Negyven éve,
hogy érettségiztem. Az irodalom érettségire felkészülve, voltak kedvenc
tételeim. A dadaistákról szóló tétel akkor nem tartozott ezek közé. Most meg a
neten egyszer csak a Google felajánlott Déry Tibor Ámokfutó hasonmás kiadását.
Gondolom észrevette, hogy sok magyar mű német fordítását szoktam nézegetni a
neten. Az ámokfutót Déry eleve két nyelven írta, ezért nem tekinthető
fordításnak, de az érdeklődésem mégis felkeltette. Utána is néztem Déry Tibor
Dadaista korszakának. Meg is találtam Déry Tibor, Dadaizmus címen írt cikkét a
Nyugat ·1921-ben kiadott hetedik. számában.
"Um einen Feuerball rast eine Kotkugel, auf der
Damenseiden-Strümpfe verkauft und Gauguins geschätzt werden." A dadaista
így látja a világot. De amikor ezt megállapítja magában és másnap gőzszirénák üvöltése
közben leordítja a dadaista színpadról a meghökkent publikumnak - nem azért
teszi, hogy kritikáját, erkölcsi értékelését adja ennek az életnek, hogy jobbra
vagy balra, előre vagy hátra, valamilyen cél felé ösztökélje az emberiséget -
nem! a dadaista mozdulatlan, exaltáltan égő, objektív körtükre akar csak lenni
az össze-vissza mindenségnek, hogy ennek torz, összefüggéstelen képeit
pontosan, hamisítatlanul vetíthesse a megriadt szemek elé. Mert dada nem
Weltverbesserer, dada semmit sem akar jobban vagy legjobban megcsinálni,
dadának nincsenek céljai - dada van, mint ahogy a világ van s a dolgok s az
élet legfőbb értelmetlenségét s céltalanságát fejezi ki rettenetes
viaszkarcával, mely papírorral, lószőrbajusszal s festett szemével, mint a
mindenség halotti maszkja mered le a fellampionozott pódiumról.
"Dies ganz eigenartige Welt-désinterressement in
seiner Einstellung, ist das, was den Dadaisten vom Pseudo-Dadaisten
unterscheidet. Letzterer verwendet nur manchman die Mittel des Ersteren um für
oder gegen irgend etwas Objektives "vorzugehen." Daran liegt dem
wahren Dadaisten gar nichts." (Dada-Almanach, Daimoindes).
A természetben nincs értelem. Növények, emberek
összevissza burjánoznak, csillagok kergülnek körülöttük s mialatt Valparaisoban
Beethoven-koncert zendül, az északi jégmezőkön a rozmárok bőgnek a téli
égboltozat felé. Lehet, hogy nem haszon és cél nélkül történik, ha Lloyd George
egy darab kenyeret tesz a szájába, megrágja és négy óra alatt megemészti s ha
ugyanakkor a heringek kilométer hosszú rajokban párzanak a fjordok belső
öbleiben, lehet hogy mindennek külön-külön meg van a maga pillanatnyi értelme,
de együtt s egyszerre nézve csak a káosz céltalan, sötét rángatódzásának
látszik. Dada mindent lát, mindent egyszerre, tér és idő nem választja el az
eseményektől, a Krisztus előtt 2000 évvel élő emberiség nyomorúságát épp úgy
észreveszi, mint 1918-ban a világháború apokaliptikus jeleneteit s ha ebből
arra a következtetésre jut, hogy úgyis minden hiába, hiába minden erőfeszítés,
minden ideál, minden emberi rendszer - az élet fájdalmas érthetetlensége
megoldhatatlan, akkor nincs más választása, minthogy megafonok sikoltása
mellett szemérmetlenül, de becsületesen járja el egyetlen hastáncát: "Wem
durch die dadaistiche Leistung genützt is, der lasse sich diesen Nautzen nicht
entgehen. Dem Dadaisten war es nicht darum zu tun, er bekommtsein Honorar auch
ohne das".
Egy megvakult és kivénült Bacchus ordítja így, széles
és szemérmetlen gesztusok kíséretében gyógyíthatatlan pesszimizmusát világgá:
le monde est mort, vive le monde! Döglötten, ahogy vagyunk, éljünk tovább, mert
segíteni úgy sem lehet rajtunk. Évezredek óta hiába küzdünk a természet s
ösztöneink lázas és vak erőivel, ami eredményt emberi tudás és hatalom elért,
az mint vízcsöpp a tüzes sziklán, pillanat alatt szertepárolog, ha megcsapja a
sors őrjöngő lehelete. Dada látja, hogy minden fáradozás meddő, hogy minden
rendszer, amit a tudatos ember épített az élet közé, csak ideig-óráig bírja ki
a természet vad öleléseit, hogy aztán megroppanva összehulljon - dada látja,
hogy tudomány, művészet tökéletlen vakolat csak a boldogtalanság rengő testén
és hogy az emberi szemlélődésnek minden formája - jóság, szépség, logika - mint
szűkre szabott ruha hull le a "Ding an sich" fantasztikus idomairól
egy véletlen pillanatban - látja, hogy nincs cél, hogy nincs ideál, amit meg
lehetne valósítani. És Dadának nincs bátorsága tantaluszi gyümölcsök után
nyúlni.
Ha a természetben nincs értelem és nincs rend, dada
nem keresi tovább az értelmet s a rendet. Ő olyannak kell, hogy lássa az
életet, amilyen az valójában, ha kizárjuk belőle a kívülről jövő, tolakodva
kutató emberi szemlélődést - Káosznak kell, hogy lássa, ahol minden önmagáért
van, értelem és rend nélkül, egymásba kapaszkodva és fulladozva, mint őserdők
indái, burjánzik összevissza, egymás hasfalán keresztül, egymás fejét
letiporva, kibogozhatatlanul a süket sötétségben. Látja, hogy nincsenek
törvények, igazságok, mert a törvények csak egy rend összefüggésében érvényesek
s egyiknek igazsága azon alapszik, hogy egy másik megállja-e helyét. S mert
ennek a hipotetikus lépcsőzetnek végső fokát nem ismerheti, mert mint Jákob
lajtorjába, a semmiből ereszkedik alá, nem bízhatik meg biztonságában s inkább
a földön, káoszában marad. Formátlanul, darabokban, ahogy a homályban válnak ki
a tárgyak, úgy látja őket, külső, belső folytonosság nélkül, nincs összefüggés
a heringek párzása s a IX. szimfónia között s ha mindezt ki akarja fejezni - és
Dada él és az élet kifejezés - akkor formátlanul, kaotikusan, törvények nélkül
fogja kifejezni, ugyanígy fog élni. Dada a relativizmus végső konzekvenciája,
azé a relativizmusé, amely egyetlen felkutatható igazsága az életnek, de
amelynek megismerése, mint Sais fátylának fellebbentése, halált hoz a
mozdulatlanná dermedő életre.
Mert dada halál minden virgoncsága, elvtelenségének
minden ruganyossága és fő- és aldadáinak minden fiatalsága ellenére - sőt talán
épp ezek miatt. Mint kínai bonc kering élete apró mágikus köreiben, saját
köldökét szemlélve s reklámozva kitartó buzgalommal, de az egy helyben
mozgásnak ez a hihetetlen fürgesége valójában mégis csak mozdulatlanság, halál.
Mert minden testi, szellemi mozgásnak előfeltétele egy távolság és egy irány a
térben, mely a célhoz vezet, ott azonban, ahol nincs távolság, mert a cél már a
kezdettel beteljesedik és ahol nincs irány, mert a kezdet s a vég egy
matematikai pontban találkozik s ahol ennélfogva nincs fejlődés se - dada nem
fejlődik (legfeljebb mennyiségben!) mint ahogy a világ sem fejlődik.: - dada
van! - ott megszűnik minden élet. De mi az tulajdonképpen, hogy "dada
van", mit fejez ki a dadaista lelkiállapot, mely a logika, a törvények, a
fejlődés s az emberi szemlélődés formáinak tagadásából keletkezett és mi végre
nézi a dadaista életét, melyet propagál s közöl az emberekkel s művészetét,
mellyel életét fejezi ki?
Dada: semmit sem jelent, mint ahogy a világ, az élet
se jelent értelmet dada számára. Egy grimasz, egy kutya vakkantása, hajtószíjak
súrlódása, a repülőgépek propellereinek búgása, mialatt az ősz vörösfestékes
tenyerét rácsapja a hegyek arcára és két szemben álló ember egymás feje fölött
belebeszél az égbe - mindegyik saját értelmét zenélve, mit a másik amúgy sem
érthet meg - ez 1921, az a kor, melyből dada lett s mely veszekszik,
mindegyiküknek igaza van - s dada röhög a látványon. Ha a két ember megveri
dadát - azon is nevet és akkor is igazuk van. S mert nincs értelem és nincs
cél, s mert ez a kor felfordulva oly hülye értelmetlenséggel mered, nem arccal,
hanem megfordított helyen lévő testrészével - a jövő felé - dada, az
ősfilozófus dada nem tehet egyebet, mint hogy - letéve minden nagyképűsködésről
és sohasem csak az egyes mozdulatokat, hanem mindig az egészet látva - díványán
hátradűljön és nevessen. Dada semmit sem vehet komolyan, mert semmi sem komoly,
dada mindenkinek igazat ad: háborúspártinak, pacifistának, mészárosnak és
ökörnek, Kaiser Vil'm-nek és Tolstoinak, dadaistának és antidadaistának. Csak
élni akar, honoráriumot kapni és terjeszkedni, hogy lehetőleg csak egyívású
emberek társaságában élhessen, dada gesztusokkal, dada képektől és szobroktól
körülvéve, fantasztikus géperdők közepette - míg végre a világ teljes tudatára
nem jut kaotikus, értelmetlen rángatódzásának és egy kifejező gesztussal
hirtelen hátat nem fordít saját magának. - Fájdalom? - Ugyan kérem!: "Als
ich eines Tages auf dem Koltbuser Friedhof wahrnahm, dass Trauer nur das
schmerzhaft-intensive Bestreben ist, sich zu verbergen, dass sie nicht
vorhanden ist, beschloss ich: 1. nurmehr Postkarten zu schreiben, 2. für alle
mir applizierten Leistungen Honorate einzuwatschen, 3. mich tunlichst oft (wie
es so schön im Liede heisst) zu erniedrigen, 4. ausserdem stets, frischester
Wäsche angetan, zu brillieren..."
Micsoda értéket ad ez a mozgalom a világnak, van-e
vagy lesz-e hatása a szociális és kulturális fejlődésre s vajon tényleg oly
káros, ártalmas lesz-e ez a befolyás, mint ahogy minden pietást nélkülöző
szemérmetlenségéből, rongyrázó cinizmusából következtetni lehetne?
Ne felejtsük el, hogy dada nem politika, nem művészet,
nem filozófia és nem társadalmi mozgalom, dada: mozdulatlanság, egy
lelkiállapot, melyet a bomlott idők, a kor halotti maszkjának szörnyű látványa
idézett elő fiatal s tragikusan koravénné lett emberekben. Ez a lelkiállapot
nem tarthat tovább, mint maga a látvány, efemer jelenség tehát a maga
patologikus mivoltában s dada tisztában lévén ezzel, csak helyzeti energiájának
megfelelően akar elhelyezkedni a szellemi áramlatok nagy térképében. Tudja azt,
hogy amit ő kifejez, az egy elmúló, átmeneti korszak hánykolódó betegsége az
élet roncs testén, mit a világháború örvénye vetett fel öt világrésznyi
nyughelyéről s mit különböző szemléletek, világnézetek marnak most véresre hol
szét-, hol összeszaladó új Prokrustes-ágyában. Ha dada ma csak káoszát fejezi
ki a világnak, igaza van, mert ma csak a káoszt lehet látni s ha cinikus és
vérfelháborító következtetéseket von le e látványból, azt is jól teszi, mert
hát mi mással döbbenthetné eszméletre a megháborodott emberiséget? - jósággal,
harmonikus énekekkel? - "immer feste druff" s a
"keresztény" korszakok bábeli népét? Ha dada nem saját köldökére
nézve csak, hanem a mások homlokára, a jövő felé is akkor tán meg lehetne
ijedni cinizmusának példátlan rútságtól s mozdulatlanságának letargiájától,
mely idővel fantázia-, erő-, s értékrombolóvá válna, tehát végérvényesen
antiszociálissá - de ez az új generációkban egyre nagyobb tért hódító szekta
már bölcsőjében készül majdani harakirijére. Dada destruktív, nem ad
pozitívumot - s ez életének egyetlen heroikus gesztusa. - Én nem tudok
lemondani arról a hitemről, hogy az embereket új, szebb rendekbe lehet vezetni
és minden erőm, művészi akaratom e cél felé taszítja életemet - de nagyobb
tisztelet jár azoknak, kik önként lemondva az alkotás gyönyöréről, saját
testüket vetik eléd, Caesar! morituri te salutant!
???Was ist Dadayma???
Dadayma ist von Bahnhof nur durch ein Doppelsalto zur
erreichen. Dadayma hält das Blut in Wallung. Teils Stierkampfarena, teils Nationalversammlung,
auf Eifeltürmen die Welt von Eisenbeton und in den Tiefen des Lasters bei Opium
und Burgeff-Grün ständig in Betrieb. Jede Stadt hat ihre Dadakulmination. In
Dadayama kulminieren alle Städte, Revolutionen, Unzucht, Terror, Flagellation.
Gepeitscht durch Alleen russischer Dampfbäder du schwankst im Mondschein, schon
plumpst du ärschlings durch die Falltür im Hyazinthenbeet. In Sasckgassen, wo
das Laternenlicht zu ff. Alpenmilch kondensiert, brüllt plötzlich ein Rumpf
ohne Kopf und Unterleib..."
Így ordít dada is, részeg torzóként, elveinek sötét
zsákutcájába kerülve, ha művészetben, dada-művészetben akarja kifejezni lényét.
(Ez alkalommal az általánosan elterjedt félreértések tisztázására újból
hangsúlyoznom kell, hogy a dadaizmus nem művészeti irány, hanem világszemlélet,
társadalmi mozgalom - kereskedők, mérnökök is lehetnek dadaisták - a dada
művészet csak egy eleme ennek a szemléletnek). Dada mondanivalója számára nem
tudta megteremteni adequát művészetét s futurizmussal s expressionizmussal
szemben táplált minden ellenszenve dacára, technikája mégis veszedelmesen
hasonlít ezeknek általában gépszerű és gépimitáló vergődésére. Nagyon is
tökéletlen lévén még, nem érdemel behatóbb vizsgálódást, így eleget teszünk
feladatunknak, ha néhány főbb vonásában ismertetjük törekvéseit.
Elvtelensége úgy irodalmában, mint képzőművészetében
kifejezésre jut: nem állít szabályokat vagy határokat, nem von sémát s
általában művészeti tetszésére bízza munkájuk belső értelmezését. Svájcban
absztrakt művészetet csinálnak, Berlinben lehetőleg materializálnak. Mégis,
mondanivalójuk azonosságánál fogva, sok közös tulajdonsággal bírnak.
Úgy hiszem, kifejező készségüknek legfőbb akadálya
abban az elvben be sem vallott gyakorlatukban rejlik, mellyel mondanivalójukat,
a világ értelmetlenségét, céltalanságát és káoszát, értelmetlen, céltalan és
kaotikus formák által akarják közvetíteni. Ady "Tavaszi éjszaka"
versének öt sora tökéletesebben zendíti meg a felzavart rendek fájdalmas
díszharmóniáját, mint öt oldalnyi dada dadogása egy kulissza nélküli
színpadról, copfos, feketére mázolt fabábuk közül - melyeknek gumicsövek lógnak
ki a szájukból - megafonok, gőzszirénák üvöltése, sípok sipítása és autók
töftöfölése közben - jok, jok, jok... dada! Mint ahogy a futurista versek igehalmozásai
semmiképpen sem keltik a koncentrált cselekvés képzetét, színek elsorolása -
piros, kék, zöld, sárga, lila, fekete, barna - nem jelenti virágok napfényben
ragyogó, füves tarkaságát - úgy értelmetlen szófűzések, cselekedetek
kapcsolatban egymásutánja és idegen értelmek erőszakos összeházasítása sem
tudja kifejezni a káoszt, sokkal kevésbé tán, mint egy laikus akármilyen,
egyszerű tőmondata. Néger, olasz, spanyol, japán szavak vegyülnek a német vagy
francia szövegbe, gépzörejeket hangutánzó szóimitációk követik egymást kitörő
gőzök süvítésével, egy szótag felfordul, szó közepéből nagy betű viCsoRodik ki
hirtelen, a holdfény így világít:
La lune ou ru te regardes
a szöveg egyenes sorai körül, 89675 telefonszám röhög
rád egy idilli beszélgetés közepéből, hogy o mam re de me ky skálájú
jajkiáltásba fulladjon végül az egész.
Így is van! De van másképp is. Dada teremtett már
néhány kisebb, egyelőre csak céhbeliek által felhasználható nyelvkezelési
értéket is - bizonyára találomra, öntudatlanul s előre is nevetve filológiai
kibogarászását. És igazuk van! mert ezek a művek, a bruitista, szimultán, stb.
versek egyenként vizsgálva nem érdemlik meg a vizsgálat fáradságát, csak
együtt, mélyebb értelmük együttes kifejezése által válnak érdekes okmányaivá
furcsa és hányatott korunknak. Mindenesetre! ha hozzávesszük még megértésükhöz
azt az őszinte s nagyon is érthető utálatot, mit a mai szellemi
"nagyüzem" iránt érezhetni, hol verseket, drámákat, művészeket en
gros "gyártanak", hol kevés ügyesség árán minden szellemi parazita
"világnézeteket" öklendez ki gyanús mélységekből, bakfisok
újságtárcákat írnak és mindenki, kinek tábesze, dantei orra, tüdővésze,
Lavalličre nyakkendője, vagy egyéb testi fogyatékossága van
"világboldogítás"-ra érzi magát hivatottnak - nagyon is érthető, ha
akadnak elkeseredett emberek, kik őrjöngő néger ordításokkal fejezik ki
szatirikus méltatlankodásukat s anti-kultúrát mennek prédikálni a lovaknak és a
galamboknak.
Képzőművészetben fantasztikusabb, de jelentősebb
kísérleteiket találjuk. Elvetve festészet és szobrászat eddigi anyagait, a
festéket, vásznat, márványt, stb. új anyagokkal próbálnak művészi életet
alkotni. Színes papírosokból, lószőrből, fadarabokból, drótból, géprészekből,
üvegszemekből, óragépezetekből és fényképdarabokból készítik képeiket és
szobraikat, hangsúlyozva, hogy nem képeket, szobrokat, nem művészetet, hanem új
s élő tárgyakat akarnak teremteni. E furcsa anyagú, lélektelen lények úgy
teremnek kezükből, oly közvetlenül fejezik ki dada formátlan lényét, mint ahogy
az alaktalan kristályzatok képződnek, virág terem a mezőn, ronda százlábúak
nyüzsögnek pincesikátorokban s fejezik ki egymás mellett s együtt a káosz
céltalan értelmét. Mindent, minden anyagot fel lehet használni ez állatszerű,
idegen képződmények megteremtésére, a fantázia korlátlanul vájkálhat a semmiben
s alkothatja meg önmagából ezeket az új testeket, melyek hol az asztalon
guggolnak, hol a falról néznek le, a padlón zörögnek vagy ajtókilincsről merednek
felénk fantasztikus komplexumaikkal.
Egyelőre még nem lehet megállapítani, hogy a
formátlanságnak ez az apoteózisa újszerűségén túl is kifejezi-e az űr
formátlanságát s hogy ez idegen anyagok tényleg felhasználhatók lesznek-e a
művészetek további fejlődésében. Dada módszerének eredendő hibája itt is az a
törekvése, hogy csak a formátlanságon keresztül fejezze ki a formátlanságot,
ami a művészi abszurditás, mert megörökíti azt az élettelen merevséget, mi
magában a dada szemlélet gondolatában is csak pillanatnyi tartamra bír feszítő
erővel. Eltorzulva, egy végső egyéni anarchizmus csúf koraszülöttjeként ugrál
most előttünk e furcsa figura a kor vérvilágította nagy pódiumán s az
elgondolkodó néző könnyen levonhatja játékának egyetlen tanulságát. Visszatérni?...
újra elkezdeni azt, ami így sikerült... csak így sikerülhetett?... Vagy inkább
új utakon próbálkozni?... új rendek felé? Dada tudja, hogy mit csinál, dadának
gesztusai vannak. Itt is, ott is furcsa vicceire kinyílnak az ablakok s nyitva
maradnak. S amott a sarkon egy gondolata fordul be hirtelen - vigyázat! a karok
utánakapnak. Mozdul az utca, hátul egy villanyos csilingel. - Vive dada! harsan
már a börtönből - az 1921-es rendőr mosolyogva szalutál s rájuk nyitja a
kalendárium döngő ajtaját.
Remek írás a
dadaistákról, egy kortárstól. Aztán utánanéztem Déry Tibor életének is. Micsoda
regényes élettörténet.
Déry Tibor (Budapest, 1894. október 18. – Budapest,
1977. augusztus 18.) Kossuth- és Baumgarten-díjas magyar író, költő. Több
külföldi akadémia dísztagja (Berlin, Hamburg, Mainz stb.). Álnevei: Dániel
Tibor, Verdes Pál.
Déry Tibor jómódú polgári család gyermekeként
Budapesten született. Édesapja Déry Károly ügyvéd, édesanyja Rosenberg
Ernesztin, aki gazdag osztrák család sarja volt. A Budapesti Kereskedelmi
Akadémia elvégzése (1911) után egy évet töltött nyelvtanulással Sankt
Gallenben. 1913-tól 5 éven keresztül tisztviselőként dolgozott a Nasici
Rt.-nél, először az erdélyi Galócáson, majd Budapesten. Ezen évek alatt főleg
írással foglalkozott. Lia című kisregényével 1917-ben az Érdekes Újság
pályázatán keltett feltűnést. Ekkortól 2 éven keresztül számos verse és
novellája jelent meg a Nyugatban. Az első világháború után, 1918-1919
fordulóján tagja lett a Kommunista Pártnak, a Magyarországi Tanácsköztársaság
ideje alatt pedig beválasztották az Íródirektóriumba. A Tanácsköztársaság
bukását követően letartóztatták. Szabadulása után házasságot kötött Pfeiffer
Olgával, Pfeifer Salamon és Schwarcz Mária lányával Budapesten, az Erzsébetvárosban,
1920. július 25-én. Később közösen az emigrációt választották.
Először Bécsbe ment, ahol a Bécsi Magyar Újság
munkatársa lett, itt ismerkedett meg Németh Andorral. 1923-ban Szilasi Vilmos
segítségével a bajorországi Feldafingba költözött, ekkor a bécsi Ma és a berlini
Sturm munkatársa volt. 1924-ben Párizsban telepedett le, majd 1926-ban az
olaszországi Perugiában, ahol megírta Az óriáscsecsemő című művét, amely a
magyar avantgárd egyik kiemelkedő darabja.
1926-ban visszatért Budapestre, ámde a későbbiekben is
sokat utazott külföldre hónapokra, vagy akár évekre is. 1928-ban elvált Pfeifer
Olgától. 1934-ben Bécsben részt vett a Schutzbund felkelésében, s elkezdte írni
A befejezetlen mondat című háromkötetes regényét, amelyet 1937-ben fejezett be,
de csupán csak egy évtized múlva adtak ki. Ezután kénytelen volt elhagyni
Bécset, Spanyolországba menekült. Ebben az időben írásait nem közölték túl nagy
számban, művek fordításával kereste meg kenyerét, ill. a zsidótörvények után
(1942) álneveken ponyvákat, szórakoztató elbeszéléseket írt. Magyarország német
megszállása után (1944. március 19.) bujkálni kényszerült.
1946-ban feleségül vette Oravecz Paulát, majd belépett
a Kommunista Pártba, és beválasztották a Magyar Írószövetség vezetőségébe.
Sorban jelentek meg régebben ki nem adott művei: Alvilági játékok,[5]
Szemtől-szembe, Jókedv és buzgalom. A Nemzeti Színház bemutatta a Tükör című
színművét (1947. március 21.), A tanúk (1948) és az Itthon című darabját (1948.
január 9.). 1950-ben és 1952-ben jelent meg a Felelet című, eredetileg
tetralógiának tervezett regényének I. és II. kötete. A II. kötet megjelenése
után kialakult vita a dogmatikus kultúrpolitika hibáit tükrözte.
Miután elvált második feleségétől, 1955-ben házasságot
kötött Kunsági Mária Erzsébettel (Böbe), ő lett Déry harmadik felesége. A
következő években tovább folytatta alkotó munkáját (Simon Menyhért születése,
Talpsimogató, A ló meg az öregasszony, Niki – Egy kutya története). 1956
júniusában a Petőfi köri sajtóvitában a pártvezetést egyoldalúan bíráló felszólalása
után kizárták a pártból. 1956–1957 telén a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány
ellen lépett föl, ezért 1957-ben kilencévi börtönbüntetésre ítélték. Büntetését
1961-ben felfüggesztették, majd teljes amnesztiát kapott. 1963-ban
novellagyűjteménnyel (Szerelem) tért vissza az irodalmi életbe. A nyarakat a
balatonfüredi Tamás-hegyi házában töltötte. Itt készült róla a Magyar Televízió
1977-ben sugárzott műsora. Tiszteletére létrehozták a Déry Tibor-díjat, amelyet
először 1984-ben adtak át. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/D%C3%A9ry_Tibor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése