Húsz év keresés után megtaláltam.

 Már a múlt században emlegette feleségem, hogy az ő nyelvész dolgozatában Horger Antal cikkeiben találta a magyarországi német nyelvjárásokba átvett német jövevényszavakat. Azóta emlegeti, hogy egy Horger Úr részéről dedikált könyvet szívesen látna a könyvtárában. Én azóta könyvárveréseken, antikváriumokban hiába kerestem, nem találtam. Azaz tíz éve Horger Antal Úr saját kézírásával ellátott könyvet láttam, de ott aláírásként a „szerző” kifejezés szerepelt. Azt mégsem vehettem meg. Az idei évben aztán egyszer csak rátaláltam egy képeslapra, melyet Horger Antal Kertész manó – szintén nyelvész -, barátjának írt Szegedről.

Amikor feleségemnek átadtam, és kézbe vette, nem is jött rá, hogy ez Horger Antal írása. Az íráskép alapján azt hitte egy női írással van dolga, mert olyan csinos szépírásnak látta. Aztán Szépen előadtam az előkészített netes kutatásom alapján, hogy miről és kikről szól ez a kis képeslap.

Akinek címezték: Kertész Manó, született Kohn (Orosztony, Zala vármegye, 1881. október 15. – Budapest, 1942. április 3.) magyar finnugrista, nyelvész, gimnáziumi tanár.

Kohn Benő és Hoffmann Terézia fia. A budapesti egyetemen tanári és bölcsészdoktori oklevelet szerzett, azután a főváros középiskoláiban lett tanár. Több ízben nyert pályadíjat a Magyar Tudományos Akadémia pályázatain.

 Elsősorban finnugor mondattannal, továbbá nyelvjárási kérdésekkel, illetve a magyar szókincs kutatástörténetével kapcsolatos munkákat írt. Néprajzi munkái közül szólástanulmányai meghatározók. Halálát szívgyengeség, vérző gyomorfekély okozta.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kert%C3%A9sz_Man%C3%B3

Felesége Pfeifer Anna volt, akivel 1912. március 30-án Budapesten kötött házasságot.

English (default): Nina Kertész (Pfeifer)

Birthdate:       1886. december 22.

Death:            1958 Közvetlen családtagok:        Vilmos Pfeifer és Pfeifer Auguszta (Lichtenstern) lánya Dr. Manó Kertész felesége, Kertész dr János édesanyja Dr. Pfeifer György; Fischer (Pfeifer) Mária; Deutsch Leonie Pfeifer; István Pfeifer és Gyula Pfeifer leánytestvére (Megj: Gyulán kívül másik 2 fiútestvér gyerekkorban elhunyt.)Forrás: https://www.geni.com/people/Kert%C3%A9sz-Pfeifer-Nina/6000000039865721774

Sógora: Gyula Pfeifer

Birthdate:       1899. november 08. Birthplace:   Budapest, Hungary (Magyarország)

Death:            1945 Bruck, Austria – Sajons életrajza a neten nem szerpel, így egyelőre kérdéses, hogy milyen tudományos tevékenységgel foglalkozott rövid életében.

Forrás: https://www.geni.com/people/Pfeifer-Gyula/6000000040178357390

 

Az aláíró: 1872. május 28-án született Horger Antal Albert nyelvész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a szegedi Ferenc József Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának dékánja 1927-től 1928-ig. Aki kirúgatta az egyetemről József Attilát. Ja, nem…

Horger Antal 1872-ben született Lugos városában, Krassó-Szörény vármegyében, német gyökerű családban. Apja Horger János cipész, 1892-től egyúttal a Lugosi Népbank igazgatósági tagja, anyja Grau Antónia volt. Katonai szolgálatát követően 1896-tól a Brassói Főreáliskola helyettes tanára, 1898-tól véglegesített tanára. Az 1907-es tanévtől már a budapesti VI. kerületi állami felsőbb leányiskolába helyezték át, amit újabb szakmai előrelépés követett 1914-ben, amikor is a Budapesti Tudományegyetem bölcsészettudományi karán megszerezte egyetemi magántanári képesítését magyar hangtanból és szótanból. 1922-től a szegedi, 1940-től a kolozsvári egyetemen a magyar nyelvészet nyilvános rendes tanára. Kutatási területe a magyar hangtörténet, a szófejtések és a székely nyelvjárás vizsgálata volt. Ő alkotta meg az első magyar nyelvjárási térképet. Konzervatív, pozitivista tudósként, németes alapossággal írta meg műveit.

