Olvastam én már a Véméndi Milter családról Bindorffer
Györgyi - A kettős identitás összehasonlító vizsgálata két magyarországi német
településen című könyvében:
A faluban volt három
húsbolt, zsidók által fenntartott három vegyes-, illetve élelmiszer-kereskedés
(pl. Klein Illés,Weisz Áron, Spitzer Béla). Kereskedéseket a németek is
fenntartottak, például Milter János, Blázsek István, Falk György, Gungl József
egyben kocsmáros, Berger Gyula, Bergeritzig Józsefné. Véménden három kocsma volt:
Trábert József, Gungl József és a Schmidt János-féle „Vendéglő a szegény
emberhez” nevű kocsma. Emellett a svábok megtermelték a maguk borát; a falu
határában présházakat építettek….
Véménden a harmincas
években Csolnokhoz képest komoly értelmiségi réteget találhatunk. Ehhez a
rendszeres társasági életet élő,„kaszinóba tömörülő” réteghez tartozott többek
között a község római katolikus plébánosa, Scharfenberger János esperes, Radics
Teofál szerzetes pap, a görögkeleti lelkész, Benkő Albert községi jegyző, Szabó
Béla segédjegyző, Bisoff István községi írnok, Martos (Milter) János körorvos,
Hautzinger József gyógyszerész, dr. Aisenpress Ágoston nyugdíjas orvos, az öt tanerős
római katolikus iskola igazgatója Hernai (Hesz) Béla és a tanítók: Torday
(Trábert) Márton, Monoszlai (Müller) Endre, Monoszlainé Wágner Magdolna, Jahn
Jakab, a Dalárda alapítója és vezetője, a nyugdíjas kántortanító Beck Károly,
Herbert József postamester, dr. (Merényi) Müller István, dr. Kelen Endre állatorvosok,
továbbá az állomásfőnök, tisztek, tiszthelyettesek és ezek családtagjai. Forrás: https://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/uploads/files/archive/358.pdf
Ez az udvar még a kereskedő Milter János udvara
lehetett. Aztán örökölte a fia, aki magyarosította a nevét és a falu
körorvosa lett. Az 1963. AUGUSZTUS 8.-án a Dunántúli Naplóban megjelent vele
egy interjú, olyan érdekesnek találtam, hogy idézem:
Egy élet az emberekért
LEHET-E egy élet
munkáját, a fiatalkori terveket, a megvalósult célkitűzéseket csak vázlatszerű
rövidséggel is egy cikkben összesűríteni?
— ez első gondolatom,
amikor jegyzetfüzetem lapjait forgatom, amelyekre néhány adatot írtam arról a
beszélgetésről. melyet dr. Martos János véméndi körorvossal „hoztunk össze”.
A hófehérhajú orvossal
rendelőjében találkoztam. Abban a rendelőben, amelyben hivatásának kezdetén,
ezelőtt 37 évvel az első betegét fogadta, s amelyben ma is dolgozik. Azt hiszem,
nincs is orvos a megyében több, de az országban is csak néhány, aki körorvosi
állását ugyanabban az épületben kezdte, amelyből immár a nyugdíj évei is a
közelben látszanak.
Ö az íróasztala előtti
„fogászati székben” ül, nekem udvariasan átengedi az íróasztalát, legyen hova
tenni a jegyzetfüzetemet. Találnánk „nyugodtabb” sarkot is a beszélgetésre, de
rendelési idő van
— itt kell lennie. De
különben is: egy körorvosnak mikor nincs rendelési ideje?
Amikor 1926. január
20-án
— pontosan emlékszik a
dátumra — megválasztották körorvosnak, én még csak alig két éves, pöttömnyi
gyerek voltam. Ma immár én is a negyedik X felé járok, s ő most is olyan friss
lendülettel végzi munkáját, mint a még emlékezetben is messze lévő idők elején
...
VÉMÉND, Palotabozsok, Szebény,
Feked, Erdősmecske községek lakói tudták őt orvosuknak. Ma már a második, sőt a
harmadik generáció egészségének is ő a „patrónusa”. Akiknek születésénél ő
bábáskodott, már azoknak gyermekei is rányitják rendelőjének ajtaját, ha orvosi
segítségre van szükségük ...
Tengernyi volt a
feladat régen — „népbetegségek” tizedelték a felnőtteket, gyermekeket.' Nem
kutat semmi statisztikai feljegyzések után, fejből tudja azokat. Hogyne
ismerné, amikor a körzetéhez tartozókat név szerint sorolhatná.
— A felszabadulás előtt
ebben a körzetben a 20 százalékot is elérte a csecsemőhalandóság — mondja. —
Ma? Évek óta nem volt csecsemő- halálunk. De igen! Egy koraszülött kisgyermek
halt meg,
— nem lehetett
megmenteni az életnek.
Amikor beszélgetésünk
közben arról kerül szó, hogy régebben volt-e több páciense vagy ma, a válasz
meglepő: ma! Hirtelen’ nem gondolom Végig a szó lényegét és hitetlenkedve nézek
rá.
— Igen, ma — mondja mosolyogva.
— Régebben pénzbe került ám az orvos, s a pengő, de még a fillér is csak
„vékonyka jószág” volt. Kétszer is meggondolta az, aki orvoshoz ment. Csak
végszükségben nyitották rám az ajtót, s akkor mindig gyors segítségre volt
szükség. Manapság? A legkisebb rendellenességgel is fel keresnék. S ez így van
jól.
A beszélgetés
megszakad, mert egy cigányasszony kíváncsiskodik be a rendelő ajtaján.
— Mi a baj Juliska? —
kérdi az orvos.
— Jaj, drága doktor úr,
nagyon fáj az éri lábam, meg a mellem. Amit orvosságot adott rá a múltkor,
elfogyott. Ha kaphatnék újabbat... — mondja és letelepszik a rendelő padjára.
Sercen a vényen az
orvos tolla, és már nyújtja is a papírt. Köszönve, hálálkodva megy el az
asszony.
Még ki sem teszi a
lábát, újabb „páciens” lépi át a küszöböt. Egy nyolc év körüli kislány
megilletődve áll meg a fehérköpenyes orvos bácsi előtt.
— A kistestvéremnek
jöttem ...
— Tudom, tudom — mondja
János bácsi, s nem hagyja a kislányt végigbeszélni. De miért is? Ismeri, tudja
miért jött.
— Láz elleni kúp, ugye?
— kérdi a gyerektől, s közben már írja is az orvosságot.
FOLYTATJUK a
beszélgetést, s ha kissé sematikusnak is tűnik a régi és a mai egészségügy
összehasonlítása — erről kerül sző. Az eredményekről, amelyek elérésében dr.
Martos Jánosnak oroszlánrésze van. Egy adat — ismét fejből.
— 1947-ben még 120
tracho- más beteget tartottunk nyilván. Ma négyet! Egy bizottsággal — köztük
voltam én is — házról házra jártuk a körzetet, szűrővizsgát végeztünk. S ez az
eredmény.
Sematikus?
— Régebben minden évben
5-6 ember halt meg fertőző tbc-ben. Nálunk most fertőző tbc-s beteg nincs.
Sematikus?
Kötet sem lenne
elégséges a végzett munka leírásához, A napnak nincs órája, amelyben ne járta
volna meg a határt, körzetét. Ha fújt, ha esett — mennie kellett.
— Még most is
emlékszem, pedig 1936-ban történt — mondja. — Kora reggeltől, késő éjszakáig
hóban, fagyban ... Megállni, melegedni nem volt idő — várt a következő beteg...
Hazaértem — ágynak estem... Csak néhány napig, aztán felkeltem betegen, mert
igaz, az orvos is lehet beteg, de jobban kell bírnia... Segítette
munkájában hivatásának tudata, szeretete, s nem kevéssé az, hogy megismerte
azokat, akik egészségét hivatva volt védeni.
Fekeden történt. A kanászt
megharapta a kutyája. Mely dühösödött, agyonverte az állatot, aztán elásta. Nem
mindennapi dolog az, hogy egy kutya megharapja a gazdáját. Elmesélték az
orvosnak is. Az is fülébe' jutott, hogy az eset után a kanász elhanyagolta a
munkáját. S milyen hasznos, ha egy orvos mindent tud! Jó idő múlva, egyszer
hivatták: jöjjön, mert a kanász nagy beteg. Sietett, kiizzadt a nagy melegben,
s amikor megérkezett, egy pohár vizet kert.
— Maga nem inna vizet?
— kérdezte csak úgy futólag a kanásztól.
— Hagyjon békét, doktor
úr, csak vizet ne lássak — volt a válasz.
Ekkor jutott eszébe az
orvosnak a kutyával történt eset! A kutya veszett lehetett, a veszettség
víziszonnyal jár! De hiszen akkor ez az ember ... Azonnal kórházba utalta,
környezetét pedig — közel 40 embert — beoltotta. Így előzhet meg az ismeretség,
a „mindent tudás” nagyobb bajokat. Ehhez persze az kell, hogy az orvos
huzamosabb ideig dolgozzon egy helyen, alaposan ismerje meg a körzetéhez
tartozó embereket.
JÁNOS BÁCSI ma már a 65.
évében jár. Nagyon meghatódott, amikor július 1-én jött az értesítés: utazzon
Budapestre, mert kitüntetik. „Kiváló orvos”!
— Ebben a házban
kezdtem, innen megyek nyugdíjba — mondja halkan, s a „kezdtem” és a „megyek
nyugdíjba” között közel négy évtized ... Eddig szolgálati lakása volt, most
épül a saját háza.
— Majd kertészkedem —
mondja —, ez a kedvelt szórakozásom. Híresek tulipánjai. Hollandiából hozatta a
gumókat — 1927-ben. Az idén 2500 nyílott a kertjében, jövőre már 4000 tulipánja
pompázik majd.
Az emberek gyógyítása
és a virágok szeretete — a kettő valahol összekapcsolódik.
Garay Ferenc
Dunántúli Napló 1978-ban megjelent írásában már a
Véméndi körorvos fiáról olvasni, aki a Szomszéd fali körzeti orvosa volt akkor.
Az interjút pedig családunk barátja készítette vele. — Micsoda véletlenek, jegyzem meg magamban.
Dr. Martos János
A házigazda -
negyvennek, ha látszik — visszaültet a rendelő melletti hallban a fotelba, két
beteget kell még ellátnia. Közös épületben dolgozik és lakik a körzeti orvos és
családja Palotabozsokon.
A háziasszony saját
készítésű süteménnyel kínál, a férj, dr. Martos János pedig jófajta hazai
borral. Aztán szóba kerül jövetelem célja. Kissé szabódik Ő úgy találja, hogy
amit tesz és ahogyan teszi — az természetes.
Ma is két nyelven
„kezeli" a betegeit: a mohácsi járásban ugyanis nagy számban
élnek németajkú lakosok.
— Palotabozsok és
Szebény tartozik az állandó körzetemhez. Itt 2400-2500 ember él. Évente kétszer
vagy háromszor fordul elő, hogy helyettesítek a sombereki és a véméndi
körzetben. Ezekhez tartozik még Görcsönydoboka és Feked.
Gyermekkoromban, ha
szülőfalumban, Görcsönydobokán a „bozsoki doktor" jött rendelni, az
idősebb asszonyok többsége megjelent az egészségházán. Ilyen esetekben
rendszerint olyan emberek is orvoshoz fordultak, akik máskor nem szívesen nyitották
ki a rendelő ajtaját.
- 1957 januárjától 1958
március közepéig jártam Görcsönydobokára rendszeresen. Ma is ismerem még
minden páciensemet. Hogy bizalommal fordulnak hozzám — ezt jólesik hallanom.
Itt születtem, ezen a vidéken, otthonról beszélek németül. Ha úgy adódik, akkor
németül beszélek a pácienseimmel — főleg az idősebb nénikkel -, hogy jobban
megértsük egymást. A magyarokkal persze magyarul. Már 23 éve dolgozom itt,
pályámat Szekszárdon kezdtem a kórházban, majd Hőgyészre kerültem rövid időre.
Remélem, körzetemben ugyanúgy megfelelek az embereknek, mint amilyen jól érzem
magam köztük.
Feleségével szép
otthont teremtettek a rendelő mellett. Három gyermekük van: a nagyobbik lány
pedagógusnak készül Szombathelyen, a fiú édesapja hivatását választotta,
ő a Pécsi Orvostudományi Egyetem hallgatója, a kisebbik lány gimnazista.
Tűnődöm, mikor ér rá
olvasni, kikapcsolódni, szakmai ismereteit bővíteni, hiszen egész délelőtt
rendel, gyakran délután is, 4 és 6 óra között. Közben a falut járja, és ha
szükséges, este is.
- Nemrég Pécsett vettem
részt egy többnapos továbbképzésen: a balesetvédelemről volt szó. Sajnos, a
civilizációnak nemcsak az áldásait élvezzük. Egyébként sem mondhatnám azt, hogy
el vagyok zárva a világtól, ahogy ezt némelyek gondolják. Én itt érzem itthon
magam, s nem vágyakozom máshova. Elégedett ember vagyok, még sokáig szeretnék
gyógyítani. Nem vagyok már fiatal ember, de öreg sem, ötven múltam. És — teszi
hozzá még mosolyogva — világért sem akarok kórházi főorvos lenni!
Wolfart János
A képes oldal alapján egy kis keresés után a véméndi
körorvos dinasztiáról tudtunk meg sokat. Ha megfordítom a hátoldala is érdekes.
Gizike és Tilike további levelezése, és életük alakulása is érdekes lehet. Ha
majd nyugdíjas leszek, remélem lesz arra is időm.
