Kedvelt
kirándulóhely, és a vendégeinkkel kitaláltuk, hogy elvisszük őket kirándulni a
Hűvösvölgybe és felmegyünk az Árpád kilátóhoz. A kilátó felé vezető kék turistajelzés
érintette a Hármas határ hegyi repülőteret. A reptér környékén nagyon sok
paplanernyős használta ki a mérsékelten szeles, de remek időt. Úgy gondolom ez
a látványos sportrepülés nem nekem való. eszembe jutott, hogy az otthon levő
Csoda albumomban van egy állatmese Szini Gyulától szecessziós illusztrációkkal.
Az ott készült képekhez olvassátok ezt a kis tanulságos mesét.
Szini Gyula: Az új madár
A fecsegő szarka tudta a leghamarabb: - Új madár van
az égen. Rettenetes nagy szárnya van, és egymaga úgy tud búgni, mint a darvak
raja együttvéve, ha ősszel útra kelnek.
A túzok boldogan mesélte: - Sebesebben szárnyal, mint
a sas.
A fogoly hozzátette: - Magasabbra száll, mint a
keselyű.
A bagoly önérzetesen szólt: - Éjjel is tud röpülni.
Az őrgébics kötelességtudóan jelentette: - A város
felől szokott jönni és ott egy nagy toronyban lakik.
A vadgalamb búsan búgta: - Be szeretném látni, be
szeretném látni.
A varjú egy jegenyefa tetejéről kiabálta le: - Kár,
kár, kár, hogy olyan ostobák vagytok és még soká tűritek a sas királyi uralmát.
A kakuk pedig, aki minden fészekben jól érzi magát,
így kakukkolt: - Úgy bizony, ostobák vagytok, mert tűritek, hogy a sas meg
egész udvartartása kirabolják a fészkeiteket, a kánya elvigye fiókáitokat, a
héja lecsapjon tojásaitokra.
- Le velük! -
kiáltotta a rigó.
- Válasszuk meg
az új madarat királynak! - rikoltotta a harkály.
A fülesbagoly fölébredt a nagy rikácsolásra, gyorsan a
fülére illesztette a pápaszemét és bölcsen szólt: - Lassabban, barátjai az
erkölcsnek és az édes gyümölcsnek! Hallom, hogy új királyt akartok
választani...
- Nem vagyunk a te könyves bölcsességedre kíváncsiak -
mondta szemtelenül a pöttyömnyi ökörszem.
- Az igaz - mentegetőzött a fülesbagoly - hogy egész
életemben a könyveket bújtam, amiket a betűző szú írt számunkra, de azért nem
kótyagosodott meg az eszem a sok tanulástól. Hosszú éjjeken át sokat
gondolkodtam és ha nappal vaksi is vagyok és ki is csúfoltok rövidlátásom
miatt, annál élesebben látok bele a lélek dolgaiba. Ezért azt mondom, hogy
megfontolva cselekedjetek. Ha új királyt akartok választani, elébb tudjátok
meg, hogy ki az, akit a nyakatokra akartok ültetni.
- Úgy van, ez a helyes! - vélte a fülemile, aki költő
létére mindig rokonszenvezett a tudománnyal. - Ha már a szabadság csak papíron
van meg, legalább válasszuk meg jól a jövőnk urát. Meg kell tudnunk, hogy ki az
az új madár, aki lombos, illatos szemhatárunk fölé emelkedett.
- Úgy van, úgy van! - kiáltozták összevissza a
madarak.
- De ki fogja megtudni, hogy milyen fán terem az új
madár? - kérdezte a kíváncsi szarka.
- Be szeretném látni, be szeretném látni - búgta a
vadgalamb.
A fülesbagoly pedig bölcsen szólt: - Ha olyan nagyon
akarod látni, meg is láthatod. Neked rokonaid a városi galambok, akik tornyos
háztetőkön laknak. Menj el hozzájuk és kérdezd meg tőlük, hogy milyen tojásból
kelt ki az új madár?
- Én is vele megyek, én is vele megyek - mondta a
szarka. - Nekem is vannak rokonaim a városban.
- Én is, én is - ajánlkozott a varjú. - Az én rokonaim
a legmagasabb ormokon laknak és messzebb látnak, mint a galambok.
A madarak elhatározták, hogy a városba küldik a
vadgalambot, a szarkát, meg a varjút, hogy tudják meg, ki fia az új madár és hogy
meg lehet-e választani királynak.
A fülesbagoly ellátta őket sok, okos apai tanáccsal: -
A verebekkel pedig ne álljatok szóba, mert sokan vannak és mindent kifecsegnek.
Amit a veréb farkára kötsz, olyan, mintha újságírónak mondtad volna el, másnap
már az egész világ tudja. Aztán vigyázzatok rá, hogy útközben le ne szálljatok
azokra a drótokra, amiket az emberek egyenesen a madarak vesztére feszítenek ki
a házak közt és a vasúti póznákon. A fecske mesélte nekem, hogy tavaly, amikor
útra keltek a piramisok országába, egész nyája leereszkedett efféle drótra és
egy pillanat múlva kétszáz fecske közül csak az a néhány maradt meg, aki
véletlenül a póznán ült, a többi holtan fordult le.
A vadgalamb, a szarka és a varjú elindultak. Ahány
madárral repülés közben találkoztak, avval szóba ereszkedtek és kérdezősködtek
az új madár felől. Volt, aki látta, ki meg csak hallott felőle, de bizonyosat
egyik sem tudott mondani.
Mikor messziről föltünedeztek a nagyváros tornyai,
gyárkéményei és fölzúgott messzire hallatszó dolgos búgása, a madarak követei
megszeppentek: - Jaj de nagy ez a város - szólt félénken a vadgalamb.
- Milyen lármás - mondta komoran a varjú.
A fecsegő szarka pedig egy szót sem szólt, annyira meg
volt rémülve.
A három madár egy ideig kémkedve csapongott a
levegőben, nem mertek tovább repülni és leszálltak a városon kívül a mezőre.
Egy helyütt a fű nagy darabon le volt tarolva, csak a puszta föld látszott, ez
is keményre volt taposva. Ennek a tisztásnak a szélén különös épületek
emelkedtek, amiknek nem volt házformájuk. Inkább nagy csőhöz hasonlítottak,
amelynek vasbordái vannak.
- Mik lehetnek ezek? - kíváncsiskodott a szarka.
- Meg kellene kérdezni valakit - felelte a vadgalamb.
- Én vagyok a legbátrabb, én fogom megkérdezni, -
szólt a varjú. Körülrepült a térségen, de nem látott mást, mint csupa verebet.
A kíváncsiság azonban már úgy fúrta az oldalát, hogy szóba ereszkedett egy kis
szürke, poros verébbel: - Hé, atyafi, miféle épületek ezek?
A veréb elkezdett hangosan nevetni: - Még ezt sem
ismered, földi! Ezek az épületek a hangárok.
- Hát az mi fán terem? - akarta kérdezni a varjú, de a
szarka gyorsan melléje repült és a fülébe súgta: - Vigyázz! Ne állj szóba a
verébbel. Emlékezz vissza, hogy mit mondott a fülesbagoly.
A varjú, akit külömben is bántott a veréb csúfolódása,
örült, hogy nem kell tovább kérdezősködnie.
- Nincs más hátra, - szólt - minthogy mind a hárman
menjünk be a városba és keressük föl egyenesen a rokonainkat, azok majd útba
igazítanak bennünket.
Szorongó szívvel bár, de fölkerekedtek, pedig nagyon
fáradtak voltak a hosszú úttól. Külömben is már esteledett és nagyon álmosak
voltak. Alig volt annyi erejük, hogy föl tudtak volna repülni egy négyemeletes
ház tetejére. Valahogyan mégis fölvergődtek, de ott egy sétáló macska rájuk
ijesztett. Gyorsan lerepültek egy vasrácsra, amely a ház udvarán a negyedik
emeleten körülfutott.
- Itt pihenjünk meg - indítványozta a varjú.
- Nekem már csaknem leragad a pillám - búgta álmosan a
vadgalamb.
- Rokonainkat majd holnap napvilágnál keressük föl.
Lassankint mind a három álomba merült úgy, ahogy
megkapaszkodtak a rácsban.
Másnap reggel, amikor a vadgalamb fölébredt, egy
furcsa kis házban volt, amelynek nem volt ajtaja, kiútja. A szegény vadgalamb
fogva volt egy kalitkában.
A szarka is szomorú dologra ébredt. Meg volt nyirbálva
a szárnya úgy, hogy nem tudott többé elrepülni és meg kellett érnie később,
hogy fölvágták a nyelvét.
A varjú járt még a legjobban. Neki nyugtalan álma volt
és még pitymallat előtt fölrepült egy másik háznak a zászlórúdjára, ott
megkapaszkodott és elaludt. Mikor reggel kinyitotta a szemét, ismerős arcokat
látott. Csupa hozzá hasonló varjú vette körül.
- Honnan jössz? - kérdezték tőle,
- Az erdőből - felelte a varjú - és hozzátok
igyekeztem a városba. Remélem, hogy jól fogadtok, mint rokont.
A varjút szívesen látták. Elmagyaráztak neki mindent,
eldicsekedtek a gazdagságukkal és szerencséjükkel, megmagyarázták neki, hogy
mennyivel jobb a városban, mint az erdőben, ahol télen hó borít mindent. A
varjú oly jól érezte magát városi rokonai közt, hogy egészen megfeledkezett az erdőről,
a kötelességéről és örök életére a városban maradt. Házmester lett belőle és
gorombáskodott a többi lakóval, a szelíd galambokkal, meg a szemtelen csókákkal
és a falánk verebekkel.
Az erdőben pedig várták vissza a három követet, de sem
a szarka, sem a vadgalamb, sem a varjú nem tértek többé vissza.
- Hej, veszedelmes dolog az a város, - bólogatott a
fülesbagoly - aki egyszer odamegy, nem tér többé vissza. Ne is próbálkozzatok
meg vele többé.
- De én mégis kíváncsi vagyok arra az új madárra -
szólt a stiglic.
- Az a madár valószínűleg nincs is a világon - felelte
a fülesbagoly - és csak a félénk fülemüle álmodta, akinek költő létére
hallucinációi vannak. Olvastam ugyan a könyvekben a mesebeli griffmadárról, de
ilyet még senkisem látott, mert minden ezer esztendőben csak egyszer
mutatkozik. Lehet az is, hogy griffmadár volt, amit láttatok és várhatunk még
ezer évig, amíg visszajön.
A sas uralma pedig ezalatt egyre nyomasztóbb és
terhesebb lett a madárvilágban. Miniszterei és egyéb zsarnokai, az ölyvek, a
héják, a kányák, a karvalyok zsarolták és nyúzták az apró népet, a kis
madarakat.
Ha két madár találkozott, titokban összedugták a
fejüket és sugdolóztak, hogy ez az állapot tűrhetetlen. És a jó barátok, az
összeesküvők, a néma forradalmárok azzal bíztatták egymást, hogy egyszer mégis
csak eljön majd az új király, és csinál majd olyan rendet, hogy nem marad utána
egy sas, egy kánya, egy ölyv sem.
Nézték az eget, vizsgálták egész nap. Megkérték a
baglyokat, a denevéreket és az éjjeli lepkéket, hogy ők is vigyázzanak, amikor
virrasztanak, hogy jön-e az új madár. De az új madár csak nem mutatkozott.
De egyszer, napsugaras nyári délben, amikor a harkály
épp kinézett a fészke ablakán, hogy vajjon a meleg verőfényre kibújnak-e a fa
odvaiból a hernyók, akiket olyan jó fölcsipkedni - hirtelen árnyék borult az
erdőre.
- Itt az új madár! - kiáltotta lázasan néhány ijedt
hang összevissza.
A harkály is fölnézett az égre és egy sasnál jóval
nagyobb madarat látott, amint kiterjesztett szárnnyal sütkérezett a
napsugarakban és hol emelkedett, hol esett.
- Itt az új madár! - sivította az apró népség, a kis
forradalmárok, a néma lázadók és bizakodva néztek föl az égre.
- Vajjon mit csinál most a sas? - kérdezte a fürj.
- A sas ijedtében elbújt fészekvárában és remeg a
fején a korona - felelte a sziklai fecske.
Az új madár, az aranyszínű madár egyre magasabbra
emelkedett és már annyira fennen volt, hogy sokan attól tartottak, hogy
belerepül egyenesen a Napba.
- Éljen az új király! - kiáltotta torkaszakadtából a
kakuk, aki mindenféle helyzetben gyorsan föltalálta magát.
- Az új zsarnok! - szólt a fülemüle a költők
pesszimizmusával.
- Jön, jön! - kiáltották ijedten a csöpp madarak.
Az új madár, a nagy madár egyre gyorsabban ereszkedett
alá.
- Milyen sebesen jön!
- Nem jön, hanem zuhan!
- Jaj, mi lesz velünk? - így sipítoztak az énekes
madarak.
Egy szempillantás... és egyszerre nagy dördülés
reszkettette meg a levegőt, utána reccsenés, robbanás; láng csapott föl és egy
sudár tölgyfa, amely az imént még makkegészséges volt, derékban összeroppant.
Az ágán ott csüngött szárnyaszegetten az új madár.
Utolsót vert még, aztán csend lett körülötte, némaság.
Az erdő lakói nem mertek közeledni feléje.
Ijedten, szomorúan néztek maguk körül. Némelyiknek
könny volt a szemében.
Az ökörszem ide-oda ugrált szótlanul egyik ágról a
másikra. Gyötörte a kíváncsiság. Nagy dolgot forgatott magában.
Fölrepült egy fa hegyébe és onnan nézett le. Látta,
hogy az új madár nem mozdul. Ettől bátrabb lett és ágról-ágra közeledett. Már
akkora volt a mersze, hogy fölült a megroppant tölgyfa egy elszenesedett ágára.
Aztán hangos csivogással hívta a többit:
- Jertek, jertek! Meghalt már, vége!
Lassan, óvatosan szállingóztak oda a madarak.
- Nincs semmi tolla, - súgta a sárgarigó, aki büszke
volt aranyszínű ruhájára.
- Se feje, se lába nincs, - csodálkozott a tengelice.
A fülesbagoly is kijött a lakásából, egy öreg cserfa odújából,
föltette az okuláréját és amennyire a nappali világosság engedte, vizsgálgatni
kezdte az új madarat.
- Éjjel majd jobban megnézem, - szólt - mert akkor
jobban látok. De egyelőre is, ha nem csalódom, meg tudom állapítani, hogy ez az
a griffmadár, akiről annyit olvastam szúette könyvekben.
A költőnek, a fülemülének a szeme könnybe lábadt: - A
griffmadár, a mesebeli griffmadár! Ó hogy minden szépnek és jónak olyan hamar
véget kell érnie!
Ebben a pillanatban éles fütty hallatszott. Az
őrgébics adott vészjelet és erre a sok madár egyszerre szétrebbent.
- Mi az? mi történt? - kérdezte a kenderike, mikor már
a lombok közt biztonságban voltak.
Az őrgébics minden ízében remegve felelt: - Láttam...
Ott fekszik... Véres az ajka...
- Ki? ki? kérdezte egyszerre száz kis torok.
- Mindenhatónk és haragos barátunk, az Ember!
A sok kis madár menten szerteszét akart menekülni, de
az őrgébics nyugalomra intette őket: - Ne ijedjetek meg! - szólt. - Az Embernek
vér szivárog az ajkán, sápadt mint a sárga hold és nem tudja mozdítani sem a
kezét, sem a lábát.
A fülesbagoly halkan szólt: - Azért el ne bízzátok
nagyon magatokat. Az Ember sohasem hal meg. Még akkor is, amikor azt hisszük,
hogy meghalt, csak teteti a mozdulatlanságot, hogy odacsaljon bennünket.
Ismeritek a puskáját, ismeritek a parittyáját, ismeritek a ravaszságát, tehát
ne közeledjetek feléje.
De akkor már egy csapat varjú szállt arra a tölgyfára,
amely alatt az Ember feküdt. Amint a feketeruhás vendégek megérkeztek, az
őrgébics kiáltott: - Vége! Meghalt! A varjak megérzik a halál szagát és csak
bizonyosra mennek.
- Ennyit ér a tudomány! - kacagott a gerle.
- Mégis biztosabb, mint a szerelem, - felelte vissza
sértődötten a fülesbagoly. - Turbékolásból eddig még nem tudtunk meg egyebet,
mint azt, amit úgyis mindenki tud, hogy a csók édes.
Az őrgébics közben felrepült a tölgyfára és hívta a
többit: - Jertek, jertek. Az Ember halott. A varjak már lakmároznak belőle. És
alatta van a nagy madár, amellyel együtt lezuhant az égből.
A fülesbagoly megtörülte a szemüvegét, hogy jobban
lásson: - A nagy madár, - szólt, - az új madár meg volt nyergelve. Az Ember ült
rajta és ez okozta a vesztét.
A kakuk pedig, aki minden helyzetben föltalálta magát,
így kiáltott: - És ezt a madarat akartátok ti megtenni királynak? Ezt a
madarat, akinek nyakába ült az Ember? Akkor mégis inkább a sassal tartok,
akinek a hátán még nem láttam sohasem embert. Éljen a sas! Éjen a mi jó öreg
királyunk. Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00088/02746.htm , megjelent: Nyugat /1911 / 18.
szám
