Az elősző
posztomban amikor bemutattam Jósika Miklós életrajzát jutott eszembe, hogy
felkeressem a róla elnevezett utcát. Régen emlékeim szerint még keresztnevével
szerepelt a névtáblákon. Most a kicserélt, és a kerülete címerét tartalmazó
táblákon már hiányzik az író keresztneve. Az utcában még tábla sincs, amelyik
emléket állítana Jósika Miklósnak. Talán még az utcában lakók sem tudják, hogy
ki is volt az utcájuk névadója.
Amikor az utca
házait fényképeztem jutott eszembe, hogy vajon az író kiadójára Heckenast
Gusztáv-ról hányan tudják, hogy milyen szerepe volt az irodalomban, és a
politikában. Bár az előző posztból megtudhattuk, hogy bizony ő is felmondta az
íróval a kiadói szerződést az 1860-as években. Hiába a gazdaság és politika
akkor is összefonódott.
Ezernyolcszázharmincnégyben ruháztatott át a Lipcsében
letelepedett Wigand Ottó kereskedői joga Heckenast Gusztávra, aki kettős rokoni
kapcsolatban állott vele. Mint említettük, Wigand feleségül vette Heckenast
mostohanővérét, Heckenast viszont - második házasságában - Wigand húgának lett
a férje. A már 1832 óta Lipcsében élt kereskedő 16 évvel volt idősebb egykori
pesti segédjénél. A korabeli feljegyzések szerint 1834. júl. 1-jétől
Heckenast lett az egykori Wigand-üzlet egyedüli tulajdonosa, az ezt megelőző
időszakban viszont még nem az ő nevén jegyezték a boltot. Mint ismeretes,
1838-ban őt is komoly kár érte, de (segítettek rajta az írók - az árvízkönyvvel
-, ő maga pedig úgy, hogy a víz áztatta műveket kiszárította, s azokat az
1839-ben megnyitott kölcsönkönyvtára állományába építette be. E kabinet kb.
8000 kötetből állt. Szortiment boltja mellett tehát kölcsönzéssel is
foglalkozott, segédje ekkor Händel Albin Károly volt, később pedig Edelmann
Karoly lett. Heckenast az utóbbinak adta el szortiment üzletét az 1847-es év
elején, s ezután már csak könyvkiadással foglalkozott. (Edelmann segédje volt a
később jeles könyvessé lett Tettey Nándor.)
1844 és 1847 között Händellel oly módon társult, hogy
idegen nyelvű kiadványaikat külföldön ő forgalmazta, s e célból hozta létre a
„Verlags-Magazin in Pesth und Leipzig” elnevezésű céget, mely 1847-től lipcsei
céggé lett. Heckenast jeles tette még, hogy 1840-ben megindította a
Bibliographiai Értesítőt, amely az egyik első magyar bibliográfiai periodika
volt (Schedius jóval korábbi vállalkozásáról már szóltunk). E periodika sajnos
a 33. szám után 1842-ben megszűnt, igaz, nem lehetett túlságosan nyereséges
vállalkozás, ahogyan az ehhez hasonlatosak még manapság sem azok. Heckenast
kiadványának folytatása Eggenbergernél indult meg még ugyanabban az évben,
melyet azután az Ivanics örökös, Magyar Mihály folytatott 1849-ben.)
Íme Edelmann Károly 1848-as kérvénye, melyben a
Heckenast-féle üzlet reá történő teljes átruházásáért folyamodott: „Waldhütter
Frigyes társaságában a Heckenast-féle könyvkereskedést és kölcsönkönyvtárat
szerződésileg átvevén, miután társom gyengélkedő egészsége miatt orvosa tanácsa
után szándokának foganatosításával felhagyni és a szerződéstől visszalépni
kéntelenített, mire azt én, minden abban foglalt kedvezésekkel átvevén a
kikötött fizetések-nek nagyobb részét már is tettlegesen teljesítettem és most
a t. Városi Tanácst tartozó alázattal kérem, hogy a Heckenast-féle pesti
könyvkereskedést és kölcsönkönyvtári jogot a legújabb törvények, jelesen az
1848. évi XVIII. t. cz. 42. §. értelmében reám ruházni annyival inkább
méltóztassék, mert Heckenast Gusztáv ezen két üzlettől az A. alatti okmány
szerint ré¬szemre lemondott és mert maga a tisztelt Városi Tanács azon
folyamodásom következtében, mellyel még a múlt évi Septemb. 7-én az akkori
Helytartó Tanácshoz járultam, engem e jogok adományozására már is ajánlani
kegyeskedett.” A tanács az engedélyt
megadta. Edelmannról még el kell mondanunk, hogy ő
továbbfejlesztette a Heckenast-féle kölcsön-könyvtárat is, létrehozván az első
fiókkönyvtárat. E tanult könyves - iskoláit Lipcsében végezte, a könyves
szakmát Freiburgban, Brünnben, Prágában és Bécsben sajátította el - arra
figyelt fel, hogy a nyári turistaforgalom elsősorban nem Pestre
koncentrálódott, hanem a jóval hűsebb Balaton vidékére. Éppen ezért
Balatonfüreden nyári kölcsönkönyvtárat hozott létre - ez június elejétől
augusztus végéig tartott nyitva -, sőt 1851-ben már az ott lévő könyveiről egy
52 oldalas nyomtatott katalógust is közreadott. (Természetesen akkoriban a kölcsönzési
díjak jóval magasabbak voltak, mint ma.) Edelmann Károly halála után a pesti boltot az özvegy
eladta, s azt Adolf Friedrich Lauffer vásárolta meg.
Heckenast Gusztáv rövid ideig volt kereskedő, nevét
elsősorban a kiadványai örökítették meg, s ezek előállításában nem kis ezt
vállalt Landerer Lajos nyomdász. 1841. január 21-étől e munkát már, mint
üzlettársak végezték. Ekkor jegyezték be ugyanis a közös céget a pesti
váltótörvényszéknél. Csakhogy nem ment minden ily simán.
A Pesther Tageblatt c. hetilap kiadója 1839. jan.
1-jétől Heckenast volt, mely periodika 1845. március végéig jelent meg. Ennek
utóda a Pester Zeitung lett, amely 1853-ban Budára kiterjesztette figyelmét, s
1860-ig jelent meg.
Landerer Lajos 1840. dec. 15-én - mintegy „versenytárgyalás”
után - megszerezte egy másik napilap, a Pesti Hirlap kiadói jogát. Pest város
tanácsa és a Helytartótanács azonban kauciót követelt tőle az előfizetők
biztonsága érdekében. Ezt egymaga nehezen tudta volna letenni - még adósságai
voltak -, ezért Heckenasttal társult, aki jóval komolyabb tőkével rendelkezett.
A lap ezek után 1841. jan. 2-án megindulhatott, szerkesztője Kossuth lett.
A céggel kapcsolatos bonyodalmakat végül is ez
indította el, hiszen a versenyben vesztes nyomda, a Beimel, továbbá a harmadik
nyomda, a Trattner-Károlyi tulajdonosai igyekeztek semmisnek tekinteni a
Landerer-Heckenast társulást. Éveken át folyt a harc, s ez alatt az idő alatt a
közös céghasználatot nem is engedélyezték számukra. Landerer végül is 1845-ben
a királyhoz fellebbezett, mondván, hogy ő nemes ember, „Füskuti” előnévvel, s
ezért ügyében a városi tanács dönthet. Igaza volt, de mivel a bürokrácia már
akkor is a maihoz hasonlatos volt, a döntés elhúzódott: e pereskedés 1841
januárjától 1845 márciusáig tartott. A tanácsot végül is elmarasztalták, s a
társas cég jogosan működhetett tovább.
A Pesti Hirlap csak 1843 végéig volt Kossuth lapja. Az
történt ugyanis, hogy Kossuth állandóan emeltette szerkesztői díját, amely
kezdetben évi 2400 ft volt, 1842-ben 6000 ft, 1843-ban már 9000. Ezt szerette
volna tovább „srófolni”, amit viszont Landerer ellenzett, s a kiadónak jól jött
az is, hogy Bécs messzemenően nem volt elégedett a szerkesztő személyével.
Viszota Gyula így fogalmazott: „...a Pesti Hirlap bátran, sokszor élesen ostorozta
a közállapotokat, erélyesen hozzászólt a reformkérdésekhez és bizonyára
siettette ezek politikai megérlelését is. Ez a körülmény a kormányra nézve
nagyon kellemetlenné vált, és mivel a cenzúra nem tudta Kossuth cikkeit és
irányát lényegesen tompítani, a kormány 1843 végén más úton igyekezett
Kossuthot a szerkesztéstől eltávolítani.”
Wirkner Ede magyar kancelláriai titkár és Gervay
József államtanácsos - akik korábban engedélyezték a lapot Landerer részére -,
most arra kérték őt, vesszen össze Kossuthtal úgy, hogy csökkentse szerkesztői
honoráriumát. Így is történt. Kossuth dühös lett, s mint Zsedényi Ede
tanácsoshoz írta 1843 decemberében: „Landerer és Heckenast uraknak minden
mértéket haladó szennyes piszkosságukat tovább tűrnöm lehetetlen.” Otthagyta hát a lapot, hogy másik után
nézzen. Ez utóbbi azonban már nemigen sikerült neki, a bécsiek terve viszont
igen.
Landererék más lapok kiadói is voltak, mint az 1843 és
1848 között Frankenburg Adolf szerkesztette Magyar Életképek (majd Életképek),
melyet 1848 márciusától az év végéig Jókai és Petőfi szerkesztett; azután 1847
második félévében a Kisfaludy Társaság Lapja, a Magyar Szépirodalmi Szemle,
továbbá a Világ és a Budapesti Híradó. Ez utóbbinak az 5. évfolyama jelent meg
1848-ban - napilapként. Rövid ideig, 1849. ápr. 30-ától júl. 7-éig jelent meg
náluk Jókai szerkesztésében az Esti Lapok, továbbá Mérei Mór és Rosti Zsigmond
szerkesztésében a Radical lap 1848 júliusában.
Szorgalmas, bár az írókkal szemben szűkmarkú kiadók
voltak ők. Petőfi írja 1848 júliusában Aranynak: „Nekem a napokban 208 pengő
forintos váltót kell kifizetnem. Mentem Heckenasthoz, hogy az Életképek
szerkesztéséért előlegesen fölvegyek 200 pengőt, de az a silány fráter nem
adott többet száz pengőnél...” Pedig Petőfi már 1848 előtt is ismerte
Heckenastot, mivelhogy 1845-ben nála jelent meg a Szerelem gyöngyei c.
versciklusa.
Nem kívánjuk részletezni e neves nyomdászok
kiadványait, hiszen azok száma több százra rúg, köztük fontos irodalmi és
tudományos munkák, periodikák és lexikonok vannak. Mint láttuk, ezek kiadásában
erősen függtek a cenzúrától, és így a bécsi udvartól. Ez utóbbival valószínűleg
Heckenastnak sikerült jobb kapcsolatot kiépítenie, ő 1848-ban is óvatos volt, s
később sem lett komoly bántódása. Valószínűleg ő segített Bécsnek abban is,
hogy közvetített Wigandnak: tegyen le a később amúgy is tiltottá váló lipcsei
kiadványai előállításáról és az országba történő becsempészéséről. Wigandot
azonban nehéz volt jó útra téríteni. 1843-ban nála jelent meg Zerffi Gusztáv
Mozaikja, 1846-ban Táncsics Anti-úrbérváltsága, 1848-ban kiadta Engelsnek A
munkásosztály forradalma Angliában c. kötetét, 1849-ben egy Kossuth-kötetet,
1850-ben Klapka emlékiratait és még jó néhány, nem kívánt művet.
Wigand csak közvetített egy másik Táncsics műnél, a
három részből álló Önbizalom c. kéziratnál, melyről a bécsi kancellárián
megőrzött 1846/1136. sz. jelentés nyomán a bécsiek időben értesültek. A
jelentést - nyilván Wigandnál tett látogatása nyomán - Heckenast Gusztáv írta. A pesti kereskedő ugyanis a Táncsics-művet
kiadni szándékozó Fues nevű tübingai nyomdásszal is kapcsolatban állt, s így
pontosan értesült a kézirat sorsáról, amelyet sajnos Béccsel is közölt.