Még brassói tartózkodása idején vette feleségül az erdélyi örmény családból származó Daibukát Szidóniát. Házasságuk gyermektelen maradt. 1921-ben, Budapesten ismét megnősült, feleségül véve Röck Johannát, Siklóssy Andor özvegyét. Kapcsolatuk hamar kihűlt, mikor pedig elfogadta a szegedi tanári állást, beadta a válókeresetet, mivel felesége nem akart vele költözni Szegedre. A válás körüli civakodásuk egyszer odáig fajult, hogy 1922. november 15-én felesége dulakodás közben rálőtt, két lövéssel eltörve Horger Antal bal karját. Az ügyből per lett, majd nem sokkal később elváltak. Harmadik házasságát 1937-ben, 65 éves korában kötötte a nála 28 évvel fiatalabb Gillming Blankával.

A szélesebb közvélemény előtt Horger Antal elsősorban arról ismert, hogy a Szegedi Tudományegyetem professzoraként 1925. március 30-án, hétfőn reggel a Szegedi Új Nemzedék című lap vasárnapi számában megjelent kritikák hatására magához hívatta József Attilát, és két tanú jelenlétében közölte vele a bölcsészeti kar álláspontjaként feltüntetett magánvéleményét, miszerint a Tiszta szívvel című verse miatt el kell hagynia az egyetemet. Ezt a konfliktust örökítette meg a költő a Születésnapomra című versében is.

A városi legendát – és némiképpen Horger Antalt – tisztázandó azért fontos megjegyeznünk, hogy bár Horger meglehetősen szélsőségesen reagált József Attila című versére, a hiedelemmel ellentétben nem tiltotta ki az egyetemről a költőt, csupán nemkívánatos személynek nevezte, eltanácsolta a tanári pályáról. Semmilyen hivatalos lépést nem tett kirúgása érdekében - „csak” megfenyegette, hogy gondoskodni fog róla, a diplomát ne kapja meg. József Attila később önként hagyta ott a szegedi egyetemet, mert Bécsben kapott ösztöndíjat, majd Párizsban tanult.

A hont kivont szablyával óvó fura úrnak amúgy jóval komolyabb érdemei is voltak, mint hogy megvédte az egyetemet József Attila ármánykodásától. A nyelvtörténet és a nyelvjáráskutatás területein ugyanis több, máig is jelentős alapművet hozott létre.Nyelvészeti munkásságának legismertebb és talán legfontosabb eredménye a róla elnevezett hangtörvény (Horger-törvény), amit ma két nyíltszótagos tendenciaként tanítanak a magyar szakosoknak. Horger ómagyar kori jövevényszavaknál figyelte meg azt a jelenséget, miszerint a három- vagy többszótagú szavakban, ahol az első és a második szótag is nyílt, a középső rövid magánhangzó hajlamos kiesni. Klasszikus példák erre a tendenciára a szláv malinából lett málna, illetve a palicából lett pálca szavaink, de ugyanennek köszönhetők az azután-aztán, halovány-halvány alakváltozatok is.

Horger a történeti hangtanon kívül a nyelvjáráskutatásban is úttörőnek számít. Különösen a székely és a csángó nyelvjárások érdekelték, utóbbi nem csak nyelvészeti, hanem kulturális szempontból is. A szoros értelemben vett nyelvjárásvizsgálatok mellett, Horger a csángó nép eredetével is foglalkozott, és csángó népmesegyűjteményt is adott ki. Legfontosabb munkája A magyar nyelvjárások című műve, melyet 1934-ben publikált, valamint első nyelvföldrajzi munkája,  A keleti székelység nyelvjárási térképe, amellyel szerencsére hagyományt teremtett, hiszen azóta számtalan utódja jelent meg.

Mindezek alapján egyértelmű, hogy Horger professzor úr sem „középiskolás fokon” ismerte a nyelvet, József Attila frappáns sorai miatt mégis eléggé elbánt vele az utókor emlékezete…Forrás: https://nyolcezer.hu/cikk/kultura/2018/05/28/az_egyetem_fura_ura

Ajándék mások kidobott ócskaságából

Három év után végre újra együtt volt a CSALÁD Karácsonykor. Bár Virtuálisan előző évben is volt közös ajándékozás, de azért egy fedél alatt a Karácsonyfa körül az egészen más.

Volt nagy ajándékozás, most csak 2 ajándékról szeretnék írni. Az egyiket én találtam a bolhapiacon. Egy katonaláda féle, melyet az eladója csak egy kicsit megtisztított és politúrozott. Most feleségemnek adtam át, hogy az egyre szaporodó német feliratos textilgyűjteményünk egyik tárolóhelye legyen. Nagy csodálkozás volt, hogy én eddig hol rejtettem el, ezt a nagy ajándékot, hogy Ő nem vette észre. A másikat Görögországból hozták a kisebbik lányomék. Egy görög művész alkotása, aki hajnalonként a tengerpartot járja, és partra vetődött uszadékfákat gyűjt össze. Így ilyen hulladékfára festette a reggel felkelő napban tengeren ringatózó vitorlásokat. A fadarab talán egy tengerész ládájának egyik léce lehetett hajdanán, a szegek rozsdafoltjai most is látszanak a deszka szélein. Ezután majd az íróasztalom fölött kap helyet, hogy a munkában inspiráljon.

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!

 

-       Nyomtatták 1910-ben egy képeslapra. Nekem ez nagyon megtetszett, mert végre egy klumpában és népviseletben szereplő párt ábrázol kis hazánkban. Nekem meg az utóbbi években mániám lett a magyarországi klumpaviselet tanulmányozása, és a klumpakészítés elsajátítása. Kimondottan csak ezért vettem, hogy legyen Magyarországon kiadott klumpás lapom.

Aztán, amikor itthon elkezdtem tanulmányozni, és utána járni a címzett személyének, egy különleges történelmi szereplőt ismerhettem meg Sümeghy Dezső személyében:

„Nevéből is ítélve régi dunántúli család sarja, ennek ellenére a Nagyalföldön élte le életének első felét. Apátfalván született, ahol apja tanítóskodott. Középiskolába azonban már Székesfehérvárott, illetve Veszprémben járt, ott érettségizett, majd Budapestre került egyetemre. A Pázmány Péter Tudományegyetem hittudományi és bölcsészeti karán végzett tanulmányai után levéltári vizsgát tett 1906-ban. 1907-ben ismét a Nagyalföld fogadta be: Makón foglalta el Csanád megye levéltárosi állását. Tevékenységét nem korlátozta az iratok rendezésére, hanem részt kért a város társadalmi életében is. Énekkart szervezett, a művelődés szintjének emelésére. Ezzel aztán számos sikert ért el. A levéltárban pedig rendet teremtett és egy tanárral, Barna Jánossal együtt meglehetősen terjedelmes könyvben jelentette meg a megye nemesi családjainak adatait. A Nemes családok Csanádvármegyében című 241 oldalas kiadvány 1913-ban került az olvasók kezébe. A történettudomány kritikusai szerint rendkívül alapos művet tetszéssel fogadták.

A folytatás azonban elmaradt, mert kitört az első világháború, ő pedig bevonult a honvédséghez. Az északi hadszíntéren század-, majd zászlóalj-parancsnoki beosztásban harcolt. Vitézségéért kitüntették a III. o. katonai érdemkereszttel. Az arcvonal mögötti szolgálataiért elismerésben részesült. Leszerelése után visszatért makói állásába, de nem sokáig maradt ott.

Régi vágya teljesült, amikor 1923-ban Sopron megye főlevéltárosának hívta meg. Az illetékesek jól választottak. Más ember talán kétségbeesett volna a megyei levéltár állapota láttán, ő azonban nekilátott a munkának, s eredményesen be is fejezte. Az történt ugyanis, hogy mielőtt a trianoni békeszerződés szerint Sopron az osztrákokhoz került volna, a hatóságok megkezdték a hivatalok kiürítését. A vármegye iratanyagát, benne századok okleveleit, vasvillával hányták föl a társzekerekre, s vitték falura. S amikor kiderült, hogy a város magyar marad, mindent visszahoztak, hasonló módszer szerint. Ezt a halmokba szórt reménytelen összevisszaságot kellett az új embernek rendeznie. Sümeghy nemcsak rendet tudott teremteni, de a menet közben megtalált és összegyűjtött középkori okleveleket sajtó alá rendezte, s kiadta Sopronvármegye levéltárának oklevélgyűjteménye I. rész, Középkori oklevelek címen, Sopronban, 1928-ban. Számos kisebb cikket is írt, és tanácsokkal, lektorálással támogatta a Soproni Szemlét. A társadalom is elismerte: tagja volt a Kaszinónak.

A módszer, ahogy az anyagot elrendezte a rendelkezésre álló termekben, a sajátja volt, s a legmesszebbmenőkig szolgálta a kevésbé hozzáértő kutatók érdekét. Mert ha nem is verte nagydobra, szívesen eligazította azokat, akik betévedtek hozzá, különösen a vármegye közgyűlései idején olyan tagok, akiket valamelyest érdekelt a múlt, de nem volt meg hozzá a képzettségük, hogy elolvassanak és megértsenek egy német vagy latin oklevelet. Viszont fontos volt, hogy elégedetten távozzanak, mert az ő szavazatuktól is függött, mennyi pénzt biztosít majd a költség-vetés a további levéltári munkálatokra. A laikusok felvilágosítására nem sajnálta az időt. A környezet amúgy is vonzó volt: a bútorzat, a faborítású falak, az üvegablakok. A második világégés után következett a második rendrakás. Ez azonban már nehezebben ment. Felesége elhunytával nyugdíjazását kérte. Még egyszer feltámadt benne a szorgalmas adatgyűjtő levéltáros, amikor Faller Jenő megbízására az egyetemnek megkezdte a bányatörténeti anyag lemásolását. Ennek a munkának azonban nem juthatott a végére. 1957. április 11-én érte a halál.”  Idézet forrása: https://sopronanno.hu/bejegyzes/sumeghy-dezso-1882-1957

Szerencsés Bronzvasárnap.

Ez az adventi hétvége pörgősen indult. Piaci nagybevásárlás, aztán otthon rendrakás. Lakás átrendezés, hogy végre a munkahelynek is használt lakásunka visszaköltözzön a meghitt otthoni hangulat. Szombatra meg is lett minden könyvnek, jegyzetnek a helye. Vasárnap délelőtt aztán gondoltam, hogy elmegyek a Klauzál téri bolhapiacra. Ott fedett helyen mindig szép régiségeket látni, és szeretek beszélgetni az ottani ismerős árusokkal.

Az eladó tárgyakat nézegetve, észrevettem egy régi múlt század ötvenes-hatvanas éveiből származó lakatot. Pont egy ilyen hiányzik még a feleségem ajándékához. Már egy hónapja megvan az ötvenes évekből származó katonaláda, amelyikbe az utóbbi évben gyűjtött magyarországi német feliratos textíliák fognak lakni. Egyedül egy korabeli lakat hiányzott hozzá.

Ezt a lakatot kérem szépen.  – mondtam és nyújtottam az eladónak.

Csomagolhatom? – Kérdezte az eladó.

Igen. – Válaszoltam én.

Aztán kifizettem, és elpakoltam a becsomagolt lakatot. Igazán újrahasznosított csomagolásban kaptam meg a lakatot. Így van ez jól, igazi bolhapiacos recycling. Teljesen jó választás volt, látszik, hogy mintha mindig is ehhez a ládához tartozott volna. Aztán hazafele jövet még a diafilmgyártó kft. mintaboltja is nyitva volt. Így aztán diafilmeket is vásároltam. Lesz még decemberben diafilm vetítéses családi este. Végül kis mikulásvirágokat is vettem hazafele, hogy itthon végre a lakásunk kis szegletei egy kis ünnepi hangulatba kerüljenek.  

Az idő szorításában

Ígértem, hogy rendszeresen írok a blogomba. Aztán azt tapasztaltam, hogy dolgozom, mint előtte, de mégis kevesebb időm marad a blogra. Úgy látszik, a korom előrehaladottjával az idő rövidül. Visszaemlékezve, aztán nagyon sok mindent fel tudok sorolni, amelyeket elvégeztem, vagy közreműködtem az elkészülésében. Megint van használható autóm, rengeteg képet készítettem, az közelgő ünnepekre is beszereztem ajándékot. Tulajdonképpen nincs is panaszra okom. Még a hétvégi telkemre is lejutottam, pedig már téliesítettem. Aztán az élet úgy hozta, hogy a muskátlikat levittem telelni, és hoztam fel két polcot az otthon megnövekedett könyvállományunknak. Igazi őszi barnás képeket, egyhangú képeket nem akartam lőni, de aztán körülnéztem, és azt tapasztaltam, hogy néhány kis piros virág vagy alma meg tudja szépíteni ezt az őszi unalmat. Ezért születtek az alábbi képek.  

Maradt még egy kis időnk

Amikor magyarországi német emlékműveket és emléktáblákat megyünk fotózni, alaposan felkészülünk, és megtervezünk minden állomást. Csátalját nem terveztük meglátogatni, mert feleségem felhívta a helyi önkormányzatot, de azt a tájékoztatást kapta, hogy nekik nincs helyi vonatkozási német emlékművük. Katymár után, aztán úgy döntöttünk, hogy még elmegyünk Csátaljára is, mert az időnkbe belefér. A település központjában álltunk meg. Székely kapu, kopjafa, és a park közepén egy hatalmas Szent korona fogadott bennünket. A parkban volt kopjafája a gáz bevezetésének a Felvidékiek és Bukovinai Székelyek betelepítésnek, de helyi német vonatkozású emlékművet nem találtunk. Aztán elmentünk a templomhoz, és láss csodát ott fogadott bennünket a Csataljai németek kitelepítési emlékműve. Ráadásul még a templom is nyitva volt, és ott emléktáblákat is találtunk. Tippet is kaptunk az ott imádkozóktól, hogy a temetőbejáratnál is összeszedték a régi sírkereszteket, és emlékparkot csináltak az alapító ősök emlékére. Már megint egy település, amelyre érdemes volt időt fordítani. 

Csátalja (németül: Tschatali) község Bács-Kiskun megye Bajai járásában.

Csátalja különböző neveken már a középkorban is lakott hely volt, de ezen a néven először egy 1543-as dézsmajegyzékben szerepel. A falu a török megszállás idején is adózott a kalocsai érseknek. A 17. század végén, mint puszta az Osztrozaczky család tulajdona volt, akiktől 1712-ben báró Pejacsevich György megvásárolta. A Pejacsevichektől azonban a királyi kamara hamarosan elvette, és a 18. század folyamán több hullámban katolikus németekkel telepítette be. A 19. század elején a gróf Cseszneky család és a királyi kamara birtoka volt. A falu neve a 20. század eleji helynévrendezés során változott Csataaljáról Csátaljára. A második világháború után a helyi német lakosság zömét kitelepítették, és helyükre a csehszlovák-magyar lakosságcsere keretében a Felvidékről elűzött magyarok, valamint a Bácskából elmenekült bukovinai székelyek érkeztek. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Cs%C3%A1talja

Új foglalkozásunk lett

Amikor évekkel ezelőtt a gyerekek macskát hoztak a lakásukba, megfogadták, hogy soha nem fogják ránk bízni napokra. Aztán a helyzet máshogy alakult. A mostani hétvégén is Cicasitterek lettünk. Az autó amúgy is műhelyben, ezért aztán sok időt tudtunk velük tölteni. Nem egyszerű 2 macskára felügyelni. Az egyik csak a zuhanyrózsából hajlandó inni, de a kisebbik s utánozza. Aztán nagyobb gondol egyet, hogy ő akkor is folyóvízből akar inni. Fel is ugrik a mosdóhoz, és jelzi, hogy engedjem már meg a csapot. Így aztán béke van, és nyugalom. Előhozzuk a kölyökkori macskajátékukat. Az idősebb, meg se próbál vele játszani. A fiatalabb többször átbújik, majd a cső végén kinéz. Úgy néz ki lyukon, mint egy űrhajós. – írtam a lányoknak, és küldtem a képet. Kaptam is lájkot a Messengeren az űrhajós hasonlatomért és a remek képért.  

 

Egy példa értékű településen

Madaras után Katymárra mentünk. Már a településtáblánál megálltam fényképezni, mert itt három nyelven volt kitáblázva a teleülés neve. Amikor fényképeztem észrevettem, hogy a legszélső ház falán hat tábla is van. Mint kiderült a rendszerváltozás előtti utcanevek táblái is megmaradtak mindhárom nyelven. A településen aztán több nemzetiségi emlékművet és többnyelvű táblát is fényképeztünk, mert ugyan a népszámlálás szerint a német nemzetiségűek aránya csak 2% körül mozog, de a nemzetiségi hagyományokat ma is ápolják, és oktatják.

A falu történelméből: Az első írásos emlék 1388-ból ered. Ebben Kachmar néven, Bátmonostori Töttös László birtokainak felsorolása között szerepel. A következő évszázadban peres iratokban említik, 1466-ban Kathmar, 1494-ben Kathymar néven. Szerepel az 1520-as és az 1521-es Bodrog vármegyei dézsmajegyzékeken is. Lakói ekkor még magyarok, egyes feltételezések szerint kunok voltak.

Az átvonuló török csapatok miatt kipusztult lakosság helyére délről szerbek jöttek. A török hódoltság idején a zombori nahijéhez tartozott, 1590-ben huszonkét adózó házzal tüntették fel. 1598-ban, Pálffy Miklós esztergomi kapitánnyal kötött egyezséglevélben neve Kachmar formában szerepel. Az 1699-es megyei összeírásában nem említették. A Rákóczi-szabadságharc után, 1714-ben ismét lakott volt, egy bírót és tizenhét szerb gazdát írtak össze, akik az 1716-18 közötti török háború idején Szabadkára menekültek. A háború után lassan újra benépesült, az 1724. évi összeírás szerint nyolc család lakta, akik 130 forint árendát fizettek. Az első templomot a katolikus bunyevácok 1736-ban építették, akiknek a lelki gondozását a bajai ferences rendi barátok látták el.

A kamarauradalmi falu legkorábbi pecsétje 1744-ből való, felirata „Selo Kagmar”. 1748-ban az érseki hatóság önálló plébániát alapított. Az 1760-as években katolikus bunyevácokat telepítettek a faluba. A németek szervezett telepítéséről nincs adat, az anyakönyvi bejegyzésekből nyomon követhető, hogy a környező településekről költöztek ide. A századfordulóra a lakosság közel 3000 főre gyarapodott.

Katymár 1800-ban borsodi Latinovits Péter fiai, János és József tulajdonába került, akik katymári előnevet is kaptak. A falu kegyuraiként először templomot építtettek, amelyet 1807-ben Nepomuki Szent János tiszteletére szenteltek fel. 1821-ben szolgálati lakással egy nagyobb iskolát, majd kastélyt és rezidenciájuk mellett magánkápolnát építtettek. 1846-ban a falu két országos vásár tartására kapott engedélyt.

1865-ben a Latinovits család rezidenciájáról, a katymári kastélyról tudósítás jelent meg a Vasárnapi Ujság című hetilapban. A cikk írója szerint a katymári kastély parkja „visszhangzik az úri ház fiatal sarjainak játékaitól”. Katymár „előre törekvő birtokosa” Latinovits Illés, egykori cs. kir. huszár főhadnagy. Katymár urasági földjei gondosan megműveltek, erdősávokkal szegélyezettek.

Az 1873-as magyar polgári közigazgatás bevezetésével a 4648 fős nagyközség az újonnan szervezett Almás székhelyű II. Felső járáshoz került. 1876-ban 4 tantermes új iskolaépületet vásároltak tágas kerttel. Ebben az időben német, magyar tannyelvű zsidó elemi iskola is nyílt. A német, dalmát tannyelvű római katolikus iskolát az 1890-es években két tanteremmel bővítették. A nemzetiségi nyelvek mellett bevezették a magyar nyelvű oktatást. A tankötelesek száma mintegy 700 fő volt. 1884-ben Mándity Mihály tanító beindította a Neven című bunyevác lapot, és még ez évben, Mária mennybemenetele ünnepére közadományból Vodica forrásnál kápolnát emeltek.

Az 1900-as népszámlálás idején 850 házban 4 645-en laktak, anyanyelv szerint 368 magyar, 2562 német, 1689 bunyevác, 17 szerb, 5 horvát és 4 szlovák. A római katolikusok mellett 17 ortodox és 75 izraelita vallású volt. Posta- és távíróhivatal, postatakarékpénztár működött. A templomot 1902-ben bővítették. 1912-ben új, korszerű iskolát építettek, itt egy osztatlan bunyevác tagozat is nyílt. Téglagyár, homokbánya, hengermalom, vajgyár és tejszövetkezet működött. A lakosság két kaszinót és temetkezési egyesületet tartott fenn.

A 3000 holdas Latinovits uradalom átnyúlt Madaras és Bácsborsód határába. Horthy Istvánné Latinovits Margit gazdaságához 1200 hold tartozott. Birtokaikat bérlők művelték. Sok áldozatot követelt az első világháború. Az 1919-1921 közötti szerb katonai megszállás idején feldúlták és kifosztották a Latinovits kastélyt.

Az 1920-as években a Nagyatádi Szabó István-féle földreform végrehajtása során 148 családnak juttattak házhelyet, 266 személy termőföldjuttatásban részesült. Nagyarányú köz- és magánépítkezések folytak. 1927-ben épült a szentai iskola, 1929-ben készült el az emeletes kultúrház, földszintjén egybenyitható nagyteremmel és színpaddal. A tanyavilággal együtt közel ötezer lélekszámú faluban gazdakör, ipartestület, polgári olvasókör, sportegyesület, önkéntes tűzoltó testület, vadásztársaság, vörös kereszt, leventeegyesület, olvasókör, valamint mozi működött. 1942-ben felszentelték a bunyevác katolikus kör helyiségeit.

Kedvezőek voltak a birtokviszonyok. 1935-ben 1445 gazdaság működött 12 350 katasztrális hold területen, amelynek 81%-a szántó, 2,4%-a kert és szőlő, 8,2%-a rét és legelő, a többi erdő és nádas volt. 1941-ben a lakosság 24,7%-a magyarnak, 48,6%-a német nemzetiségűnek, 26,7%-a bunyevácnak vallotta magát.

1944 októberében a németek egy része elmenekült a faluból. 1945-ben 44 személyt hurcoltak kényszermunkára a Szovjetunióba, 1946-ban pedig 1340 német ajkú lakost telepítettek Németországba. A kitelepítések után 365 ház vált üressé, amelyeket betelepülő családok kaptak meg. A hátrahagyott 6200 kataszteri hold földet 700 személynek osztották ki.

Több év telt el, mire a gazdasági élet fejlődésnek indult. Először földművesszövetkezet, azután a lakosság társulásával nyolc mezőgazdasági csoport, majd 1949-ben állami gazdaság, 1951-ben ipari szövetkezet alakult. 1958-ban filmszínház, a következő évben több kilométer hosszan betonjárda épült. Új cukrászda, valamint önkiszolgáló bolt nyílt, és átadták a honvédségtől átvett épületben létesített szociális otthont. 1963-ban autóbusz-várótermet, 1970-ben a községháza helyén új tanácsházát építettek.

Hírneves délszláv amatőr együttes működött itt, 1959-ben a csoport egyhetes Baranya megyei vendégszereplésen is részt vett. 1966-ban értelmiségi klub és vegyes kórus, 1970-ben Bunyevác Kör alakult. A délszláv és a magyar tannyelvű iskola összevonásával az országban az elsők között itt alakult meg a nemzetiségi, nyelvi tagozatos általános iskola. 1970 szeptemberétől a tanulók heti öt órában tanultak horvát, illetve német nyelvet.

A termelőszövetkezetek 1974-ben Egyetértés Termelőszövetkezet néven egyesültek. Az 1980-as években több mint 400 taggal, 4000 hektár területen gazdálkodtak. Állami támogatások segítségével műhelycsarnokot, faipari részleget és varrodát létesítettek. Gazdálkodási eredményeik alapján előkelő helyen szerepeltek a szövetkezetek országos rangsorában.

A Vegyes és Építő Szövetkezet különféle tevékenységekkel bővült, és több mint száz főt foglalkoztatott. A kereskedelmi ellátást és a vendéglátást biztosító Bácsalmás és Vidéke ÁFÉSZ üzemanyagtöltő állomást, 1975-ben ABC áruházat épített és korszerűsítette valamennyi üzletét. 1986-ban fogászati rendelőt építettek, felújították az iskolát, a lakosság hozzájárulásával nagyarányú járdaépítés kezdődött. 1988-ban megyei támogatással víztisztító és arzénmentesítő berendezést létesítettek. 1989-ben nyitották meg a száz férőhelyes korszerű óvodát. A települést 1991-ben kapcsolták a távhívásba, jelentős mértékben bővült a telefonhálózat. 1992-ben nyitották meg az új szociális létesítményt, amely az öregek napközi otthonával és a házi szociális gondozó szolgálattal összevont intézményként működik. Felújították a helyi védettségű nagypolgári házat, amelyben a postahivatal működik. 1992-ben szentelték fel a kitelepített németek anyagi segítségével felújított római katolikus templomot. 1994-re készült el a 14 tantermes, nemzetiségi oktatási intézmény korszerűsítése és felújítása, 1998-ban fejezték be a közösségi ház rekonstrukciós felújítását. A község legnagyobb beruházása 1999-ben a földgáz bevezetése volt.

A gazdaságban történt negatív változások miatt az 1980-as évek végétől fokozatosan nőtt a munkanélküliek száma. Az ipari üzemek megszűntek, a korábbi évekhez viszonyítva mintegy 80%-kal csökkent az iparban foglalkoztatottak aránya. A mezőgazdasági termőterület nagyobb része magántulajdonba került. A munkahelyek elvesztését az emberek fájdalmasnak élték meg. A tartós munkanélküliséget az önkormányzat közhasznú foglalkoztatással igyekszik enyhíteni. A lakosság megélhetését a mezőgazdasági termelés és az állattartás biztosítja.

Katymár címerét és zászlóját, valamint az első és a második világháború áldozatainak emléktábláját 1993-ban avatták fel. A millenniumi év emlékére, a templomdomb tövében állítottak emlékművet. A helyi hagyományok ápolásában tevékenyen részt vesz a Neven Bunyevác Kulturális Egyesület és a Katymári Németek Egyesülete. Az amatőr művészeti csoportok és a tanulóifjúság számára a nemzeti ünnepek mellett számos bemutatkozási lehetőség kínálkozik: farsang idején a sváb bál és a bunyevác préló, a pünkösdölő, az aratóünnep (dužijance), valamint decemberben az anyák és apák ünnepe. A község sportegyesülete labdarúgó szakosztályt, valamint testépítő klubot működtet.

A római katolikus lakosság mellett alacsony létszámban reformátusok is élnek itt, a gyülekezet imaházat működtet. 1990-ben, az első önkormányzati választáson dr. Pál Lászlót, a korábbi tanácselnököt választották a község polgármesterévé.[5] Miután kinevezték a Bácsalmási Munkaügyi Kirendeltség vezetőjének, lemondott tisztségéről. Az 1993. április 25-én tartott időközi, valamint az 1994,1998 és a 2002. évi önkormányzati választásokon[8] Hebők Béla vállalkozót választották polgármesterré. Az első, 1994. évi kisebbségi önkormányzati választáson német, 1998-ban, valamint 2002-ben német és horvát kisebbségi önkormányzatokat választottak. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Katym%C3%A1r