Van ahol még élő hagyomány

A Budapesti Német Nagykövetség posztolta ki alábbi képet, és kétnyelvű szöveget és képet szeptember kilencedikén.

Úton Bécsből Belgrád felé 3 német céhes legény kopogott be hozzánk rövid látogatásra: két kőfaragó és egy tetőfedő, akik legalább 3 év és egy nap vándorélet után otthon mestervizsgát tehetnek.

*****

Auf dem Weg von Wien nach Belgrad klopften 3 deutsche Wandergesellen an unser Tor. Die zwei Steinmetze und der Dachdecker dürfen nach ihren Wanderjahren von 3 Jahren und einem Tag die Meisterprüfung ablegen.

Van, ahol még hagyomány, nálunk már csak történelem. Az idei évben egy ilyen magyarországi német mesterlegény vándorkönyvét a kezembe vehettem egy bolhapiacon. Az eladó akkora összeget mondott, hogy nem is hagytam ott. Itthon aztán kiderült, hogy ez a XIX. századi vándorlókönyv nagyon tanulságos. Feleségem fel is tudja használni az oktatásban. Nekem jutott feladatként, hogy digitalizáljam. A tervek szerint Baján a magyarországi német tanösvény egyik állomásának installációjában lehet majd megcsodálni ezt a vándorló könyvet. A látogatók majd megismerhetik, hogy egy bajai német legényből hogyan lett fazekas mester.

Schriffert Mihály, egy fafaragó élettörténete.

Mostanában fafaragással foglakozó könyvek és a fafaragás szerszámai érdekelnek. Sokat keresgélek ebben a témában. Rátaláltam Széll János: "Éltető erőm a fa." könyvére, meg is vettem. Nagyon jó találat, rögtön feleségem érdeklődését is felkeltette. Egy fafaragó, aki magyarországi német volt, élettörténetét a Gyulai füzetekben le is közölték. Málenkij robotban eltöltött éveiben naplót vezetett, mely kitűnő forrásanyag. Gyulán a Málenkij robot ötvenedik évfordulójára is készített faragásokat. Egy alkotó, aki sok szenvedésen ment át, de soha nem adta fel.

Széll János a fafaragó gyulai állandó kiállításnak megnyitóján az alábbiakat mondta róla:

Öt évet töltött a Donyeck-medencében található kőszénbányában, hazatérve földműveléssel kezdett foglalkozni, később az állami gazdaságban vállalt munkát, majd kőműves-segédmunkásként és könyvelőként is dolgozott, ahonnan a Gyulai Vasipari Szövetkezetbe vezetett az útja.

Az évek alatt egészségi állapota megromlott, az egyik oldala szinte teljesen lebénult, rokkantnyugdíjas lett. Orvosai azt tanácsolták, hogy változtassa meg életmódját, Széll Mihály szerint pedig ennél jobb tanácsot nem is adhattak volna neki, hiszen ekkor kezdett el faragni.

Faragásaira elsősorban a környezetében látott dolgok hatottak, legelső munkái között találunk egy szélmalmot és egy földműveléshez köthető táblaképet is, de hamar új irányt vesz a munkássága és használati tárgyakat kezd el készíteni: hőmérőt, dísztányérokat, díszdobozokat faragott.

Schriffert Mihály állandóan kísérletezett, új dolgokat kitalálni, ezért folyamatosan dolgozott, tárgyak százai kerültek ki a kezei közül, volt olyan nap, amikor két-három tárggyal is végzett. Az iparművész egyre inkább a hétköznapi használati tárgyak felé fordult, ennek a korszaknak a legszebb darabjai a székek.

Széll János megnyitójában röviden összegezte a kiállítás darabjait, így a különösen szép szakrális szobrokat, a paraszti élet zsánerfiguráit megelevenítő darabokat, a betlehemeket és a mindennapi élet pillanatait idéző szoborcsoportokat is. Forrás: https://www.gyulaihirlap.hu/127629-korszakokon-at

A Málenkíj robotról Schriffert Mihály az alábbikat mesélte:

Mi, gyulai-józsefvárosi németek magyarnak éreztük magunkat, annak is neveltek minket. Csak akkor derült ki, hogy németek vagyunk, amikor megkezdődött a deportáltak összegyűjtése. Engem és az édesapámat 1944. december 30-án vittek el a tanyáról. A mi tanyánk volt a szovjet államvédelmi katonák és magyar kísérőjük átmeneti irodája, a szomszéd tanyán volt a gyűjtőhely. Tudjuk, hogy kik készítették a névsort, kik adták ki a neveket.

Az apám nemrég jött haza a frontról. Gyorsan kellett csomagolnunk. A lista készítői - Lukács Péter és társai - úgy vélték, nekik több jut majd, ha a németeket elviszik. így aztán itt-ott a szomszédok is "besegítettek". Egyes akkori újságcikkek is szították a hangulatot az országban a németség ellen.

Fejenként 200 kg-os csomaggal, benne 16 napi élelemmel vittek el minket az oroszok, amerikai teherautókon. Napokon át a huszárlaktanyában voltunk, majd január 8-án szuronyos katonák kísértek minket az állomásra. Névsorolvasás, egy utolsó beszélgetés a családdal... Január 9: bevagonírozás, január 10: indulás. Útközben Ploestiban sokan poshadt vizet ittak, a következmény járványos hasmenés lett. Január 26-án érkeztünk meg, akkor tudtuk meg, hogy több vagont már korábban lekapcsoltak és másfelé irányítottak. Eleinte igen kemény körülmények között éltünk: mínusz 40 fokban aludtunk fapriccseken, takaró nélkül.

1945 elején még tartott az otthoni élelem (száraztészta, bab stb.), bár jelentős részét elvették az oroszok. Elvették a takaróinkat is, így aztán nagykabátokkal takaróztunk. Eleinte még kaptunk egy-egy amerikai konzervet, aztán elfogyott a hazai is s következett az éhezés. Az 1946-os év volt a legkeservesebb. Az útszéli parajt szedtük, azt főztük. Az orosz lakosságnak sem volt sokkal jobb a sora.

A bányában dolgozók naponta 1,20 kg, a felszínen dolgozók 0,80 kg kenyeret kaptak. (Törekes, ragacsos volt ez a "kenyér". Mégis ez tartotta fenn az életünket.) A munka általában reggel 6-tól délután 2-ig tartott, de igen sok volt a túlmunka. Amíg volt pl. üres vagon, addig mindenkinek raknia kellett a szenet. A láger messze volt a bányától, így bizony általában csak délután 5-6 óra között keveredtünk a lágerbe. Akkor kaptunk kevéske levest, addig csak a kenyér volt a táplálék. Apám, a legjobb munkásnak számított, lévén igen erős ember; így plusz fejadagot is kapott, 1947-ben mégis nagyon leromlott. 120 kg-os volt az induláskor, s erős volt, mint egy bivaly. 1947-ben gyengélkedőként egy kolhozba került. A láger NKVD-s kapitánya nagyon szerette az apámat ("Bolsoj Mihályt"), s amikor visszakerült a kolhozból, jó kosztot biztosított számára, mégis 65 kg-al érkezett haza 1947 őszén az egyik invalidus - szállítmánnyal.

1947 őszén nagy volt a pénzromlás odakint. A kevéske fizetésünk értéke az egytizedére zuhant. Az apámtól örökölt ezer rubelem elúszott: kevéske cukrot tudtam csak rajta vásárolni. 1947 végén, 1948-ban már szabadabban mozoghattunk. Vásárolhattunk a láger előtti bazárban. Vásároltunk ott pl. napraforgó - pogácsát (amit otthon csak a marhával etettünk); ezt sokáig ettük, mint egyetlen kiegészítő táplálékot. A gyenge burisleves, forró vízbe dobált káposzta és más hasonló "táplálékok" miatt leromlottunk és rendkívül éhesek voltunk. Ha 1946-ban, vagy 47-ben egy kutya betévedt a táborba, az ki biztosan nem ment: megették. Én is ettem egyszer egy jót efféle húsból, igaz csak később tudtam meg, hogy mit ettem. Az NKVD-s kapitány kutyáját is megettük egyszer: sokan közülünk így menekültek meg.

Éveken át egyikünk sem tudta, hogy fiú vagy leány. Injekciókat kaptunk, amitől a nők nem menstruáltak, a férfiak pedig nem voltak férfiak. Mint említettem, 1948-ban lett jobb a helyzet, akkor már szabadabban mozogtunk, lehetett ismerkedni, barátkozni stb.

A lágerban sok volt a tetű és a poloska. Hiába égettük a lámpát éjjel-nappal. Nyáron sokan inkább a szabad ég alatt aludtunk. Idővel épült egy fertőtlenítő, de igazán nem érte el célját. Volt vérhasjárvány, a mi táborunkat viszont a tífusz szerencsésen elkerülte. Az 1946-os kegyetlen évben szinte csontvázakká lettünk; többen közülünk alig tudtak lábra állni; a tisztek azonban kiverték a gyengélkedők kezéből a mankót. Ebben az évben sok volt a halott.

Néhányan megszöktek; zömüket visszahozták s a fogdába kerültek (ott aztán következett a verés és az igen gyenge élelmezés). Aki hosszabb ideig volt fogdában, nemigen került haza. Sok értelme nem volt a szökésnek, mert nemigen sikerülhetett: a lakosság nem segített, óriási volt a távolság.

A helybeli lakosság élelmezése és ellátása sem volt jobb, mint a miénk. Ha a boltjukba kenyér jött, úgy kellett tülekedniük, hogy még halálesetek is előfordultak... 1948-ig a kevéske élelmet is jegyre kaptuk. 1948-ban a jegyrendszer megszűnt, ezt követően néha már főzni is tudtunk az ellátmányon felül. Egy veder krumpli akkor 10 rubel volt s egyszer-egyszer már kisebb darab húst is vehettünk. A kedvünk is javult, időnként még zenéltünk is.

Időnként egy-egy csoport haza mehetett, mi azonban maradtunk: borzasztó érzés volt. Ilyenkor napokig nem tudtunk dolgozni.

A szénbányában olyan szűk vágatokban dolgoztunk néha, hogy csak fekve tudtunk mozogni. Jómagam - szerencsémre - többnyire felszíni munkán voltam. Egy üveg vodkával (igaz, ennek beszerzése szinte a lehetetlennel volt határos) ki lehetett kerülni a bányából a felszínre. A "jó kapcsolat" sokat számított. Volt viszont, amikor pórul járt az ember. Egyszer a konyhára kerestek embereket. Jelentkeztem, de 24 órás rendkívül kemény munkára fogtak. Idővel dolgoztam a lakatos műhelyben és a szereldében is.

1949. november 27-én érkeztem haza, sokadmagammal Gyulára. Románián, Máramarosszigeten át érkeztünk Debrecenbe. (Szigeten napokon át álltunk, mivel nem érkezett meg a szerelvény, melyet értünk küldtek Magyarországról...) Debrecenben 20 Ft-ot kaptunk fejenként. Ez a 20 Ft, valamint egy ócska bakancs, egy nadrág és egy pufajka képezte az 5 évi szerzeményemet. Ha volt egy-egy deportáltnak némi megtakarítása rubelben, azt az orosz tisztek elsajátították.

Megemlítem még, hogy a nők szívósabbak voltak, jobban bírták a munkát. A férfiak jobban hullottak. Volt, aki sót evett, s rá persze sokat ivott a pocsék vízből: meghalt, jóllehet haza szeretett volna térni egy betegszállítmánnyal. Egyébként dolgoztak velünk a bányában olyan orosz nők is, akik hadifogolyként Németországban dolgoztak korábban kényszermunkán; Sztálin megbüntette őket azért, mert hadifoglyok lettek...

Gyulára vasárnap délelőtt érkeztünk meg. Egyházi fogadást rendeztek számunkra, így együtt mentünk a templomba, majd onnan haza. Kezdődhetett az ismerkedés a családdal. Volt miről beszelni, hiszen levelet évek alatt egyet-kettőt, ha válthattunk. Forrás: Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990) P125-127

Az emlékműről közölt képeket innét hoztam: https://www.guideathand.com/hu/sight/haranglab-lelekharanggal-a-hazatero-gyulai-nemet-deportaltak-emlekere

A Kispipa étterem az Akácfa utcában.

Az Erzsébetvárosi Akácfa utca minden vasárnapi útba esik a bolhapiacra menet. Felfigyeltem, hogy a Kispipa étterem falára egy kis Seress Rezső mini szobor került. A legenda szerint a második világháború után ez volt a zongorázó törzshelye. Az életrajzából ez ugyan nem derül ki, bár egykori lakóhelye ettől alig van száz méterre. A szobor nem túl nagy, gondolom nem is került sokba. Az Akácfa utcát nem tette élvezhetőbbé, de gondolom az étteremnek és az avatóknak jól jött. Ha már lefényképeztem, ide idézem Seress Rezső életrajzát.

Seress Rezső, eredeti nevén Spitzer Rezső (Budapest, 1899. november 3. – Budapest, Józsefváros, 1968. január 11.) zeneszerző, zongorista. Az egyik leghíresebb örökzöld dal, a Szomorú vasárnap (angolul Gloomy Sunday) szerzője. A dalt több mint 100 nyelven adták elő.

Iskolai tanulmányait korán abbahagyva egy vándorcirkuszhoz csapódott. Jelentkezett Bruno úrnál, a cirkuszigazgatónál, hogy artista szeretne lenni. Három hónap után édesanyja hazaparancsolta. Azonban ő maradt, s légtornásszá vált. Vecsésen baleset érte, egy próba során kötelek nélkül leesett a magasból. A fővárosi Korányi-klinikára szállították, s csodával határos módon túlélte a zuhanást. Élete fordulata az volt, amikor az Üllői úti kocsmák egyikében megismerkedett Bilicsi Tivadarral, aki rávette, álljon be színésznek. Rákosi Szidi magántanodájába jelentkezett. Táncoskomikus szeretett volna lenni, de mankói miatt ez ironikus hátteret adott szavainak. Végül mégis színész lett. Végzős társai között ott találjuk Vaszary Piroskát és Halmay Tibort.

Később a városligeti Műszínkörben kezdett dolgozni. Kilenc évig sínylődött itt, napjait a nélkülözés, a pénztelenség jellemezte. Egyetlen vigasza ekkor a színfalak mögötti zongora volt, ahová saját szórakoztatására ült le az előadások után. Az igazgató felfigyelt erre, és műsorra tűzte játékát. Az előadásokon az autodidakta zeneszerző saját szerzeményeivel rukkolt elő, egyre több nézőt csábítva a Műszínkör épületébe. Ismertté vált az arra járók körében, de a nagyközönség számára még mindig névtelen volt. Részint a hanglemezek betiltása miatt (mivel a győztes hatalmak ezeket betiltották akkortájt Magyarországon) részint, mert a rádió akkor még kevesek kiváltsága volt. Így híre élőzenében terjedt a színházlátogatók között.

Első, országosan ismert dala az 1925-ben komponált „Még egy éjszaka…” című nóta. Ezzel betört a köztudatba, a dal tizenhatezer példányban kelt el. A siker annak volt köszönhető, hogy lassan újra legálissá vált a hanglemezgyártás, így négy felvétel is készült a darabból.

Pestet mégis egy másik dala, a „Ki volt az az asszony, akinek a szíve” kezdetű dala hódította meg. Az alsóbb társadalmi osztály, a cselédek, cipőpucolók, konflis-kocsisok között úgy terjedt, mint a pestis. Mégis a nagy sikerek között úgy döntött, hogy elhagyja a színházat. Csárdákba szegődött zongoristának. Egy ilyen előadáson figyelt fel rá Nádor József, a kis termete miatt „kis Seress” néven ismert fiatal tehetségre. Szárnyai alá vette, beajánlotta a Dohány utcai Kulacs vendéglőbe. Itt teljesen más életet tudott élni, mint azelőtt, rendes fizetésén lakást vett Pesten s egy télikabátot.

Az 1923-1933 közötti tíz év rendkívül termékeny időszak volt alkotói munkásságában. Több mint negyven dalszöveget írt mások számaira, a körülbelül hatvan saját szerzeménye mellett. A Délibáb 1933. 25. száma, mint „a zeneszerzés kis termetű nagymestere” írt róla.

1933-ban megírta a „Szerelem az egész vonalon” című operettjét, melynek zenéjét s librettóját is ő írta. Azonban a mű sosem került színpadra, mert a rendezők nem voltak hajlandóak színre vinni, csak a már ismert operettírók műveit, annak ellenére is, hogy kollégái mindegyike remeknek tartotta az operettet. A közönségen kívül azonban a szakma képviselői nem tartották nagyra, s ez a színpadi művének kudarcával együtt mélyen megviselte. A világnak azonban mindig a mosolygós arcát mutatta, melyet jól tükröznek a róla szóló anekdoták.

Azonban az igazi Seress kiolvasható dalaiból, melyek borongós-szomorú hangulata annyira ámulatba ejtette a közönséget. A józanság és a realitás helyett a mélyről jövő érzelmeket, és a belső vágyakat énekli meg. Témái, a reménytelen szerelem, a szentimentalitás, az elérhetetlen boldogság a hallgatói szívébe hatolnak, s népszerűségét az egekbe röpítik.

Pestet is elérte a munkanélküliség, diplomások seperték az utcákat, mivel nem tudtak végzettségükhöz méltó állást találni. A pénz elértéktelenedett, munkahelyek mentek tönkre. A hangosfilmek megjelenésével a mozi-zongoristák, akik a háttérzenét szolgáltatták a némafilmek alatt munkanélkülivé váltak, ezért Seress is szorongott. Ezt – hogy megélhetése ilyen időkben, kardélen táncolt – még az sem tudta elhalványítani, hogy Pest legszebb asszonya, Jászonyiné Helénke otthagyta érte gazdag katonatiszt férjét, s felesége lett. Témái még inkább sötét színt kaptak, ahogy ő is egyre jobban az elkeseredett gondolatok hatása alá került.

A dallam szerzése lassan haladt, a költő türelmetlenkedett. Azonban egy este Seress a Fórum kávéházban előadta a verset. A dallam simult a szöveghez, melyet c-moll hármashangzatokkal tett borzongatóvá. A megbízó határtalan örömmel fogadta a dalt, amit még akkor az aktuális közönségen kívül senki sem ismert. Egy Arányi Kornél nevű, Zeneakadémiát végzett fiatalember öt pengőért lekottázta azt fütty után (hisz a zeneszerző nem ismerte a hangjegyeket, csak a hangokat, s később sem tanulta meg őket). Majd egy kottamásolóval a Lovag utca 18.-ból kinyomtatták a költségeket megosztva. A paksamétát Jávor rögtön a Csárdás kiadóhoz vitte. 

Az első hetekben semmi érdeklődés nem volt iránta. Seress ezt újabb kudarcként élte meg, s új dalokkal kezdett foglalkozni. Korábbi dalsikerei ellenére a nem keresett szerzők közé került. Úgy érezte, minden hiába.

Elkeseredettségéből a Délibáb egy híre űzte ki, mely közölte, hogy Kalmár Pál, a kor neves énekese repertoárjába helyezte a Szomorú vasárnapot. A zeneszerző azonban nem örülhetett a hírnek, mert lassan kezdtek elérni hozzá a rossz hírek. Szőts Ernő, a rádió igazgatója meghalt, s a dal bemutatója elmaradt. A kudarcból aztán aggódás lett, ahogy bemondták, hogy öngyilkosságot követett el egy cseléd, s a lúgkövet ivott lány teteme mellett a Szomorú vasárnap kottáját találták meg. Seress nem értette, hogy került a kotta a lány kezébe. Egy hét múlva Lédig László pénzügyminisztériumi tanácsos egy taxiban fejbe lőtte magát, s búcsúlevele mellett a Szomorú vasárnapot találták. 1935. november 7-én a 8 Órai Újság támadást indított a dal és a szövege ellen, „Gyilkos sláger”-nek nevezte, és csak megcsonkítva közölte. 

„ Az öngyilkosok költője lettem? Rettenetesen levert, hogy ez lett a dal sorsa. Ezen az áron nem kell a siker! Idegességemben és a támadó cikkek hatására alatt lassan elhittem, hogy én vagyok a gyilkos. ” – Jávor László.  Seress Rezsővel interjú készült a történtekkel kapcsolatban. Az interjú úgy állította be, mintha Seress műve lett volna a szöveg is. Jávor Lászlót ez végképp elkeserítette.

Svájci, olasz, francia, német újságok vegyesen cikkeztek a "Szomorú vasárnap”-ról. A világmédia már „öngyilkos himnusznak” nevezte. A hangulat Európából átterjedt Amerikába is, ahol a The New York Times már arról számolt be, hogy Budapesten tömegek ugrottak a Dunába a dal hatása miatt. Az egész iróniája, hogy Magyarországon még ekkor alig volt híre a Seress-Jávor műnek. Így amikor egy francia úr Pesten ezt a számot kérte, a zongorista nem tudott mit kezdeni a kuncsaftjával. Végül kiderül, hogy melyik műről van szó, s nemcsak meghallgatta az úr, hanem magával vitte a kottát a párizsi Olimpia színpadára.

A bemutatót követve Seress világhírűvé vált, a nagyvilág megismerte a szerzőt is. Eközben Magyarországon a szakma még mindig nem tartotta semmire, s Eisemann Mihály, Lehár, Ábrahám Pál, Zerkovitz Béla operettjeitől voltak hangosak a színpadok.

„ a világhírű Ray Ventura adja elő Párizsban. Mielőtt a dalt játszani kezdenék, a zenekar vezetője bekonferálja a pesti nótát. Pontos statisztikát olvas fel arról, hogy melyik városban hányan és milyen halálnemmel dobták el életüket a bánatos nóta hatása alatt. A konferálás után játszani kezdik a dalt. Amikor először kerül sor a refrénre, feláll a dobos, revolvert ránt elő zsebéből, és főbe lövi magát. A riasztópisztoly durranása példátlan hatást vált ki a közönségből. A dobos tetszhalála után késsel mellbe szúrja magát a pisztonos. A szaxofonos számára méregpoharat hoz a pincér. Lassan-lassan kipusztul az egész zenekar, és már csak a prímás játssza egyedül a "Szomorú vasárnap"-ot. Az ő hegedülése sem tart örökké, mert egyszerre csak kötelet eresztenek le a kávéház mennyezetéről. A hurokba Ray Ventura bedugja a fejét – és ezzel az "öngyilkossággal" végződik a "Szomorú vasárnap" előadása Párizsban.   ”

Németországban Adolf Hitler került hatalomra, s hamarosan Magyarországon is zsidótörvények léptek életbe. A dala miatt elkeseredett Seresst egy este hazafelé menet az újonnan megjelent nemzetiszocialisták megverték. A dolgok előrehaladtával már származása miatt fellépésekre sem kérték fel. Munkanélkülivé vált. Ez ismét egy csapás volt a számára, hogy megvetett létére már eltartani se tudta magát. Nemsokára megérkezett a behívója, függetlenül attól, hogy már megtért-e. A nagykátai Honvéd Kiegészítő Parancsnokságon kellett jelentkeznie katonának. Végül fegyver helyett kapát kapott árokásásra, s front helyett az aknásított mezőket ellenőriztették vele. Édesanyját deportálták, egy haláltáborban halt meg. Fél veséjét egy német tiszt szétrúgta, miközben szolgálatot teljesített. Majd egy elegáns magasabb tiszt lépett ki egy fekete Mercedesből. Saját kezűleg akart véget vetni Seress életének, mondta társainak. Ezzel szemben azonban ruhát adott neki, s rejtegetni kezdte. Mint kiderült, járt egyszer Pesten, mikor a Szomorú Vasárnapot játszotta, s felismerte a többi munkaszolgálatos között. Hírneve mentette meg a háborúból, s a tiszt egy „H. W.” monogramos cigarettatárcát adott neki emlékbe.

Hazatérve feleségét, Helént egy másik férfi karjaiban találta. Hitvese ekkor elhagyta. A háborúban megviselt, s lelkileg összetört Seress azonban belenyugodott a helyzetbe. Később felesége megszakította szeretőjével a kapcsolatot. A zeneszerző megbocsátott neki, s attól kezdve soha többet nem esett köztük erről szó. Anyagilag is megsanyargatva napról napra élt. Amerikában az IRWING Trust Banknál 370 000 dollár volt befagyasztva a számára, várva, hogy eljöjjön érte, mert Magyarország akkori politikai helyzetében az átutalás nem volt lehetséges. Azonban a művész csak egy óceán távolságából nézhette a vagyont, mert pénze nem volt az útra, hogy felvegye. Egyébként is megálmodta, hogy zuhanásban leli halálát, s tériszonya is volt.

Saját számait nem játszhatta, mert azok feketelistára kerültek. Az ok a Horthy-féle polgári Magyarország népszerű kiszolgálása volt.

Az 1956-os forradalom kitörésekor biztatták, hogy hagyja el Magyarországot. Ő azonban maradt, akármennyire is meggyötörték élete során. A rádiózás, majd televíziózás elterjedésével egyre kevesebben látogatták az éttermeket, ahol játszott, és a rock and roll, Elvis Presley, a Beatles lassan szinte elfeledtették.

Ő mégis játszott, s lassan visszatért oda, ahonnan kezdte. Este, lámpaoltás után csak magának zongorázgatott. Ekkorra már semmije se volt. Se barátai, pénze, boldogsága, hallgatója, minden ami addig erőt adott neki a nehéz időkben elmúlt, s a feleségével is megromlott a kapcsolata.

„Én egy ideig egy házban laktam Seress Rezsővel, épp az alatta lévő emeleten. Emlékszem, mindig a Szomorú vasárnapot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől hatig, egyik feldolgozást a másik után" – Presser Gábor ”

“Hol lesznek már a Beatlesek, mikor én még mindig itt leszek…” - egykorú beszámolók és Presser Gábor elmondása szerint is gyakran énekelte ezt a dalt Seress.

Később napjai beszűkültek, már játszani sem volt miért, csak zenét hallgatott, s számolta a napokat. 1968-ban levetette magát lakása erkélyéből. Ugyan túlélte a zuhanást és ájult állapotban a MÁV-kórházba szállították, de később, január 11-én megfojtotta magát a dróttal, ami a gipszét tartotta. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Seress_Rezs%C5%91

Egy művészi képeslap 120 évvel ez előttről

Ez kell nekem. – döntöttem el, amikor megláttam a Budapest éjjel képeslapot. Ez a képeslap mesél 1899-ről, nekem meg eszembe jut róla 1985 októbere. A feleségemmel akkor ismerkedtem meg, mindketten a Gellért hegy környékén laktunk kollégiumban. A Gellért hegy a közelben volt mindkettőnknek, így az első éjszakába nyúló ismerkedési estünk a Gellért hegyen volt. Akár bennünket is ábrázolhatna ez a képeslap ott a hegy oldalán a Budapesti Duna partot nézve.

A hátoldala megmutatja, hogy a Császári és Királyi Posta akkor még a teljes oldalt a címzésre és bélyegzésre tartotta fenn. Ki is derül belőle, hogy a június 28-án feladott képeslap 29-ére meg is érkezett. Vajon a mostani postának ez meddig tartana? A képes oldal egyik sarkát tartották fel a feladó üzenetének. Hosszú üzenet nem férhetett rá.

A képeslap kiadójának jelzése is a képes oldalra került. A kiadója Szénásy és Reimann papírkereskedése. A papírkereskedés a nyolcvanas években is megvolt, egykori helyén a Ferenciek térén ált, azaz akkor még Felszabadulás téren. Az akkori ÁPISZ bolthálózat egyik legjobbika volt, és is sokszor vettem ott füzeteket, rajzlapot, csőtollat, körzőt melyek kellettek a feladatok beadásához.

A papírüzlet története is érdekes. A neten keresve találtam rá a Buda és Vidéke című lapban 1898-ben jelent meg hirdetésére. Alvári Csaba, Egy papírüzlet és a tulajdonosok című tanulmányából idéznék egy részt. Akit érdekel a forrás megjelölésnél a teljes cikk linkje elérhető.

A Szénásy papírkereskedésnek sok tulajdonosa volt, az üzlet történetében a családi kapcsolatoknak nem volt igazán jelentős szerepe. A tulajdonosok alapvető érdeke volt, hogy olyan üzletet működtessenek, amelyből jól meg tudnak élni. Ennek eredménye nemcsak egy színvonalas papírüzlet lett, hanem még néhány olyan dolog, amely napjainkban is érinti kisebb-nagyobb mértékben életünket. Szénásy Béla az üzlet történetének viszonylag kései szakaszában lesz a kereskedés tulajdonosa, de éppen az ő nevéhez kapcsolódnak a legjelentősebb kezdeményezések és változások. Szénásy Béla papírkereskedésének története a 18. század végén kezdődik. Trifonovics Simon ekkor kezd rőfösáruval kereskedni. Üzlete jól megy, és amikor Trifonovics Simon 1802-ben meghal, fia, János folytatni akarja apja tevékenységét, ám ehhez nincs elég tőkéje, ezért úgy dönt, hogy papírkereskedést nyit. Az akkori törvények miatt egy kereskedelmi tevékenységről alig lehetett másikra áttérni. Trifonovics János megkapta erre az engedélyt, és 1810. decemberében megnyitotta papírkereskedését. Trifonovics ezzel a tevékenységével elég pénzt gyűjtött ahhoz, hogy visszatérhessen a rőfösáru kereskedéshez. Erre 1814-ben megkapta az engedélyt azzal a feltétellel, hogy a papírkereskedést abbahagyja. Trifonovics ezt meg is ígéri, ám a papírkereskedést nem hagyja abba. Több címtár is feltünteti papírkereskedőként például 1822-ben, 1832-ben, 1844-ben. Üzlete az egykori Rózsa téren működik a Vörös Rózsához címezve. 1850-ben Trifonovics Wittenbaues Józsefet veszi maga mellé üzlettársnak. Az üzlettársak közölt azonban hamarosan ellentétek támadnak, és 1854-ben megszüntetik társulásukat. Trifonovics tovább folytatja a papírkereskedést egy másik üzletben, amely azonban hamarosan megszűnik a tulajdonos halála miatt. A Vörös Rózsához címzett üzlet Wittenbauer tulajdonába kerül, és 1870-ig az ő irányítása alatt működik. Ekkor ismét új tulajdonos jelenik meg; Wittenbauer veje, Gradl F. Adolf. 1870-től ő az egyetlen tulajdonos. Wittenbauer és Gradl Pest városának papírszállítói voltak. Gradl 1884-ben a Kossuth utcába költözteti az üzletet, itt azonban a városrendezés miatt nem sokáig működik. Jelenlegi helyére - a Ferenciek terére, a volt Cziráky-palotába - 1896. novemberében költözött. 1894-ben Reimann Gyula lesz a papírkereskedés társtulajdonosa. 1896-ban vele társul Szénásy Béla. 1899-ben meghal Reimann Gyula, így Szénásy lesz az egyetlen tulajdonos.

Az ő irányítása alatt nagy változások történnek a papírkereskedés életében. Az a szándéka, hogy kiszorítsa a magyar piacról a külföldi gyártókat. Nemcsak kereskedéssel foglalkozik, hanem gyárat is létrehoz, ahol saját szabadalma alapján vászonpapír fedelű írófüzeteket gyártanak az iskolák számára. A füzetek és rajzeszközök gyártása eleinte az üzlethez közeli kis műhelyekben történt. Szénásy 1905-bcn építtett gyárat a Molnár utca 35. szám alatt. A gyár helyét jól választotta meg, mert az előállított termékeket hamar el lehetett juttatni az üzletbe. Itt volt a lakása is. Az épület még ma is megvan. A füzeteknek óriási sikere van. Szénásynak rövid idő alatt sikerül háttérbe szorítania a külföldi r termékeket. Árpád néven rajzeszközöket gyárt. Ezek szintén sikeresek. Ezt a sikert A Papír című folyóirat egy cikke alapján tudjuk valójában felmérni. A szerző arról ír, hogy az 1900. évi temesvári tanszerkiállításon még nem voltak magyar termékek, az 1904. évi kiállításon viszont már a magyar gyártók voltak többségben. Ezek között pedig Szénásy volt az egyik legfontosabb. A külföldi gyárak ezért azt kezdik terjeszteni róla, hogy nem ő állítja elő a rajzeszközöket, hanem külföldről hozat be részeket, és ezeket itt szerelik össze. Szénásy a vádak ellen úgy védekezik, hogy az érdeklődők számára lehetővé teszi a rajzeszközök gyártásának megtekintését. A gyár részvénytársaságként működött. Egy 1926-os címjegyzék szerint az igazgatói tanácsnak tagja volt Szénásy fia, ifjú Szénásy Béla is. Szénásy igyekezett a legkülönbözőbb vásárlói csoportok igényeit kielégíteni. Minisztériumoknak, hivataloknak, intézeteknek is szállított. Aranyvirág és Százszorszép néven levélpapírt is árusított. Az utóbbi igen sikeres volt. A korabeli lapok arról tudósítanak, hogy a magyar hölgyek nagy része csak erre írja leveleit. A sikerhez a jó minőségen túl hozzájárulhatott a jó reklám is. A reklámszakemberek napjainkban is azt mondják, hogy egy szép nővel mindent el lehet adni. Szénásy Küry Klárát, a Népszínház népszerű primadonnáját választotta a levélpapír reklámemberének, akit a magyar szépségideáinak tekintettek akkoriban. Küry Klára rendszeres vásárlója is volt az üzletnek. Állandó vásárló volt Karinthy Frigyes is. Irodalmi alkotásainak jórészét Szénásytól vett füzetekbe írta. A vevők között voltak magas rangú tisztviselők, üzletemberek, arisztokraták, színészek, festők, írók. A szomszédos Belvárosi Színház művészei is itt vásároltak. Az üzlet működéséről, hangulatáról Szilágyi István régi boltokról írott könyve alapján alkothatunk képet. Szilágyi az üzlet egykori alkalmazottjának emlékeiből idézi a következőket: „Gondosan ügyeltek a nívóra: elegánsan kellett megjelenni. Abban az időben az ingre rágombolható kemenygallér volt a divat. A főnök mindig megszemlélt bennünket — húsz alkalmazottja volt a boltnak-s előfordult, hogy benyúlt a mellényzsebébe, kivett egy pengőt, s így szólt valamelyikünkhöz: Menjen át fiam a szomszédba, és vegyen két keménygallért. ” Reggel 8 órakor volt a nyitás, a zárás pedig este 6-kor, közben volt egy kétórás ebédszünet. Szénásyban lehetett valamilyen vonzalom a grafika iránt, ugyanis „A Rajz” című folyóiratot ő adta ki, bár a lap szerkesztésében nem vett részt. Ez az újság 1904 és 1906 között, havonta egyszer jelent meg. A rajz iskolai oktatásának kérdéseivel foglalkozott az alapszinttől a főiskolákig. Beszámolt a hazai és a külföldi rajzoktatással kapcsolatos eseményekről, elméleti írásokat, könyvismertetéseket közölt. A lap egyik számában Deák Ébner Lajos - aki a Női Festőiskola igazgatója volt - is írt egy piktornak nevezett rajztömbről. Az 1905-ös februári szám melléklete Szénásy rajzeszközeit mutatta be. A mellékletet az Országos Széchényi Könyvtárban nem találtam. Szénásy a külföldi vásárokat rendszeresen látogatta. Kereste a piaci lehetőségeket a magyar gyártók számára, és tapasztalatokat gyűjtött. „A Papír" című lap márciusi számában a lipcsei vásárról írt. Ezekből az utazásokból születik az ötlete, hogy Magyarországon is vásárt kell rendezni. 1906-ban Szénásy kezdeményezésére meg is rendezik az első Márciusi Vásárt. A Márciusi Vásárral olyan dolog kezdődött el, amely napjainkban is része az életünknek. A Márciusi Vásárból alakult ki a Budapesti Nemzetközi Vásár.

Forrás: http://real-eod.mtak.hu/4725/

Születésnapi hétvége (harmadik rész)

Az első falu lutheránus, a második római katolikus volt, és mindkettő a kitelepítésig többségiben német település volt. Harmadik megállónak Grábócot néztem ki. A meglepetés ajándék pedig egy első világháború előtt kiadott Véménd képeslap lett. Véménd három látványossága szerepel rajta. Első a látkép az öt vályúval. Ma már csak kettő van meg belőle, de legalább a neve még megmaradt. A második a Katolikus templom, szerencsére ez még megvan Véménden. A harmadik a Szerb templom. A Szerb templomot már lebontották, a hűlt helyére vezető utcát még továbbra is Szerb utcának hívják. Egyszer azt hallottam, hogy a bontás előtt a benne levő ikonosztázokat a Grábóci szerb kolostorba menekítették.

A településen már az 1300-as években létezett bencés zárda és templom. Romjait a szerb temetőtől északnyugatra lévő bozótos rejti. Grábócot nevezetessé a török elöl menekülő szerb szerzetesek tették, akik a dalmáciai Dragovity kolostorából 1580-ban menekültek ide. Először csak fatemplomot építettek, majd a budai basa engedélyével 1587-ben kőtemplomot. A törökök 1667-ben feldúlták a kolostort, mely 1703-ban elnéptelenedett. Az elnéptelenedett településre a Rákóczi-szabadságharc után tértek vissza a szerb lakosok és az ortodox szerzetesek. A mai szerb ortodox templom 1736-ban épült. A 18. században a szerb lakosság mellé svábok települtek. A katolikus németek 1765-ben építették fel első kápolnájukat, amit 1795-ben templommá bővítettek. Az 1789-es népszámlálás szerint a németek már többséget alkottak a szerbekkel szemben. A 19-20. században az arányok még inkább eltolódtak, a szerb kolostor és a fogyatkozó szerb lakosság egyre inkább csak különlegességnek számított. A második világháború után a kitelepített svábok helyére székelyek települtek.

A szocializmus éveiben ide száműzték a bolgár ortodox egyház vezetőjét, a szófiai pátriárkát. Az ortodox kolostor 1974-ig, az utolsó szerzetes haláláig működött, utána szociális otthonná alakították. 1994 óta a templommal együtt ismét a szerb ortodox egyház tulajdona, ma apácák élnek itt. Forrás:  https://hu.wikipedia.org/wiki/Gr%C3%A1b%C3%B3c

Születésnapi hétvége (második rész)

Varsád után további Tolna megyei településeket érintettünk. Szinte minden faluban megálltunk és magyarországi német emlékműveket fényképeztünk. A következő megbeszél állomásunk Závod volt, ahova dél körülire ígérkeztünk. Megérkezni sikerült is a tervezett időre. A távozás már jóval későbbre sikerült. A születésnapi meglepetés az volt, hogy a falu fuldai nyelvjárását még beszélő hölgyek jöttek beszélgetni feleségemmel. Minden résztvevő örült, a helyiek, azért mert anyanyelvükön beszélgethettek, feleségem azért, mert gyűlik az alapanyag nyelvjárási kutatásaihoz.

Látnivalónak a faluban felállított fachtwerk ház megtekintése volt. Bár maga a falu és temploma is látványosság, de arra már a hosszúra nyúlt nyelvjárási beszélgetés után nem maradt idő. Sebaj. Úgy gondoljuk, lesz még legközelebb závodi falufelfedező túránk.

A rekonstrukció a LEADER Helyi Akciócsoportok közreműködésével az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból turisztikai tevékenységek ösztönzéséhez nyújtott 2013-as támogatásból valósult meg. A fachwerk ház elemeit annak bontásakor (2000-ben) fotókkal, jelölésekkel dokumentálták, jelentős része eredeti állapotban maradt fenn. Értéke különösen nagy, hiszen hazánkban napjainkra csak néhány fachwerk szerkezetű épület maradt, jó részükben kevés az eredeti részlet, az pedig, hogy a falazat is fachwerk szerkezetű legyen, valódi ritkaság. Az oromfalba a faluban fellelt, 1772-es datálású mellfeszítő került beépítésre. A rekonstrukció során az eredeti elemek felhasználásával készült a váz, a hiányzó elemeket pótolták, a vázkitöltés vályogtégla falazat, az építési technikák korabeliek.

Forrás: http://www.zentrum.hu/hu/2015/09/igazi-ritkasag-a-zavodi-fachwerk-haz/

A tizennégy karátos autó

Még augusztusban olvastam róla, hogy a Rejtő Jenő utcában mini szobrot kap a tizennégy karátos autó. A Szeptemberben aztán hazafele útba ejtettem és lefényképeztem a szobrot, és környezetét. Mit mondjak a szobortól nem lett marasztalóbb ez a kis szűk és erősen kövezett terecske.

Rejtő Jenő szülőháza közelében, a már meglévő kőpárkányra installálta Kolodko Mihály a 14 karátos autót. A bronz alapanyagot néhány helyen szimbolikus, időtálló aranyozással látta el a művész. Forrás: https://nepszava.hu/3048193_harom-uj-miniszobrot-kapott-budapest-noe-barkaja-a-14-karatos-auto-es-egy-buvar

A tizennégy karátos autónak két hőse van: egy autó, melynek alváza aranyból készült, és a dilettáns sofőr, aki a szó szoros értelmében tűzön-vízen száguldozik ezzel a csodálatos géppel. A szokásos személycserék, eltűnt és visszatérő holttestek és ájultak, feje tetejére állított, de szellemes ötletek halmaza adja a regényt.

A tizennégy karátos autó Rejtő Jenő ponyvaparódiái közül az egyik legszellemesebb és legszórakoztatóbb. Paródiák ezek, melyek lehetetlenné tették a ponyvát. Aki végigkacag egy P. Howard regényt, annak számára élvezhetetlen olvasmány lesz az olcsó, szellemtelen és ostoba ponyvaregény. Eredeti megjelenés éve: 1940 Forrás: https://moly.hu/konyvek/rejto-jeno-p-howard-a-tizennegy-karatos-auto

Születésnapi hétvége (első rész)

Szeptember utolsó hétvégéje feleségem születésnapja. Nem esik nehezemre születésnapi ajándékot találni, hisz a magyarországi német témákra fogékony. Én kerestem, és találtam is több kis apró ajándékot. Az első kicsinyke ajándék, egy kis szentképecske. Az eladó szerint ez egy evangélikus magyarországi német családból származik. A kis szentképen olvasható mondásra keresve, rögtön múlt századi evangélikus ima és énekeskönyvekre találtam. Ezek után, már csak egy tipikus magyarországi lutheránus településre kellett mennünk, hogy ott átadjam a kis szentképet, és dokumentáljam a falu nevezetességeit.

Varsád volt a nevezetes helyszín, mert ez tipikus német evangélikus település volt. Különleges is a temploma, mert az akkori szokásoktól eltérően nem temető mellé, és nem dombetetőre épült. A település emlékezete szerint a templom építéséhez az engedélyt Bécsből kapták. A falu elöljárója személyesen ment engedélyt kérni Bécsbe. A bécsi császári palotában az engedélyt magkapta. Azóta is a falu hálája jeléül II. József képe ott függ a szentély falán.

  

1786-ra készül el a varsádi templom. Varsád a Hegyhát egyik legfontosabb evangélikus központja volt a XIX. század elejéig. 1719-től volt már imaházuk itt a lutheránusoknak. Első harangjuk is 1735-ből származik, a paplak is a türelmi rendelet előtt, 1774-ben épült. Csak a templom építésével kellett várniuk a nem egyszer kegyetlen üldöztetés alatt. A templom karzatán copf vázák képei közt az apostolokat látjuk. Az eredeti oltárképen az Utolsó vacsorát ábrázolták, helyét egy jellegtelen XX. sz. elei kép foglalja el. A szentélyfalon II.József képét láthatjuk. Figyelemre méltó a papi pad is. A pad tetején a Szeniczey Bárány család címerét látjuk. Ennek a híres lelkészcsaládnak a Dél-Dunántúlon számos legendás tagja működött fő- vagy alesperesként. Szeniczey Bárány Pál volt Varsád lelkésze a templom építésének idején. Forrás: http://www.csatolna.hu/hu/tolnamegye/muemlek/evhegyhat.shtml