Valentin napi meglepetés

Mióta ismerjük egymást feleségemmel Valentin napra meg szoktam lepni egy kis aprósággal. Gyakran csak éppen Bálint napon jutott eszembe, ilyenkor munkából hazafele menet virág, édesség, vagy mindkettő lett az ajándék. Az idei évben már január közepén ráleltem egy hímzett falvédőre. A hímzett szöveg a következő: Amikor majd nem leszek már, akkor tudd meg, hogy ki voltam néked. A hímzett szöveg felett világosabb fonallal, mintegy marginálisan, a köv. szöveg: Beleőszültem, míg végre! Igent mondtál, Kedvesem...

Ez a fehérrel hímzett szöveg nagyon megtetszett. Mondhatni, akár én is írhattam volna. Igencsak sokszor kellett megkérnem a párom kezét. Végül nem őszültem bele, de ez csak Fortuna kegyeinek tudható be. Történt ugyanis, hogy 1985-ben a Hidrológus Szilveszteri bálon, az én akkori párom azt mondta: Hozzád megyek, ha megnyerjük a tombolán a főnyereményt. Én akkor vettem 100db sorsjegyet. Rengeteg ajándéknak kihúzták a sorsjegyét, de egészen a főnyereményig a nálunk levő sorsjegyekből egy sem került kihúzásra. A végén a főnyeremény – ami egy dobos torta volt rajta egy zöld marcipán békával -, kihúzásakor a nálam levő E sorozatú tömbből kihúzták a 89-es számot. Ezek után, már a párom sem tudta tovább halogatni az IGEN-t. Erre az emlékezetes napra készítettem egy kis békás dobozt, és abba beletettem a falvédőt. Majd mindezt éjszaka a kávéfőző tetejére tettem egy kis levélke kíséretében.

 

Részlet a Ram koncerten látott és hallgatott előadásból.

Mint az előző posztban írtam én is ott voltam, néztem hallgattam a koncertet. Én mozgóképet nem készítettem, de a mögöttünk ülő igen. A facebookon aztán megláttam a felvételt. Tudom ajánlani ezt a néhány perces részletet annak, aki nemcsak látni, hanem hallani is szeretné, amit én ezen a koncerten átéltem.

A magyarországi németek 300 éve megfestve és elzenélve

Koncerten voltunk. Stefan Jäger, a svábok festőjének képeivel illusztrált, az Alte Kameraden Blaskapelle tematikus fúvószenekari koncertjét tekintettük meg. Nagyon megható előadás volt.  A koncert ismertetője: https://www.kodalykozpont.hu/programok/stefan-jager-a-svabok-festoje-az-altekameradenblaskapelle-tematikus-fuvoszenekari-koncertje

A koncert után gondoltam megkeresem, és olvasok a festőről, és életéről részletesebben. Meglepődtem, hogy német, román, angol nyelven több találatot kapok, mint magyarul. A Magyar szó folyóirat online kiadásának archívumában megtaláltam egy részletes ismertetőt a festőről. Ezt most itt idézem, és a bekezdések közé a saját fotóimat teszem a koncertről. Tudom, így nem tudom visszaadni a koncert élményt, de legalább a blogomon is megmarad egy szép emléknek. 

Szerbcsernyén született 1877. május 28-án, Franz Jäger[ és Margaretha Schuler második gyerekeként. Stefan gyermekkora multikulturális környezetben telt el, ahol egymás mellett éltek szerbek, magyarok, horvátok, románok és más nemzetiségiek. Szülőhelyén fejezte be az elemi iskola első négy osztályát, majd az iskoláztatást Temesvárott folytatta, Franz Wieszner polgár magániskolájában. A tanulás négy évig tartott, és miután befejezte, szülei Szegeden beírták a magán fiúiskolába, ahol külön figyelmet szenteltek a rajzolásnak, amiben Stefan kitűnt.Tanulmányait Budapesten folytatta, Balló Ede művészprofesszornál és Székely Bertalannál, modellfestőnek és rajztanítónak tanult. Anyagi helyzete szegényes volt, apja korai halála után kénytelen volt tanítói állást vállalni a Széhy grófi családnál. Egyetemi tanulmányait befejezve egy ideig Pesten szabadművészként dolgozott. Tanulmányutat tett Olaszországba, Ausztriába és Németországba. Ulmban és Münchenben külön figyelmet szentelt a régi német népviseletek tanulmányozásának. Képei Pesten kedvező visszhangra találtak, különösen Almási műkereskedőnél. Megrendelésére szentképeket, csendéletet és tájképeket festett. Az aradi katolikus templomnak megfestette Szent István, a jázovai templomnak Gábriel arkangyal képét. Miután elhagyta Pestet, Zsombolyán telepedett le, itt élt élete végéig.

Első nagy művét német lakta Gyertyános község megrendelésére megfestette a Németek betelepedése című triptichont. A monumentális kompozíció három részből áll. Négy évig dolgozott rajta. A történelmi jellegű triptichon méretei 1,5 x 5 méter és három egységből áll. Az első Utazás, a második Pihenő, a harmadik Megérkezés. Nagy vágyának eleget téve, hogy az egykori német telepesek népviseletét minél tökéletesebben vigye vászonra, újra elutazott Ulmba, Nürnbergbe és Stuttgartba. Ott a sokféle német viseletek vázlatait tanulmányozta, azokét, ahonnan a 18. században indultak el a kivándorlók, akik az Osztrák-Magyar Monarchia déli részein telepedtek le. Ezek, miután a Dunamenti Ulmba kerültek, ahonnan a telepes családokat szállító tutajok indultak („ulmi dobozok“, németül: Ulmer Schachteln), elkészült számos képe a németek kitelepüléséről. Köszönve történelmi és néprajzi vonatkozású alkotásainak, megörökítette a korbeli életet, az akkori ruhaviseletet, a vertfalú, náddal fedett házak építését, az utcák kinézését. Az I. világháborúban katona volt Szerbia, Olaszország és Erdély frontjain. Kevés szabadidejét festészettel töltötte el. Egyik akvarelljén hűen megörökítette a leégett sabáci templomot, a másikon a köves, kopár balkáni tájat.

Első nagy tárlata Nagybecskereken volt, 1930-ban, Petri Márta rendezésében. Az eseménynek az akkori sajtó nagy visszhangot adott. A múlt század harmincas éveiben Stefan Jager festő művészeti munkájának a csúcsán állt. Értette és művészien át tudta vinni a vászonra a síkság lelkét, ezzel megőrizve a feledéstől honfitársainak, a Duna menti sváboknak az életét, a szokásait. Hans Schulz professzor, a Stefan Jäger Múzeum sokévi munkatársa és a művész műveinek egyik legjobb ismerője, feljegyezte, hogy a művész egész életén át azzal volt elfoglalva, hogy a környezetét figyelte. Figyelmét az embereknek, udvarában az állatoknak, a madaraknak, a fáknak, a leveleknek és a virágoknak szentelte. Nyitott szemekkel fogadta el a természet szépségét, tehetségét fejlesztette, hogy a megéltet élethűen vigye át alkotásaira. Vászonra került a sváb parasztok egyszerű életritmusa, amiket különböző életkörülményekben festette meg, különösképpen szokásaikat, örömeiket és reményeiket. Modelljeit mindig mozgásban örökítette meg, arra törekedve, hogy a szépséghez a szorgalmat is hozzáadja. Így készültek el az anyát és gyermekét ábrázoló képek, a tükör előtt, készülődés a templomba. Ünnepnapokon a fiatalságot szemlélte, ahogy a táncmulatságra készülődtek, közben nagy figyelmet szentelt viseletük tűzijátékra emlékeztető színeinek. Nem feledkezett meg a kibicelőkről, az idős asszonyokról, a nagyanyákról és nagynénikről, a gyerekekről, akik kiegészítették az ünnepi hangulatot visszaadó képet. 

Jäger nagy természetszerető volt. Mindennapi sétái a szülőföld síkságának szépségeit tárták fel számára, melynek ritmusa évszakokon át visszatükröződnek vásznain. A kritikusok kiemelik, hogy képein látható, minden hitét a természet tisztaságából merítette. Sétai során festőkészletét felállította a mezőn, ahol minden csupa fény és szín volt. Így készültek képei Lány a sarlóval, Visszatérés a mezőről, nők portréi, amelyek kontraszttal a természetestől lágyabbak lettek: ők szemérmesek, szégyenlősek, szerények, bájosak, ajkukon titokzatos mosoly. A szülőföld szépsége, a széles bánsági táj és a Birkanyáj, a bánsági nő a mindennapi munkában vagy Nő a csirkékkel, Első barázda, emlékezés a bánáti fekete föld egykor kínszenvedéses felszántására, az illatos tavaszi kert és a Kislány virágos orgonabokor alatt csak néhány motívum Stefan Jäger festő alkotásaiból. Kevés feljegyzései között ez található: „Az én tevékenységem abban tükröződik, hogy megpróbáltam honfitársaimnak a művészetet hozzáférhetővé tenni, közben arra törekedtem, hogy könnyen érthető formával bemutassak motívumokat a bánsági népi életből.“

A második világháború után több mint szerényen élt. Mindennapjait azokból a rendelésekből vetette össze, amit a világban szétszóródva, honvágytól gyötört honfitársai képrendeléseiből keresett meg. 1957-ben, a 80. születésnapjára a román államtól, megtiszteltetésként, nagyobb pénzösszeget és a munkaérem második fokozatát kapta. Miután majd teljes vázlatkollekcióját a temesvári Bánáti Múzeumnak ajándékozta, szerény állami nyugdíjban részesítték. Ezzel az idős művész jövője biztosítottá vált. A mindenhonnan megbecsült és szeretett mester, meggyengült egészséggel, élete utolsó éveit magányosan és elhagyottan élte. Lakásában találták meg holtan 1962. március 16-án. Másnap temették el a zsombolyai katolikus temetőben, anyja mellé. Sírjánál több ismert, hatalmon levő személy tartott beszédet. Megtisztelték a hatalom képviselői és a művészek, de az állami temetés elmaradt. Forrás: https://jaeger.banater-archiv.de/index.php?title=ART:0900_-_B%C3%A1n%C3%A1t_%C3%A9s_a_sv%C3%A1b_%C3%A9let_fest%C5%91je

Életünk fonala

Hogy mik vannak? A hétvégén a Lövölde téri kirakatban újabb kiállítás látható.

Távolról fogalmam sem volt mi lehet az installáció címe.

 

Aztán közelről kiderült, hogy ez a művész életének fonalát ábrázolja. Meg kell, mondjam, jól mutat a kirakatban a festőlétrákról lecsüngő sok színes fonal. Továbbhaladva, elgondolkozva arra jutottam, ha nekem kellene, életem fonaláról installációt készíteni az enyém egészen másmilyen lenne. Az első létrán, a fiatalkori létrámon sokszínű fonalból készített derűs természetes színű fonalakból állna. Sok lenne benne az égszínkék meg a fű zöld, amikor játszottunk a réten, A középső létrán a szürkék dominálnának, hisz a sok munkában töltött időkre ez volt a jellemző. Aztán az utolsó létrám megint egyre Szinesebb fonalakból állna. Reménykedni mindig lehet. Hátha elkészül álmaim háza, és ott megint visszajönnek gyerekkorom kedvenc színei.  

Sorrentói emlék Nagymarosról.

Amikor Zircen jártunk - és a Sikondát reklámozó plakátokat láttam – akkor fényképeztem az alábbi plakátokat.

Már akkor láttam, hogy ezek a Dunát, és a Visegrádi panorámát mutatják, de valójában ezek a Nagymarosi oldalról készültek. A két világháború között sokat is fejlődött Nagymaros. Egy igazi Turista paradicsom lett.

Sok képes üdvözlőlapot is lehet találni Nagymarosról, melyek többségén a Dunát és a Visegrád látképét látni. Én ezt a mozaik képeslapot találtam a bolhapiacon, és mint magyarországi német képeslapot meg is vettem.

A hátoldala is érdekes. A képeslap feladója szerint Nagymaros a Magyar Sorrentóval azonos. Tengerpartja nincs, de azért a Duna partja nagyon szép és jól használható fürdőzésre. Legalább is fiatalkori emlékeim azt mutatják. A Sorrentói szerelmi hangulat? 

A kikötőben levő sok-sok szívet látva az Ulmi Skatulyáról lelógatva, azt sejteti, hogy itt is egymásra találnak a szerelmesek. Ha olvasóim közül valaki nem ismeri a Sorrentói emlék című dalt, itt meghallgathatja: