Felfedeztem, de miért!?

Amikor megláttam a címlapján a pipacsot, már nyúltam is, hogy megvegyem. A könyv szerzőjéről nem tudtam semmit. Gondoltam, hogy akinek a híres Knerr Izidor féle nyomdában adták ki elbeszélés kötetét, az rossz nem lehet. Hát tévedtem. Igen csak középszerű, vagy annál színvonaltalanabb elbeszéléseket tartalmaz.

Szerzőjének életrajza sincs fenn a neten. Talán nem véletlenül. Szakácskönyvét, aukciókon árusítják, és nem nagyon lehet hozzájutni. Szakácskönyvének korabeli ajánlásából talán lehet következtetni, a szerőre is.

Tanácsok fiatal asszonyoknak. 

Nem azoknak az asszonyoknak írtam ezt a könyvet, akik férjhez mennek azért, hogy csillogjanak, a nagy világnak, mulatságoknak és a divatnak éljenek; akik lakosztályukat a szobaleányra, éléska,rájukat, konyhájukat a szakácsnőre és gyermekeiket a dadákra bizzák. Nem! Azoknak a komoly, kötelességtudó asszonykáknak akarok szerény tehetségem szerint, tapasztalat által gyűjtött tanácsokat adni, akik a feleség szónak magasztos voltát megértik, és aszerint akarnak élni és férjüknek segítő társuk lenni. Első dolgunk kötelességeink pontos megismerése.

Higyjék el, édes ifjú asszonykáim, nem is olyan nehéz dolog ez, csak figyelmes körültekintés, elmélkedés és egy jó tanácsadó háztartási könyv kell hozzá. De a kötelességek pontos teljesítése, az már nagyon nehéz; sokszor rettenetes nehéz, amikor karöltve jár az önmegtagadás nemes erényével. Hanem aki tiszta önérzettel elmondhatja magáról, hogy: "én kötelességeimet minden körülmények között pontosan, becsületesen teljesítettem!" az a legboldogabb és legirigylendőbb asszony a világon, mert több szívnyugalmat és elégedettséget hord szívében, mint aki mindig dús gazdagságban vágyainak élt...Forrás: https://www.antikvarium.hu/konyv/cs-guits-matild-a-jo-baratno-i-toredek-413861

Hogy Ti is képet kapjatok a szerzőről az elbeszélés kötetből egy rövidke elbeszélést Ti is olvashattok.

Hogyan lettem én „gyütt-ment" ? Doktornak neveztek ki R ...-be, egy hitvány kis falucskába, ami a vonatról nézve inkább tanyának látszott, mint falunak. A kis megállóhelyen valami szekér-féle várt reám, két sovány gebével, amit a jegyző küldött elém, akinek jeleztem érkezésemet. Átkozott rossz, kátyús úton döczögtünk jó háromnegyed órát, mikor megszólított a kocsisom: Hát izé ! Maga az új doktor? Akkor kaptam kezembe orvosi diplomámat, telve büszkeséggel, ambitióval, nagyon megköveteltem a czimet, amire rá is szolgáltam. Bántott a paraszt durvasága, de nem akartam mindjárt rendreutasítással kezdeni, azért csak rámondtam: Igen, én vagyok Talpas Imre doktor. No, az Isten éltesse, teinsuram !   emelte meg zsíros kalapját kocsisom, — csak jól viselje oszt magát, itt megélhet ! Éppen egy kőkerítéshez értünk, amiből szép zsindelyes ház emelkedett ki repkényes oldalával, a lombos, árnyas kertből az enyhe tavaszi szellő orgonaillatot és zongorahangokat hozott felém s egy sejtelmes, rejtelmes érzés megremegtette a szívemet. Ki lakik itt? — kérdeztem a kocsisomtól, mialatt hallgatva figyeltem a dalt. „Szomorú fűz hervadt lombja. . . csendült hozzá egy tiszta, üde hang. Úgy-e, szép szava van? — kacsintott rám vissza a magyar, — hát ez a „fekete asszony", csak úgy hívja a falu népe, pedig van neki tisztességes neve, ura, de olyan az itteni nép, instálom, hogy mindenkinek nevet ad Szinéről, szaváról, viselettyiről ; az elment doktort meg kutyás doktornak hítták, mert hogy szörnyen félt a kutyáktól, ha egy vagy két kutya feléje ment, elkezdett forgolódni, visítani, akár csak a gyerekek, aztán elnevezték kutyás doktornak. Nem t'om, majd a teinsurnak mi lesz a csúfneve! Nem tudtam, nevessek-e, vagy mérgelődjem. Nagy tekintélyt szerzett itt az elődöm .. . mondám komolyan, hangosan gondolkozva. Nem volt biz az valami nagy, úgy tekintetre, inkább nagyon is vékony bőrben volt az istenadta, még sokkal hitványabban nézett ki, mint teins-uram. Jól van, jól!   csitítottam inkább magamat, mint a parasztot. — De még most sem mondta meg, atyafi, hogy hívják azt a szép szavú asszonyt. A paraszt megvakarta a fülét.   Várjon csak egy szempillantásig, teinsuram, mindjárt eszembe jut. Ahá ! tudom már : Libamája Pihaprémné a neve. (Liebmeier Tihamérné volt.) Nem rég gyüttek ide lakni, az ura ritkán van itthon, csak a fekete asszony egyedül. Miért hívják fekete asszonynak? Mert olyan fekete az, instálom, akárcsak a czigány, aztán a viganója, testállója is mindig fekete. A paraszt elhallgatott, én is; csak a levegőben szétillanó jázmin- és orgonaillat beszélt tovább a fekete asszonyról. A jegyző szíves, vendégszerető magyar ember volt, felesége pedig egy rézbőrű, vörös arczu asszonyság, aki igen jó szakácsnőnek bizonyult, mert pompás, ízletes vacsorát tálalt fel, mialatt affectált, tempós lépésekkel húzta végig pecsétes pongyolájának hosszú uszályát. Vacsoraközben elbeszéltem kocsisommal folytatott discursusomat és kérdezősködtem a fekete asszonyról. Gyönyörű szép asszony !   csettentett nyelvével a jegyző, — ilyen lehetett a világszép Kleopatra. Ugyan eredj — húzta a szót affectáltan a jegyzőné, akárcsak a pongyoláját — inkább olyan utálatos. Láttam, hogy a házasfelek a vitatkozás terére léptek, siettem más témát felhozni, hanem a fejemben ott motoszkált a Kleopatra. Orvosnövendék koromban nekem is volt egy édes, bájos, szépséges Kleopátrám. Színinövendék volt, karcsú, magas, aranyszínű bőrrel, nagy, fekete tiszta szemekkel, piszi piros ajkai közül vakító fehéren villogtak elő szép hosszas, hegyes fogai. Szíttam azt a piros kis ajkat, öleltem a karcsú termetet és imádtam sötét, göndör, selyempuhaságu hajzatát, de egyebet semmit sem tehettem, mert az én kis növendékem nagyon tisztességes leány volt. Végzett, elkerült a fővárosból, még egy ideig leveleztünk, egyszer csak válasz nélkül maradtak a leveleim s aztán vége lett mindennek. Csak az én szívemben maradt vissza egy fájó, vágyakozó érzés, mint valami nyitott seb; ő bizonyosan hamar elfeledett. Unalmas lehettem ez estén, csak gépiesen kérdeztem, feleltem; lelkemet megejtette Cornélia emléke, így hívták az én Kleopátrámat. Megmutatta a jegyző a szobámat, de én, szokásomhoz híven, sétára indultam. Lépteimet a fekete asszony háza felé irányítottam, mialatt gondolataimban Colóval foglalkoztam, észre sem véve, hogy a kőkerítés keskeny ajtócskája elé értem. Imre! — hallatszott egy örömteljes női hang s a másik pillanatban karjaim közt tartottam Colót. Édes barátom! Imrém. Hogy jöttél te ide ? . Megválasztottak községi orvosnak — hebegtem meglepetve és megszorongatva kis puha kezét. Jőjj ! Jőjj ! — súgta halkan és behúzott a kertbe, bezárta utánunk az ajtót, — maradj itt egy pillanatig, eltávolítom a cselédet. Még jól fel sem ocsúdtam meglepetésemből, már megfogta kezemet hideg, remegő kis kezével és a setét, lombos kerti úton vezetett előre. Szobába érve, sietve gyújtott lámpát és előttem állott teljes szépségében a szebb asszonynyá fejlődött Coló. S az urad? — kérdeztem körülhordozva tekintetemet a fényesen, ízlésesen bútorozott szalonban. Hozzám simult, átölelt, éppen úgy, mint régen, tartózkodva, szűziesen, csak selymes kis feje pihent a vállamon.   Nincs férjem, meghalt, özvegy vagyok. Özvegy? — kérdém szigorúan bele nézve a szépen kipirult arczba és csillogó, nagy szemekbe,   s ki az a férfi, aki időnként ellátogat hozzád s mindenki férjedként emlegeti? Valóban? Férjemnek tartják őt? — kérdé a régi, gyermekes mosolylyal ajkai körül, az ügyvédem, neki házat keres számomra Pesten. De hát jőjj ! Ülj ide mellém! Elmondom, mi történt elválásunk óta. Maga mellé húzott a pamlagra, aztán folytatta: Aradra szerződtettek, ott játszottam fél évig, mikor egy öreg, dúsgazdag földbirtokos megkérte kezemet, a szívem tele volt első szerelmem emlékével, s ha a tied nem lehettem, közönyös volt, bárkié leszek. Két évig éltem férjemmel, amikor hirtelen meghalt, végrendeletében engem tett általános örökösévé, csak azt kötve ki, hogy gyászévemet töltsem teljes elvonultságban és szenteljem emlékének; lakhelyemül ezt a nem rég vásárolt birtokot jelölte ki. Ez a történetem s most elmondom álmomat. Azt hittem, hogy a fővárosban feltalállak s ha még akkor te szabad lész és szeretni tudsz, fel fogom ajánlani magamat és vagyonomat neked és boldogok leszünk. Nos, akarod? Kellek?   Kérdezte és karcsú termete, szép nyaka előre hajlott, két gyengéd, fehér kis keze összekulcsolva, ölében pihent, így leste, félve, rettegve, ajkamról a szót; nagy, tiszta, őzszemei bocsánatot, nyitva feledett piros kis szája, hevesen emelkedő gyönyörű keble szerelmet, kéjt, boldogságot esdett. Átöleltem, csókom, ölelésem heve a régi volt, megértette, hogy szeretve van. -- Ide ! ! Te édes! Légy okos, légy jó, ha szeretsz! Az első lépés, melyet egyesülésünk felé teszünk, ne legyen bűnös. Várj, egy hónap még és szerelmünk meg lesz jutalmazva! — csitított az okos asszony. Erről még jobban ráismertem, tudtam, hogy tiszta, igaz és jó maradt. Most pedig hallgassa meg, édes kis doktorom, mi lesz a teendője, holnap vagy holnapután visszautazik a fővárosba, felkeresi Miklós Gyula ügyvédet s együtt fognak vásárolni ott és olyan házat, ami legjobban megfelel az ön praxisának. Azt az alatt az egy hónap alatt, ami az én gyászomból még hátra van, berendezi s a megmaradt pénzt belátása szerint, értékpapírokban elhelyezi; megszerzi az esküvőnkhöz szükséges okmányokat s áttekinti bánáti birtokunkat; intézkedik, hogy minket esküvőnk után ott kedélyes népünnepélylyel fogadjanak. Én pedig, miután sem apám, sem anyám nincsen, itt várom szerelmes, édes vőlegényemet, álmodva a szerelemről, boldogságról, mint a csipkerózsa kisasszony. Igen? Úgy lett. Másnap meglátogattam a súlyosabb betegeket és lemondtam állásomról, de megígértem, hogy arra való tekintettel, hogy a faluban több súlyos beteg van, küldök a fővárosból egy helyettes orvost.

Ettől a collegától hallottam, hogy bizony engem is elkereszteltek a jó falusiak. Mi tagadás benne: gyütt-ment doktor lett a nevem.