Metternich - Heckenast jelentése nyomán - le tudta foglaltatni a nyomás alatt
lévő művet, s 1847 februárjában - többek között e művéért - börtönözték be
Táncsicsot. A Literatura c. folyóirat
1931-es évfolyamában egy Heckenast elleni éles támadás olvasható, melynek írója
feltételezi, hogy Wesselényi Szózatára - mely Wigandnál jelent meg Lipcsében
1843-ban, de Halléban nyomtatták -, szintén ő hívta fel a bécsiek figyelmét.
(Ennek német változatát a pesti Geibel terjesztette.) Mindez lehetséges, de e
művet a revízió mégis jóval szelídebben fogadta, mint a korábbi Wesselényi
kötetet, a Balítéletekről címűt.
Heckenast és Landerer neve korunkban is - március
idusán - mindig előtérbe kerül, állítván, hogy nyomdájuk a forradalmi
cselekedetek része lett. Ez azonban nem
Heckenast érdeme volt. Landerer viszont valóban a forradalom szolgálatába állt.
Landerer Lajos 1824-től volt Pesten nyomdatulajdonos,
aki az évek során igen modern technológiát valósított meg üzemében. 1848
májusában ismét Kossuthtal került kapcsolatba, aki nyilván belátta, hogy a
Pesti Hírlap ügyében Landerer kénytelen volt Bécs kérésének eleget tenni. Ha
Kossuth nem lett volna kapzsi, e terv meghiúsult volna. Eltelt viszont négy év,
s Kossuth úgy vélte, hogy a legjobban felszerelt pesti nyomda vezetőjét érdemes
lesz megbíznia a forgalomba hozandó bankjegyek kinyomtatásával. Elég óvatos volt,
amint az az országos főszámvevőségi osztály igazgatójához írt május 13-i
soraiból is kitűnik: „Kérem kegyedet - hivassa magához Landerert, s ne
sajnáljon vele értekezni a Trésorjegyek csinos nyomtatása iránt... Ha olcsón
nem csinálja - az Universitas Nyomdájában készíttetem vagy lytographiroztatom.”
Végül is megegyeztek, s a Károly-kaszárnya Gránátos
utcai épületrészében beindult a bankjegynyomda. Ügyvezető igazgatója Conlegner
Károly reáliskolai tanár lett, vésnöke Wachtler F. és Classohn A., a litográfiai
osztályt az egykori Váci utcai kottakereskedő és kőnyomda-tulajdonos sakkozó,
Grimm Vince vezette, a főszedő Malatini Antal volt. Az öntőosztályt Ockenfusz
Oszkár irányította, a rajz és mintakészítő pedig Tomala korábbi segítőtársa,
Tyroler József lett. Az első bankók 1848. augusztus 6-án kerültek
forgalomba. Landerer nemcsak a bankók
nyomdai munkálatait vezérelte, de ő nyomatta az ideiglenes rendeleteket is, a
Városligetben pedig tábori nyomdát hozott létre.
Fitz József találóan jellemezte kettejüket az
1848-1849-es nyomdászatról írt munkájában: „Landerer közkedvelt pesti figura,
gavallér, nagy mulatozó és tréfacsináló, pezseg benne az életkedv. A hűvös
Heckenast már kevésbé népszerű, a tekintélye azonban nagy, mind a szakmában,
mind a pesti városházán. Landerer lobogó magyar hazafi, noha a kiejtése erősen
németes, Heckenast mindig alkalmazkodik a pillanathoz és a helyhez, miközben
kételkedve nézi a politika alakulását s óvatos minden lépésében. Landerer nem fukarkodik,
készséggel bérel a szivébe zárt nyomdász-tanonciskola számára helyiséget s az
iskola egyik oktatójának, Árkossy Booch Frigyesnek - ki a hadjáratban mint
huszárfőhadnagy és vívómester Buda megvívásából megtépetten tér vissza - új
egyenruhát ajándékoz csupa lelkesültségből. Heckenast szigorúan bánik a
pénzzel, s húzódva méri az előlegeket. Mégis kitűnően összeférnek.
1848-ban az övék az ország legnagyobb nyomdája: 4
gyors- és 5 újszerű vassajtóval. A haladó szellemű nyomda ellenlábasa a
hagyománytisztelő Károlyinak. Itt jelent meg a Pesti Hírlap, az Életképek (no
meg a Pester Zeitung és melléklete, a Volkstribun), 1849-ben az Esti Lapok. És
még egyebek, összesen 8 magyar lap. A könyvek száma 1848-ban 89 magyar, 29
német, 1 tót; 1849-ben 23 magyar és 7 német. Itt jelennek meg a szabad sajtó
termékei, itt a »Lapok Petőfi Sándor naplójából«. A 149 könyv közt azonban
többnyire csak Heckenast kiadványai a terjedelmesek (Fogarasi szótárának II.
kötete 700 lap, Kisfaludy Sándor Minden munkái 650, Császár Ferenc
Váltótörvénykezési irománypéldái. A közös számlára kiadottak közt vastagabb
kötetek az 1847/48. évi országgyűlés ívrétű irományai, jegyzőkönyvei és naplói.
A többi, vagy legalábbis nagyja röpirat, kb. 50 lapnyi átlaggal. De ezek a
röpiratok hatalmas kavarodást okoztak.”
A szabadságharc bukása után Landerer bujkálni
kényszerült. Később Vácott élt birtokán, betegen. 1854-ben hunyt el.
Heckenastot is perbe fogták, elsősorban az általa kiadott, s a forradalmat
támogató napilapjai miatt. Végül is fölmentették. Továbbra is Pesten élt, s
jelentős művek sorát jelentette meg, ezeken 1863-ig a „Landerer és Heckenast”
megjelölés olvasható. Heckenast neve több mint 900 könyvön szerepel kiadóként!
Kiadója az 1873-ban létre-jött Franklin Részvénytársaság alapja lett. Ezután
Pozsonyban élt, ahol 1878-ban hunyt el.
Igazságtalanok lennénk, ha Heckenast egész életművét
az 1850 előtti tevékenységével jellemeznénk. Az azt követő negyedszázadban
ugyanis változtak a heckenasti elvek, amelyeket így summáz D. Szemző Piroska:
„...hatalmas sajtóvállalkozásainak, kiadványainak is nagyrésze haladó és
ellenzéki eszméket szolgáltak, ilyen szellemű írógárdáját, még nagy üzleti
veszteségei mellett is, a legmesszebbmenően támogatta - s nemcsak magyar
írókat, bécsi, sőt németországiakat is... Segíti pénzzel, összeköttetéseivel -
a bécsi kancellárián Wirkner Lajos, Kecskeméthy Aurél és Kelemen Mór barátai -
az emigrációban élő írókat; ha kérik, ellátja kinti tevékenységükhöz szükséges
irodalommal, saját kiadványaival, közvetít családtagjaikhoz, mert sokat utazik,
Ausztriába, Németországba - főleg Lipcsébe -, de Londonba is. Éppen
összeköttetései és pénze segíti őt keresztül a rendőrségi üldözéseken, van úgy,
hogy szabadságvesztésre ítélik, nemcsak bírságot fizet, aztán elsimul egy időre
minden, jó taktikus. Ez a modern, haladó szellemű, kapitalista kiadó és
üzletember, a legharmonikusabban összeegyezteti üzleti és politikai elveit:
1860-tól már teljes meggyőződése, hogy a polgárságnak kell az országban
átvennie a vezető szerepet, s a polgárosodásnak biztos bázisa az anyagi
fedezettel bíró, virágzó ipar és kereskedelem... Míg Jókai és határozati pártja
előbb a közjogi kérdést akarták megoldani, Heckenast és baloldali köre a
gazdasági függetlenség függvényének tekintették a közjogit... Heckenast és
baloldali írói köre egyelőre a »békés fejlődést«, radikalizmusuk mérséklésének
és végső soron a Béccsel való megegyezésnek taktikáját választják. Ezt igazolja az 1861-62-ben Vajda
szerkesztette, s általa kiadott Magyar Sajtó is.
Nem célunk Heckenast 1850 utáni tevékenységének
részletes elemzése, de ellentmondásosságában is kiemelkedő jelentőségű kiadói
munkásságára ismételten utalnunk kell (említsük meg például az 1850-ben általa
útjára indított Újabb kori ismeretek tárát, s abban a „Batthyány Lajos”
szócikket). Érdemes lesz hát a jövőben
még alaposabban feltárni munkásságát, hogy a Literatura 1931-es cikkírójával
együtt végre választ kapjunk kérdésünkre: milyen is volt az igazi Heckenast? - Idézet Gazda István: Könyvkereskedők a váci utcában című könyvéből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése