Hallgatni is kellett.

Már nagyon hiányzott, hogy újból írjak. Levelet is kaptam, melyben érdeklődtek, hogy miért van csend a blogon. Egyszerű a magyarázat. Nem volt időm, hogy írjak, szerkesszek, és jelen legyek a blogomon. Annál inkább jelen voltam a munkában. Határidős munkák a főállásban, és határidős kisegítő feladatok az adódtak a szabadidőm terhére is. Így történt, hogy ide a blogra nem jutott egy csöppnyi időm se. Azért csináltam ám, sok olyan képet, melyet szívesen megmutatok, mert úgy gondolom ide valók. Itt van rögtön az első. Június 17-én Fekeden a tanösvény átadás előtt fotóztam, amint nemcsak mi, hanem a lepke és a darázs is szorgalmasan dolgozik a levendulásban.

A tanösvény ünnepélyes átadása egy szentmisével kezdődött. Azután volt kultúrműsor a templom előtt, és a tanösvény állomásainak a megtekintése. Lefotózhattam volna az összes állomást, de úgy gondolom, hogy akit érdekel, az jöjjön el. Kérjen vezetőfüzetet és ismerje meg ennek az eldugott kis falunak a múltját, és jelenét.

Hamarosan átadjuk

Régi olvasóim, gondolom észrevettétek, hogy az új blogomon ritkábban írok, mint az előzőn. Ennek megvan az oka. Ha látni akarjátok, hogy jómagam, milyen nagy munka kis részese voltam, gyertek, Fekedre 2018 június 17-én. Én ott leszek. Hoztam néhány képet a hétvégi tanösvény építés utolsó szakaszáról. Amikor azt gondolod mindjárt vége, akkor jön az eső. Később, mint terveztük, sárosabban és fáradtabban, de azért befejeztük.  Ajánlott program: http://feked.hu/index.php?page=1&cont=kisebbsegi

Jósika Miklós és Heckenast Gusztáv emlékezete

Az elősző posztomban amikor bemutattam Jósika Miklós életrajzát jutott eszembe, hogy felkeressem a róla elnevezett utcát. Régen emlékeim szerint még keresztnevével szerepelt a névtáblákon. Most a kicserélt, és a kerülete címerét tartalmazó táblákon már hiányzik az író keresztneve. Az utcában még tábla sincs, amelyik emléket állítana Jósika Miklósnak. Talán még az utcában lakók sem tudják, hogy ki is volt az utcájuk névadója.

Amikor az utca házait fényképeztem jutott eszembe, hogy vajon az író kiadójára Heckenast Gusztáv-ról hányan tudják, hogy milyen szerepe volt az irodalomban, és a politikában. Bár az előző posztból megtudhattuk, hogy bizony ő is felmondta az íróval a kiadói szerződést az 1860-as években. Hiába a gazdaság és politika akkor is összefonódott.

Ezernyolcszázharmincnégyben ruháztatott át a Lipcsében letelepedett Wigand Ottó kereskedői joga Heckenast Gusztávra, aki kettős rokoni kapcsolatban állott vele. Mint említettük, Wigand feleségül vette Heckenast mostohanővérét, Heckenast viszont - második házasságában - Wigand húgának lett a férje. A már 1832 óta Lipcsében élt kereskedő 16 évvel volt idősebb egykori pesti segédjénél. A korabeli feljegyzések szerint 1834. júl. 1-jétől Heckenast lett az egykori Wigand-üzlet egyedüli tulajdonosa, az ezt megelőző időszakban viszont még nem az ő nevén jegyezték a boltot. Mint ismeretes, 1838-ban őt is komoly kár érte, de (segítettek rajta az írók - az árvízkönyvvel -, ő maga pedig úgy, hogy a víz áztatta műveket kiszárította, s azokat az 1839-ben megnyitott kölcsönkönyvtára állományába építette be. E kabinet kb. 8000 kötetből állt. Szortiment boltja mellett tehát kölcsönzéssel is foglalkozott, segédje ekkor Händel Albin Károly volt, később pedig Edelmann Karoly lett. Heckenast az utóbbinak adta el szortiment üzletét az 1847-es év elején, s ezután már csak könyvkiadással foglalkozott. (Edelmann segédje volt a később jeles könyvessé lett Tettey Nándor.)

1844 és 1847 között Händellel oly módon társult, hogy idegen nyelvű kiadványaikat külföldön ő forgalmazta, s e célból hozta létre a „Verlags-Magazin in Pesth und Leipzig” elnevezésű céget, mely 1847-től lipcsei céggé lett. Heckenast jeles tette még, hogy 1840-ben megindította a Bibliographiai Értesítőt, amely az egyik első magyar bibliográfiai periodika volt (Schedius jóval korábbi vállalkozásáról már szóltunk). E periodika sajnos a 33. szám után 1842-ben megszűnt, igaz, nem lehetett túlságosan nyereséges vállalkozás, ahogyan az ehhez hasonlatosak még manapság sem azok. Heckenast kiadványának folytatása Eggenbergernél indult meg még ugyanabban az évben, melyet azután az Ivanics örökös, Magyar Mihály folytatott 1849-ben.)

Íme Edelmann Károly 1848-as kérvénye, melyben a Heckenast-féle üzlet reá történő teljes átruházásáért folyamodott: „Waldhütter Frigyes társaságában a Heckenast-féle könyvkereskedést és kölcsönkönyvtárat szerződésileg átvevén, miután társom gyengélkedő egészsége miatt orvosa tanácsa után szándokának foganatosításával felhagyni és a szerződéstől visszalépni kéntelenített, mire azt én, minden abban foglalt kedvezésekkel átvevén a kikötött fizetések-nek nagyobb részét már is tettlegesen teljesítettem és most a t. Városi Tanácst tartozó alázattal kérem, hogy a Heckenast-féle pesti könyvkereskedést és kölcsönkönyvtári jogot a legújabb törvények, jelesen az 1848. évi XVIII. t. cz. 42. §. értelmében reám ruházni annyival inkább méltóztassék, mert Heckenast Gusztáv ezen két üzlettől az A. alatti okmány szerint ré¬szemre lemondott és mert maga a tisztelt Városi Tanács azon folyamodásom következtében, mellyel még a múlt évi Septemb. 7-én az akkori Helytartó Tanácshoz járultam, engem e jogok adományozására már is ajánlani kegyeskedett.”  A tanács az engedélyt megadta. Edelmannról még el kell mondanunk, hogy ő továbbfejlesztette a Heckenast-féle kölcsön-könyvtárat is, létrehozván az első fiókkönyvtárat. E tanult könyves - iskoláit Lipcsében végezte, a könyves szakmát Freiburgban, Brünnben, Prágában és Bécsben sajátította el - arra figyelt fel, hogy a nyári turistaforgalom elsősorban nem Pestre koncentrálódott, hanem a jóval hűsebb Balaton vidékére. Éppen ezért Balatonfüreden nyári kölcsönkönyvtárat hozott létre - ez június elejétől augusztus végéig tartott nyitva -, sőt 1851-ben már az ott lévő könyveiről egy 52 oldalas nyomtatott katalógust is közreadott. (Természetesen akkoriban a kölcsönzési díjak jóval magasabbak voltak, mint ma.) Edelmann Károly halála után a pesti boltot az özvegy eladta, s azt Adolf Friedrich Lauffer vásárolta meg.

Heckenast Gusztáv rövid ideig volt kereskedő, nevét elsősorban a kiadványai örökítették meg, s ezek előállításában nem kis ezt vállalt Landerer Lajos nyomdász. 1841. január 21-étől e munkát már, mint üzlettársak végezték. Ekkor jegyezték be ugyanis a közös céget a pesti váltótörvényszéknél. Csakhogy nem ment minden ily simán.

A Pesther Tageblatt c. hetilap kiadója 1839. jan. 1-jétől Heckenast volt, mely periodika 1845. március végéig jelent meg. Ennek utóda a Pester Zeitung lett, amely 1853-ban Budára kiterjesztette figyelmét, s 1860-ig jelent meg.

Landerer Lajos 1840. dec. 15-én - mintegy „versenytárgyalás” után - megszerezte egy másik napilap, a Pesti Hirlap kiadói jogát. Pest város tanácsa és a Helytartótanács azonban kauciót követelt tőle az előfizetők biztonsága érdekében. Ezt egymaga nehezen tudta volna letenni - még adósságai voltak -, ezért Heckenasttal társult, aki jóval komolyabb tőkével rendelkezett. A lap ezek után 1841. jan. 2-án megindulhatott, szerkesztője Kossuth lett.

A céggel kapcsolatos bonyodalmakat végül is ez indította el, hiszen a versenyben vesztes nyomda, a Beimel, továbbá a harmadik nyomda, a Trattner-Károlyi tulajdonosai igyekeztek semmisnek tekinteni a Landerer-Heckenast társulást. Éveken át folyt a harc, s ez alatt az idő alatt a közös céghasználatot nem is engedélyezték számukra. Landerer végül is 1845-ben a királyhoz fellebbezett, mondván, hogy ő nemes ember, „Füskuti” előnévvel, s ezért ügyében a városi tanács dönthet. Igaza volt, de mivel a bürokrácia már akkor is a maihoz hasonlatos volt, a döntés elhúzódott: e pereskedés 1841 januárjától 1845 márciusáig tartott. A tanácsot végül is elmarasztalták, s a társas cég jogosan működhetett tovább.

A Pesti Hirlap csak 1843 végéig volt Kossuth lapja. Az történt ugyanis, hogy Kossuth állandóan emeltette szerkesztői díját, amely kezdetben évi 2400 ft volt, 1842-ben 6000 ft, 1843-ban már 9000. Ezt szerette volna tovább „srófolni”, amit viszont Landerer ellenzett, s a kiadónak jól jött az is, hogy Bécs messzemenően nem volt elégedett a szerkesztő személyével. Viszota Gyula így fogalmazott: „...a Pesti Hirlap bátran, sokszor élesen ostorozta a közállapotokat, erélyesen hozzászólt a reformkérdésekhez és bizonyára siettette ezek politikai megérlelését is. Ez a körülmény a kormányra nézve nagyon kellemetlenné vált, és mivel a cenzúra nem tudta Kossuth cikkeit és irányát lényegesen tompítani, a kormány 1843 végén más úton igyekezett Kossuthot a szerkesztéstől eltávolítani.”

Wirkner Ede magyar kancelláriai titkár és Gervay József államtanácsos - akik korábban engedélyezték a lapot Landerer részére -, most arra kérték őt, vesszen össze Kossuthtal úgy, hogy csökkentse szerkesztői honoráriumát. Így is történt. Kossuth dühös lett, s mint Zsedényi Ede tanácsoshoz írta 1843 decemberében: „Landerer és Heckenast uraknak minden mértéket haladó szennyes piszkosságukat tovább tűrnöm lehetetlen.”  Otthagyta hát a lapot, hogy másik után nézzen. Ez utóbbi azonban már nemigen sikerült neki, a bécsiek terve viszont igen.

Landererék más lapok kiadói is voltak, mint az 1843 és 1848 között Frankenburg Adolf szerkesztette Magyar Életképek (majd Életképek), melyet 1848 márciusától az év végéig Jókai és Petőfi szerkesztett; azután 1847 második félévében a Kisfaludy Társaság Lapja, a Magyar Szépirodalmi Szemle, továbbá a Világ és a Budapesti Híradó. Ez utóbbinak az 5. évfolyama jelent meg 1848-ban - napilapként. Rövid ideig, 1849. ápr. 30-ától júl. 7-éig jelent meg náluk Jókai szerkesztésében az Esti Lapok, továbbá Mérei Mór és Rosti Zsigmond szerkesztésében a Radical lap 1848 júliusában.

Szorgalmas, bár az írókkal szemben szűkmarkú kiadók voltak ők. Petőfi írja 1848 júliusában Aranynak: „Nekem a napokban 208 pengő forintos váltót kell kifizetnem. Mentem Heckenasthoz, hogy az Életképek szerkesztéséért előlegesen fölvegyek 200 pengőt, de az a silány fráter nem adott többet száz pengőnél...” Pedig Petőfi már 1848 előtt is ismerte Heckenastot, mivelhogy 1845-ben nála jelent meg a Szerelem gyöngyei c. versciklusa.

Nem kívánjuk részletezni e neves nyomdászok kiadványait, hiszen azok száma több százra rúg, köztük fontos irodalmi és tudományos munkák, periodikák és lexikonok vannak. Mint láttuk, ezek kiadásában erősen függtek a cenzúrától, és így a bécsi udvartól. Ez utóbbival valószínűleg Heckenastnak sikerült jobb kapcsolatot kiépítenie, ő 1848-ban is óvatos volt, s később sem lett komoly bántódása. Valószínűleg ő segített Bécsnek abban is, hogy közvetített Wigandnak: tegyen le a később amúgy is tiltottá váló lipcsei kiadványai előállításáról és az országba történő becsempészéséről. Wigandot azonban nehéz volt jó útra téríteni. 1843-ban nála jelent meg Zerffi Gusztáv Mozaikja, 1846-ban Táncsics Anti-úrbérváltsága, 1848-ban kiadta Engelsnek A munkásosztály forradalma Angliában c. kötetét, 1849-ben egy Kossuth-kötetet, 1850-ben Klapka emlékiratait és még jó néhány, nem kívánt művet.

Wigand csak közvetített egy másik Táncsics műnél, a három részből álló Önbizalom c. kéziratnál, melyről a bécsi kancellárián megőrzött 1846/1136. sz. jelentés nyomán a bécsiek időben értesültek. A jelentést - nyilván Wigandnál tett látogatása nyomán - Heckenast Gusztáv írta.  A pesti kereskedő ugyanis a Táncsics-művet kiadni szándékozó Fues nevű tübingai nyomdásszal is kapcsolatban állt, s így pontosan értesült a kézirat sorsáról, amelyet sajnos Béccsel is közölt. Metternich - Heckenast jelentése nyomán - le tudta foglaltatni a nyomás alatt lévő művet, s 1847 februárjában - többek között e művéért - börtönözték be Táncsicsot.  A Literatura c. folyóirat 1931-es évfolyamában egy Heckenast elleni éles támadás olvasható, melynek írója feltételezi, hogy Wesselényi Szózatára - mely Wigandnál jelent meg Lipcsében 1843-ban, de Halléban nyomtatták -, szintén ő hívta fel a bécsiek figyelmét. (Ennek német változatát a pesti Geibel terjesztette.) Mindez lehetséges, de e művet a revízió mégis jóval szelídebben fogadta, mint a korábbi Wesselényi kötetet, a Balítéletekről címűt.

Heckenast és Landerer neve korunkban is - március idusán - mindig előtérbe kerül, állítván, hogy nyomdájuk a forradalmi cselekedetek része lett.  Ez azonban nem Heckenast érdeme volt. Landerer viszont valóban a forradalom szolgálatába állt.

Landerer Lajos 1824-től volt Pesten nyomdatulajdonos, aki az évek során igen modern technológiát valósított meg üzemében. 1848 májusában ismét Kossuthtal került kapcsolatba, aki nyilván belátta, hogy a Pesti Hírlap ügyében Landerer kénytelen volt Bécs kérésének eleget tenni. Ha Kossuth nem lett volna kapzsi, e terv meghiúsult volna. Eltelt viszont négy év, s Kossuth úgy vélte, hogy a legjobban felszerelt pesti nyomda vezetőjét érdemes lesz megbíznia a forgalomba hozandó bankjegyek kinyomtatásával. Elég óvatos volt, amint az az országos főszámvevőségi osztály igazgatójához írt május 13-i soraiból is kitűnik: „Kérem kegyedet - hivassa magához Landerert, s ne sajnáljon vele értekezni a Trésorjegyek csinos nyomtatása iránt... Ha olcsón nem csinálja - az Universitas Nyomdájában készíttetem vagy lytographiroztatom.”

Végül is megegyeztek, s a Károly-kaszárnya Gránátos utcai épületrészében beindult a bankjegynyomda. Ügyvezető igazgatója Conlegner Károly reáliskolai tanár lett, vésnöke Wachtler F. és Classohn A., a litográfiai osztályt az egykori Váci utcai kottakereskedő és kőnyomda-tulajdonos sakkozó, Grimm Vince vezette, a főszedő Malatini Antal volt. Az öntőosztályt Ockenfusz Oszkár irányította, a rajz és mintakészítő pedig Tomala korábbi segítőtársa, Tyroler József lett. Az első bankók 1848. augusztus 6-án kerültek forgalomba.  Landerer nemcsak a bankók nyomdai munkálatait vezérelte, de ő nyomatta az ideiglenes rendeleteket is, a Városligetben pedig tábori nyomdát hozott létre.

Fitz József találóan jellemezte kettejüket az 1848-1849-es nyomdászatról írt munkájában: „Landerer közkedvelt pesti figura, gavallér, nagy mulatozó és tréfacsináló, pezseg benne az életkedv. A hűvös Heckenast már kevésbé népszerű, a tekintélye azonban nagy, mind a szakmában, mind a pesti városházán. Landerer lobogó magyar hazafi, noha a kiejtése erősen németes, Heckenast mindig alkalmazkodik a pillanathoz és a helyhez, miközben kételkedve nézi a politika alakulását s óvatos minden lépésében. Landerer nem fukarkodik, készséggel bérel a szivébe zárt nyomdász-tanonciskola számára helyiséget s az iskola egyik oktatójának, Árkossy Booch Frigyesnek - ki a hadjáratban mint huszárfőhadnagy és vívómester Buda megvívásából megtépetten tér vissza - új egyenruhát ajándékoz csupa lelkesültségből. Heckenast szigorúan bánik a pénzzel, s húzódva méri az előlegeket. Mégis kitűnően összeférnek.

1848-ban az övék az ország legnagyobb nyomdája: 4 gyors- és 5 újszerű vassajtóval. A haladó szellemű nyomda ellenlábasa a hagyománytisztelő Károlyinak. Itt jelent meg a Pesti Hírlap, az Életképek (no meg a Pester Zeitung és melléklete, a Volkstribun), 1849-ben az Esti Lapok. És még egyebek, összesen 8 magyar lap. A könyvek száma 1848-ban 89 magyar, 29 német, 1 tót; 1849-ben 23 magyar és 7 német. Itt jelennek meg a szabad sajtó termékei, itt a »Lapok Petőfi Sándor naplójából«. A 149 könyv közt azonban többnyire csak Heckenast kiadványai a terjedelmesek (Fogarasi szótárának II. kötete 700 lap, Kisfaludy Sándor Minden munkái 650, Császár Ferenc Váltótörvénykezési irománypéldái. A közös számlára kiadottak közt vastagabb kötetek az 1847/48. évi országgyűlés ívrétű irományai, jegyzőkönyvei és naplói. A többi, vagy legalábbis nagyja röpirat, kb. 50 lapnyi átlaggal. De ezek a röpiratok hatalmas kavarodást okoztak.”

A szabadságharc bukása után Landerer bujkálni kényszerült. Később Vácott élt birtokán, betegen. 1854-ben hunyt el. Heckenastot is perbe fogták, elsősorban az általa kiadott, s a forradalmat támogató napilapjai miatt. Végül is fölmentették. Továbbra is Pesten élt, s jelentős művek sorát jelentette meg, ezeken 1863-ig a „Landerer és Heckenast” megjelölés olvasható. Heckenast neve több mint 900 könyvön szerepel kiadóként! Kiadója az 1873-ban létre-jött Franklin Részvénytársaság alapja lett. Ezután Pozsonyban élt, ahol 1878-ban hunyt el.

Igazságtalanok lennénk, ha Heckenast egész életművét az 1850 előtti tevékenységével jellemeznénk. Az azt követő negyedszázadban ugyanis változtak a heckenasti elvek, amelyeket így summáz D. Szemző Piroska: „...hatalmas sajtóvállalkozásainak, kiadványainak is nagyrésze haladó és ellenzéki eszméket szolgáltak, ilyen szellemű írógárdáját, még nagy üzleti veszteségei mellett is, a legmesszebbmenően támogatta - s nemcsak magyar írókat, bécsi, sőt németországiakat is... Segíti pénzzel, összeköttetéseivel - a bécsi kancellárián Wirkner Lajos, Kecskeméthy Aurél és Kelemen Mór barátai - az emigrációban élő írókat; ha kérik, ellátja kinti tevékenységükhöz szükséges irodalommal, saját kiadványaival, közvetít családtagjaikhoz, mert sokat utazik, Ausztriába, Németországba - főleg Lipcsébe -, de Londonba is. Éppen összeköttetései és pénze segíti őt keresztül a rendőrségi üldözéseken, van úgy, hogy szabadságvesztésre ítélik, nemcsak bírságot fizet, aztán elsimul egy időre minden, jó taktikus. Ez a modern, haladó szellemű, kapitalista kiadó és üzletember, a legharmonikusabban összeegyezteti üzleti és politikai elveit: 1860-tól már teljes meggyőződése, hogy a polgárságnak kell az országban átvennie a vezető szerepet, s a polgárosodásnak biztos bázisa az anyagi fedezettel bíró, virágzó ipar és kereskedelem... Míg Jókai és határozati pártja előbb a közjogi kérdést akarták megoldani, Heckenast és baloldali köre a gazdasági függetlenség függvényének tekintették a közjogit... Heckenast és baloldali írói köre egyelőre a »békés fejlődést«, radikalizmusuk mérséklésének és végső soron a Béccsel való megegyezésnek taktikáját választják.  Ezt igazolja az 1861-62-ben Vajda szerkesztette, s általa kiadott Magyar Sajtó is.

Nem célunk Heckenast 1850 utáni tevékenységének részletes elemzése, de ellentmondásosságában is kiemelkedő jelentőségű kiadói munkásságára ismételten utalnunk kell (említsük meg például az 1850-ben általa útjára indított Újabb kori ismeretek tárát, s abban a „Batthyány Lajos” szócikket).  Érdemes lesz hát a jövőben még alaposabban feltárni munkásságát, hogy a Literatura 1931-es cikkírójával együtt végre választ kapjunk kérdésünkre: milyen is volt az igazi Heckenast? - Idézet Gazda István: Könyvkereskedők a váci utcában című könyvéből.

Forrás: http://www.mek.oszk.hu/01600/01609/

Jósika köteteket vettem

Folyamatosan keresem a magyar klasszikus irodalom németre fordított műveit. Nemrég akadtam Jósika Miklós „Zrínyi a költő” című regényére német nyelven. Ez a klasszikus mű magyar nyelven nem volt meg az otthoni könyvtárunkban, ezért megkerestem magyarul is. Most megvan a regény magyarul és németül is. Érdekesség, hogy mindkettőt pesten a Heckenast Gusztáv nyomdájában adták ki. Nekem még érdekesebb volt, hogy amikor Jósika Miklós életrajzának utána olvastam kiderült, hogy igencsak regényes élete volt.   

Báró Jósika Miklós és Lázár Eleonóra fia. Anyját hároméves korában elvesztette, apai nagyanyjához, Bornemissza Annához került, aki nevelte is. Gyermekévei magányosan teltek. 1804-től a kolozsvári konviktusban, különféle nevelők vezetésével tanult. Legnagyobb hatással Leonir Dubignon d'Armand francia ezredes volt rá. Elvégezte a jogakadémiát, ahol a klasszikus irodalmárok műveivel ismerkedett meg.

1811-től önkéntes katona lett a Savoyai Jenő dragonyos ezredben, és Szászországban, 1812-ben Galíciában, 1813-1814-ben Itáliában élt. Részt vett a franciák elleni hadjáratban, a Mincio melletti ütközetben kitüntette magát, 1814. február 8-án a csatatéren főhadnaggyá, március 18-án pedig a Coloredo gyalogezrednél kapitánnyá nevezték ki. Néhány hétre Erdélybe utazott; ahol visszatértekor párbaja volt, melynek nyoma mindig meglátszott arcán.

1815-ben részt vett a franciaországi hadjáratban és eközben megismerkedett a párizsi élettel, irodalommal és művészettel. 1816-tól 1818-ig Bécsben állomásozott; 1817-ben eljegyezte Kállay Leo leányát, Erzsébetet, akit 1818-ban kilépvén a katonaságtól, nőül vett. Azután részben Szabolcs vármegyében Napkoron, apja birtokán, másrészt Erdélyben visszavonulva irodalmi tanulmányainak és költői álmodozásainak élt. 1831-ben járt először Pesten. Szerencsétlen házasságát, miután áttért a református hitre és Szurdukra költözött, 1834 nyarán felbontotta.

Erdély közéletében 1834-ben kezdett szerepelni, az ottani országgyűlésen félénken és tartózkodva bár, de határozott szabadelvű irányban lépett föl a megtámadott közvélemény védelmére. Természeti félénkségével és túlzott szerénységével maga sem érezte magát igazán közéleti szereplésre hivatottnak, egészen az irodalomnak kezdett élni, s azontúl Pestre tette át lakását és csak a nyarakat töltötte a Szamos menti, regényes fekvésű Szilágy megyei Szurdukon, a szép természeti környezetben keresve képeket és lelkesülést regényei számára. Példaképe Wesselényi Miklós volt, őt követve birtokain elengedte a robotot és a dézsma nagy részét.

Bajza, s Vörösmarty buzdítása bírta rá, hogy erdélyi mágnás rokonai s barátai ellenzése dacára fellépjen Abafi című regényével, kétségkívül egyik legjobb művével, melyről a Figyelmezőnek bírálója Szontagh Gusztáv, elragadtatva az újdonság erejétől jónak látta bírálatát e szavakkal kezdeni: «Uraim, le a kalapokkal!» Művét mind a kritika, mind a közönség lelkesedéssel fogadta. (A regény a 16. században, Báthory Zsigmond korában játszódik.) Ezután évekig az Athenaeum folyóirat munkatársa volt. Termékeny író volt, későbbi műveiben még inkább jellemzőek a romantikus túlzások.

A Magyar Tudományos Akadémia 1836. szeptember 10-én az igazgató tanács tagjává, (1843. október 7-én tiszteletivé), a Kisfaludy Társaság létrejöttekor (1836. november 12.) tagjává, 1840. február 1-jén igazgatójává, s 1841. október 12-én első elnökévé (1845. január 28-án másodízben) választotta. Pesti tartózkodása alatt 1836-ban megismerkedett báró Podmaniczky Júliával, akivel tíz évig járt jegyben, és akit csak 1847 augusztusban, miután válópere véget ért, vehetett nőül.

Mint Közép-Szolnok követe 1848-ban részt vett az erdélyi országgyűlésen és a július 2-án megnyílt első képviseleti országgyűlésre mint a főrendiház tagja Pesten jelent meg; később beválasztották az Országos Honvédelmi Bizottmányba, s a kormányt ebben a minőségben Debrecenbe, Szegedre, s Aradra is követte. Kossuth Lajos kormányzósága idején a kegyelmezési legfőbb törvényszék tagjává nevezték ki.

A világosi gyásznapok után nejével együtt Lippán bujdosott, itt váltak el egymástól. Jósika rábeszélte nejét, hogy a menekülés megkönnyebbítése végett külön-külön menjenek külföldre. Találkozóhelyül Lipcsét jelölték meg, kerülő utakon bolyongva jutottak el oda. Jósika előbb érkezett, meg mint felesége, s álruhában, mint angol molnár, idegen név alatt bujdosott a városban, ahol a gyanakvó osztrák hatóságok folytonosan zaklatták. Néhány napi tartózkodás után kiutasították a városból anélkül, hogy nejével találkozott volna. Nem akart a hatósággal ellenkezni, összeszedte csekély poggyászát és gyalog indult el Lipcséből, maga sem tudta hova. A város határában találkozott nejével, aki sok veszély leküzdése után éppen akkor ért a város falai alá. Egy ideig Türingiában húzódtak meg Bülow bárónőnél és itt határozták el, hogy Brüsszelbe mennek. 1850. január 5-én őt is megidézte a rendkívüli hadi törvényszék és mint felségsértőre s lázadóra kimondta a halálos ítéletet; Pesten 1851-ben az Újépület mögötti téren ezt rajta s 35 társán in effigie végre is hajtották. A sok szenvedéstől megtört Jósikát búskomorság fogta el. Érzéketlen lett minden iránt. Hazája jövője felől sötét sejtések gyötörték és elrabolták minden nyugalmát. Brüsszelbe érkezésükkor még mintegy kétezer forintnyi vagyonkájuk volt. Magyarországi birtokaikat a hadi törvényszék lefoglalta, rokonaikkal nem érintkezhettek, s így senkijük sem volt, akitől segítséget várhattak. Neje csipkeüzlete mellett, németre fordította férje regényeit és azoknak kiadót szerzett; később Jósika regényeit is kiadhatták névtelenül és így mindez idővel gondtalan anyagi életet biztosított számukra.

Pár év után elérte legforróbb vágyát: házat építtetett Brüsszelben, körülötte kis kertet rendezett be, s mindent úgy, amint azt egykor a szurdoki lakban látta. Újra feltámadt boldogságukat Jósika betegeskedése zavarta meg. 1859-ben Jósika vezetése alatt központi irodát állítottak fel az emigránsok számára, hogy minden világlappal érintkezve, folyton napi kérdéssé tegye a magyar ügyet és tartsa iránta ébren az érdeklődést; november 1-jén kezdte meg működését; Jósika e tárgyban 130 levélnél többet váltott Kossuthtal. Az élénk működés azonban 1861 májusában a pénzhiányon akadt fenn. Az ekkor már Európa-szerte népszerű író hetven év terhe alatt roskadozni kezdett. Lelke, szelleme erős volt még mindig, de a teste kimerült a folytonos küzdelemben. Csak rövid ideig laktak az új otthonban. Jósika betegsége miatt az enyhébb éghajlatú Drezdába költöztek át. Itt érte Jósikát az a csapás, hogy magyarországi kiadói minden alapos ok nélkül felmondták szerződéseit. Kis tőkéje hamar felemésztődött és kénytelen volt brüsszeli házát eladni, hogy megélhessen.

Jósika betegeskedése napról napra súlyosbodott; hasztalan volt neje önfeláldozó ápolása: a kór pusztító erejével nem tudott versenyezni a hitves szeretete. Jósika 1865. február 27-én meghalt. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%B3sika_Mikl%C3%B3s