Kiss Károly emlékezete.

Az Árpád híd budai hídfőjétől kellett mennem a Kolosy térre, amikor megláttam Kiss Károly emléktábláját egykori háza falán. Rögtön le is fotóztam, és elhoztam Nektek is egy kis válogatással. Sokáig kerestem tőle verset, de aztán úgy gondoltam legjobb lesz megidézni személyiségét a Forrás című folyóiratban 1983-ban róla, mint oknyomozó újságíróról írt cikkel.

Kiss Károly (Makó, 1930. augusztus 22. – Budapest, 1998. december 8.) magyar költő, műfordító, publicista.

Kiss Károly költő, műfordító és publicista versei 1950 óta jelennek meg, első publicisztikai írásai 1952-ben láttak napvilágot. Mint költő 1952-ben az Új termés antológiában Csoóri Sándorral, Eörsi Istvánnal, Szécsi Margittal s számos más pályakezdő költővel indult a "formalizmus sematizmusa" szembeni hadállásból, miként azt az antológia előszavában Zelk Zoltán fejtette ki. Itt jelentek meg A tizedes című hosszabb lélegzetű költeményének részletei. 1955-ben a kelet európai népek népköltészetében és történeti énekeiben élő magyar történelmi múlt emlékei keltették fel figyelmét, s 1956-ban Vujicsics Sztojánnal közösen jelentették meg a Zrínyi Énekek és Hunyadi Énekek című népköltési antológiákat, amelyek a szigetvári hős Zrínyi Miklósról és a Hunyadi Jánosról szóló szerb-horvát, szlovén, bolgár, makedón, román és szlovén hősi és történelmi énekeket, balladákat, népdalokat tartalmazzák. E közös műfordítói munkálkodás eredménye A koszovói lányka (1957) című népköltési antológia is, amely a legszebb szerb-horvát hősi énekeket, románcokat és balladákat tartalmazza Kiss Károly átköltésében, Vujicsics Sztoján értő válogatásában. Önálló műfordításkötete még A katonahitves siralmai (1958). Jelenléte kortársi költészetünkben egyenetlen, s eddigi költői életműve nem alakult egységesen. 1970-ben Minden hatalmat! című drámai költeményét az Irodalmi Színpad mutatta be. Mint dramaturg elkészítette Csehov Platonov szerelmei című fiatalkori színművének magyar adaptációját, amelyet az MTV is bemutatott. Publicisztikai írásaival 1973 után vonta magára a közfigyelmet, azzal a cikksorozattal, amely közel öt éven át a Magyar Nemzet hasábjain jelent meg, s amellyel a pusztuló történelmi, művészeti és népművészeti emlékek megmentésére indított valóságos mozgalmat. E cikkei egybegyűjtve Ebek harmincadján címmel jelentek meg 1982-ben. Mohács emlékezete (1976) című forrásválogatása a mohácsi vész 450-ik évfordulóján (ebben a csatahely régészeti feltárásának eredményeit is ismertette) jelentős könyvsiker volt, s a munka újabb népszerű kiadást is megért. Forrás: http://mek.oszk.hu/02200/02227/html/02/660.html

KISS KÁROLY: EBEK HARMINCADJÁN

A múlt, főleg a magyar történelmi múlt vonzásában él és ír évtizedek óta Kiss Károly. Korábbi műfordításait is ez a történelmi érdeklődés jellemezte: a kelet-európai népek folklórjában Zrínyi- és Hunyadi-emlékeket kereste, szólaltatta meg magyarul. S közben természetesen a szerb-horvát népköltészetben mélyedt el, az itt élő népek múltja foglalkoztatta. A magyar történelemben való kutatásait a Mohács emléke című kötetének megjelentetése is jelezte. És „mellesleg” hosszú éveken át a Magyar Nemzet munkatársaként mindig olyan helyen fordult meg, ahol régi műemlékek restaurálásáról feledkeztek meg, ahol az ásatások nyomán ősi leletek bukkantak elő stb. Újságírói munkája különös módon kapcsolódik a magyar régészek, történészek, muzeológusok tevékenységéhez. Míg kollégái legszívesebben híres alkotók és jeles kortársaink ajtaján kopogtak be, ő felhasználva az élők vallomásait, rejtélyes nyomozásba kezd a holtakat szólaltatva meg közvetve. Kiss Károly kötete, az Ebek harmincadján — így válik egy izgalmas kutatás, feltárás, múltvallatás kézikönyvévé.

Kiss Károly — az értékek védője. Indulatos cikket ír a magyar népművészet alkotásainak elkótyavetyélését látva. Éveken át egy fél ország szeme láttára „rabolták el” hivatalos engedélyeket szerezve a falvak padlásáról, eldugott kamrákból az olcsó pénzen megvásárolt népi használati tárgyakat, népművészeti alkotásokat. „A hagyományos magyar paraszti életforma úgy összetörött, mint a padlásról ledobott korsó”, jegyzi meg Kiss Károly. És sajnos az életformaváltozás következményeként igen könnyen szabadultak meg régi tárgyaiktól, emlékeiktől a falusi emberek. Magyar és külföldi — erős szóval kifejezve — bűnszövetkezet révén kerültek aztán külföldre e tárgyak. Ez háborította fel az újságírót, ezért eredt e téma nyomába, indult el „felfedező útjára”. A népművészeti boltok pedig nyílt lehetőséget adtak, évekkel ezelőtt, különösen, ezen üzletek lebonyolítására. Kiss Károly méltán szenvedélyes stílusát hadd jellemezzem néhány kifejezésével: „Augiász istállójáról” ír, „harácsoló kufárokról”, akik legszívesebben eladnák a „Mátyás-kálváriát is”. .. Hasonlóképpen indulatosan ír a Volvón, Mercedesen járó kereskedőnek álcázott „nepperekről”, akik a kocsik csomagtartójában régi szobrokat, népművészeti tárgyakat szereznek meg és adnak tovább jó áron.

Határozottan elkülöníti Kiss Károly az elmúlást a pusztulástól. A megmaradt athéni vagy római műemlék a maga omladozó és töredékes mivoltában is méltón képviseli a történelmi múlt egy- egy nagy pillanatát. Hazánkban pedig mindnyájan örömmel keressük múltunk emlékeit Visegrádon, Esztergomban, Sárospatakon és másutt. De hány múltat őrző követ hordtak el, hány szobor tűnt el eredeti helyéről? Kiss Károly a Bajától délre fekvő Bátmonostorra megy el, ahol a honfoglalás kori sírok pusztultak el. És más pótolhatatlan érték. A kártevők pedig csak minimális büntetést kaptak. Egy tolnai kútásás során előkerült régészeti leletek nagy része hozzá nem értő emberek kezén vándorolt különféle irányba, még a Bizományi Áruházba is. Reneszánsz kori gyűrűk, karperecek stb. tűntek el, mégpedig teljesen, a nagyobb közösség, a nemzet és múzeumai számára. Máskor a riporter inkognitóban jut el különböző használtcikk piacokra, ahol az értékeket éles szemmel figyelő „nepper” pillanatok alatt lecsap hozzá- nem-értő áldozatára, és kihasználva annak kiszolgáltatott helyzetét, megszorult voltát, szinte pár forintért vesz meg komoly műkincseket. Külön fejezetet érdemelne a műkincslopások kérdésköre. Bács-Kiskun megyei vonatkozású Kiss Károly több cikke, így az is, melyben a kunbábonyi aranyleletről tudósít. A rendőrségnek érkező gyors bejelentés ellenére az avar fejedelmi sír feltárása lassan indult meg, jelentős értékek mentek veszendőbe. H. Tóth Elvira kecskeméti régész végezte el a kunbábonyi kincs feltárását, elemzését, ő mutatta be kiállításon Kecskeméten, s másutt, így Budapesten is a kincset. A Cumania című Bács-Kiskun megyei múzeumi évkönyvre hivatkozik az újságíró is, melyből nemcsak a feltárás történetét ismerhetjük, meg, hanem valamilyen képet alkothatunk ezen dokumentumok alapján a magyar régészeti kutatások szomorú mindennapjairól is. S ha kincsrablók nyomába ered az újságíró, telefonokkal zaklatják, megfenyegetik, hogy hagyja abba vizsgálódásait, ne sértse meg a műkincsekkel üzletelőket, mert akkor... Ebben a részletben válik még tisztábbá előttünk ezen ügyek egyértelműen „rablás” volta, „krimibe” illő mozzanatai. A Nemzeti Múzeum munkatársaival készített interjú, cikk kapcsán bűnügyről is olvashatunk. De sajnos fel kellett függeszteni az érmékkel üzletelő elleni vádat, mert az illető illegálisan külföldre távozott. Az értékeket magával víve.

Az eldózerolt sírok, az elrablóit műkincsek, az eltűnt budapesti szobrok ügyét feltárni nem öncélú búvárkodás, tudóskodó látványosság. Az igazi újságíró úgy akar feltárni, felfedezni, hogy azzal használjon. És Kiss Károly valóban így végzi mindennapi munkáját, különböző „ügyeket” indítva el, műkincsvédelmi, régészeti munkát segítve. Hisz nem a Kék fény nyomozói munkáját akarja magára vállalni, hanem a „rablást” nyilvánosság elé hozva — megvédeni, s a további veszteségeket csökkenteni szeretné ebben a békében folytatott vér nélküli harcban. A pilisszentléleki pálos kolostor romjait szakértő módon ásták ki és vitték el azt, amit lehetett. A tettesek egyértelműen bűnt követtek el. A pannonhalmi műkincsrablás is figyelmeztető volt mindnyájunk számára. De a hozzá- nem-értés és a felelőtlenség is legalább akkora kárt okozhat, így például e cikkek írója hivatkozik az izsáki, balázspusztai honfoglaláskori sír semmivé válására.

Természetesen kapcsolódnak az előbbi műemlékvédelmi problémákhoz a skanzen, a mesterségesen egy helyre telepített műemlékfalu kapcsán felvetett nézetek. Hollókő úgy tudta megőrizni a maga jellegzetes arculatát, hogy a század elején porig égett falu egészét tudták úgy-ahogy megmenteni. De az újságíró szenvedélyét érezve az olvasó is hozzáteszi a maga felfedezéseit, élményeit; mert hova is lett a kis Vas megyei faluban, Velemben a műemlék-jellegű ház, hogyan rontotta el az idegenforgalom hasznát remélve a tulajdonos? . .. Vagy hogyan vélekedjünk a szentendrei skanzen odatelepítésének, környezetváltozásának tényéről? A táj és a falu elszakadása nem jelenti-e az értékek túlzottan mesterséges, csaknem természetellenes megóvását? Legtöbbet azonban a maga környezetével foglalkozik az újságíró, hogyan alakul Óbuda, miként veszti el a régi hangulatos városrész Krúdy Gyula által megörökített emlékeit? Az óbudai építkezés, a rombolás és az építés több cikkben tér vissza. S mivel a lapokban, a Magyar Nemzetben különböző időpontokban megjelent újságcikkekről van szó, ott szükséges volt bizonyos adatok újraközlése, megmagyarázása, melyek itt a kötetben már feleslegessé váltak. S talán nem tűnik az irodalmi nézőpontú olvasó eltorzult látásának az, ha felvetjük azt a hiányérzetünket, hogy milyen szívesen olvastunk volna az óbudai házak megőrzése kapcsán többet az irodalmi, így a Krúdy-emlékek megőrzéséről ... De természetes az, hogy Kiss Károly következetesen halad a magyar történelmi régészeti központú vizsgálódásai útján.

Valóban felejthetetlenek voltak a Magyar Nemzetben hajdan olvasott Kiss Károly-cikkek, melyek merész kalandra hívták az olvasót Árpád sírját keresve. Elkísértük az újságírót szakadó esőben a mohácsi csatamezőre, a különböző területen felfedezett sírok, csontok megtalálásának örülve. De ki felejtené el a ma már múzeumi rendbe és gyönyörű környezetbe helyezett budavári szoborleletet, Zolnay László munkájának eredményeképpen? A napjainkban túlzottan divatossá vált krimi hívei pedig nem kis érdeklődéssel figyelmeztettek Kiss Károly írásai nyomán a Habsburg-sírok rejtelmeire, a nádor-kripta különös történeteire. S a történetek, az írások mögött rejtőző szerzőre is figyeljünk, Kiss Károlyra, aki a költő szenvedélyességével, a tudós szakirodalmi tájékozottságával és a publicista használni akarásával kíséri el olvasóit a kunbábonyi aranylelettől Bercsényi franciaországi le- leszármazottjaiig.

(Szépirodalmi, 1982.)  SZEKÉR ENDRE Forrás: https://library.hungaricana.hu/hu/view/Forras_1983/?query=Kiss%20K%C3%A1roly%20verse&pg=388&layout=s