2019. április 27., szombat

Második gyermekkorom


Mostanában a környezetemben sorra vásárolják a nyugdíjba készülők a legújabb technikai kütyüket, hogy nyugdíjas korukban is legyen mivel szórakozni. Engem meg ezek az új kütyük nagyon nem érdekelnek. A bolhapiacon megláttam a gyerekkorom lombfűrészét. Na, jó, nem is az enyém volt, mert az enyém eltört, de ez az én lombfűrészemnek az ikertestvére. Megkérdeztem az árát, háromszáz forint mondták rá. Én meg nem alkudtam, hanem rögtön ki is fizettem. Itthon aztán ki is próbáltam.


Megrajzoltam az öreg hársfa szerelmes bagolyfiókáját. A lombfűrésszel kivágni szándékozott részeket besatíroztam, és egy furdanccsal átfúrtam, hogy a lombfűrésszel ki tudjam vágni. Sikerült is hamar a hársfalevél körül kivágni. Úgy látszik, nem felejtettem el, hogyan is kell használni a lombfűrészt. Majd nyáron remélem a fafaragó tábor gyerekei is hasonló lelkesedéssel fogják tervezni és készíteni a vizsgamunkáikat. Engem nagyon kikapcsolt ez a kéziszerszámos famunka. 



2019. április 24., szerda

Szezonnyitó a telken


Az utóbbi néhány évben a családi telek háttérbe szorult a sok egyéb munka miatt. A telken töltött szabadidőm, számomra a legkedvesebb időtöltés. Amikor lementem, akkor kigondoltam, hogy majd dokumentálom. A fényképezőgépem le is vittem, aztán lefényképeztem Őnagyságát, mármint a telken levő 200 éves pince-présház alapokra készült negyed százados nyaralónkat.


Szerencsére a szomszéd már lenyírta két telek közötti közös használatú utat. Azért így is maradt munkám. A fűnyíró is tette a dolgát, meg én is, akinek jól esett ez az irodai munkától merőben különböző elfoglaltság. Egyáltalán nem éreztem fárasztónak, hogy hat órán keresztül csak nyírtam a füvet. Miután az utolsó négyzetmétert is lenyírtam, és a fűnyírót is letakarítottam jöttem rá, hogy munka közben egyetlen fényképet sem készítettem. Pedig találkoztam én munka közben sok-sok szépséggel, melyekről akár fényképet is készíthettem volna. Találkoztam lábatlan gyíkkal, sok-sok méhecskével, sok-sok tücsökkel. A teleken sok tücsökjáratot is felfedeztem. Ha majd lent is alhatok, biztosan tücsökzenét is hallhatok. Olyan sok százszorszép van a fű között – egyes százszorszép szigeteket meg is hagytam -, hogy remélem a sok tücsök emiatt is szépséges muzsikát fog szolgáltatni. A májusi fehér orgonafánk már virágzott, így abból is hoztam Budapestre. Itthon aztán úgy éreztem, nem fáradtam el, csak feltöltődtem a vidéki levegőn.









2019. április 19., péntek

Elkészítettem életem első fametszetét!


Fával már gyerekkorom óta dolgozom. A fametszet készítésének ötlete, pedig általános iskolás koromból ered. Akkor Derkovits Gyula Dózsa György sorozatát mutatta be rajztanárunk. Azután a linóleum metszést próbálhattuk ki. Ekkortól aztán készítettem linóleum metszetet, az egy könnyen megmunkálható anyag, és bejött. Most, hogy egy nyári fafaragó tábor tervezésében vagyok bent, gondoltam itt az ideje, hogy kipróbáljam. Még januárban terveztem, rajzoltam, aztán a vésés is nagyon lassan alakult, mert megfelelő helyből és időből nálam sosincs elég. Azért csak lekészültem, és láss csodát, még egy gyors nyomatot is csináltam. Ugyan nem volt túl jó a gumihenger, amivel a festéket a fára vittem, de bíztató. A nyáron a technika kipróbálható, és ha a gyerekeknek is kedve lesz, készülhetnek Fekeden a fametszetek.

Az első fametszetem témájának Fekedi tanösvény kísérő füzetének feladatát választottam. A feladatban egy fekedi feldarabolt történetet kell sorba állítani. A helyes sorba állítás után kiderülhet, miről is gondolkodott a tölgyfa alatt a fekedi parasztember. Akinek kedve van, innét letöltheti a kísérő füzetet: http://lehrpfad.hu/feked/?lang=hu.


A legrégibb anyag, amit magasnyomáshoz dúcnak használtak, a kő. Ezt az anyagot ma már teljesen kiszorította a könnyebben megmunkálható fa, linóleum és a különféle fémek. A metszésekhez, vésésekhez acél metszőkéseket és vésőket használunk.

A fametszet szülőhazája az ősi Kína. Innen terjedt el Ázsiában és Európában, ahol a 15. században már általános volt. A falapot kezdetben a fa rostjainak irányába metszették fametsző késsel vagy vésővel a kemény vagy puha nyomódúcokba: lapdúcot készítettek. Ezt festékkel kenték be és kézi sajtón nyomtatva készítettek levonatot, amelyen a kiemelkedő dúcrészek adták a fekete vonalakat vagy foltokat. A 18. század végétől azonban elterjedt a szálakat átmetsző vésésmód, az ún. harántdúc készítés, s ez sokoldalúbb művészi kifejezést eredményezett.

A fametszet (xilográfia) a sokszorosító eljárások legrégibb módszere. A rajzoló tussal papírra rajzolja elképzelését, ezt nyirkos vagy krétázott sima körte-, cseresznye-, puszpángfa lapra (dúc) nyomja, amelyen ezáltal tükörkép keletkezik. Ezután a metsző vagy maga a művész a vonalak mentén kimetszi a vonalak közötti részeket úgy, hogy a vonalak és fekete felületek kidomborodjanak. A kifaragott dúcra hengerrel festéket juttatnak, majd enyhén benedvesített papírt, esetleg pergament fektetnek rá, amely könnyű nyomásra átveszi a kiemelkedő vonalakra hordott festéket. Így pozitív képet nyernek: A fa természetéből fakad, hogy nem lehet sűrű vonalhálóval dolgozni, mert könnyen kitöredezik. Ebből adódik a fametszet sajátsága, hogy egyszerű, stilizált ábrázolást kíván, lehetőleg sima vonalakkal, nagyobb, foltszerű felületekkel. Régebben a fa hosszirányában, ún. lapdúcon a szálak természetes rajzát is felhasználták a kép érdekessé tételére (pl. a régi kínai és japán metszetek és a reneszánsz kori európai fametszetek dúcai esetében). Később áttértek a szál-, illetve harántdúc használatára, amelynél a rostok a metszés főirányára merőlegesek. Ez utóbbi alkalmasabb a tónusok érzékeltetésére.

A fametszet őshazája Kína volt, ahol selyemfestésre használták. A legrégibb fametszetű kép 868-ból való, Stein Aurél találta Tun Huangban (Nyugat-Kína) egy kínai nyelvű buddhista szent könyv illusztrációja. Európában a XIII-XIV. században terjedt el a fametszés. Szentképeket, kártyákat készítettek ezzel a technikával. A legelső évszámmal ellátott európai fametszet 1423-bóI való, Szent Kristófot ábrázolja. Nagy jelentőségre tett szert a fametszet a nyomtatott könyv megjelenésével. A reformáció és a parasztháborúk idején megnövekedett a szerepe, hiszen a sokszorosításnak akkoriban ez volt az egyetlen módja. Teljes érettségét Dürer és Holbein művészetében érte el. A XVIII. században tértek át a száldúcmetszetre. Az új eljárás kezdeményezője az angol Thomas Bewick volt. Eleinte ezzel a technikával a festményeket utánozták, árnyalatnyi finomságokat is visszaadva.

A festmények szolgai utánzása után a XIX. században újult meg a fametszés. A művészek egyre inkább foltszerű hatások elérésére törekedtek, s ezáltal erőteljesebben hangsúlyozták a fekete és fehér ellentétét. Különösen az expresszionista művészek kedvelték ezt a technikát (Gauguin, Munch). Kelet-Európában az oroszoknál és a lengyeleknél mint népművészet már régebben is virágzott ez a műfaj. Külön ki kell emelnünk a japán fametszetet. Japánban valóságos nemzeti művészetté fejlődött, olyannyira, hogy feltalálták és nagyszerűen alkalmazták a több dúcról nyomott színes fametszetet is.

A legújabb idők fametszői között kiemelkedő helyet foglal eI Käthe Kollwitz és Masereel, akik ebben a műfajban kiválót alkottak forradalmi hatású műveikkel. A rnagyarok közül bár sokan éltek a fametszet darabos, de erőteljes és markáns kifejezési eszközeivel elsősorban Derkovits Gyuláról kell megemlékeznünk, akinek Dózsa-sorozata a két világháború közötti magyar grafika kiemelkedő alkotása. Forrás: http://www.sze.hu/muvtori/belso/technikak/fametsz.htm


2019. április 15., hétfő

Egy héten belül kétszer is olvastam róla.


Általában a hétfő reggelem úgy kezdődnek, hogy reggel elkísérem feleségem a fodrászhoz. Ettől a kísérettől aztán a munkahelyemtől eltávolodom. Így aztán, hogy gyorsabban beérjek dolgozni, megyek busszal. A buszmegálló az Andrássy út 24-el szemben van. Már régóta tervezem, hogy bemutatom, és készítek fotókat róla, mert emléktábla is van rajta. A mostani apropót az adta, hogy a névnapomra kapott könyvekben kettőben is szerepel ez az épület és abban működött Három holló vendéglő híres költője.

Deutsch Jakab és Deutsch Sámuel megrendelésére 1875-ben épült eklektikus lakóházat Freund Vilmos tervezte. 1895-ben az új tulajdonos Lewy Henrik kérésére Korb Flóris és Giergl Kálmán végzett felújítást az épületen, melynek során szecessziós díszítő elemek kerültek az utcai homlokzatokra.


Az 1880-as években nyílt meg és egészen 1825-ig működött az épület földszintjén, a kaputól jobbra a Három Holló vendéglő, a kaputól balra pedig az Opera kávézó. A vendéglő kedvelt helye volt artistáknak, művészeknek, újságíróknak. Az 1937-ben, Csorba Géza által készített emléktábla - amely jelenleg a kapu előtti bejárati falon található - a Három Hollóról és legismertebb törzsvendégéről, Ady Endréről emlékezik meg. 1825-ben a vendéglő és a kávézó termeiben nyílt meg az Opera kávéház, amely a II. világháború végéig fogadott vendégeket. A háború után a kávéház termeit a Magyar Állami Operaház Balettintézete próbateremnek használta.

1977-ben kapott helyet az épületben a Román Kultúra Háza, majd 1998-tól a Goethe Intézet, melyen belül nyílt meg a Három Holló helyén az Eckermann kávézó. Az épületen teljes felújítást utoljára 1977 és 1980 között végeztek. Az eklektikus stílusban készült, 130 éves épület érdekessége, hogy 1895-ben az átalakítás során szecessziós díszítőmotívumokkal lett gazdagabb a homlokzata. A háromemeletes bérház az Andrássy úton tíz, a Hajós utcában nyolc tengelyes. A saroktengelytől eltekintve az Andrássy úti homlokzat tengelyesen szimmetrikus, melyet egy öttengelyes középrizalit tagol. A szimmetrikus, és középizalitos megoldás a Hajós utcai frontra is jellemző, itt a középrizalit négytengelyes. Horizontálisan a homlokzat karakteresen három egységre bontható.


A földszinti kváderezett falfelületet - melyet hangsúlyos övpárkány választ el az első emelettől - magas félkörívben záródó nyílások tagolják. Eredeti állapotában maradt fenn a főbejárat fából készült, szintén eklektikus stílusú kapuja, melyre az épület 1977-es felújítása során külön figyelmet fordítottak. Az Andrássy útról nyílik az Eckermann kávézó, illetve a Goethe Intézet kiállítóterme.


Az első és második emeletet elválasztó párkány beleolvad a homlokzatba, ezért ez a két szint a vízszintes tagolódás szempontjából egy egységet alkot. Ez az épület legdekoratívabb homlokzati része, melyet a középrizalit négy, posztamensre állított, kannelúrás, leveles fejezetű féloszlopai tesznek hangsúlyossá az Andrássy úton. A Hajós utcában a középrizalitot kanellúrás pilaszterek emelnek ki. Az igényesen díszített Andrássy úti, és a visszafogottabb Hajós utcai homlokzat harmonizál egymással. Az ablakok és az ajtók egyformán egyenes záródásúak. A főhomlokzat öt, bábos korlátú erkélye növeli az épület rusztikus hatását. A mellékhomlokzaton ezen a szinten erkélyek kialakítására nem került sor.


A második emelet felett erőteljes háromtagú konzolos párkány fut végig. A középrizalit féloszlopai felett található, posztamenseken álló szobrokat a mögöttük elhelyezkedő füzérdíszítések hangsúlyozzák. A harmadik emeleten a földszint és az első emelet jellemző motívumai is megtalálhatóak. A félkörívben végződő nyílászárók a földszinttel, a szobros, erkélyes kialakítás az első emelettel harmonizál. A kovácsoltvasból készült erkélykorlát légiesebbé teszi a robusztus épületet.

A ház sarokrészének kialakításában nem a megszokott megoldások közül választott az építész. A földszinti sima törzsű pillérek és oszlopok felett az első emeleten oszlopos kialakítású loggia helyezkedik el, amely fölött bábos mellvédű erkély található. Forrás: http://www.muemlekem.hu/muemlek/show/11789

2019. április 13., szombat

Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal


Névnapomra kaptam a könyvet, és nagyon tetszett. Kós Károly építészetét eddig is kedveltem. Nem véletlenül szeretek reggelente a róla elnevezett sétányon munkába menni. Kós Károly el tudta érni, hogy szülőföldjén élje le életének nagy részét. Én meg itt vagyok a szülőföldemtől több száz kilométerre, és még a Kós Károlyról elnevezett sétányon is az M3-asra menő autók füstjét szívom. Na, jó, csak akkor ha nem indulok elég korán el. Olyan jó volna legalább a nyugdíjas éveim a szülőföldön leélni, mint ahogy Kós Károly tette! Még majdnem egy évtized, de az biztos, ha megélem, álmaim valóra váltom.  
  
Az életünk folyóiratban 1979-ben, az első kiadáshoz készült recensioban írták:
Irigylésre méltó könyvet adott ki a Kriterion Kiadó: szépen szedett szöveget és végre színes Kós-grafikát is; másfélszáz oldalon, magas példányszámban és a kötet esztétikai értékéhez képest rendkívül olcsó áron. Sem a könyv szerzője, a kérdező, sem a kérdezett, akit nevezhetünk a magyarság utolsó polihisztorának is, nem ismeretlenek az olvasó előtt. Benkő Samu az alkotótárs, egyben kiváló kultúrtörténész, a vékony kis kötetben igen meggyőzően bizonyítja, hogy korunk mániáját, az interjú-készítést mégiscsak leltet tisztességesen végezni; csupán tudományos elmélyültség, alkotói szuverenitás és őszinte igazmondás kell hozzá. (Holott a szerző bevallottan „gyakorlatlan”: a Kos-interjúk előtt mindössze a festő Kovács Zoltánnal, valamint még az ötvenes években Kelemen Lajossal, a kiváló műtörténésszel készített riportot.)

A kötetbe öt beszélgetés került: az 1972-es keltezésű könyvművészetről és grafikáról szóló riportot, az Igaz Szó, a földművelést érintő diskurálást a 90 éves Kost köszöntő Tiszatáj közölte; az Erdély köveiről szólót a 77-es Utunk Évkönyvben, Kós saját készítésű sakkfiguráiról, valamint a 45 utáni közügyekről készült beszélgetést az Utunk 1977-es évfolyamában olvashattuk.

Milyen volt hát Kós Károly, mint alkat és személyiség, mennyiben bővül az írói műbe préselhető árnyalat a beszélgetések olvasata után? „Szigorú ember volt, az alkotást szentnek tekintette, ezért élete utolsó szakaszában — ahogy ő nevezte, az aggastyánkorban — az önkifejezésnek már csupáncsak két formájával élt: levelezett és diskurált” — írja Benkő Samu a kötet bevezető emlékezésében. A diskurálások nem érnek váratlanul bennünket, nem formálják át eddigi Kós-értelmezésünket; mégis úgy kell olvasnunk ezeket az alkotói titkot lemeztelenítő írásokat, mint egy kivételesen széles érdeklődésű életmű egyenértékű, érvényes teljesítményeit. Látszólag az olyan témák, mint a földművelés, az állattenyésztés, az aktuálpolitika nem a legrokonibb éghajlatú tudományok az irodalommal, építészettel és grafikával. Mégis közös szellemi tartomány: a totális lét-igény szülöttei. Kós Károlyt nem véletlenül lehet rokonítani a múlt századi magyarság rendkívüli koponyáival, többek között Brassai Sámuellel, aki többirányú elmélyülést érdeklődésében a „hasznosan cselekvő egyén a teljes értékű honpolgár”-elvére való megfelelést tartotta az egyedüli progresszív világszemléletnek. És ebben a heroikus vállalásban van Kós hosszú életútjának legszembetűnőbb mozzanata is: az állandó, folyamatos és értelmes készség a cselekvésre. A kelet-európai csapdát, amely szerint a cselekvés ezen a tájon túlnyomóan lelkiismereti problémává válik, anélkül, hogy a tett utáni sóvárgás feloldozást találhatna (Bretter György írja Bolyai Jánosról szólva) — Kós elkerüli, ö a kihagyás nélküli küzdelmet vállaló keresztesvitéz; bár igen szerencsés alkat: eredendően több képességgel rendelkezik és nála a cselekvési vágy az azonnali kifelé fordulás lehetőségével párosul. „Mind az izgatott, hogy mi kerekedik ki abból, amivel éppen dolgozom. Én nem vagyok spekulatív természet. Gondolat és cselekvés nálam párhuzamos” — nyilatkozza a sakkfiguráiról faggató Benkő Samunak. Életútja ismert: építesz, grafikus, író, könyvművész, kultúrtörténész, politikus, lapszerkesztő, főiskolai tanár; felületesen nézve is rendkívüli életnek látszik. A sors azonban e szerencsés alkatú művésznek igen szigorú rendelést szabott; Kovács László — barát és szerkesztőtárs az Erdélyi Helikonnál, akinek elfelejtett alakja a beszélgetésekben fel felbukkan — 1933-ban nem véletlenül nevezi őt a viharok ügynökének. Nemzetromlás, világháborúk, otthonvesztés, bizonytalan egyéni és közösségi lét, idegen befolyásolású új élethelyzetek — ezrek számára tették kétségessé az értelmes cselekvésbe vetett hitet. ,,Engem nem ért meglepetés akkor sem, amikor sok-sok személyi és közösségi tragédiának lettem szemtanúja. [...] a helyzetet magát nem fogtam fel tragikusan” — válaszol a század legfontosabb kisebbségi kérdésére, a nemzeti megmaradás kérdésére az utolsó beszélgetésben. E mozzanat köré kristályosodik ki a Kós Károlyi életmű második lényeges csomópontja is: személyes cselekvési vágyát következetesen áthatja az a ragaszkodás, hogy a történelem, a jelen adta szűk lehetőségeket a megtalált közösséggel együtt, a kollektív gondolat jegyében kell kihasználni.” [...] Passzivitásba ájult népünk életre ébresztését”, az „emberi és nemzeti jogaiért kiállásának munkálását” tartja legfontosabbnak a királyi Románia megalakulásakor — az 1968-as önéletrajz tanúskodik erről —, s feloldó közösségnek Erdély, szűkebben pedig Kalotaszeg népét választja — mind a földet, mind a népét. Nála is — az érvényes erejű művésznél — a tevékenység sine qua non-ja és végcélja a közösségi erőfeszítés, ragaszkodás a „nemzet: közös ihlet” igazságához. „A nép együtt él tovább és szüksége van az értelmes beszédre, a vele törődő okos szóra. Nekem életprogramom volt, hogy innen nem tágítok” — mondja a közügyek kapcsán de idézhetnénk a széles írói műveinek más darabjaiból is. (Különösen legjobb művéből, a Varjú-nemzetségből, ahol a Varjúk több nemzedéke „időtlen időktől fogva” hűségesen lakja a földet és szolgálja a népét)

A „minden a jelen időn múlik” tétele juttatja a cselekvés parciális szférájához, a földműveléshez is. A gazdálkodásról folytatott beszélgetésből azonban kitűnik, hogy Kós Károly a földhöz való misztikus menekülést szenvedélyesen elutasítja — ellentétben némely két világháború közti kartársával —, hanem helyette egészséges, közösségi programot vall magáénak. Miben jelentkezik ez a földdel való együttélési szándék, s a kísérlet hogyan nő túl az anyaföld romantikus-misztikus értelmezésének határain?
1. A kisebbségi sors szenvedélyes vállalásában. („[...] hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten” — fogalmaz 1919-ben és utasítja el az Iparművészeti Főiskola tanszékét. A közismert levélrészletben foglaltakhoz a koporsóig hű maradt.)
2. A példaadás vállalásában. („Nekem a gazdálkodással messzebbre tekintő céljaim is voltak — nyilatkozza már ebben a kötetben —: a korszerű földművelésre akartam példát mutatni.”)
3. A gazdasági munka oktatásának megszervezésében. („[...] azt a célt is magam elé tűztem, hogy lendítsek valamit a vidéken: Kalotaszegen. Ezt a célt szolgálta volna a Bábonyban tervezett mezőgazdasági iskola és annak a tangazdasága. Itt szerettük volna a kalotaszegieket megtanítani arra, hogy a sovány, gyenge, köves földből többet lehet kihozni, mint amennyire apáink erejéből tellett.”)

Ragaszkodott a földhöz — amely első szántáskor napi tíz szekér követ adott —, a diófához, a kaszálás öröméhez, a mókány lovakhoz, a dolgát végző házőrzőhöz, csupán azért, mert az organikus feszültségű életnek adhatott velük új tartalmat, tisztább ragyogást. Földje nem jövedelmezett, a családi igények kielégítésén kívül, azért vásárolta, hogy feljavítva továbbadja a falubeli sztánaiaknak. (A nép és Kós harmonikus kapcsolatának utolsó földi stációján a színpadra, könyve-köztudatba írt, rajzolt, metszett és mentett kalotaszegi atyafiak kísérik barátjuk kihűlt maradványait a házsongárdi temetőbe.) A művészet az emberben élő szépségigény kielégítését szolgálja, mondja, de másutt szereplő válaszában a létezésélmény tárgyi-természeti-lélektani körülményeit körvonalazva — a provincialitás megtűrése nélkül — így beszél: „Életem legszebb óráit a szántás és a kaszálás közben éltem át. A szép szántás, az olyan gusztusos, az olyan csodálatos dolog különösen lóval. ... Ahogy azok mentek, pontosan a barázdán, ahogy befordultak, s nyomukban a gyönyörű, hibátlan barázda... Ezt csak az tudja érzékelni, aki már fogta az eke szarvát, s aki a kezében tartott gyeplő egy-egy pici mozdításával irányítani tudta a ló mozgását.’'

Ragaszkodása a földhöz és népéhez juttatja el a közéleti, kisebbségpolitikai tevékenységhez is. Társszerzője a Kiáltó Szó című röpiratnak és bekapcsolódik a politikai publicisztikába, megindítja a Vasárnap című képes politikai népújságot.
Szakelemzésbe való az egykori műegyetemi hallgató erdélyi útjainak grafikai termése is. összerakni, összevetni, sorba állítani, szétválasztani az évek során szaporodó grafikákkal; a magyar szecessziós grafika utolsó előtti képviselőjének önálló kötetben való kiadását sürgetjük. (Utolsó mestere ugyancsak romániai magyar; a mos 75 esztendős Debreczeni László, aki az Erdélyi Fiatalok tagjaként Kost tartotta mintaképének, s akinek önálló nyelve dokumentumszerűbb, mint az elsősorban hangulatteremtésben kitűnt mesteréé.) Témái a népsors életterében mozgó azonosulások: templom, székesegyház, viselet (mindháromból magyar, román és szász), kapubástya, fejfa, szobabelső, harangláb, útszéli kereszt, csűr, házsor, kúria, később ex libris, színpadvázlat és természetesen könyvillusztráció. A kötetben alkotáslélektani boncolásnak is asszisztensei lehetünk: Benkő okos — hálószobatitkot sohasem feszegető — kérdésére; rajztudását az építészeti, tervezői, illusztrációs munkáján kívül milyen más területen gyümölcsöztette, Kós Károly így válaszol: „Amikor írtam, akkor is képben gondolkoztam, láttam a képet és azt írtam le. [...] Párhuzamosan készült a rajz és a szöveg [. ..]. Írás közben örökké rajzolgattam.” Rajztudása, stílus- ismerete, a „szülőföldön otthon lenni” vágya és a választott miliő valóságának való megfelelés vezették az illusztrált építészeti és kultúrtörténeti könyvei, a Régi Kalotaszeg (1911), az Erdély kövei (1922), az Erdély (1929) és a Kalotaszeg (1932) megírására.

A kötet Kosnak a létezés értelmességét sugalló életművén keresztül egy eltűnt, elfelejtett világba is elvezet. Diákélet a Kolozsvári Református Kollégiumban, feladatai és tanárok a régi műegyetemen, a múlt századba nyúló családtörténet, gazdaságtörténet a két világháború között (az EMGE — Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület — programjai, tervei, lehetőségei), politikai események: a Memorandumper, az 1910-es balázsfalvi gyűlés, a Magyar Népi Szövetség 1945 utáni küzdelmei. Irodalmi csoportosulások; az Erdélyi Szépmíves Céh, a Józsa Béla Athenaeum és természetesen: kortársak. Adyn, Balogh Edgáron, Kurkó Gyárfáson, Kacsó Sándoron kívül — akiket irodalmi köztudatunk többé-kevésbé ismer —, a kötet az irodalom-történetírás egyik adósságát nyomatékosítja: Bánffy Miklóst. Életpályájával ezidáig nem néztünk következetesen farkasszemet. Bánffyt nem rehabilitálni kell, de hibáit és erényeit aktuális józansággal és pontossággal kell feltérképeznünk. Kós Károly Bánffyra tisztelettel és szeretettel emlékezik: a barát, a küzdőtárs, a gondolkodó ember képét vitte magával.

Benkő Samu — ahogyan jeleztük —: alkotótárs, becsületes partner, az életmű kitűnő ismerője, s könyve címéül is egy Kós Károly személyiségének racionális megértését segítő idézetet választott: „A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni.” Tudjuk, és egy hosszú élet kortársaként tudtuk is: Kós Károlyban kivételes személyiséget tisztelhetünk, aki immár az égi mezőkön ballag, s aki több irányú tehetségét az értelmes lét végsőkig fokozott totalitásával tudta kibontakoztatni. Az életmű befogadása utáni esélyünk az a magatartás marad, amely emberszabású életet ígér, amint azé volt, aki tudta mit hoz létre, és aki azt is tudta, miért teszi; s akinek — Benkő Samu a sírbeszédben fogalmazott így —: „hazug beszéd száját el nem hagyta, rútat le nem írt, felhúzott fala még soha le nem omlott.” (Kriterion, 1978.) AMBRUS LAJOS

2019. április 6., szombat

Elmúlt egy hét.


El, bizony. A blogomon nyomot sem hagytam, de talán a való életben igen. Kell, hogy látszata legyen annak a sok túlórának, amit munkahelyemen töltöttem. Amikor nem dolgoztam, akkor meg az agytekervényeim járattam. Azért majd csak meg lesz ennek is a látszata. Most pedig következzék néhány fénykép a soroksári német tájházból.