetszeteket használtak. Egészen a 19. századig a kártyákat egyszínben nyomtatták. Aztán ahogy a cégek nőni kezdtek, a kereskedelmi kártyák gyártása és megjelenése is fejlődött. 1830 körül a könyvnyomtatásban is megjelent a többszínnyomás, mely hatással volt minden akkori nyomtatott médium megjelenésére.

Mint oly sok minden, ami francia, a látogató kártyák is hamar meghódították Európa nagyvárosait. Elterjedt a dombornyomott és fóliázott felületnemesítési eljárások alkalmazása, mellyel egyre látványosabb megjelenésű papírokat hoztak létre. A kártyák innentől kezdve elengedhetetlen kiegészítőnek számítottak a középosztálybeli férfiaknál és nőknél.

Amerikában azonban élesen elkülönült az üzleti névjegykártya és a látogató kártya. A látogató kártyák megmaradtak eredeti funkciójuknál, miszerint a közösségi találkozókon való megjelenés kézzel fogható bizonyítékai voltak, mint egy jól strukturált bemutatkozó levél. Az előszobákban elhelyezett kártyagyűjtők egy praktikus listát nyújtottak arról, hogy ki volt meghívva egy eseményre, és ki az, akit más okból is fel lehet majd keresni. A probléma csupán az volt, hogy a látogató kártya használata kezdett túl modorossá válni, és az átlag amerikaiak között nem igazán terjedt el.

Az ipari forradalomnak köszönhetően az üzleti életben nagymértékben csökkentek a formalitások a világban. A magán és üzleti területeken egyaránt egyre természetesebbé vált a kapcsolatépítés, melynek hatására a látogató és kereskedelmei kártya valami egészen újjá és kevésbé formális dologgá olvadt össze. Persze a felső osztályok még mindig idegenkedtek kicsit tőle, ám ennek ellenére az USA-ban egyre népszerűbbé vált a névjegykártyák használata . Ezzel elkezdődött az üzleti jellegű névjegykártyák kora. Forrás: http://nevjegykartyam.hu/a-nevjegykartya-tortenelme

Felfedeztem, de miért!?

Amikor megláttam a címlapján a pipacsot, már nyúltam is, hogy megvegyem. A könyv szerzőjéről nem tudtam semmit. Gondoltam, hogy akinek a híres Knerr Izidor féle nyomdában adták ki elbeszélés kötetét, az rossz nem lehet. Hát tévedtem. Igen csak középszerű, vagy annál színvonaltalanabb elbeszéléseket tartalmaz.

Szerzőjének életrajza sincs fenn a neten. Talán nem véletlenül. Szakácskönyvét, aukciókon árusítják, és nem nagyon lehet hozzájutni. Szakácskönyvének korabeli ajánlásából talán lehet következtetni, a szerőre is.

Tanácsok fiatal asszonyoknak. 

Nem azoknak az asszonyoknak írtam ezt a könyvet, akik férjhez mennek azért, hogy csillogjanak, a nagy világnak, mulatságoknak és a divatnak éljenek; akik lakosztályukat a szobaleányra, éléska,rájukat, konyhájukat a szakácsnőre és gyermekeiket a dadákra bizzák. Nem! Azoknak a komoly, kötelességtudó asszonykáknak akarok szerény tehetségem szerint, tapasztalat által gyűjtött tanácsokat adni, akik a feleség szónak magasztos voltát megértik, és aszerint akarnak élni és férjüknek segítő társuk lenni. Első dolgunk kötelességeink pontos megismerése.

Higyjék el, édes ifjú asszonykáim, nem is olyan nehéz dolog ez, csak figyelmes körültekintés, elmélkedés és egy jó tanácsadó háztartási könyv kell hozzá. De a kötelességek pontos teljesítése, az már nagyon nehéz; sokszor rettenetes nehéz, amikor karöltve jár az önmegtagadás nemes erényével. Hanem aki tiszta önérzettel elmondhatja magáról, hogy: "én kötelességeimet minden körülmények között pontosan, becsületesen teljesítettem!" az a legboldogabb és legirigylendőbb asszony a világon, mert több szívnyugalmat és elégedettséget hord szívében, mint aki mindig dús gazdagságban vágyainak élt...Forrás: https://www.antikvarium.hu/konyv/cs-guits-matild-a-jo-baratno-i-toredek-413861

Hogy Ti is képet kapjatok a szerzőről az elbeszélés kötetből egy rövidke elbeszélést Ti is olvashattok.

Hogyan lettem én „gyütt-ment" ? Doktornak neveztek ki R ...-be, egy hitvány kis falucskába, ami a vonatról nézve inkább tanyának látszott, mint falunak. A kis megállóhelyen valami szekér-féle várt reám, két sovány gebével, amit a jegyző küldött elém, akinek jeleztem érkezésemet. Átkozott rossz, kátyús úton döczögtünk jó háromnegyed órát, mikor megszólított a kocsisom: Hát izé ! Maga az új doktor? Akkor kaptam kezembe orvosi diplomámat, telve büszkeséggel, ambitióval, nagyon megköveteltem a czimet, amire rá is szolgáltam. Bántott a paraszt durvasága, de nem akartam mindjárt rendreutasítással kezdeni, azért csak rámondtam: Igen, én vagyok Talpas Imre doktor. No, az Isten éltesse, teinsuram !   emelte meg zsíros kalapját kocsisom, — csak jól viselje oszt magát, itt megélhet ! Éppen egy kőkerítéshez értünk, amiből szép zsindelyes ház emelkedett ki repkényes oldalával, a lombos, árnyas kertből az enyhe tavaszi szellő orgonaillatot és zongorahangokat hozott felém s egy sejtelmes, rejtelmes érzés megremegtette a szívemet. Ki lakik itt? — kérdeztem a kocsisomtól, mialatt hallgatva figyeltem a dalt. „Szomorú fűz hervadt lombja. . . csendült hozzá egy tiszta, üde hang. Úgy-e, szép szava van? — kacsintott rám vissza a magyar, — hát ez a „fekete asszony", csak úgy hívja a falu népe, pedig van neki tisztességes neve, ura, de olyan az itteni nép, instálom, hogy mindenkinek nevet ad Szinéről, szaváról, viselettyiről ; az elment doktort meg kutyás doktornak hítták, mert hogy szörnyen félt a kutyáktól, ha egy vagy két kutya feléje ment, elkezdett forgolódni, visítani, akár csak a gyerekek, aztán elnevezték kutyás doktornak. Nem t'om, majd a teinsurnak mi lesz a csúfneve! Nem tudtam, nevessek-e, vagy mérgelődjem. Nagy tekintélyt szerzett itt az elődöm .. . mondám komolyan, hangosan gondolkozva. Nem volt biz az valami nagy, úgy tekintetre, inkább nagyon is vékony bőrben volt az istenadta, még sokkal hitványabban nézett ki, mint teins-uram. Jól van, jól!   csitítottam inkább magamat, mint a parasztot. — De még most sem mondta meg, atyafi, hogy hívják azt a szép szavú asszonyt. A paraszt megvakarta a fülét.   Várjon csak egy szempillantásig, teinsuram, mindjárt eszembe jut. Ahá ! tudom már : Libamája Pihaprémné a neve. (Liebmeier Tihamérné volt.) Nem rég gyüttek ide lakni, az ura ritkán van itthon, csak a fekete asszony egyedül. Miért hívják fekete asszonynak? Mert olyan fekete az, instálom, akárcsak a czigány, aztán a viganója, testállója is mindig fekete. A paraszt elhallgatott, én is; csak a levegőben szétillanó jázmin- és orgonaillat beszélt tovább a fekete asszonyról. A jegyző szíves, vendégszerető magyar ember volt, felesége pedig egy rézbőrű, vörös arczu asszonyság, aki igen jó szakácsnőnek bizonyult, mert pompás, ízletes vacsorát tálalt fel, mialatt affectált, tempós lépésekkel húzta végig pecsétes pongyolájának hosszú uszályát. Vacsoraközben elbeszéltem kocsisommal folytatott discursusomat és kérdezősködtem a fekete asszonyról. Gyönyörű szép asszony !   csettentett nyelvével a jegyző, — ilyen lehetett a világszép Kleopatra. Ugyan eredj — húzta a szót affectáltan a jegyzőné, akárcsak a pongyoláját — inkább olyan utálatos. Láttam, hogy a házasfelek a vitatkozás terére léptek, siettem más témát felhozni, hanem a fejemben ott motoszkált a Kleopatra. Orvosnövendék koromban nekem is volt egy édes, bájos, szépséges Kleopátrám. Színinövendék volt, karcsú, magas, aranyszínű bőrrel, nagy, fekete tiszta szemekkel, piszi piros ajkai közül vakító fehéren villogtak elő szép hosszas, hegyes fogai. Szíttam azt a piros kis ajkat, öleltem a karcsú termetet és imádtam sötét, göndör, selyempuhaságu hajzatát, de egyebet semmit sem tehettem, mert az én kis növendékem nagyon tisztességes leány volt. Végzett, elkerült a fővárosból, még egy ideig leveleztünk, egyszer csak válasz nélkül maradtak a leveleim s aztán vége lett mindennek. Csak az én szívemben maradt vissza egy fájó, vágyakozó érzés, mint valami nyitott seb; ő bizonyosan hamar elfeledett. Unalmas lehettem ez estén, csak gépiesen kérdeztem, feleltem; lelkemet megejtette Cornélia emléke, így hívták az én Kleopátrámat. Megmutatta a jegyző a szobámat, de én, szokásomhoz híven, sétára indultam. Lépteimet a fekete asszony háza felé irányítottam, mialatt gondolataimban Colóval foglalkoztam, észre sem véve, hogy a kőkerítés keskeny ajtócskája elé értem. Imre! — hallatszott egy örömteljes női hang s a másik pillanatban karjaim közt tartottam Colót. Édes barátom! Imrém. Hogy jöttél te ide ? . Megválasztottak községi orvosnak — hebegtem meglepetve és megszorongatva kis puha kezét. Jőjj ! Jőjj ! — súgta halkan és behúzott a kertbe, bezárta utánunk az ajtót, — maradj itt egy pillanatig, eltávolítom a cselédet. Még jól fel sem ocsúdtam meglepetésemből, már megfogta kezemet hideg, remegő kis kezével és a setét, lombos kerti úton vezetett előre. Szobába érve, sietve gyújtott lámpát és előttem állott teljes szépségében a szebb asszonynyá fejlődött Coló. S az urad? — kérdeztem körülhordozva tekintetemet a fényesen, ízlésesen bútorozott szalonban. Hozzám simult, átölelt, éppen úgy, mint régen, tartózkodva, szűziesen, csak selymes kis feje pihent a vállamon.   Nincs férjem, meghalt, özvegy vagyok. Özvegy? — kérdém szigorúan bele nézve a szépen kipirult arczba és csillogó, nagy szemekbe,   s ki az a férfi, aki időnként ellátogat hozzád s mindenki férjedként emlegeti? Valóban? Férjemnek tartják őt? — kérdé a régi, gyermekes mosolylyal ajkai körül, az ügyvédem, neki házat keres számomra Pesten. De hát jőjj ! Ülj ide mellém! Elmondom, mi történt elválásunk óta. Maga mellé húzott a pamlagra, aztán folytatta: Aradra szerződtettek, ott játszottam fél évig, mikor egy öreg, dúsgazdag földbirtokos megkérte kezemet, a szívem tele volt első szerelmem emlékével, s ha a tied nem lehettem, közönyös volt, bárkié leszek. Két évig éltem férjemmel, amikor hirtelen meghalt, végrendeletében engem tett általános örökösévé, csak azt kötve ki, hogy gyászévemet töltsem teljes elvonultságban és szenteljem emlékének; lakhelyemül ezt a nem rég vásárolt birtokot jelölte ki. Ez a történetem s most elmondom álmomat. Azt hittem, hogy a fővárosban feltalállak s ha még akkor te szabad lész és szeretni tudsz, fel fogom ajánlani magamat és vagyonomat neked és boldogok leszünk. Nos, akarod? Kellek?   Kérdezte és karcsú termete, szép nyaka előre hajlott, két gyengéd, fehér kis keze összekulcsolva, ölében pihent, így leste, félve, rettegve, ajkamról a szót; nagy, tiszta, őzszemei bocsánatot, nyitva feledett piros kis szája, hevesen emelkedő gyönyörű keble szerelmet, kéjt, boldogságot esdett. Átöleltem, csókom, ölelésem heve a régi volt, megértette, hogy szeretve van. -- Ide ! ! Te édes! Légy okos, légy jó, ha szeretsz! Az első lépés, melyet egyesülésünk felé teszünk, ne legyen bűnös. Várj, egy hónap még és szerelmünk meg lesz jutalmazva! — csitított az okos asszony. Erről még jobban ráismertem, tudtam, hogy tiszta, igaz és jó maradt. Most pedig hallgassa meg, édes kis doktorom, mi lesz a teendője, holnap vagy holnapután visszautazik a fővárosba, felkeresi Miklós Gyula ügyvédet s együtt fognak vásárolni ott és olyan házat, ami legjobban megfelel az ön praxisának. Azt az alatt az egy hónap alatt, ami az én gyászomból még hátra van, berendezi s a megmaradt pénzt belátása szerint, értékpapírokban elhelyezi; megszerzi az esküvőnkhöz szükséges okmányokat s áttekinti bánáti birtokunkat; intézkedik, hogy minket esküvőnk után ott kedélyes népünnepélylyel fogadjanak. Én pedig, miután sem apám, sem anyám nincsen, itt várom szerelmes, édes vőlegényemet, álmodva a szerelemről, boldogságról, mint a csipkerózsa kisasszony. Igen? Úgy lett. Másnap meglátogattam a súlyosabb betegeket és lemondtam állásomról, de megígértem, hogy arra való tekintettel, hogy a faluban több súlyos beteg van, küldök a fővárosból egy helyettes orvost.

Ettől a collegától hallottam, hogy bizony engem is elkereszteltek a jó falusiak. Mi tagadás benne: gyütt-ment doktor lett a nevem.

Gyökérkezelés Fekeden

Az utóbbi egy év szabadidőm nagy részét a Fekedi tanösvény létrehozásának segédmunkái vitték el. A legnagyobb ilyen segédmunkám a tanösvény első állomásához tartozó installáció elkészítése volt. Már egy éve felmerült, ha a tanösvény fő motívuma a fa, akkor kezdjük a fa gyökereinél. Átvitt értelemben a Fekediek őshazájukról, azaz a Fuldai Apátságról és az új hazában történő letelepedésről mesél az első állomás. A tanösvény készítő csapat, már 2017-ben eltervezte, hogy egy nagyon öreg fa gyökerét kell kiállítani az első állomáson. Idén áprilisban aztán az erdőből egy régen kivágott tölgyfa gyökerét be is szállították az önkormányzat telephelyére. Igen csak gondolkodóba estünk, mert a gyökér nem olyan volt, mint amilyet megálmodtunk. Mellette a nemrég vihar kifordította fenyőfa gyökre formásabbnak tűnt.

El is gondolkodtam, hogy mit is csináljunk. Egy nagy sétát tettem a falu körül. Ott láttam a dűlőút mellett szebbnél szebb gyökereket. Az egyiken egy sellőt is megidéznek a földből kilátszó gyökerek, a másikon meg egy ördög próbál kiszabadulni a föld alól. Igazán meseszép gyökérvilág elevenedett meg egy rövid sétám alatt.

De mégis csak maradtunk az erdész által javasolt első megoldásnál. Nagy munka volt megtisztítani a gyökeret a rajta élősködőktől. A Két nap intenzív tisztítás. Gomba és kártevő elleni beeresztést is kapott, aztán, hogy az időjárás se tudjon kárt tenni benne kültéri alapozó festést, és vékony lazúr kezelést kapott a mi gyökerünk. Most ott áll a tanösvény első állomásán. Aki kíváncsi, a gyökéren levő üveglapról megtudhatja ki volt az első jegyespár, aki az új hazában házasságot kötött.